TANÍTÁS
Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatairól másképpen , ahogy még eddig nem olvastam .
Loyolai Szent Ignácról és a lelkigyakorlatokról , valamint a jezsuitákról írtam már : 2022. május 10.; 2022. május 12. ; 2022. május 18.; 2022. szeptember 23. ; (2023. május 15.) ; 2023 aug.1. 2023. szeptember 21.; 2023. december 21.; ( 2024. március 25. ) ;2024. július 24.; 2024. július 25.; 2024. július 26.; ( 2024. július 31. ) ; 2024. augusztus 2.; 2024. augusztus 8.; 2024. augusztus 9.; 2024. szeptember 3.; 2024. november 7.; etc.; de az ami most következik az egy egészen más megvilágítás .
A bejegyzés Jálics Ferenc írása :
A SZENT IGNÁC-I LELKIGYAKORLATOK KONTEMPLATÍV SZAKASZAI - alapján készült .
A lelki élet három szintje .
Ez a három lelki szint a lelki élet klasszikus felosztásának felel meg: „via purgativa” (Lgy 10,3), „via illuminativa” (Lgy 10,2) és „via unitiva”. Ezek a fogalmak már Szent Ignác idejében a lelki élet három alapvetõ szakaszát jelölték. Magyarul a következõképpen hangzanak: a tisztulás útja, a megvilágosodás útja és az egyesülés útja.
A tisztulás útja
Az elsõ szint a „via purgativa” (Lgy 10,3). Ezt a kifejezést már Szent Ignác idejében azokra az emberekre használták, akik többé-kevésbé bûnös életet élnek. Szent Ignác ezeket az embereket az Elsõ héthez sorolja.4 A következõképpen írja le õket: „lelki dolgokban járatlanok”, „heves kísértések zaklatják õket” (Lgy 9,1), és „halálos bûnt halálos bûnre halmoznak” (Lgy 314,1). Akik ebben az állapotban vannak, azokat általában nem érdekli a lelkigyakorlat. Ha valaki ráveszi õket, hogy lelkigyakorlatot végezzenek – mint egyes fejedelmeket vagy egyházi személyeket Szent Ignác idejében –, akkor általában észérvekkel lehet csak õket meggyõzni. A tisztulás útjának imamódja a megfontolás (consideratio). Bár tartalmilag kinyilatkoztatott igazságok szerepelnek, mint pl. a bûn és a pokol, mégis a lelkigyakorlatozók a Szentírás szövegeit nem kapják kézhez. Ezt Szent Ignác nagyon világosan leszögezi. Az Elsõ héten nincs szentírási elmélkedés. A via purgativában nincs még ehhez érzékük az embereknek. Szent Ignác ebben az elsõ lelki szakaszban a szellemek megkülönböztetésére állít szabályokat (Lgy 314). Ez azoknak az embereknek felel meg, akik „halálos bûnt halálos bûnre halmoznak”. Ezeket a szabályokat csak azoknál az embereknél alkalmazzák, akik tényleg az Elsõ hétben vannak. A via purgativában nem vezetik be a lelkigyakorlatozót a választás folyamatába (Lgy 18,11). Amirõl dönteni kell, az nyilvánvaló: el kell szakadni a halálos bûnöktõl. Az elsõ hét lelkigyakorlatai fõleg a népmissziókra jellemzõk: olyan embereknek szólnak, akik nem veszik kezükbe a Szentírást, akiknek nincs idejük elmélyült lelki életre, viszont mégis keresztényeknek nevezik magukat. Szent Ignác számol azzal, hogy sokan a lelkigyakorlatokat az Elsõ héttel be is fejezik (Lgy 18). Ezeket az embereket az ima elsõ módjával bocsátja a hétköznapokba: nincs Szentírás-olvasás, a téma a tízparancsolat és a halálos bûnök (Lgy 238–248).
A megvilágosodás útja
Ehhez a szinthez azokat az embereket soroljuk, akik érdeklõdést mutatnak és képesek a jóról a jobbra emelkedni (Lgy 315,1). Vagy ahogy régebben fogalmazták meg: képesek az erények útján járni. Õk fogékonyak a „finomabb és emelkedettebb anyagra” (Lgy 9,4). Nekik Jézus Krisztust királyként mutatják be, és Krisztus követésére vezetik õket. A Szentírás alapján Jézus Krisztus életérõl elmélkednek, elmélyítve ezzel imájukat. A második lelki szint gyakorlatai a Krisztus király-elmélkedéstõl Krisztus mennybemeneteléig tartanak (Lgy 91–229; 261–362). Itt is megvannak a megfelelõ szabályok a szellemek megkülönböztetésére (Lgy 228–236). Mivel itt Krisztus követésérõl van szó, a döntési folyamat fontos szerepet játszik. A döntési folyamat megfontolásokkal és a szellemek megkülönböztetésével történik; ezekben a lelkigyakorlatozó figyelme a vigasztalásokra és vigasztalanságokra irányul. Azoknak az embereknek, akik a lelkigyakorlatot ezen a szinten befejezik, Szent Ignác az imádság második módját ajánlja (Lgy 249–257).
Az egyesülés útja
A harmadik lelki szint a kontemplatív szint, a via unitiva. Ebben az Istennel való egyesülést és az Istennel való közvetlen kapcsolatot keresi a lelkigyakorlatozó. Azt, hogy a Teremtő és teremtménye között ne maradjon semmi, ami ezt a közvetlenséget megzavarná. A Teremtő és teremtménye közé „semmiféle dolog megérzése vagy megismerése”, sem a teremtmény „saját tevékenysége” ne férkőzzön be (Lgy 330,1–2). Itt kell megemlíteni azt az elvet, mely szerint nem a sok tudás a fontos (Lgy 2,4). Hol is lenne kevesebb ismerethalmaz, mint az isteni személyek puszta szemlélésében?
A harmadik, vagyis a kontemplatív szint elérése a kegyelem műve. Az ember nem tudja saját erejéből elérni. Isten a kegyelmet „ok nélkül” adja annak, akinek akarja (Lgy 175,2–3; 330,2). Így ezt nemcsak ezen a harmadik szinten kaphatjuk tőle, hanem az első vagy a második szinten is. Felkészülni azonban felkészülhetünk erre a kegyelemre. Ez a különbség a második és a harmadik lelki szint között. A harmadik, azaz a kontemplatív szint megtanít minket arra, hogy miben is áll a közvetlen felkészülés erre a kegyelemre. Egyrészt abban áll, hogy kiüresedjünk, hogy elhagyjuk szellemi tevékenységeinket, azaz arra, hogy a gondolkodás, az akarat és az emlékezés aktivitásait lecsendesítsük (Lgy 234,4–5), másrészt abban, hogy az isteni személyek puszta szemlélésénél maradjunk (Lgy 258,4–6).
A szeretet elérésének az elmélkedése egy fundamentum. Ahogyan Krisztus Király elmélkedése Jézus élete szemlélésének fundamentuma, úgy a szeretet eléréséről szóló elmélkedés a harmadik lelki szint fundamentuma.
Ez a fundamentum szellemi képességeink (memoria, intellectus, voluntas) kiüresítéséhez mutat utat, míg csak az egyszerű, radikális szeretet marad, míg már nem a lelkigyakorlatozó él, hanem Krisztus él benne (Gal 2,20).
Az egyesülés útjának az imamódja világosan le van írva az Imádság harmadik módjánál (Lgy 258–260). Az isteni személyek puszta szemlélésénél maradunk, minden levegővételnél egy szót ismétlünk anélkül, hogy gondolatainkkal, kételyeinkkel, összehasonlítgatásokkal, vigasztalanságokkal vagy vigasztalásokkal lennénk elfoglalva.
A három szint bármelyikén imádkozhatunk szóbeli imákat, vagy elmélkedhetünk a Szentírás alapján. Így a szóbeli ima az imaidőknek külsõ keretet adhat. (Lgy 258,2–3) Az egyesülés útján azonban az ember sajátja a puszta nézés és a szeretet, mint ahogy a megvilágosodás útjának jellemzője a szentírási elmélkedés, a tisztulás útjáé pedig az, hogy magunkba szállva megfontoljuk életünket. A „választást”, azaz Krisztus követésének élethivatássá választását azzal készítjük elő, hogy készségesnek mutatkozunk a választásra szánt első modellre. A gyakorlat azt mutatja, hogy ezt a készséget tanítani lehet, és gyakran megtörténik, hogy itt döntések születnek, melyek ugyan nem felelnek meg teljesen az Elsõ választásnak, mégis közel állnak hozzá.
A fent említett különbségekből kitűnik, hogy ritkán lehet egy lelkigyakorlaton belül mind a három szinten végighaladni. Mivel az egyes szintek egy-egy hosszan tartó lelkiállapotnak felelnek meg, az emberek gyakran éveken át az újonnan elért szinten maradnak, míg a következõ szintre nem lépnek. Ha valaki évi lelkigyakorlatot végez, akkor azt azon a szinten végzi, amelyiken éppen tart.
Az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok
Ha a lelkigyakorlatos-könyv alapstruktúráját tartjuk szem előtt, világossá válik számunkra, hogy az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok a második szintre, azaz a via illuminativára korlátozódnak. Tehát nem ölelik fel a lelkigyakorlatos-könyv egész terjedelmét. Ez segíthet abban, hogy világosan lássuk az egyénileg vezetett és a kontemplatív lelkigyakorlatok közötti különbséget.
Az egyénileg vezetett lelkigyakorlatokon nem adják a lelkigyakorlat Elsõ hetét
Először is azok az emberek, akiket Szent Ignác az Első héthez osztana be, részt se vehetnének az egyénileg vezetett lelkigyakorlatokon. Mert „még járatlanok a lelki dolgokban” (Lgy 9,2), „nyilvánvalóan erős kísértések zaklatják” őket (Lgy 9,2), és „halálos bűnt halálos bűnre halmoznak” (Lgy 314,1). Ezeket az embereket előzetes beszélgetések segítségével visszatartjuk az egyénileg vezetett lelkigyakorlatoktól,...
Másodsorban az Elsõ hét szabálya, mely a szellemek megkülönböztetésére vonatkozik, nem alkalmazható az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok résztvevőire. Rájuk a második hét szabályai vonatkoznak. (Ld. Lgy 314ff. [Az első hét szabályai] és Lgy 329ff. [A második hét szabályai].) ...
Harmadszor pedig az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok vezetői számára a lelkigyakorlatok egyetlen imamódja a szentírási elmélkedés, melyet az Első hét meggondolásaira is alkalmaznak. Az Elsõ hét Szent Ignác által leírt résztvevõje viszont nem veszi kezébe a Szentírást, mert még nem fogékony rá, és csak racionális érvelésre reagál. Az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok vezetõi viszont kizárólagosan szentírási elmélkedést adnak feladatul. Ez alapvetõ jele annak, hogy csak a második szinten mozognak. Szent Ignác szerint az Elsõ héten még nincs szentírási elmélkedés. A via illuminativában (a második szinten) lévő személyeknek sokat segítenek az Első hét témái, hogy a Krisztus király-elmélkedést (Lgy 91–98) előkészítsék. Emiatt azonban nem tartoznak a lelkigyakorlatozók a via purgativába. Gyakran elfelejtjük, hogy a tisztulás a lelkigyakorlatok állandó tényezője és az imaélet belső váza, és nem az Első hét kizárólagos része. A lelki tisztulás az első lelki szinten a súlyos bűnöktõl való megtisztulásban áll. A via illuminativában a kisebb sötétségek szakadnak föl bennünk, és a harmadik, azaz kontemplatív szinten a lélek misztikus tisztulása van soron.
Az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok kizárják a harmadik vagy kontemplatív szintet
Először is, sokan nem ismerik azt a tényt, hogy a negyedik megjegyzésben Szent Ignác az Imádkozás harmadik módját egyenjogú gyakorlatrésszé nyilvánítja. (Lgy 4,3; ld. uo.: „. . . és három imádkozási módot mutatunk be.”) Ez éppen úgy a Szent Ignác-i lelkigyakorlatokhoz tartozik, mint Jézus életének szemlélése. (Ld. 101ff. [Szemlélődés a megtestesülésről stb.]; lásd még a „Mysteria Iesu Christi”-t [elmélkedési pontok] Lgy 261–312.) Másodszor, bár az egyénileg vezetett lelkigyakorlatokban is adják a Szeretet elérésére való elmélkedést, mégis ennek igazi értelméről, azaz hogy ezáltal lemondunk a gondolkodásról, az akarásunkról és a visszaemlékezésekről, nem vesznek tudomást. Ez az elmélkedés így csak jámbor gyakorlat marad. Valódi értelmét, tehát hogy ez fundamentum a következő szinthez, nem ismerik fel. Harmadsorban az egyéni lelkigyakorlatokon az imádkozás harmadik módját mint az isteni személyek puszta szemlélését nem tanítják, és nem is alkalmazzák. Negyedszer pedig alig beszélnek az első választási időről. Ha futólag meg is említik, nem mutatják meg az utat, hogy hogyan lehet felkészülni rá, mert az igazi értelme – a szeretet elnyerésére való elmélkedés és az imádság harmadik módja – ismeretlen számukra.
Ezekre az érvekre alapozva a szokásos, egyénileg vezetett lelkigyakorlatok a via illuminativára korlátozódnak. Nem fogják át a lelkigyakorlatok egész terjedelmét. Az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok sem az első, sem a harmadik szinten nem mozognak. ... El kell ismerni, hogy az egyénileg vezetett lelkigyakorlatok a lelkigyakorlatos mozgalmat csodálatosan felvirágoztatták.
Szent Ignác a kontemplatív lelkigyakorlatokról.
A három fundamentum . Vezérelv és alapigazság (Principium et Fundamentum Lgy. 23)
Először is megadja a lelkigyakorlatok célját: Az ember „Istent dicsérje, tisztelje, és szolgáljon neki, és ezáltal lelkét üdvözítse”
Másodszor megmutatja azt a nehéz utat vagy nehéz feladatot, amely ehhez a célhoz vezet: „Szükséges ezért, hogy közömbösekké tegyük magunkat minden teremtménnyel szemben . . . úgyannyira, hogy magunk részérõl ne akarjuk inkább az egészséget, mint a betegséget, a gazdagságot, mint a szegénységet, a tiszteletet, mint a gyalázatot, a hosszú életet, mint a rövidet.”
Harmadsorban mintegy a feladatokra válaszolva leírja a célhoz vezetõ gyakorlatokat, azaz a lelkigyakorlatokat. Ez a felépítés megfelel egy „iskola” szerkezetének. Az elején felvételi vizsga van. Szent Ignác megadja a célt, ahová vezetni akar bennünket. Aztán elmagyarázza, hogy mit kell megtanulnunk, ez az indifferencia vagy közömbösség. Ez a felvételi vizsga az iskolába. Aki nem akarja elérni ezt a célt, annak nem is kell azt az iskolát elvégezni. Aki már elérte a lelkigyakorlat célját, annak sem kell ebbe az iskolába járnia. A lelkigyakorlatok tanítása olyan embereknek való, akik el akarják érni a célt, de még nem sikerült nekik. Ha a beleegyezés megtörtént, a tanuló megkezdheti a gyakorlatokat. Ez így természetes folyamat, ha valakit valahova vezetni akarunk. Ez Szent Ignác módszere, aki gyakran elhatározta, hogy az embereket jobb életre vezeti.
Ha azonban pontosabban megfigyeljük, észrevesszük, hogy Szent Ignác Lelkigyakorlatos-könyvében a lelkigyakorlatos iskola egy új szintre való lépésénél ezt az eljárást még egyszer megismétli. Mégpedig akkor, amikor a lelkigyakorlatok újabb szintjére akar vezetni, a via purgativából, azaz a tisztulás útjáról a via illuminativába. Amennyiben a lelkigyakorlatozó már elég érett arra, hogy a második hetet megkezdje, Szent Ignác hatalmas vízióban adja át Krisztus Király hívását, amelynek követése az újabb cél. Második lépésként pedig ennek az elmélkedésnek a felajánló imájában megadja a feladatot, és megmutatja az utat, mely ehhez a célhoz vezet (Lgy 98). A lelkigyakorlatozó új elmélkedési módszert kap – a megfontolás (consideratio) helyett az elmélkedést (contemplatio) –, és új elmélkedési tartalmat is, Jézus életének misztériumait, valamint a jóra való elhatározás helyett a választás módszerét. Láthatjuk, hogy az új célt hatalmas vízióba öltözteti (Lgy 92–97), az utat pedig imában mutatja meg (Lgy 98), és mindezek után a gyakorlat stílusa is megváltozik (Lgy 101kk)
Szent Ignác megismétli ezt az eljárást, amikor a másodikról a harmadik szintre érkezünk. Nagy vízióban: a szeretet elnyerésére való elmélkedésben megadja az új célt: Istent műveiben szemlélni (Lgy 234–237). Azután ismét az imaszövegben mutatja meg az utat ehhez a célhoz. Feladatunk, hogy összes szellemi képességünket lecsendesítsük, és a szemlélésnél maradjunk (Lgy 234). Ehhez új imamódot és tartalmat ad (Lgy 258).
A második szinten, vagyis a Krisztus Király-elmélkedéstől a Krisztus mennybemeneteléről való elmélkedésig az a feladat, hogy valamit Krisztusért tegyünk. Szent Ignác ezt világosan meghatározza a Krisztus Király-elmélkedés imájában. A harmadik, vagyis a kontemplatív szint alapvető tételében új feladatot ad, olyat, amelyik lényegében különbözik az eddigiektől.
A Krisztus Király-elmélkedésben ezt olvashatjuk: „A Te kegyelmeddel és segítségeddel teszem meg felajánlásomat végtelen Jóságod színe előtt, dicsőséges Édesanyád, valamint a mennyei udvar összes szentjeinek jelenlétében, hogy akarom és kívánom, és megfontolt elhatározásom, ha ezzel jobban szolgállak és dicsérlek, hogy Téged kövesselek minden sérelemnek, minden gyalázatnak és a teljes – valóságos vagy lelki – szegénységnek elviselésében, ha szent Felséged engem ilyen életre és állapotra kiválasztani és elfogadni akar.” (Lgy 98. ) Tehát a cselekedetek és tettek átadásáról van itt szó. A lelkigyakorlatozónak a kegyelem segítségével Krisztust kell követnie, feltéve, hogy Isten őt „ki akarja választani vagy el akarja fogadni”. Aktív tevékenységről van szó: „felajánlom . . . akarom és kívánom. . . elhatározásom. . . elszenvedem.”
A szeretet elnyeréséről való elmélkedésben ezzel szemben új feladatot kap a lelkigyakorlatozó. Ott nem kell már semmit akarnia és cselekednie. Képességeit Istennek kell visszaadnia: Nem kell megígérnie, hogy Istenért küzd, sem hogy véghezvisz vagy teljesít valamit, hanem belső képességeit kell lecsendesítenie, hogy tetteinek aktivitását Isten vegye át: „Vedd, Uram, és fogadd el teljes szabadságom, emlékezetem, értelmem és egész akaratom, mindenem, amim van, és amivel rendelkezem. Te adtad nekem mindezt, Neked, Uram, adom vissza. Minden a Tiéd, rendelkezzél vele teljesen akaratod szerint. Add nekem szereteted és kegyelmed, mert ez elég nekem.” (Lgy 234.)
Ez az ima konkrétan azt fogalmazza meg, hogy – minden szellemi képességünket nyugvó állapotba hozva – csak a radikális szeretet és Isten puszta szemlélése maradjon meg. Ez egészen új távlatot ad, és a lelkigyakorlatok új szintjére vezet bennünket. Az ima módját is megváltoztatja. Eddig Jézus életét elmélkedtük át. Ezt most abba kell hagynunk, mert az eddigi elmélkedésekben még szellemi erőink működtek. Új imamód kerül ennek helyére, amelyben az értelemnek, az akaratnak és az emlékezéseknek már nincs helyük. Igen, ez a megvilágosodás útjáról a kontemplatív szintre történő átmenet. Ettől a ponttól kezdve a Jézus életéről való elmélkedés egyszerű nézéssé alakul át.
Az ima három módja
Az ima első módja (Lgy 238–248) azoknak az embereknek való, akik az Első hétnél tartanak, azaz a tisztulás útján járnak. Szent Ignác úgy gondolja, hogy még megvannak régi „szokásaik” (Lgy 242), hogy bűnöket követnek el (Lgy 244); ezért azt tanácsolja nekik, hogy gondolkodjanak a parancsolatokról (Lgy 240–243). Ilyen feladatot nem adna a lelkigyakorlatozóknak, akik már a Második hétbe léptek.
Az ima második módja (Lgy 249–257) annak a feladatnak felel meg, melyet a második szinten lévő lelkigyakorlatozók kaptak, vagyis hogy Jézus életében elmélkedjenek (Lgy 10,2): „Térdelve vagy ülve, ahogy azt megfelelőbbnek találja, s ahogyan több áhítatot érez, szemét lehunyva vagy körültekingetés nélkül egy helyre irányítva mondja: Mi Atyánk. Addig maradjon ennek a szónak a megfontolásánál, amíg különböző jelentéseket, hasonlatokat, örömet és vigaszt talál benne.” (Lgy 252) Ez egyértelműen megfelel a második szint elmélkedéseinek. Ez a hét az értelmezések, összehasonlítások és mérlegelések hete. Ezen a héten az érzésekkel, a vigasztalásokkal és vigasztalanságokkal foglalkozunk.
Az ima harmadik módját (Lgy 258–260) azoknak az embereknek szánja Szent Ignác, akik elérték már a kontemplatív szintet: „Minden egyes be- és kilégzésnél lélekben imádkozunk, mialatt a miatyánk vagy más ima egy szavát mondjuk. Az egyik lélegzetvétel és a másik között tehát csak egyetlen szót mondjunk ki. A két lélegzetvétel között gondoljunk főleg ennek a szónak jelentésére, vagy arra a személyre, akihez imádkozunk, vagy saját magunk semmiségére, vagy arra a különbségre, ami azon személy akkora méltósága és a mi saját kicsinységünk között van.” (Lgy 258) Az elõzõ imamódhoz képest az a lényeges különbség, hogy itt nincs jelen semmiféle gondolkodás, mérlegelés, a dolgok értelmének keresése, semmiféle megkülönböztetés az „öröm” és „vigasztalás” megfigyelése által, ahogy azt a második imamódban találtuk. (Ld. Lgy 252 és 258.) Csak a puszta nézés marad, amely az igazi kontemplációnak, tehát a via unitivának, vagyis az egyesülés útjának felel meg. Ezt már láttuk a Szemlélõdés a szeretet elnyerésére fejezetben.
Nem az isteni személy cselekedeteiről, nem Jézus életének misztériumairól, nem képekről és ikonokról, és még csak nem is a személy tulajdonságairól van szó. A lelkigyakorlatozónak magára a személyre kell tekintenie. A nézés átveszi az emlékezet emlékeit, az értelem megfontolásait, az akarat elérni vágyását és a megkülönböztetéseket a vigasz és vigasztalanság megfigyelése által.
Egy személyre nem tudunk objektívan ránézni, nem tudjuk őt tárgyként szemlélni, mert nem tárgy. Egy személyt csak akkor tudunk szemlélni vagy felismerni, ha valamilyen kapcsolatban vagyunk vele. Ezt akarja Szent Ignác is kifejezni, amikor a személy szemlélésénél hozzáfűzi: „. . . vagy saját magunk semmiségére, vagy arra a különbségre, ami azon személy akkora méltósága és a mi saját kicsinységünk között van.” (Lgy 258)
Szent Ignác ezzel a szöveggel nem összehasonlítani akar, hanem rá akar vezetni arra a nézésre, mely az egyént és Istent magába foglaló kapcsolatra irányul. Hogy megértsük, miről is van szó, nézzünk meg néhány misztikus kijelentését: „Én nem vagyok semmi, Te minden vagy.” Vagy ahogyan Szent Ferenc egy éjszakát átimádkozott: „Ki vagy te, és ki vagyok én?” Vagy ahogy egy hívő az arsi plébánosnak válaszolt: „Ő rám néz, és én őrá nézek.” Szent Pál ugyanezt fejezi ki: „Már nem én élek, hanem Krisztus él bennem” (Gal 2,20), és még világosabban fejezi ki magát a negyedik evangélista: „Legyenek mindnyájan egy. Amint te, Atyám, bennem vagy s én benned, úgy legyenek ők is bennünk.” (Jn 17,21)
Szent Ignác nem szembeállítást javasol. Ez az értelem gondolatait ismét megélénkítené, amit a lelkigyakorlatozó már régen maga mögött hagyott. A fenség és kicsinység ellentéte ellenére csak arról az egyetlen nézésről van szó, mely a lelkigyakorlatozót és Istent egyaránt magába foglaló kapcsolatra irányul. A találkozás tudatosításáról van szó, melyet alázat és irgalom övez. A lelkigyakorlatozó az önmagában jelenlévő Jézus Krisztusra tekintsen. És mégis a „fenség” és „kicsinység” egymással való szembeállításának nagy jelentősége van. Ez vezet a legutolsó és legmélyebb tisztuláshoz: a lélek sötét éjszakájába. Ha Isten jelenlétének tükrében önmagunk „semmiségét” megtapasztaljuk, a lélek utolsó sötétségeitõl tisztulunk meg.
Szent Ignác gyakorlati gondolkodású, pedagógusi vénával megáldott ember volt: mindhárom imamód gyakorlóinak követelményeket állított fel, hogy elérjék céljukat. Az első imamód embere az Első hetet járja, azaz a tisztulás útján tart. Szent Ignác elvonja a világ zajától, hogy egyre inkább megnyugodjon: „Mielőtt imába fognék, csituljon el kicsit a lelkem, leülök vagy körbejárok, ahogy jobbnak tűnik.” (Lgy 239)
A második imamód annak az embernek felel meg, aki a második szintre ért (Jézus életének szemléléséhez), de a harmadik szintet még nem ismeri. Tőle már többet követelhet. Szent Ignác megvonja tőle a külsõ érzékek aktivitásait, meghagyja azonban belsõ képességeinek aktivitásait: „Térdelve vagy ülve, ahogy azt megfelelőbbnek találja, s ahogyan több áhítatot érez, szemét lehunyva vagy körültekintgetés nélkül egy helyre irányítva mondja: Mi Atyánk. Maradjon ennek a szónak a megfontolásánál. . .” (Lgy 252) Majd később ez áll: „Az említett módon töltsünk egy órát az egész miatyánknál. . . . Ha az illető bőséges elmélkedési anyagot, örömet és vigaszt talál, ne törődjék az ima folytatásával, még ha el is múlna az óra azzal, amit talált.” (Lgy 253–254) Tehát először testének kell egészen lenyugodnia, a szemek tevékenységét kikapcsolni, és lehetőleg kevés szót ejteni ki. Az első szinten lévő emberektől Szent Ignác ezt még nem kérte. Ez nagyobb összeszedettségre segít majd a „mérlegelésekben” és más belső folyamatokban
A harmadik imamód a harmadik, azaz a kontemplatív szintnek felel meg. A gyakorlatozótól itt megvonja a belső képességek aktivitását is – az aktív visszaemlékezéseket, a gondolkodást, az aktív akarást, és a vigasz vagy vigasztalanság érzéseivel való foglalkozást –, ahogy ezt az imént láttuk. Őt a kizárólagos nézésbe vezeti be.
Külön segítségek
Mivel azonban az emlékezés, a gondolkodás, az akarat, a vigasz és vigasztalansággal való foglalkozás elhagyása roppant nehéz, Szent Ignác még más tanáccsal is siet a lelkigyakorlatozónak a segítségére, hogy le tudjon mondani belső képességeinek aktivitásairól. Ez pedig a lélegzésre való figyelés: „Az imádkozás harmadik módja abban áll, hogy minden egyes be- és kilégzésnél elménkben imádkozunk, mialatt az ima egy szavát kimondjuk. Az egyik lélegzetvétel és a másik között tehát csak egyetlen szót mondjunk ki.” (Lgy 258)
Sok kultúrából és különféle hagyományokból ismeretes, hogy a lélegzésre való figyelés nagy segítséget nyújt ahhoz, hogy gondolatainkat elhagyjuk, és mélyebb összeszedettségre jussunk, melyben a figyelem a zavartalan nézésre irányulhat. Szent Ignácnak nem kellett megismételnie, hogy ez a kimondott szó név is lehet. Ezt már az előző imamódnál tisztázta. Ugyanígy veszi át a második imamódból azt a tanácsot, hogy egy szó ismétlése egy egész órát kitölthet. Mivel a lelkigyakorlatozók belső csöndje a kontemplatív időben még mélyebb, mint a második szinten, még hosszabb ideig maradnak ugyanannál a névnél, mint az előző, azaz a második szinten tartók: hónapokig vagy akár még tovább.
Az ima egyszerûvé és bensõségessé válásának ebbõl a szemszögébõl már érthetõ, hogy az ismétlődő gyakorlatok (Lgy 62, 118 stb.) és az öt érzék alkalmazása (Lgy 121) Krisztus életének szemlélésekor a harmadik, azaz a kontemplatív szakasznak előkészítői voltak. Az emlékezés, a gondolkodás és az akarás elhagyása nehéz feladat. Ezért volt szükség az előkészítõ folyamatokra.
Soroljuk fel a harmadik imamód elemeit. A külső érzékek lecsendesítésével kezdjük. Ez ugyan a második imamódban szerepel, de érvényes a harmadik imamódra is:
– Az imádkozó térdeljen vagy üljön (Lgy 252).
– Szemét hunyja le, vagy irányítsa egy helyre (Lgy 252).
– Egy szót ismételjen (ugyanott).
– Egy órát maradjon/maradhat ennél (Lgy 253).
Hozzáfűzzük a harmadik imamód saját utasításait:
– A szót minden egyes lélegzetvételnél mondja ki (Lgy 258).
– A szó kimondásakor arra a személyre figyeljen, akihez beszél (Lgy 258).
– Ahelyett, hogy gondolkodna vagy összehasonlítana, örömet vagy vigasztalást keresne, maradjon egyszerűen a nézésnél (Lgy 252, 258).
Ha mindezek mellett figyelembe vesszük, hogy Szent Ignác nagy áhítattal fordult Jézus felé, könnyen elképzelhető, hogy az a „szó”, amelyet a lelkigyakorlatozók mondanak, igen gyakran Jézus neve. Én így értelmezem Szent Ignác harmadik imamódját, és ezt az utat mutatom meg a Jézus-imával a „Szemlélődő lelkigyakorlat”-ról . ...
A három imamód egyenrangúsága a lelkigyakorlat többi szakaszaival
Szent Ignác a három imamódot az összes többi gyakorlatokkal egyenrangúnak értékeli, és velük egy sorba helyezi. Most érkezünk a Lelkigyakorlatos-könyv legelhanyagoltabb és legkevésbé megértett kijelentéséhez. Ennek azonban nagy jelentősége van a lelkigyakorlatok kontemplatív szakaszára vonatkozóan. A szöveg így hangzik:
„Az egész lelkigyakorlatra négy hetet szánunk, mert ez felel meg a négy résznek, amelyre a gyakorlatok fel vannak osztva: – az elsõ rész megfontolás a bűnökrõl; – a második Krisztus Urunk élete virágvasárnappal bezárólag; – a harmadik Krisztus szenvedése; – a negyedik a feltámadás és a mennybemenetel, és a három imádkozási mód.” (Lgy 4,1–3. )
Szent Ignác – mint már említettük – a harmadik imamódot ugyanolyan értékrenddel sorolja be a végrehajtandó gyakorlatok közé, mint a többi részeket. Az imádkozás három módja tehát egyenrangú rész. Az imádkozás harmadik módja a lelkigyakorlatos-könyv összes gyakorlata közül az utolsó helyen áll. Következésképp, ha a lelkigyakorlatok folyamatot képeznek, akkor az imádkozás harmadik módja a lelkigyakorlatok „virágkora”, vagyis a végsõ állapota, végsõ fejlõdési szakasza, mellyel Szent Ignác a lelkigyakorlatozókat az életbe engedi vissza.
Szent Ignác lelkiségében a választás döntő fontosságú. Míg a szerzetesrendek általában a világtól való elfordulást hangsúlyozták, Szent Ignác a munka jelentőségére hívta fel a figyelmet. Azt akarta, hogy az emberek megszenteljék cselekedeteiket, és megtalálják Istent a hétköznapi életben. A cselekedetek legfontosabb összetevői a döntések. Ha azok Isten akaratával megegyeznek, azaz meg vannak szentelve, akkor jó irányban halad az életünk. Szent Ignác a döntési folyamatokat három modellben írja le.
Az első modellben maga Isten irányítja a döntést. Az ember nem járul hozzá. Szent Ignác ezt a választást „ok nélküli” választásnak nevezi. Erre a modellre példa Szent Pál és Szent Máté életválasztása (Lgy 175,2–3).
A második modellben a különféle „szellemek” (angyalok) működnek. Az emberek lelkébe vigaszt és vigasztalanságot hoznak. Itt azonban az ember hozzájárul a döntéshez. Megkülönbözteti a lélek érzelmeit és indulatait (motiones animae), és ezáltal rájön, hogy hová vezeti őt a jó lélek. Az ember cselekvése a vigasz és vigasztalanság megkülönböztetésében áll.
A harmadik modellben sem közvetlenül Isten, sem angyali erők nem működnek. Egyedül az ember a tisztánlátásnak az okozója. Ez nyugodt időszak. Az ember teljes mértékben „természetes képességeire” van hagyva (Lgy 177,3). Szent Ignácnál ezek a képességek az emlékezet, az értelem és az akarat.
Hogyan viszonyulnak ezek a modellek a lelki szintekhez?
Az első, vagyis a tisztulási szinten Szent Ignác értelmezése szerint tulajdonképpen nincsenek választási folyamatok. Az embernek itt el kell szakadnia a halálos bűnök elkövetésétől. Ehhez motivációra van szüksége, amelyet megkap, ha magába száll, és elgondolkodik.
A második szinten, a megvilágosodás szintjén, tehát a lelkigyakorlat második hetében van egy valóságos döntési folyamat. Ez a folyamat hosszan elő lesz készítve, és a második és a harmadik modell szerint lesz végrehajtva (Lgy 135–174). Ha a lelkigyakorlatozóban érzelmek dolgoznak, a második modell szerint járunk el, ha nyugodt időszakot él, a harmadik modellt követjük. A két modell kölcsönösen kiegészíti egymást.
A harmadik, vagyis a kontemplatív szinten nagyon érdekes dolgot fedezünk fel. Sem „természetes képességeink” (3. modell), sem pedig „a vigasszal és vigasztalansággal való foglalkozás” (2. modell) nem aktívak bennünk. Egyrészt az ember a döntést segítõ „okok nélkül” van, tehát nincsenek „okok”, melyek a döntést befolyásolnák. Másrészt passzív és közvetlen, azaz „ok nélkül”-i állapotban van. Ideális állapot az első modell kegyelmére, melyben csak Isten kegyelme az ember aktivitása nélkül teremti meg a döntést. Ha a lelkigyakorlatozó nem kapja is meg mindig az első modell kegyelmét, ennek az Istenre való nézésnek az állapota mégis nagyon gyümölcsöző. A mélybe vezet, ahol a Szentháromság gyakorta világossággal ajándékoz meg bennünket. Gyakran döntéshez vezet, anélkül, hogy azt állíthatnánk, hogy ez teljesen „ok nélkül”, csupán Isten kegyelméből született. Mégis ezek a döntések gyakran közel állnak az első modell döntéseihez.
Összefoglalás kilenc pontban
1. A Lelkigyakorlatos-könyv alapstruktúrája abban áll, hogy Szent Ignác három egymást követő lelki szinten dolgozik, és ezt az egész lelkigyakorlat alatt szeme előtt tartja: a tisztulás útján, vagyis a via purgativán, a megvilágosodás útján, vagyis a via illuminativán és az egyesülés útján, azaz a via unitiván.
2. A missziók a lelkigyakorlatok első szintjének, a tisztulás útjának kitűnő példái. Jó okunk van leszögezni, hogy a – rendkívül fontos és nagyon aktuális – egyénileg vezetett lelkigyakorlatok a második szintre korlátozódnak. A kontemplatív lelkigyakorlatokon a harmadik, azaz a kontemplatív szinten dolgozunk. (Magyarul csendmeditációs lelkigyakorlatnak is mondják.
3. Az elmélkedés a szeretet elnyerésére a kontemplatív szint fundamentuma.
4. Ez minden tevékenység leépítésére vezet, míg az imában már nem akarunk semmit, nem gondolunk semmit, nem foglalkozunk az emlékeinkkel, és nem próbálunk vigasztalás és vigasztalanság állapotáról szellemeket megkülönböztetni. Csak a szeretet marad és az egyszerû nézés.
5. Ehhez Szent Ignác új gyakorlatokat ír elő. Ezt az új utat a külső és belső érzékeink lecsendesítésével készíti elő. Magában az imában a légzéssel azonos ritmusban egy szót ismétlünk, mint pl. „Atya”. A figyelem arra a személyre irányul, akinek a nevét mondjuk.
6. Szent Ignác számára ez az út a lelkigyakorlatok egyenrangú része, mint bármi más gyakorlat, például mint a Jézus életérõl való elmélkedés.
7. Így a harmadik szint Jézus-imája a Lelkigyakorlatos-könyv utasításainak szó szerinti kivitelezése.
8. Az így leírt kontemplatív szint feltûnõen megegyezik az elsõ választási idõvel, és elõkészít rá, amennyiben az „okok”-at leépíti (Lgy 330,1/2).
9. A „Szemlélődő lelkigyakorlatok” címû könyvemben egy elméleti és gyakorlati kézikönyvet szándékoztam az olvasó kezébe adni, hogy a Szent Ignác-i Lelkigyakorlatos-könyv kontemplatív szakaszát magunk elvégezhessük, és másoknak is adhassuk.
Isten „szótlan”, emberi fogalmakat meghaladó, sõt képek nélküli megközelítése: „Si comprehendis, non est Deus (Ha megérted: nem Isten)” – mondta Ágoston (117. beszéd, Patrologia Latina 38, 663).
„Számos kortársunk számára talán az Isten természetét körülvevõ csend felfedezésének az élménye a kezdet, de ez egyben a keresztény élmény és hit mélyén is ott található. A posztmodern világban a keresztény Isten-hitnek széttöredezését látjuk, melyben az emberi lelkiség elválik a kifejezetten vallásos megfogalmazásoktól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése