AZ

 Örökkévalóság

AZ

Isteni  IDŐ 

Mindenekelőtt fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy bár az örökkévalóság valamilyen értelemben az Isteni élet időbeli arculata, alapvetően különbözik a mi időnktől, olyannyira, hogy az időtartam fogalma nem vonatkoztatható rá.

 Tomista / Aquinói Szt Tamás filozófiai és teológiai rendszere / nézőpontból az égi birodalomnak nem örökkévalóságot [æternitas], hanem „örökidejűséget” [æviternitas] lehetne inkább tulajdonítani, vagyis egy köztes fokozatot az időbeliség és az öröklét között. Az örökkévalóságot gyakran a pillanathoz hasonlították, amelynek szintén nincs hossza; míg azonban az időpillanat „egy szempillantás” alatt elmúlik, az örökkévalóság egyáltalán nem múlik el. Az örökkévalóság, amely valójában az élet teljessége és beteljesedése „tökéletes birtoklása egyidejűleg egy véget nem érő életnek” Bármennyire nehéz is megragadnunk a hasonló kijelentések értelmét, legalább egy dolog ennek ellenére világos: Tényként állapítható meg, hogy csak az élet lehet örökkévaló – mert az örökkévalóság az élet. Az általunk ismert élet – amely egymást követő időszakokra töredezik szét, és a halállal véget ér – egy lecsökkent, immár nem teljes élet. E károsodás oka a teológia szerint az eredendő bűn. Itt lent minden élet – az emberalattit is beleértve – ténylegesen meg lett csonkítva .
A valódi élet természeténél fogva örök, „örökké nyugszik mozgásában, és örökké mozog nyugalmában, örökké megújul, és mégis örökké ugyanaz”, ahogy von Baader mondja .
Böhme álláspontja szerint : a fény egy természetfeletti forma , mely világunk anyagi arculatának alapját képezi .Figyelembe véve, hogy az anyagiság minden formája közül a fotonikus fény áll a legszorosabb rokonságban ezzel az őselemmel, az előbbi sebességének állandó és maximális értéke archetípusának elsődlegességét tükrözi . Egy dolog világos: ha a fotonikus fény valóban az első elemet tükrözi vissza, e tény a fizikai síkon nem mutatkozhat meg másként, csak egy bizonyos kitüntetettségben és normatív jellegben. Felismerhetjük, hogy a fénysebesség állandó és maximális értéke ilyen jellegű sajátosságok. Gondoljunk egy fényből álló testre egy óraként, amiről persze ebben az esetben azt kell képzelnünk, hogy fénysebességgel mozog.Igaz, hogy ilyen órát a valóságban nem lehet megtervezni vagy létrehozni; de elgondolni mégis lehetséges, olyan tényleges órák sorozatából kiindulva, amelyek egy rögzített vonatkozási rendszerben egyre inkább megközelítik a fénysebességet. Mármost ha elképzelünk egy órát, ami egymást követő ütésekkel jelzi az időt, a Lorentz-invariancia alapján azt mondhatjuk, hogy ezek az ütések le fognak lassulni, ahogy az óra sebessége közelít a fényéhez. A határt elérve, amikor az óra ténylegesen „fénnyé válik”, kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy a ketyegés teljesen abbamarad: a „fotonikus óra” mozdulatlanul áll. Mit jelent ez? Mondhatjuk azt, hogy egy „fényből álló” test – nevezetesen a foton – számára megállt az idő? Mondhatjuk azt, hogy teremtésének pillanatától addig a pillanatig, amíg újra megsemmisül, a foton mint olyan nem tapasztalja az idő múlását? A fizikus természetesen nem mondhat ilyet. Elvégre őt a kutatási eredmények érdeklik, a konkrét fizikai eszközökkel végzett tényleges megfigyelések. Számára az a tény, hogy „a fotonikus órák mozdulatlanul állnak”, nem lehet több a Lorentz-invariancia formális logikai következményénél. Mindazonáltal ez a formális logikai tény metafizikai magasságból tekintve rendkívül szuggesztívnek bizonyul. A fénysebességet megközelítő órák lelassulása, illetve hogy e sebességnél „a ketyegés megáll” – nem tudok elképzelni olyan fizikai szituációt, ami ennél félreérthetetlenebbül tükrözné vissza az örökkévalóság metafizikáját. Vajon az óra ketyegése nem az időt fejezi ki? S vajon nem jelzi-e minden egyes ütés a jövő elkülönülését a múlttól, és nem szemlélteti-e a jelen pontszerű összezsugorodását? Mit jelenthet hát az, hogy a „fotonikus óra” mozdulatlanul áll? Csak egy dolgot jelenthet: egy „fényből álló test” számára nem létezik múlt és jövő különbözősége, és úgyszintén nem létezik egy szétválasztó „most”. Az azonban egyértelmű, hogy e megfelelés a formális logikai tény és az örökkévalóság metafizikája között túl feltűnő ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk. Úgy tűnik, a relativista fizika nagyon is igazolja a fény kapcsolatát az idő transzcendenciájával.
Még egy dologra rá kell mutatnunk: ahelyett, hogy úgy beszélnénk a fényről, mint ami a nem-fotonikus testekhez viszonyítva mozgásban van, nagyobb megvilágító erővel bír, ha azt mondjuk, hogy az utóbbiak mozognak a fényhez képest. Végtére is a fény az, ami az anyagfeletti képmásaként normatív jelleggel bír. Ebben az esetben vajon mire utalhat az, hogy a durva anyagi testek – bármilyen legyen is mozgásuk állapota egymáshoz viszonyítva – a fényhez képest majdnem pontosan háromszázezer kilométer per másodperc általános sebességgel mozognak. Számomra úgy tűnik, hogy ez a szokatlan és felettébb rejtélyes tény csak egy dolgot jelenthet: a durva anyag általános érvényű mozgása pontosan azt az ontológiai távolságot fejezi ki, ami a közönséges testiséget elválasztja az égitől. Az alapvető és egyetemleges mozgás, mondhatni, egyfajta jele vagy jelképe annak, amit a teológia bukásnak, a Paradicsomból való kiűzetésnek nevez. Ez a bukás vagy kiűzetés tükröződik világegyetemünk felépítésében. Nemcsak a fotonikus fény szemlélteti az örökkévalóságot, hanem minden jel szerint egy háromszázezer kilométer per másodpercet megközelítő általános sebesség is tanúsítja a mennyei állapotból való kiűzetésünket
„A fény – írta Hamberger már 1863-ban – az anyagiság határán áll, ezért az anyagfeletti képmásául szolgálhat, habár maga nem az.” Egy évszázaddal később kiderül, hogy még a fényfizika is arról beszél, ami „Istenben láthatatlan” (Róm 1,20). Nem nyíltan, természetesen – nem úgy, mint a fizikai dolgokról –, hanem voltaképpen en ainigmati, „rejtvényben” (1Kor 13,12). De ennek ellenére a fizika nem homályosan, hanem az elképzelhető legnagyobb szabatossággal szól az égi valóságokról. Mint azt megpróbáltam bemutatni – kizárólag a Lorentz-invariancia alkalmazásával –, a fotonikus fény az örökkévalóságot és az égi korporalitás „intenzív kiterjedését” is a lehető legpontosabban visszatükrözi. Kétségtelen, hogy ez nem a szó szigorú értelmében vett matematikai pontosság – minthogy a mennyiség nem vonatkoztatható a mennyei léttartományra –, hanem olyasfajta, ami a metafizikai bölcseletnek felel meg, nevezetesen: analógián alapuló pontosság. Ezt szem előtt tartva, úgy tűnik, a fényfizika Jacob Böhme és iskolája oldalán szállt ringbe az égi korporalitás kérdésében.

 

Örökkévalóság: létmód, mely kizár minden változást, tehát nincs kezdete, sem vége, ellentétben az →idővel, melynek lényegéhez hozzátartozik a változás (múlik), ezért a korábban és a később jellemzi. Az örökkévaló el nem múló jelenben (most) birtokolja lényegének teljesen kibontakoztatott, tökéletes gazdagságát. - 1. Az örökkévalóság egyedül Isten kiváltsága, Isten „ideje”. a) Az ószövetség  Isten örökkévalóságát az idő fogalmaiban gondolkodva írja le, úgy fogja fel, mint vég nélküli időt. Ezért nincs is külön szava az  örökkévalóságra , az olam  szót használja /hebraizmus/, mely egyaránt utalhat a múltra és a jövőre. Isten tulajdonságaként El olamot a Ter 21,33 (J) szerepelteti. El olam, 'az örökkévalóság Istene' formailag ugyanaz mint az El saddai és az El eljon. Istennek ez a neve valószinüleg azt a hitet fejezi ki, hogy Ő öröktől fogva mindig létezett.  Isten az Ősöreg. A Jób 36,26: „kifürkészhetetlen éveinek száma”. Ugyanakkor az olam 'állandóság'-ként is értelmezhető (a szó Karatepe városkapuja feliratában 'az örök Nap [isten]' értelemben szerepel: a pályáját folyamatosan járó és mindig újra fölkelő nap az örökkévalóság, maradandóság jele). Iz 26,4: az Úr örökké megmaradó Szikla, 60,19: örökké tartó világosság. - Jóllehet Beerseba fontos zarándokhelynek számított Izráelben (vö. Ám 5,5; 8,14), Istennek ez a tulajdonsága csak Deutero-Izajás óta fogalmazódik meg világosabban. Deutero-Izajás az Isten örökkévalóságáról nem a nap járása alapján alkotott fogalmat, hanem a történelem Istentől irányított menetét vette alapul. Az Isten örökkévaló Isten, mert Ő a föld alkotója (Iz 40,28), „az első, aki még az utolsók közt is ugyanaz” (41,4; vö. 44,6; 48,12); előtte nem volt isten, és utána sem támad (43,10). A szent szerző tudatában van, hogy ez az örökké megmaradás változhatatlanságot tételez fel (vö. 40,28; Zsolt 90,2; 102,27). Erre a kezdet és vég nélküli létezésre utal az öröktől örökké, illetve ,  a mindörökké kifejezés (90,2; 103,17); ez szorosabb értelemben véve 'a legrégibb múlttól, az ősidőktől fogva a legtávolabbi jövőig'. A Bár 4,10.20: Isten Örökkévaló néven szerepel. - Már Deutero-Izajást megragadta az az ellentét, mely egyfelől Isten szavának (Iz 40,6), segítségének (45,16), üdvösségének (51,6), igazságának (51,8), irgalmának (54,8) örökkévaló, örök érvényű volta és másfelől a teremtmény mulandó volta közt fennáll (vö. Zsolt 92,8). - b) Az ÚjSzövetség átveszi az ÓSzövetség tanítását lényegesebb módosítás, kiegészítés nélkül. A Róm 16,27 a Ter 21,33 és Iz 40,28 kifejezéséhez kapcsolódik; Jak 1,17 Isten változhatatlanságát vallja. Isten örök létének transzcendens voltára utal Pál a korszakok és nemzedékek előtti létet említve (Kol 1,26; vö. 1Kor 2,7): 'még mielőtt a világ beláthatatlan léte kezdetét vette' (vö. Jn 17,24; Ef 1,4). A Krisztus születése előtti utolsó századokban szívesen nevezték Istent a századok királyának (Hénoch könyve [etióp] 9,4; 12,3; Jub 31,13 stb.); e szóhasználat nyomai az ÓSzövetségben is fellelhetők (Jer 10,10; Zsolt 10,16; 29,10; 66,7; 93,1; 145,13; Tób 13,7.11: LXX); az ÚjSzövetségben Pálnál találkozunk vele (1Tim 1,17: az ~ kir-a). A szövegek egy részében az örök szemben áll a mulandóval, és rendszerint az istenire, a szellemire jellemző a földivel, az evilágival szemben (2Kor 4,18; Zsid 9,14 stb.). - 2. A teremtett (emberi) idő felől nézve az ember ~a a halállal kezdődik, →örök élete Isten színelátása v. a kárhozat. - 3. Az ikonográfiában ősi szimbóluma a →pálmafa, a →palmetta és a →toboz.

Kölcsey Ferenc: VANITATUM VANITAS

 

Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!




Földünk egy kis hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.




Sándor csillogó pályája,
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási,
Napoleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.




A virtus nagy tűneményi
Gőz, mit hagymáz lehele;
A kebel lángérzeményi
Vértolúl s kínjele;
A vég, melyet Sokrat ére,
Catonak kihulló vére,
S Zrínyi Miklós szent pora
Egy bohóság láncsora.




És ti bölcsek, mit hozátok
Ami volna szép s jeles?
Mámor bírta koponyátok,
Plato s Aristoteles.
Bölcselkedő oktalanság,
Rendbe fűzött tudatlanság,
Kártyavár s légállítvány
Mindenféle tudomány.




Demosthén dörgő nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenofon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindár égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidias amit farag,
Berovátkolt kődarab.




Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s remény a szűk pályán,
Tarka párák s szivárvány.




Holdvilág csak boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.




Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.




Mert mozogjon avagy álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!


1823. február-április

 

 

 

 

 AZ IDŐ 

" Mi hát az idő ? Ha senki sem kérdezi , tudom ; ha kérdik tőlem , s meg akarom magyarázni , nem tudom ." - Szent Ágoston 

 

Kronosz - Genova

Gottfried Wilhelm Leibniz szerint az idő egyfajta mérési eszköz, mellyel mi az események sorrendjét, azok időtartamát és a köztük lévő (időbeli) távolságot állapítjuk meg, valamint a tárgyak mozgását hasonlítjuk össze.
A kor előrehaladtával változik az idő érzékelése
Az agyunk nemcsak képessé tesz bennünket a természet megértésére, hanem ennek a megértésnek a korlátait is megszabja
Valahányszor az időre gondolunk, voltaképpen körülnézünk és ellenőrizzük, hogy a dolgok mozgásban vannak-e, és ha igen, ez az abszolút idő élményét megerősíti bennünk. Minden ilyen pillanat egy mintavétel, amelynek során meggyőződünk arról, hogy az idő múlik. Ezekre az abszolút időből vett időélménymintákra támaszkodunk, amikor időtartamokat hasonlítunk össze, lehetnek bármilyen belső órái is az agynak, az idegsejtek szabályos időközönként mint metronómok kisülhetnek. Ha nincs ott a fejünkben egy homunculus, aki az ütéseket számlálja, akkor nem lesz időtartambecslés.
Mindennapi életünkben az idő az események látszólag folyamatos múlása , folyása , amely abszolút, megállíthatatlan, állandóan múlik, függetlenül attól, hogy hol vagyunk, figyelünk-e rá, érzékeljük-e vagy sem. A szubjektív idő, az egyén belső időészlelése eseményekhez, történésekhez kötődik. Ez az idő sohasem egyformán telik, tartamérzete függ az életkortól és főként az események személyes jelentőségétől, körülményeitől.
A felnőttek és a gyermekek különböző módon ítélik meg az idő hosszát ; az időészlelés valamikor az óvodás és a felnőttkor között „átbillen”.
Az időtartamok nem képeződnek le az érzékszerveinken úgy, mint a fényesség, a hangosság vagy a hosszúság. Két vonal hosszúságának különbségét látjuk, ha a vonalak szimultán egymás mellett jelennek meg, két esemény időtartamát is összemérhetjük, ha egyszerre történnek a szemünk előtt, de az egymást követő eseményeket csak az emlékezetünk segítségével tudjuk összehasonlítani, az emlékezet azonban trükkös lehet”
Az idő nem látható, érzékszervekkel nem érzékelhető mivolta a művészi képzeletben néhány allegorikus ábrázolási típus kialakulásához vezetett.

Salvador Dali Az emlékezet állandósága / 1931

A végső igazság számunkra jelenleg még nem ismeretes .

Van a Vatikánon belül egy hely , amelyet ritkán látni , a város alatt egy földalatti erőd  , a nyilvánosság számára hozzáférhetetlen , fegyveres őrséggel és a legmodernebb biztonsággal védve, a titkos apostoli archívumok .

 

Szent Péter bazilika alatti pince 

 

 

 

 

 

 

 a Vtikáni könyvtár

 A kő és acélerősítésű falakon belül , páncélszekrények , hármasszabályozott helyiségek és ezekben több mint 50 mérföldnyi  / ~ 80 km /polc , ezeken számtalan egyházi ereklye és több mint 1000 éve gyűjtött leletek .

 

 

Létezik egy legenda , ami talán valóság : a kronovizor .

  Az archívumban van elrejtve a "kronovizor" ami egy - a vatikáni könyvtár mélyén , szétszedett állapotban lévő - időgép , amelynek segítségével vissza lehetett nézni egy vetítővásznon , a múlt eseményeit . A gépet Alfredo Pellegrino Ernetti apát , vatikáni pap építette egy 12 tudós csapat élén amelynek tagja volt többek között : Germetti profeszor ,  Enrico Fermi , Nobel díjas fizikus , egyik tanítványa Werner von Braun , náci rakétamérnök , a későbbi NASA igazgató , mindez a pápa támogatásával . 

Jelentős részt vállalt a találmány kidolgozásában a portugál De Matios professzor, valamint egy japán Nobel-díjas fizikus is , Jukava Hideki .  A fejlesztés költségeit a Vatikán fedezte. Már az első készülék is hologramszerű, térhatású képet közvetített. A berendezés segítségével számos múltbéli eseményt tártak fel.

XII Pius pápa kíváncsi volt hogy hogyan történt Jézus keresztrefeszítése és miután megnézték nagy megdöbbenésükre a Messiás nem mindent úgy mondott el, ahogy az a Bibliában áll, és ahogy azt évszázadokon át tanították. Ez nagy zavart okozott a Vatikánban.

A feltaláló aggodalmát növelte, hogy a kronovizor néha önállósította önmagát. Egy ízben például elkezdte közvetíteni az amerikai nagykövet és a palesztinai felszabadítási front küldötteinek titkos találkozóját. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez a készülék nem csak a múlt fürkészésére alkalmas, hanem feltárja a jelen eseményeit is. Alkalmazásával egy csapásra megszűnne a politikai, katonai, tudományos, ipari, üzleti és magántitok. Állítólag elsőként az oroszok kezdtek el szaglászni a találmány után.
A KGB ügynökei nagyon szerették volna megszerezni a dokumentációját.
Nem kellett sokáig várni az amerikai kémek megérkezésére sem, ezért az egyházi elöljárók kénytelenek voltak gondoskodni az atya fizikai biztonságáról. Beköltöztették őt a velencei kolostorba, és testőröket fogadtak fel, hogy megakadályozzák az ügynökök erőszakos behatolását.

Ezt belátva a pápa , elrendelte a gép szétszedését . 

  Mindezen eseményeket Ernetti barátja, Francois Brune írta meg egy 1998-ban kiadott könyvében. De azóta a tervrajza kiszivárgott , 1972-ben egy ujságcikk jelent meg a La Domenica del Corriere olasz magazinban , amely hírül adta a kronovizor létezését , de a Vatikán minden információt elnyomott , a folyóiratnak azt a három oldalát amelyik a kronovizorra vonatkozott még az arhivumokból is kitépték és eltüntették . Aztán 2002-ben Francois Antoine Charles Brune , / tudós teológus az ősrégi nyelvek és zene szakétője / kiadta a Vatikán új rejtélye című könyvét , amelyben dokumentálja többek között a gép tervrajzát . 

A műből, valamint a szerző által adott interjúból, amely az olasz Terzomillenio (Harmadik évezred) című folyóirat 1998. évi 5. számában jelent meg az is kiderült, hogy ezt követően Ernettinek megtiltottak bármilyen információközlést a készülékről. 

A berendezés három fő egységből tevődik össze.
Az első egy bonyolult antennarendszer, mely képes arra, hogy felvegye a kapcsolatot a „Magasabb Intelligencia” számítógépével, a memóriájából lehívja a megadott kor látni kívánt eseményeit. A következő fokozat egy szubatomi energiahullámok érzékelésére és erősítésére alkalmas áramkör, míg a harmadik egy konverter, amely a szubatomi energiahullámokat elektromágneses hullámokká alakítja át. 

Ezután a jelet rá kell kapcsolni egy tévé bemenetére, és máris filmszerűen feltárul előttünk történelmünk bármely eseménye.
Mivel a „Magasabb Intelligencia” szuperszámítógépei életünk minden egyes megnyilvánulását rögzítik, ezért a kronovizor nem csak szórakoztatási célra használható, hanem várhatóan fontos szerepe lesz a tudományos viták eldöntésében is.
A legnagyobb hatékonysággal azonban a bűnüldöző szervek fogják ezt a berendezést alkalmazni, mert segítségével bármely bűncselekmény percek alatt felderíthető. Erre azonban még egy darabig várni kell, mivel a szerkezet jelenleg hozzáférhetetlen. 

A kronovizort szerencsére nem semmisítették meg, mint annak idején a Tesla-konvertert, hanem darabjaira szedték.
Fő részei a Vatikánban maradtak, a legfontosabb alkatrészeket pedig diplomáciai postával más országok egyházi központjaiba küldték.
Az akció olyan titoktartás mellett bonyolódott, hogy maguk az őrzők sem tudják, mit bíztak rájuk.
Hasonló módon helyezték el a kronovizor dokumentációját.
Jelentős mértékben csökkenti az illetéktelen hozzájutás valószínűségét, hogy időközben elhunyt a titkosítást elrendelt pápa, sőt maga Ernetti is, valamint a csoportjából tíz fizikus. 

 

A Vatikán tagadja ezt , mint fantáziát emliti . De Alfredo Pellegrino Ernetti apát-ot jól ismerték és nagyra becsülték társai ugyan így Francois Antoine Charles Brune-t is . Különös hogy a katolikus egyház 1988-ban furcsa rendeletet adott ki , mégpedig : ha valakit elkapnak egy olyan gépen mint pl. a kronovizor , akkor azonnal kiközösítik . Ha a kronovizor hamis akkor minek foglalkozni egy ilyen kijelentés kiadásával .

A témának egy másik vetülete : "Ha egy ötlet első látásra nem tűnik képtelenségnek , akkor nem is érdemes vele foglalkozni ."- Albert Einstein 

Einstein relativitás elmélete óta tudjuk , hogy az idő múlása attól függ hogy hol tartózkodunk az univerzumban ; - ha egy gyorsan mozgó űrhajóban vagyunk , akkor az idő lassabban telik mint itt a Földön- . Elvileg nem lehet átlépni a fény sebességét , mert ha ez megtörténne akkor visszafelé haladnánk az időben . Ez képtelenségnek tűnik ,  de a kvantum elmélet szerint  amikor a fekete lyukak teréből kiszabadul néhány részecske és sugárzás és létrejön az alagút affektus , vagy a féreglyuk . Ezzel nem csak térben de időben is utazhatunk . A kronovizor esetében ez egy tv szerű valami , antennákkal , sugárkatódcsövekkel ,  nemesfém ötvözetekkel , egyebekkel , amely képes bizonyos maradványsugárzások /elektromágneses sugárzások  vételére , múltbéli képeket rögzíteni , kivetíteni .

 Körülöttünk a térben vannak magasabb dimenziók , szubtilisabb világok , szubatomi részecskék , ezeket a nagyon finom részecskéket a kronovizor képes elektromágneses hullámokká alakítani és ezeket képpé alakítani nagyjából mint egy tv készülék .

Amit állítani lehet az az amit Ernetti atya nyilatkozott és több kutatóval is megosztott hogy például látta Sodoma és Gomora pusztulását , visszament ie. 753-ba , Róma alapításáig , meghallgatta Ciceró beszédeit , látta Mózest amint megkapta a Tízparancsolatot /az eredeti parancsolatokkal / a két kőtáblát .

 A gép tesztelése során először Mussolini beszédeit , majd Napóleonét hallgatták meg , majd visszamentek Traianus császár idejébe egy zöldségpiacra és ezeket összevetették hiteles dokumentumokkal .

 Mindent láttunk , nyilatkozta Ernetti atya, az utolsó vacsorát , a Getsemani kertben zajló agóniát , Judás árulását , a megpróbáltatást , a Golgotát és a megfeszített Jézust is . A kronovizor csapata mindent lefilmezett és bemutatta a Vatikánban . Ezek után Pius pápa megtiltotta hogy bármilyen részletet nyilvánosságra hozzunk a készülékről , mert a gép nagyon veszélyes volt . Képes volt korlátozni az ember szabadságát . 

Egyébként 1977-ben jelent meg :
Father Ernetti's Chronovisor - time machine

 

Ernetti atya egy bencés szerzetes volt és mégis foglalkozott okkultizmussal - ami egy titkos tudomány - , ugyanakkor  tudós volt , a velencei Benedetto Marcello zenei tanszékét vezette mint docens , a Vatikáni zenei titkárság igazgatója volt , aztán később kvantumfizikával , szubatomi , részecskefizikával foglalkozott és ördögűző volt ; több száz exorcizáló szertartást vezetett le . Ernetti atya személyében egybeolvad a tudomány és a vallás . De 1935-ben már publikáltak egy skóciai tudományos lapban egy  időgépről . Csak azért nem tudunk ebben a témában sokat , mert bárki jelent meg ebben a témában a nyilvánosság előtt , annak leégett a laboratóriuma , vagy eltűntek a dokumentációk , vagy rejtélyes haláleset áldozata lett .

A Vatikán azután hozta meg a kiátkozással fenyegető rendeletét hogy 1986 október 18.-án , közönség előtt bemutatta Riva del Gardában , Ernetti és csapata a kronovizort , működés közben és teljesen ámulatba ejtették a közönséget /Vatikáni bennfentesek , bíborosok , pápa stb. /, egy ókori görög tragédiát ie. 169 - es előadásban hoztak a képernyőre . Később Quintus Enniusnak, egy latin szónoknak a beszédét „fogták”, majd egy dór zenekar muzsikáját élvezhették eredeti archaikus előadásban. 

  Innentől kezdve megkérdőjelezhetetlenné tették ennek a gépnek a hitelességét .

 A témának egy harmadik vetülete : Nem csak Ernetti és a skótok építettek időgépet , hanem  az 1970-es években egy jól ismert kanadai feltaláló-vállalkozó különleges szerkezete hozta lázas izgalomba a közvéleményt.  

Sid Hurwich 1912-ben Torontóban született egy Kanadába kivándorolt zsidó család gyermekeként.Bámulatos érzéke volt a különféle gépekhez, illetve gépi berendezésekhez, amelyek közül olyan szerkezeteket is képes volt rendbe hozni és tökéletesen működőképessé tenni, amit már a szakemberek is javíthatatlannak tartottak.

Sid Hurwich gyerekkora óta Nikola Teslát, a zseniális tudós-feltalálót tartotta a példaképének. Amikor a túlpörgetett munkatempó miatt 1955-ben egy enyhébb lefolyású szívinfarktust kapott, mindkét vállalatát igen jó áron eladva mindössze 38 évesen „nyugdíjazta" magát, és ettől kezdve az összes idejét Tesla életművének tanulmányozására fordította. Mindent elolvasott, ami a zseni írásában megjelent, de még az Amerikai Szabadalmi Hivatalban is eljárt, hogy valamennyi Teslával kapcsolatos dokumentumot alaposan áttanulmányozhasson. 

Hurwich, aki folyamatosan különféle és teljesen újszerű technológiák kifejlesztésével kísérletezgetett, azt állította, hogy egy olyan szerkezetet konstruált, amivel - úgymond – be lehet fagyasztani az időt, ez pedig a bűnügyek hatékony felderítéséhez is kitűnő lehetőséget biztosíthat,azonban a kanadai illetékeseket nem különösebben villanyozta fel Hurwich találmánya. Sid Hurwich az ezt követő hónapokban még tovább módosítgatta a szerkezetét, majd levelet ír az öccsének, aki Izraelben élt és az IDF-nek, vagyis az izraeli hadseregnek dolgozott. Nem sokkal ezután az ifjabb Hurwich meg is érkezett Torontóba .Hogy pontosan mi történt, azt ma sem lehet tudni, de igen valószínű, hogy Hurwich számukra is bemutatta a találmányát. Néhány évvel később, 1976-ban, ÁTADTÁK NEKI AZ „IZRAEL VÉDELMÉÉRT" KITÜNTETÉST. A kitüntetést többek között olyan jól ismert világhírű izraeli hadmérnökök és katonai szakértők kapták meg, mint Uzi Gal, a nevét viselő és a világ hadseregeiben- főleg a kommandós alakulatok körében - különösen népszerű géppisztoly megalkotója, vagy Israel Tal tábornok, az ugyancsak híres Merkava harckocsi egyik kifejlesztője, valamint Moshe Arens, a legendás izraeli vadászbombázó, a Kfir konstruktőre. Sokáig ennek az eseménynek sem volt semmilyen visszhangja mindaddig, amíg a Vancouver Times Sun 1977-ben  le nem közölte az egész Hurwich-sztorit. A Foreign Report brit szaklap a híres Entebbe-i túszszabadító akció kapcsán szellőztette meg, hogy Hurwich különleges szerkezete Izraelbe jutott, és a hadsereg birtokába került. A lap ismerni vélte a szerkezet működésnek alapelvét is : „A szerkezet elektromos sugarakat bocsát ki, hogy megváltoztassa az elektromos mezők természetes összetételét és a fegyverek, a műszerfalak és a mechanikai berendezések súlypontját (gravitációs középpontját)... A Hurwich-elv alkalmazásával tudták volna elérni és harcképtelenné tenni a tankokat, a föld-föld rakétákat és a teljes radarrendszereket. A sugarak képesek voltak úgy összeállni egyetlen védőernyővé, amely egész körzeteket tudott bomba- és rakéta-biztossá tenni » - állt többek között a Foreign Report cikkében.

A sok találgatás ellenére mind a mai napig nem született meg egy mindenre kiterjedő oknyomozó munka Sid Hurwich állítólagos időmódosító berendezéséről. Maga Hurwich soha többé egyetlen szót sem szólt az időgépéről. Számos óriási üzlettel kecsegtető ajánlatot / Oppenheimer Holding Bank és befektetési tanácsadó cég /utasított vissza, és titokzatos szerkezete titkát magával vitte a sírba. - Száraz György és Horváth Zoltán videója nyomán https://youtu.be/h4H_oLTHW_E?si=WhplL1mxQSM9Fz0W

További kronovizor említések :

Arany László: Kronovízor - Időlátó gép a Vatikánban - 

https://youtu./w_tJyZjEOv4?si=lj_ufq6oKt0W0y05

 

Vagy : Az Akasa-krónika és a kronovízor

 

Minden megőrződik az időben.
Mindennek lenyomata van.
Ami valaha volt, van és lesz, az mind nyomot hagy valamiben, amit a régiek úgy hívtak, hogy Akasa-krónika.
Az Akasa a mindent betöltő űr, az éter indiai neve.
Ha minden megőrződik az Akasa-krónikában, akkor onnan elő is lehet hívni.
Ha viszont az Akasa-krónikában minden megőrződik, akkor mégis van egy módszer arra, hogy az elveszett tudást visszaszerezzük!
A kronovizor is valami ilyesmi, nem csoda, hogy tiltott dolog.
Tudástár, ahol megtalálható minden, amit az összes lélek a létezése során valaha gondolt, mondott és tett - valamint minden jövőbeni lehetősége.
Egyfajta kozmikus internet. 

 

Folytatás : az Örokkévalóság , az Isteni idő .

 

Isten Igéjének Vasárnapja

  

   Mátyás Károly ,  szentszéki tanácsos , kovásznai plébános , prédikációjából amely elhangzott Budapesten , a gazdagréti Szent Angyalok templomában :

    ... Mi az idő ? ; mi az örökkévalóság ? ; mi a végtelen ? ... Igazából , nem tudjuk mi az idő , csak azt látjuk hogy , telik , múlik , méghozzá gyorsan múlik . ... Az élet végén , ... azt valljuk : életem napjai kevesek , mindezek után fel kell tennünk a kérdést : mire kapjuk az időt ? ; Mi az értelme az időnek ? ; Mit kezdjünk az idővel ? ... A végtelen szeretet arra kényszeríti az Istent , hogy az embert boldognak lássa a mennyországban , ..... és ennek az elnyerésére Isten időt ad , a bűnös ember számára , azért hogy megtérjen , hogy hozzá térjen . Jónás , a nagy városnak , Ninivének , 40 napot engedélyez a megtérésre . S mivel a nép hajlandó erre , Isten megbocsát nekik és újabb időt ad , újabb időt engedélyez számukra . Isten türelmesen vár , mert nem akarja a bűnös halálát . .... Az időt az üdvösség elnyerésének a szolgálatába kell állítani - mondja Szent Pál apostol . ... Erre a munkára az idő múlása és rövidsége , a legnagyobb figyelmeztetés . Az idő betelt mondja Jézus , ... és arra sürgeti apostolait hogy menjenek és hirdessék a megtérést . Jézus inti őket hogy ne pazaroljanak időt a csomagolásra , ne járjanak pénz és élelem után , hanem induljanak és hirdessék az örömhírt , az evangéliumot , a megtérést , mert az idő sürget . Mindezekből világosan kitűnik , hogy az idő ajándék , és Jézus megváltói munkájának az érdeméből , érdemszerzővé kell tennünk az örökkévalóság megnyerésének érdekében . Hiszen jól tudjuk hogy az érdemben szerzett dolog , mindig értékesebb mint az ajándékba kapott . Csak az az idő értékes , amit maradandó , örök dolgokra használhatunk fel , és ne feledjük , hogy a jól használt idő , egyetlen pillanata is érték lehet az ember számára . ... Az idő rövid és nem értelmetlen , mert valami célt szolgált , és értelmének , az idő értelmének a kulcsa , az evangéliumban található meg . Az evangélium az egyetlen könyv , amely a feltámadásról , az örökkévalóságról és az ember örök sorsáról , beszél . Örök élet nélkül , maga az élet egy értelmetlen játék , ( testvéreim ) amiben a földi élet mulandósága csak megrémíti , vagy elkeseríti az embert . Az idő rövid és tele van szenvedésekkel , de éppen az idő múlása teszi bizakodóvá , a szenvedő embert , mert tudja hogy egyszer minden szenvedés elmúlik , az idővel együtt . És ez a rövid idő , érték . ... Schiller mondja , egyetlen pillanat  akkora érték , akár az emberi élet . Az ÚRJÉZUS pedig arra figyelmeztet hogy használjuk fel a mulandó időt és állítsuk az örökkévalóság elnyerésének a szolgálatába , mert eljön az éjszaka , amikor már senki se munkálkodhat . Sajnos azonban sok emberi élet válik céltalanná , értéktelenné , a szemünk láttára , akár elveszetté . A legtöbb ember halotti fejfájára fel lehetne írni azt amit Similis íratott fel a saját keresztjére . Similis , az egyik római császár udvari embere volt , aki halála előtt visszavonult az udvari szolgálattól , s vidéki birtokán élte végig életét ,  sírkövére pedig ezt íratta : Itt nyugszik Similis , aki öregemberként halt meg , de valójában csak hét évet élt . Hasonlóan járnak azok is , akik nem értik az élet értelmét . Megöregszenek ugyan , de igazában nem éltek ! Életüknek nem volt sem tartalma , sem értelme . A legenda szerint az egyik napon az angyalok azzal a panasszal  álltak Isten elé , hogy keveset imádkoznak , mondván , nincs elég idejük az imára . Inkább arra kérték a Jóistent , hogy hosszabbítsa meg a napot  legalább  egy órával . De újra jött a panasz az angyalok részéről , az embereknek most sincs idejük imádkozni . Ekkor arra kérték az Istent hogy rövidítse meg a napot és álljon csak húsz órából egy nap , hátha akkor az emberek , észbe kapnak , megijednek a nap rövidsége miatt  és imádkozni fognak . De így sem volt az embereknek idejük imádkozni . S ekkor az Isten azt mondta az angyaloknak : jegyezzétek meg az ima nem idő , hanem szeretet kérdése . Aki szereti Istent , az bármennyire is elfoglalt legyen , talál időt az imádságra . Használjuk fel az időt ( testvéreim ) , ha egyetlen pillanat értéke az életből egyenlő az ember élet értékével , akkor ...... hány pillanatot , vagyis mekkora értéket állíthatunk , az üdvösség szolgálatába ? ; ..... sajnos legtöbbször így válaszolunk : nincs időnk ! Pedig mindig akad .... csak akarnunk kell , sőt sok esetben maradnak parányi kis idők , amivel nincs mit kezdenünk . Ezeket a kis időket kell odaadnunk Jézusnak , .... amíg kifő a kávé , ... , vedd el , tedd kedvessé ezt a két percet ,... várni kell , .... legalább Te gyere Jézus , addig is beszélgessünk . .... , csupán akarnunk kell vele a találkozást , .....  az idő betelt , ezért tegyük hasznossá az üdvösség megszerzésének munkája által . .... Seneca , aki Jézus Krisztussal egyidőben élt /Krisztus után 65-ben halt meg / , és Szent Pál apostollal is találkozott , ... mondja : Mindenfajta fösvénység szenvedély , csak egyetlen fösvénység erény , az : amikor az időt illetőleg vagyunk fösvények . Hát mi is .... legyünk fösvények , köszönjük meg Isten legnagyobb ajándékát , az időt és kezdjük el állítgatni az örökkévalóság szolgálatába .- Ámen !

 

 

 

    

 

 

Hamvas Béla : A hallhatatlanság hiradása - 

Wordsworth

 

1

   Bizonyos , hogy aki természettudományosan gondolkozik , sohasem jut a dolgok mélyére. Itt van mindjárt Aldous Huxley esete. Egyik tanulmányában, amelyiknek címe Wordsworth a trópusokon, félreérthetetlen iróniával beszél a mérsékelt égövön élő emberről, akinek a természet a béke, rend, nyugalom forrása, ugyanaz a természet, amelyik a forró vidékeken oly kegyetlen és vad. Az európai ember számára a természet szelíd és édes otthon; a zaklatott kedély számára enyhülés. De próbáljon meg ez az európai enyhülést találni egy borneói őserdőben! Itthon el lehet heverészni az erdő szélén, kellemes fuvalmak közepette, mert az enyhe nap, simogató szél, puha fű, barátságos árnyék, a növényzet megnyugtató illata már a természet bágyadtabb, megszelídítettebb formája. Hiszen Európában semmi sem ősi. Az egész mérsékelt égöv csak: kert. – „A természet kényelmes és csinos – írja –, s benne lehet pihenni és bámészkodni. Mert nálunk az ember leigázta a természetet. Az egyenlítőn fekvő erdőségek tele vannak ördögökkel… Itt nincsenek békés helyecskék… A dzsungel megragadó, fantasztikus, gyönyörű, de rettenetes – alvilági és démonikus.”

 

Huxley ebből az ellentétből fegyvert kovácsol Wordsworth ellen. Wordsworth volt minden költő között az, aki a legközelebb állott a természethez, aki a legmélyebben tudta, hogy a természet erőivel való együttlét adja meg az embernek a teljes békét, nyugalmat és boldogságot. Huxley azt írja, hogy ez a hit a mérsékelt égöv szelídített természetéből fakad. Wordsworth a trópusokon lehetetlenség. Ott a természetből éppen az ellenkező olvasható ki: az életre menő küzdelem, a struggle for life, a helyért, a nedvességért, a fényért való kegyetlen és szüntelen háború. Nem veszi észre sem azt, ami Wordsworth költészetének legmélyén nyugszik, sem azt, ami mérsékelt égövön és tropikus vidéken is egyforma, azt a valamit, amit Powys mond Wordsworthról szólva: „csend, érintetlen magány, hallgatás, nyugalom az, ami minden dolog gyökerében van” – hogy a felszínen levő erők harcától elfordulva, s ezen túl, le lehet ereszkedni oda, amit Powys „primal elementalism”-nak nevez. Ez a legősibb elem: quietude, silence and doing nothing – nyugalom, hallgatás és semmittevés –, ez az ősi béke, a földmélység, a gyökerek, belső nedvek békéje, az erdők némasága, a tengerben, a fákban, az állatokban levő sötét nyugalom. És Wordsworth ennek a föld alatti békének a költője. Számára a „költészet minden tudás eleje és vége – poetry is the first and last of all knowledge”. Huxley azt hiszi, hogy a wordsworthi költészet a természetet úgy képzeli el, ahogy a francia udvarban elképzelték a pásztorokat: finom selyemruhában, csipkével, szalagokkal díszített rózsafa bottal őrizték a gondosan megfürdetett és beillatosított báránykákat, amelyeknek selyemszalagon ezüstcsengő csilingelt a nyakukon. Ha Wordsworth természete ilyen rokokó vagy biedermeier képzelődés lett volna, tényleg lett volna benne valami nevetséges. De erről sohasem volt szó. Így egy kicsit Huxley vált nevetségessé, s pontosan illik rá, amit George mondott: „den Mangel verstehen was Poesie ist, nennet man wissenschaftlichen Sinn." Természettudományos felfogása számára, amelyik oly fölénnyel tudni látszik, hogy a miliő határozza meg a gondolkozást – az égöv különbsége dönti el a világszemlélet különbségét, a buddhizmus éppúgy hindu jelenség, mint a szentimentalizmus európai –, a lényeg elveszett. Bizonyos mélységekben a tudományos felfogás érvénytelenné válik, és egyszerűen meg sem érti, hogy miről van szó.

 

2. 

 

Wordsworth William a múlt század elején élt, és egészen sajátos világot teremtett meg az angol költészetben. Willey Bazil ezt a világot úgy magyarázza, hogy két irányzatot különböztet meg: az egyik az emberi szellemnek és szívnek a világegyetem erőitől való közvetlen megragadottsága, a másik a költői ösztönnek az a tevékenysége, amikor egészen új mitológiát alkot. Az utóbbi típushoz tartozik Shelley és Keats, a mai költészetben Lawrence, Powys, Eliot; ez a költő valósággal új és más világot alkot, saját magából veszi a világ tengelyét, szellemét; saját képzeletének alakjaival népesíti be a világot. Egész mitológiát teremt. – Az előbbi típus, amelyik sokkal ritkább, nem teremt alakot, világot, úgy látszik, nem alkot semmit, csak feltár. Leereszkedik a valóság mélyébe. A meglevő érzéki világot ássa fel. Ez a költő Wordsworth. Azt is lehet mondani, hogy az előbbi fajta költő a festőibb, az utóbbi a zeneibb; azt is lehet mondani, hogy az előbbi a plasztikus, az utóbbi a metafizikus. Shelley, Keats, Lawrence a csillogó, színes, változatos, gazdag élet megragadottjai; Wordsworth a sötét életmélység megragadottja. „Deeply drinking-in the soul of things – a dolgok lelke mélyen beleissza magát.” Wordsworth „egyedül van a világegyetemmel”. És ilyen költője ilyen tisztaságban és kizárólagosságban Angliának nincs több, más népnek sincs. Szeretik őt filozófus költőnek mondani, talán annak a kijelentésnek alapján, amit egyszer tesz, amikor azt írja: „poetry is the most philosophic of all writing – a költészet minden írás között a legfilozofikusabb.” Talán, mert azok a művek, amelyek a legjobban hasonlítanak verseihez, biztosan a kínai Tao-te-csing vagy a régi görög, egyiptomi vagy mexikói indián himnuszok. De tulajdonképpen több, mint filozófus. Azt lehet mondani, hogy Wordsworth a világirodalomban a természetvallás legtisztább költője.

 

3.

A természetvallás olyan, mint a többi vallás: sajátos érzésvilágával, sajátos pietásával, sajátos kultuszaival és sajátos halhatatlanságával. Mi a vallás? – világhelyzet. És ebből a világhelyzetből elsősorban nem istenek tisztelete, hanem istenek teremtése következik. A vallásban, mint minden emberiben, a lényeg a teremtő ösztön. A vallásos ösztön istenteremtő ösztön. Az élet a transzcendens irányban tágul tovább: átlép egy határon, amit az eleven lény számára a földi valóság meghúz, és a végtelenségbe nő.

A természetvallás az egyedüli az összes vallások között, amelyiknek nincsen mitológiája. Nincs rá szüksége. Mitológiája minden időben készen megvan a világban. Hol? – itt; a csillagos égen, az erdőkben, a tavakban, a réteken, az eleven lényekben, a látható és érzékelhető színekben, napnyugtában, hajnalban, éjszakában, a szélben, a víz hullámzásában és a láthatatlan és érzékelhetetlen valóságokban, abban a bizonyos föld alatti, ahogy a görögök mondanák: khthónikus erőben, a vér misztikus keringésében, a napfény rejtélyes teremtőerejében, a sötétség megfoghatatlan varázsában, abban a néma nyugalomban, amit az ember egy zárt sziklatömbben érez, a hegyek kimagasló meredekjében vagy a tenger elnyúló, passzív felületében. A természet minden képe, valósága, eseménye „valamilyen különös módon megszentelve” – ahogy Powys mondja: „Everything that lives is holy – minden, ami él, szent”.

 

4.

A legtöbb költőnek van valamilyen alapszíne. Powys a filozófiákra azt mondja, hogy végeredményben színes üvegek: Hegel sárga, Platón kék, Nietzsche skarlát. A költészetekben is van valamilyen szín, amelyik csaknem minden szót megfest. Wordsworth költészete zöld – éspedig abban a különös értelemben, ahogy Goethe magyarázza. „A zöld és kék – mondja – a legkevésbé emberiek, sőt a leginkább fosztják meg az embert ember mivoltától.” Mind a kettőben van valami, ami elérhetetlen: a kék túl messze fekszik ahhoz, hogy az ember teljesen megértse, a zöld túl közel. A kék a végtelenség színe, a zöld a földi valóságé. Az ember a kettő között van: ég és föld között. Két vágy: végtelenség és valóság. A zöld a legkonkrétabb, legjózanabb, legföldibb, legtermészetibb szín. A legvalóságosabb, talán a legrégibb életszín: a leveleké, a moszatoké, a moháké, hüllőké, őslényeké. Ezért emberietlen, de ezért a természet színe.

Wordsworth költeményeiben ez a zöld szín ragyog. Ez a sajátságos angol zöld, a gyepes térségek, az óriás fák, bokrok, cserjék, ligetek csillogó, párás levegőtől állandóan kicsit nedves, megizzadt zöldje. Ez teremti meg azt az emberen túl levő természet-atmoszférát, azt a közvetlen zöld valóságot, amiben Wordsworth él. „Az észnek semmi keresnivalója ebben a lágy, nyirkos levegőben, ezen a forrásdús vidéken, nedves sások között” – mondja Yeats. Itt az ember leveti önmagát, teljesen elárasztja a zöld élet, és „az álmodó képzelet az igazságnak oly útját ismeri meg, amit az értelem nem érhet el”. Az ember felolvad a zöldben – a nyirkos és párás rétegek alatt ragyogó, mély tüzű, intenzív füvek, erdők, tavak, mohos kövek között. Ez a zöld tündöklés Wordsworth költészetében.

Az elemek élete mindig az égés egy fajtája. Van szél, különösen a tengeren, amelyik nem fúj valahonnan valahová, nem folytonos, tehát nem olyan, mintha tehetetlenül zuhanna valahonnan lefelé. A tengeri szél ritmikus, lebegtet – mintha a levegő meggyulladt volna. A szél nem áramlás, nem fújás, hanem lobogás. Egészen tűzszerű – lángszerű –, mint a lángnyelv, lobog és nyaldos. Forró ölelésekben van meg ez a tűzszerű, lángoló nyaldosás, a lénynek, az elemnek ez az önmagából való kicsapása. Ez a szél, a láng, az ölelés azonossága, és azonossága mindannak, ami nem tehetetlenül zuhan és ömlik, hanem ritmikusan él, lángol, körülölel, lángjával körülnyaldossa a másik elemet – ez a sötét lobogás van meg az éjszakában –, ez a lángolás van meg a tengerben, amikor hullámaival nyaldossa a partot. És amikor a tengeren ilyen lobogó szél támad, a víz, amelyik azelőtt palaszürke csendben terült el, szintén felgyúl – kékebbé és mind kékebbé válik, ahogy a lobogó szél meggyújtja, és a kék és bíbor minden árnyalatában elkezd tündökölni. Meggyulladnak tőle a fák és kövek, és a szél lobogása magával ragadja az egész tájat.

Wordsworth zöldje ilyen lobogó zöld – egy neme az izzásnak, tüzelő és égető zöld, amelyik megperzseli a szemet. Ez az a pillanat, amikor a barna földön és a szürke köveken, mocsaras vizeken és kék tengereken először elkezdett egy ősi módon az élet lángolni – zöld színben égni –, s a sík földet elborította a füvek zöld lángja, keletkeztek az erdők, mint a felcsapó tűzvész. Egy régi, az emberi életet évmilliókkal megelőző és az ember számára érthetetlen elem ég ebben a zöldben.

 

5.

Wordsworth költészetének tárgya sohasem az ember, hanem a természet. Minden, ami az embert érdekelhetné, az őt hidegen hagyja. Visszatér a „primal elementalism”-hez, az ősi elementalizmushoz. „To strip human life of all unessentials – leveti az emberi életről mindazt, ami lényegtelen.” De Quincey azt mondja róla, hogy „ezer és ezer könyv, ami megfogta az embereket, számára halott papír volt, mint a szín egy vak számára. A szabad ég alatt élt.” Magányban, csendben – nem vörös, hanem zöld vérrel ereiben, oly szótlanul, mint egy növény. Aki ismerte életmódját, azt mondja róla, hogy „végletesen, intenzíven, hasonlíthatatlanul egyoldalú volt”. Határozott ellenszenvvel minden városi és minden szobai iránt, de feltétlenül elutasítva magától minden lármásat, tömegszerűt és társast. Powys, amikor a magány filozófiájáról ír, nem tesz mást, mint kommentárt fűz Wordsworth verseihez és életéhez. Őt magyarázza, amikor azt mondja, hogy a „boldogság és szemlélődés ugyanaz”, hogy: „a boldogságot sem a gépszerű cselekvés, sem a metafizikai spekuláció nem hozza meg, hanem a természet titokzatos felhangjainak megértése.” „A modern ember boldogtalansága tömegszerűségéből fakad.” Wordsworth élete „ünnepi méltóságban, izolálva az elemek jelenlétében” történik és folyik. Magány – de csak az emberi oldalról. Nem az. Ez a zöld élet, az elemekkel és az elemekben való élet. Ő az ember, aki „by nature led – akit a természet vezet” –, „aki számára a siker valami rég elfelejtett dolog” – „akit nem a félelem mozgat, hanem az öröm” –, „akiben a gondolat mindig összekeveredik az örökkévalósággal”.

Ezért van Wordsworth költészetének ugyanaz a feltétlen és mély megnyugtató hatása, ami egy ragyogóan zöld pázsitnak – ezért lehet azt mondani, hogy ez a művészet az, ami az egész világirodalomban egyedül: elíziumi. Az „unsearchable eternity – a meg nem érinthető örökkévalóság” –, a „delight pure – a kristályosan tiszta gyönyör” az, amit Wordsworth versei felkeltenek.

6.

„A halhatatlanság híradása” (Intimations of immortality) Wordsworth természetvallásának és egyáltalán, minden természetvallásnak legmélyebb pontja. Ha egyáltalán van, ez az elíziumi költemény.

Ha az ember annyira megfosztotta életét minden lényegtelentől, annyira levetette a sikert, a tömeget, üres fecsegést, hazugságot, felületet, és annyira elmerült a természetben, hogy megtalálta benne az őselemeket, magát a forrásvízszerűen tiszta életet – az intenzív boldogság állapotába ért. Ez az elíziumi állapot. És nemcsak ez a legtökéletesebb élet, nemcsak ez a legboldogabb, ez egyúttal a legmélyebb is, ez a wordsworthi természetistenek közvetlen közelségében való élet. Az elíziumi állapotban találkozik az ember az örökkel. Az elízium az ember ősi otthona, és egyúttal ez az ősi otthon maga a természet és maga az istenség. „God, who is our home – Isten, aki a mi otthonunk”. Ott van a magányban, a csendben, az elvonult hallgatásban – a sötét éjszaka nyugalmában éppúgy, mint a lángoló szélben, a felkelő napban éppen úgy, mint a tavak csillogásában. Nem a küzdelem az élet lényege, nem a harc; de nem is a fájdalom; nem akkor él az ember a legmélyebben, amikor cselekszik vagy amikor gondolkozik, amikor alkot vagy amikor szenved. Az élet legmélyén az öröm van. Maga a tiszta élet mindig öröm – „pleasure which is in the life itself – a gyönyör, ami magában az életben van”. Amikor az ember igazán, tisztán – vallásosan – él, mindig gyönyör hatja át, az elíziumi érzés. Az öröm mindig az isteni jelenlétének érzése. Ezért „ha a szívnek száz kapuja volna, mint Thébának, nyissátok ki valamennyit az öröm előtt”. És itt, az örömben van meg a halhatatlanság híradása. Az örömben válik az élet istenivé – válik örökkévalóvá – válik halhatatlanná. Elfelejt küzdelmeket, gondolatokat, fájdalmakat, nem csatázik, nem tépelődik, nem szomorú – megszűnik minden várakozása, minden ideiglenessége, készülődése. Az öröm egyedül: befejezés, végleges, megnyugtató és teljes. Az öröm az élet tökéletessége, ami ugyanaz: itt válik az élet örökkévalóvá, halhatatlanná. „Zajos éveink csak pillanatok az örök égi csendben”, amikor „lelkünk megpillantja a halhatatlanság tengerét”. „Az öröm ölelésében az ember újra emlékszik amaz ősi természetre, amelytől úgy menekül.” Nincs ebben semmi remény, semmi, ami azon túl ígérne vagy ígérhetne valamit; nincs benne remegés, félelem, nincs árnyék, nincs kérdés. Az öröm az egyedüli véglegesen megnyugtató – az istenné válás érzése.

Wordsworth költészetében kiemelik a gondolatok bőségét és gazdagságát – a kifejezés közvetlen egyszerűségét – érzéseinek nagyszerű és elragadó tüzét – eredetiségét – formai tökéletességét. Ez mind vonz, mind gyönyörködtet. Ami azonban a wordsworthi költészetben a páratlan, az örök – ami benne a halhatatlanság híradása: az az öröm, a boldogság, az a valami, „ami oly mélyen fekszik, hogy oda a könnyek nem érnek le soha”.

 

 

 

 

 

 

 

 

Mézes Zsolt László

Gondolatok az életvezetés természetéről

 

Kertemben ülök és érzem a nyárest vízzel átitatott földjének életet párolgó illatát. Súlyos könnyedség lebeg a megöntözött növényzet felett, a vízcseppek puha hangja is elér. Súlya van már a nyárnak, könnyedséget pedig a víz frissessége ajándékoz a pillanatnak. Mintha az idő is megállna e félhomályban. A levelek között a szél már különösen csendes, minden lelassul. A lemenő Nap pedig elkezdte színteleníteni a színeket.

A zöldet is.

Igen, a zöldet…

Gyermekkoromban sokat gondoltam a zöldre. A fűszálra, lapulevélre, a fák ezernyi zöldjére, az éretlen gyümölcsök éretlenségére, e szín megannyi árnyalatára. Miért éppen zöld? Miért…?

Ennél többet talán csak az ég kékjére gondoltam.

De most a zöldről szeretnék írni. Az életről.

A kék is élet, de az messzebb van. Az inkább a túlvilág színe. A boldog túlvilágé.

Sokszor persze összetévesztjük a kettőt. Úgy élünk a zöldben, mintha az kék lenne. S a kékről is egészen zöldszerű dolgokat vagyunk képesek kitalálni.

Persze a kettő nincs külön.

A zöldet is az ég vezeti. Emeli. Pontosabban emelheti. És milyen érdekes. A kék vakító nyári napokon szinte arany-fehérbe hajlik. Csakúgy, mint a zöld, de számára ehhez idő kell. El kell hullajtania megannyi ruháját, hagynia, hogy megemésztődjön rajta minden, minek színe van, míg az év túlsó felén, télen, a fehér rajta is megmutatkozhat, védelmezőn. Így találkozhatnak. Mert az ég télen is tud fehér lenni, de a föld csak ekkor. Talán éppen akkor leginkább, amikor az Emberfia megszületik.

♦

Felnőttem, s a színeken való gyermeki gondolatok mögött ilyen kérdések sejlenek fel immár: Mi az élet? Hogyan kellene élnem? Miért születtem?

Aki valaha is ültetett magot földbe, s várta, hogy kikeljen, tudja, miről van itt szó. Leginkább egy várakozásról, ami a születés örömében csúcsosodik ki.

A kert a világ kicsinyített mása. Élet és halál egysége megtalálható benne. Naponta pusztulnak el növények, száradnak el ápolt rózsavirágok, nyílnak újak. Mintha e körforgás és áramlás csak tovább ösztönözné a kérdéseket. De válasz nem a fej, nem az elme szintjén érkezik. Sohasem.

Léteznek válaszok a fej szintjén. És kellenek is. De ezekre a kérdésekre nem a föld, hanem az ég szintjén lehet rátalálni. És nem megértéssel, hanem úgy, ahogy a gyermek tekint a föld zöldjére és az ég kékjére.

Vannak földi válaszok, s vannak égiek. A földiek között is fellelhetők föld alattiak, s az ég felé vezetők. És ami e színvilágot még tovább színesíti, hogy bármelyik szint bárhová elvezethet. Az életem, a világom, a „kertem” minősége határozza meg, hogy egy válasz számomra hová vezet. Ezért egyértelmű, igazi kinyilatkoztatás emberi szinten nem létezik. Nem létezhet. Vagy pontosabban, az ilyen szintű emberileg nem visz tovább, illetve csak emberileg visz tovább.

Van valami a saját földi létezésemben, ami nem földi. És ez a valami képes továbbvinni. Ez a látásmód. Ha úgy tetszik: belátásmód. Ennek az ereje az arany vagy az ég fehér színe.

♦

Andrea Mantegna: Ima a kertben (1459)

Az élet és a világ szerkezete ezért kertszerű.

Lehetséges rendszert és rendezettséget találni benne, de az életet, a zöldet, a földet nem lehet „csak és kizárólag” megérteni. Nem lehet „csak” fejben és rációval és kristályszerű tudással átlátni. A kristály ugyan áttetsző, és lehet gyémánt tisztaságú és villámfényű is, mint az intuitív felismerések egy része, de ugyanakkor kemény. Az élet pedig nem ilyen természetű. Nem csak ilyen természetű.

A kert élet és világszimbólum. Mint élet előtti Paradicsom, Édenkert, majd mint a szerelem helye az élet színhelye, és mint Getsemáné-kert a halál színhelye. Mind-mind azt mutatják, hogy az élet beláthatatlanul dús és nehéz és szép és fájdalmas és gyönyörökkel és kínokkal teli egyszerre.

Ezért nehéz az életvezetésről, kertünk ápolásáról úgy írni, mintha tankönyvet írnánk. Nehéz, de vannak szerzők, akik ezt komoly és súlyos tudással tökéletességre fejlesztették. Meghajlok előttük. És találkozhatunk olyanokkal is, akik erről inkább az élet nyelvén írnak. A bor és a szerelem nyelvén. Tudásvágyam előbbiekhez áll közelebb, szívem utóbbiakhoz.

Egy a lényeg, a világ és az élet oly hatalmas, hogy benne rendezettségre is lelhetünk, és a fej, a tudás és a szív benne megfér egymás mellett.

♦

E néhány gondolat szíve, hogy az élet, amelyet élek – az életem – nem az enyém. És ha lélektan, filozófia vagy vallás a valóságot, az élet valóságát kívánja felmutatni, ennek belátására kell ösztönözzön. Persze lélektan is lehet inkább tan, mintsem lélek, filozófia is lehet inkább bölcselkedés, mintsem bölcsesség iránti parázsló szerelem, és vallás is lehet formalitás, kongó kötöttség, mintsem eredethez visszavezető út.

Így valahol érthető, hogy az élet is lehet inkább az enyém, mintsem én az életé.

A belátás viszont azt mondja: életem nem az enyém, sokkal inkább én vagyok az életé.

Ha úgy élek, hogy az enyém – márpedig a mai ember eléggé úgy él –, akkor valami nagyobb valóság ellen vétek, nagyobb valóság ellen élek. Ez pedig az életen belül feszültségekhez, görcsökhöz, akár betegséghez is vezethet. Persze lehet, hogy ezek éppen ennek jelzésére hivatottak. Mert az életen túli életbe rejtett ereje oly nagy, hogy még ez esetben is képes görcsöket kibogozni, feszültségeket megoldani, betegségek nyelvével ráébreszteni arra, hogy egy nagy rend részeként élünk és abban tapasztaljuk magunkat.

De hová vezet, ha az ellenkezőjéből indulunk ki? Mi van akkor, ha úgy élek, hogy életem a sajátom, ahogy valójában szinte napunk egészét éljük?

Nyilvánvaló, hogy van igazság ebben, mivel nem mások életét élem.

Az élet érint engem.

Egész egzisztencialista filozófiarendszer épült arra, hogy ez nem könnyed érintés, hanem elég súlyos kapcsolódás. Ha így nézek létbevetettségemre, akkor életem az enyém. Tetszőlegesen rendelkezhetem felőle. Odaadhatom, élhetem, visszaélhetek vagy élhetek vele, megoszthatom, akarhatom uralni és így tovább. Ha viszonyunk olyan, mintha birtokolnám, akkor meglehetősen tárgyiasítom e kapcsolatot, és ha tárgyiasul, akkor meg is kövül. Ha pedig megkövül, akkor igen nehezen tudok vele bármit is kezdeni, nemhogy uralni. A kiszolgáltatottjává válok.

Ha tárgyként tételezem az életet, s magamat annak alanyaként, akkor olyan szemlélet alakul ki bennem, amelyben nemcsak a tárgy – jelen esetben maga a tárgyiasíthatatlan élet –, hanem az „én”, e még inkább tárgyiasíthatatlan minőség is megkövül, „személlyé” válik, életbe dermed.

És ez a körforgás így egyre nagyobb örvénylésbe lendül, a szemlélet megszilárdul, az én tételezi az életet, s az élet az ént, az én életemet.

És ez maga az élet természetének beszűkülése.

♦

A régiek tudták mindezt, és tudja az ég feletti is. Tudja, hogy van az emberben „beszűkítő” hajlam. Minden bizonnyal ennek köze lehet a keresztény bűnbeeséshez is. Mert a kinyilatkoztatás ezt akarja feltörni. Ez a lét rejtett ereje, ami megnyilatkozik. Valahonnan leszáll. Ez a tudás, ez a belátás. Beleláttat, megnyilatkozik, belenyilatkozik a létezésbe. Valahonnan kibomlik, miként egy rózsavirág kinyílik. A „ki” igekötő óhatatlanul azt sugallja, hogy ami eddig nem volt kint, az kijön. Világra jön. A magyar nyelv úgy fejezi ki: világra jön. Ebben rejlik a létezés misztériuma: honnan jön ki? Titok. A lét belsejéből. Mert a létezés elváltozásával, a halállal sem elszáll, vagy kiszáll belőlünk a lélek. Csak akkor száll ki, ha magamra csak és kizárólag személyként és életemre csak és kizárólag tárgyként gondolok. Igazából a lélek befelé száll, befelé húzódik vissza. Mert az eredet nem kint van. A Teremtés van kint, a kinyílás, az élet, a lét. Amiből mindez ered, az „bent” van. S az a „benső világ” jóval nagyobb. A rejtett világ, a megnyilvánulatlan határtalanul nagyobb. Hogy milyen is pontosan? Nem tudni. De nagyobb. És van a világ, a megnyilvánult. Van a nagyobb, s van, ami fénnyel teli: a világ. Ez a kettő valamilyen rejtett módon összefüggésben áll, a benti nagyobb a kinti fénytelivel.

Tehát, ha teljesen materialista és mennyiségi szemlélettel tekintek is magamra, erre kell jutnom. Ugyanis ekkor fel kell vetnem, hogy nagyon sok idő eltelt, mielőtt megszülettem, mielőtt személyem kibontakozott volna. Születésemet követően pedig élek néhány évtizedet, majd eltűnök. Mi hát akkor a nagyobb, a több? Minden esetben a születés előtti és a halál utáni. Amiről személyem önmagától semmit nem tud. Csak azt a kérdést képes remegve megfogalmazni, hogy ha a fény eredője a nagyobb, akkor milyen lehet ez a nagyobb, a fénynél is hatalmasabb?

♦

Az életvezetés kérdései előbb-utóbb terítékre kerülnek azoknál, akiktől e gondolatok nem idegenek. Ha enyém az élet, beszélhetek az életvezetésről. Mert meg lehet fogni az életet, tárgyiasítani lehet, beszélni, előadni lehet róla.

Nem azt mondom, hogy e szemléletnek nincs létjogosultsága. Van. Érvényes lehet, hogy a magaménak tekintem az életem. De ez olyan, mint amikor a felnőtt csupán felnőtt, és nem emlékszik arra, honnan érkezett.

Mert mindegyikőnkben él a gyermek. De valahogy annyira „felnőttek” akarunk lenni, és annyira törekszünk beletárgyiasulni az életbe, hogy elfeledkezünk a bennünk élő gyermekről. A benső gyermekről. De még ama külsőről is, aki valamikor kicsinyként érkezett a létezés e világába. Ha csak felnőttként élek, akkor tárgyak vannak és személy vagyok és életem van. Nekem. Ha gyermekként, akkor „valami” általam szemléli a zöldet és a kéket. Belelát a mennyek királyságába. Királyfiként és királyleányként.

És hogy mi lehet híd, kapcsolódás? Mi az, ami átvezet a „felnőtt” gondolkozásból – a tárgyiasított életből, az életemből – az életbe? Hogyan lehet vezetni az ilyen szemléletű életet? (Mert ekkor az élet megragadására sem vagyok képes, hisz inkább ő fog engem, vagyis fogva tart.) Hogyan lehet életvezetésről beszélni, ha inkább az élet vezet engem?

Ha úgy élek, hogy enyém az életem, akkor először el kell kezdenem saját gyermekemként rátekinteni. A kivezető szemlélet: tekintsek életemre úgy, mint gyermekemre.

Mennyire sajátom egy gyermek? Vagy inkább mennyire van szüksége e gyermeknek rám? Vagy nekem a gyermekre? Lehet ápolni, lehet nevelni, terelgetni, és lehet szeretni. De előbb-utóbb eljutok odáig, hogy el kell engednem. A gyermek végső értelemben nem az enyém. Mindig lesz valamilyen benső kötődés szülő és gyermek között, de el kell engednem, mert az élet természete ezt diktálja.

A lélektanban köteteket írtak eme kötődésről, hiányáról, valószínű okairól, meglétéről és természetéről. De csak akkor tudok elengedni valamit, ha előzőleg már kötődtem hozzá. Ha nem, akkor részt sem vettem benne, és akkor ez feszült egyensúlytalanságot okoz.

Tehát valahol természetes, hogy a gyermeki létezésben kialakul egy kötődés az élethez, és tegyük hozzá: nagyon sok minden máshoz is. De a rend felé az vezet, ha e kötődést átlátom, megértem, és helyén kezelem. Az élet attól olyan nagy-szerű, hogy ezt lehetővé teszi. Rugalmas közeg. Lehetőség, melyet alakíthatok, de ugyanakkor kerete is „valaminek”, amiben ez a „valami”: az „én” áramlik, tapasztalható.

Ha eddig eljutottam, már képes vagyok ráérezni az életvezetés természetére. Kellően fellazultak tárgyiasított életem határai. Az élet körében rálelhetek valami nagyobbra, ami benne utat keres magának az élet beszűkültségének feloldásával. Az élet egy lehetőség erre, hogy eljuttassa önmagát természete szerinti valóságába, miközben az egész folyamat szintén természetes közege.

Mindebben határtalan elevenség nyil­vánul meg. Jelentése pedig valójában nem szűkíthető emberi szavakban e sorok közé. Maga a költészet is csak halvány kapu a valóság eme természetéhez.

♦

Ha a lélektan nem ahhoz visz közelebb, hogy kinek van lelke, vagy hogy mi ez a lélek, s ezáltal mi az én valójában, akkor nem lélektan. Ha a filozófia mint olyan nem arra szolgál, hogy megmutassa, mire is való az élet, amelybe vetetten tapasztalom magam, akkor valójában nem a bölcsesség szeretete. És ha a teológia mint olyan nem annak megismerésére ösztönöz, nem ahhoz visz közelebb, hogy kicsoda Isten, és hogyan ered Általa, Tőle, Benne és Belőle az élet, amelybe belevetetten tapasztalom magam, valójában nem Istenről szóló tudás.

♦

Létezem. Valamilyen módon megszülettem, gyermek voltam, emlékeim halványan visszatükrözik ezt. Tudatom természete mozgások–megállások, állapotváltozások sora, amelyek történnek velem, elszenvedője vagyok mindennek. Az élet mintegy történik velem. Az élet külsősége ezért alaptapasztalat. Minden azt mutatja, hogy belevettettem egy tér–idő világba és elmennek felettem a nappalok és éjszakák. Ám a világ csak akkor mutatja ezt az arcát, ha magamra úgy tekintek, mint valamire (énre), ami van (él) valahol (az életben).

Magamba tekintve be kell látnom, hogy ez nem mindig volt így. S nem mindig van így. Nem mindig volt, mert egyévesen nem ilyen természetű létezésben részesedtem. Sőt, korábban, édesanyám méhében, amikor a test csodája mint aranyló méz, méhek gyűjtötte sokféle virág porából megteremtődött, nem így tapasztaltam ezt. Csak nem tudtam szavakba szűkíteni e tapasztalást.

Isten a szavakkal teremt.

Az ember a szavakkal szűkít, lehatárol, meghatároz, definiál.

Nem azt mondom, hogy jelenlegi tapasztalatunk áltapasztalat. Mert nem az. Egy bizonyos szinten valóság. Sokszor fájdalmas valóság. Legalább annyira az, mint ahogy életem az enyém. Létezik, lehetséges olyan nézőpont, amelyben ez érvénnyel bír. De ha azt teszem abszolúttá, ami nem az, akkor valami hatalmasabb rend ellen vétek, aminek – nagyságához mérten – alávetettje vagyok.

Ma már az is komoly eredmény, ha belátjuk, vagy eljutunk odáig, hogy átéljük egy nálunk hatalmasabb valóságba való belevetettségünket, egy valóságba, amely megismerhetetlen.

Azonban mi történik akkor, ha megfordítjuk? Ha az életünkre mint gyermekre való figyelem elvezet minket addig, hogy nem miénk az élet, hanem mi magunk az életé vagyunk.

Ha nem én birtoklom az életet, hanem én vagyok az életé.

Hogyan éljünk akkor?

Hogyan lehet egyáltalán így életet rendezni, vezetni, viszonyulni hozzá?

Ha én az életé vagyok, akkor az életvezetés inkább egyfajta „rendbe-simulás”. Ama rend keresése, megtalálása és a szerint való életvitel, amelyben az „én” az élet része. Mert ha felismerem, hogy létezik nálam – az aktuális, tárgyiasított énemnél – valami nagyobb, egzisztenciálisan és valóságosan is hatalmasabb, úgy nem tehetek mást, mint hogy ezelőtt az erő és hatalom előtt meghajlok. Amennyiben nem így cselekszem, továbbra is az én merev börtönébe zártan élek és gondolkozom.

♦

Mi ez a meghajlás? Mit is jelent tulajdonképpen, és hogyan kell csinálni?

Az evangéliumban található egy nagyon egyértelmű kép erre vonatkozóan.

Az Emberfia elé írástudók és farizeusok odavezetnek egy asszonyt, akit házasságtörésen értek. Az írástudók és farizeusok azok, akik tudják az írás titkait, tudják és ismerik a nagyobbat, a benső és külső valóságot egyaránt. Tudják, hogy van valami rend a világban, és ezt élni akarják, de a külső rendetlenséggel nem tudnak mit kezdeni. E kettőt már nem képesek összekötni. Mit tesznek? E belső tudással odaállnak Jézus elé és szembesíteni akarják a rendezetlenséggel: ha a házasság és ezzel az élet külső rendje megtöretik, azt kezelni kell – mondják. Helyre kell tenni. Azt, ami kővé vált, kővel kell egyenlővé tenni.

És mit tesz Ő?

Meghajol előttük.

Lehajol és meghajol.

Most és itt nem az a fontos, hogy ujjával írt a földre, hanem, hogy lehajol és meghajol. Földig ereszkedik. Meghajol e magasságos tudás előtt. Meghajol a nagyobb és a titkok és a benti tudás tudói előtt. A földdel azonosul, miközben elismeri tudásukat.

Az „én” adekvát viselkedése ez a meghajlás. Meghajlik valami előtt, ami nagyobb nála. A törvény, a hagyomány, a vallás előtt. Meghajlik. Nem eltörli. Nem száll szembe vele, hanem a lehető legmélyebben átéli, magáévá teszi, megtiszteli.

És aztán felegyenesedik és mond egy mondatot, onnan, a létezés középpontjából. De magába integrálva és összekötve már a bensőt a külsővel, a nagyobbat a világ rendjével.

„Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.”

Azután újra lehajol, meghajol, és tovább ír a földre.

Ez a meghajlás.

Nem cáfol, nem mond ellent. Hanem tisztelettel meghajol a törvény előtt.

Lemegy az élet eredetéig.

Majd felemelkedik.

És onnan szól.

Nem az enyém az élet, én vagyok az Életé.

♦

Igazából, aki és ami e sorokat írja, a merev én. És folyton oda-vissza cikázik gondolatok, emlékek és mindezek elemzése között. Szemben a természet könnyedségével. Utóbbi egyébiránt semmi mást nem tesz, csak e nagyobb erőnek engedelmeskedik. Áramlik. Enged, meghajol. Elhajol. Arra megy, amerre viszi az élet. Szépen és csendesen. Csak az ember harcol ellene. Törvényeket írhatunk, és kinyilatkoztatást értelmező mondatokat jelenthetünk ki. Akár igaz tudást is szerezhetünk élet és halál mibenlétéről. De a valóság, a megélés valósága mindig több lesz mindezeknél.

Ahhoz, hogy ide eljussunk, hosszú út, belátások és felismerések sora szükséges.

Hosszú az út addig, mire annak belátására juthatunk, hogy életünk nem a miénk.

Természetesen lehet úgy élni – és úgy is töltjük napjaink nagy részét –, mintha mi lennénk életünk hajójának kormányosa. Mintha arra mennénk, amerre szeretnénk, vagy legalábbis a széljárást arra használnánk, amerre menni akarunk. És kérdéseink, az élet alapkérdései pontosan a zárt individuum eme tapasztalatából származnak. Mert a bezártság érzése indít el ezen az úton. Tapasztalom a korlátaimat, és felteszem a kérdést: ki is vagyok én valójában? Ki ez a személy, akit (sic!) vagyok? Mi közöm életemhez, mi közöm testemhez, lelkemhez? Miért ehhez kötve tapasztalom magam? Semmi baj nincsen e tapasztalattal. Mert ez indíthat meg. Ez indíthat el a valóság magasabb rendű, intenzívebb felismerése felé.

S jó, ha hálás tudok lenni azért, ami elindít.

Amennyiben elutasítom e szemléletet, mindig megköt és követ majd. Mert az elutasítás határ. Határt húzok. De határok csak az „én” valóságában léteznek. Minél inkább elutasítok valamit, fennáll a veszélye, hogy annál inkább megkövesítem az „ént” is, s ha még élesebben belemerevedve akarom megfogalmazni, akkor úgy írom, hogy megkövesítem az énemet is. Mert azzal, hogy kimondom, leírom, megélem – megkötöm.

Nem a kimondásával, mert ezek láthatatlanul is követnek minket. Nem kell ahhoz kimondanom, sőt, az ellenkezőjét is mondhatom mindennek, de akkor is valamit nagyon határozottan elvágok magamtól, pontosan ezt a „magamat” öntöm tér–idő formába. Minél határozottabban mondom és élem, e forma annál sűrűbbé, földszerűbbé válik.

Ez már a létszemlélés gyakorlata.

Az életszemlélés tette.

Itt már nem lehet többet mondani. Itt tenni kell.

♦

Albrecht Dürer: Noli me tangere (1612)
„Jézus megkérdezte tőle: »Asszony, miért sírsz? Kit keresel?« Ő pedig azt gondolva, hogy a kertész az, ezt felelte neki…” (Jn 20,15)

A föld ezért lehet áldás.

Az ember a földből vétetett. A lábaink alatti föld latin szava a humus. Ez a látható világ legalsóbb része. S az emberben – homo – megtalálható valami ebből. Nem a terrából, az elemi minőségből, hanem a humusból, a lábaink alatti földből. S van egy szó, ami összeköti e két fogalmat és minőséget. Humus, homo, humilitas. Humilitas. Alázat. És éppen ez az, ami a földtől el tud oldani. Ha leereszkedek a földig. Ha meghajlok előtte, a törvénye előtt, a kinyilatkoztatás előtt. Mert akkor magamba fogadom. Nem ellene élek, hanem vele. De tudom, hogy az élet és ami mögötte van, még ennél is több.

Az élet megmozdítja a földet. Rugalmassá teszi. Eloldja sötétségéből. Lazítja.

Ehhez viszont helyes szemléletű alázat szükséges. Meghajolni az előtt, ami nagyobb. Birtokomnak vélt életemet és lényemet meghajtani eredete előtt. Mert csak ekkor érem el ezt az eredetet.

Pontosabban, ami elérkezik ide, már nem „én”.

Ezért nem tehetek semmit saját megvilágosodásomért, mert nem az „én” teszi. Olyan hogy „saját”, már nincsen a megvilágosodásban. A személyes én a kiindulópontja, de a kegyelem nem kikényszeríthető. Legfeljebb készen lehetek rá. Készen akkor, ha meg tudok hajolni a nagyobb előtt, teljesen és maradéktalanul.

E meghajlás a személyes énből indulhat el.

De mire a földdel eggyé válik, az óember meghal a valóság nagysága előtt.

Üdvösség éppen ezért halál nélkül nincsen. Az óember az én énem. A megkövült, korlátozott énem. Az üdvösség pedig az „én” korlátozottságától való szabadság. Annak felismerése és belátása, hogy létezik egy olyan rend, ami az „énen” túli, ami azt tartja. De ennek felismerésére az „én” önmagától képtelen. A valóság „nagysága”, más szóval a kegyelem az, ami erre a felismerésre vezetheti.

Kitágíthatjuk az „én” fogalmát saját tudatunkra, saját lelkünkre is. Ezek jóval megfoghatatlanabb és finomabb minőségek. Viszont legalább annyira erős, vagy sokkal erősebb befolyással bírnak az életre. Sokkal inkább korlátozhatják és beszűkíthetik azt. Ahogy a saját életem nem az enyém, úgy e finomabb minőségek, sajátunknak vélt tudatunk és sajátunknak vélt lelkünk sem a miénk.

Illanó képzetek, miként a nyáresti kert illata és párája.

♦

Alázattal meghajolni valami nagyobb előtt.

A föld előtt.

A zöld előtt.

Az élet előtt.

És ekkor már a kék felé emelkedem. Már a kék felé emelkedés van.

Ez a törvény, a világ rendje.

♦

Kiindultunk abból, hogy élek. Életem van.

Aztán erre az életre úgy kezdek tekinteni, mint saját gyermekemre.

Aztán eljutok odáig, hogy az én szilárdsága természetes rugalmassággá válik, s elérhető az a szemlélet, amelyben a mag nem sajátítja ki a földet, hanem lehetőségként tapasztalja. Lehetőségként a benne lévő, ég felé növekvő erő kibontakoztatására.

De ehhez a földet el kell ismerni. A föld előtt meghajolni.

Ténylegesen és valóban is.

S akkor, felegyenesedés közben, a sötétből zöld lesz.

A zöldből pedig kék.

S a kékből aranyló fehér. 

 

 

http://arsnaturae.hu/hu