Gondolatok az életvezetés természetéről
Kertemben ülök és érzem a nyárest vízzel átitatott földjének életet párolgó illatát. Súlyos könnyedség lebeg a megöntözött növényzet felett, a vízcseppek puha hangja is elér. Súlya van már a nyárnak, könnyedséget pedig a víz frissessége ajándékoz a pillanatnak. Mintha az idő is megállna e félhomályban. A levelek között a szél már különösen csendes, minden lelassul. A lemenő Nap pedig elkezdte színteleníteni a színeket.
A zöldet is.
Igen, a zöldet…
Gyermekkoromban sokat gondoltam a zöldre. A fűszálra, lapulevélre, a fák ezernyi zöldjére, az éretlen gyümölcsök éretlenségére, e szín megannyi árnyalatára. Miért éppen zöld? Miért…?
Ennél többet talán csak az ég kékjére gondoltam.
De most a zöldről szeretnék írni. Az életről.
A kék is élet, de az messzebb van. Az inkább a túlvilág színe. A boldog túlvilágé.
Sokszor persze összetévesztjük a kettőt. Úgy élünk a zöldben, mintha az kék lenne. S a kékről is egészen zöldszerű dolgokat vagyunk képesek kitalálni.
Persze a kettő nincs külön.
A zöldet is az ég vezeti. Emeli. Pontosabban emelheti. És milyen érdekes. A kék vakító nyári napokon szinte arany-fehérbe hajlik. Csakúgy, mint a zöld, de számára ehhez idő kell. El kell hullajtania megannyi ruháját, hagynia, hogy megemésztődjön rajta minden, minek színe van, míg az év túlsó felén, télen, a fehér rajta is megmutatkozhat, védelmezőn. Így találkozhatnak. Mert az ég télen is tud fehér lenni, de a föld csak ekkor. Talán éppen akkor leginkább, amikor az Emberfia megszületik.
♦
Felnőttem, s a színeken való gyermeki gondolatok mögött ilyen kérdések sejlenek fel immár: Mi az élet? Hogyan kellene élnem? Miért születtem?
Aki valaha is ültetett magot földbe, s várta, hogy kikeljen, tudja, miről van itt szó. Leginkább egy várakozásról, ami a születés örömében csúcsosodik ki.
A kert a világ kicsinyített mása. Élet és halál egysége megtalálható benne. Naponta pusztulnak el növények, száradnak el ápolt rózsavirágok, nyílnak újak. Mintha e körforgás és áramlás csak tovább ösztönözné a kérdéseket. De válasz nem a fej, nem az elme szintjén érkezik. Sohasem.
Léteznek válaszok a fej szintjén. És kellenek is. De ezekre a kérdésekre nem a föld, hanem az ég szintjén lehet rátalálni. És nem megértéssel, hanem úgy, ahogy a gyermek tekint a föld zöldjére és az ég kékjére.
Vannak földi válaszok, s vannak égiek. A földiek között is fellelhetők föld alattiak, s az ég felé vezetők. És ami e színvilágot még tovább színesíti, hogy bármelyik szint bárhová elvezethet. Az életem, a világom, a „kertem” minősége határozza meg, hogy egy válasz számomra hová vezet. Ezért egyértelmű, igazi kinyilatkoztatás emberi szinten nem létezik. Nem létezhet. Vagy pontosabban, az ilyen szintű emberileg nem visz tovább, illetve csak emberileg visz tovább.
Van valami a saját földi létezésemben, ami nem földi. És ez a valami képes továbbvinni. Ez a látásmód. Ha úgy tetszik: belátásmód. Ennek az ereje az arany vagy az ég fehér színe.
♦
A zöldet is.
Igen, a zöldet…
Gyermekkoromban sokat gondoltam a zöldre. A fűszálra, lapulevélre, a fák ezernyi zöldjére, az éretlen gyümölcsök éretlenségére, e szín megannyi árnyalatára. Miért éppen zöld? Miért…?
Ennél többet talán csak az ég kékjére gondoltam.
De most a zöldről szeretnék írni. Az életről.
A kék is élet, de az messzebb van. Az inkább a túlvilág színe. A boldog túlvilágé.
Sokszor persze összetévesztjük a kettőt. Úgy élünk a zöldben, mintha az kék lenne. S a kékről is egészen zöldszerű dolgokat vagyunk képesek kitalálni.
Persze a kettő nincs külön.
A zöldet is az ég vezeti. Emeli. Pontosabban emelheti. És milyen érdekes. A kék vakító nyári napokon szinte arany-fehérbe hajlik. Csakúgy, mint a zöld, de számára ehhez idő kell. El kell hullajtania megannyi ruháját, hagynia, hogy megemésztődjön rajta minden, minek színe van, míg az év túlsó felén, télen, a fehér rajta is megmutatkozhat, védelmezőn. Így találkozhatnak. Mert az ég télen is tud fehér lenni, de a föld csak ekkor. Talán éppen akkor leginkább, amikor az Emberfia megszületik.
♦
Felnőttem, s a színeken való gyermeki gondolatok mögött ilyen kérdések sejlenek fel immár: Mi az élet? Hogyan kellene élnem? Miért születtem?
Aki valaha is ültetett magot földbe, s várta, hogy kikeljen, tudja, miről van itt szó. Leginkább egy várakozásról, ami a születés örömében csúcsosodik ki.
A kert a világ kicsinyített mása. Élet és halál egysége megtalálható benne. Naponta pusztulnak el növények, száradnak el ápolt rózsavirágok, nyílnak újak. Mintha e körforgás és áramlás csak tovább ösztönözné a kérdéseket. De válasz nem a fej, nem az elme szintjén érkezik. Sohasem.
Léteznek válaszok a fej szintjén. És kellenek is. De ezekre a kérdésekre nem a föld, hanem az ég szintjén lehet rátalálni. És nem megértéssel, hanem úgy, ahogy a gyermek tekint a föld zöldjére és az ég kékjére.
Vannak földi válaszok, s vannak égiek. A földiek között is fellelhetők föld alattiak, s az ég felé vezetők. És ami e színvilágot még tovább színesíti, hogy bármelyik szint bárhová elvezethet. Az életem, a világom, a „kertem” minősége határozza meg, hogy egy válasz számomra hová vezet. Ezért egyértelmű, igazi kinyilatkoztatás emberi szinten nem létezik. Nem létezhet. Vagy pontosabban, az ilyen szintű emberileg nem visz tovább, illetve csak emberileg visz tovább.
Van valami a saját földi létezésemben, ami nem földi. És ez a valami képes továbbvinni. Ez a látásmód. Ha úgy tetszik: belátásmód. Ennek az ereje az arany vagy az ég fehér színe.
♦
Andrea Mantegna: Ima a kertben (1459)
Az élet és a világ szerkezete ezért kertszerű.
Lehetséges rendszert és rendezettséget találni benne, de az életet, a zöldet, a földet nem lehet „csak és kizárólag” megérteni. Nem lehet „csak” fejben és rációval és kristályszerű tudással átlátni. A kristály ugyan áttetsző, és lehet gyémánt tisztaságú és villámfényű is, mint az intuitív felismerések egy része, de ugyanakkor kemény. Az élet pedig nem ilyen természetű. Nem csak ilyen természetű.
A kert élet és világszimbólum. Mint élet előtti Paradicsom, Édenkert, majd mint a szerelem helye az élet színhelye, és mint Getsemáné-kert a halál színhelye. Mind-mind azt mutatják, hogy az élet beláthatatlanul dús és nehéz és szép és fájdalmas és gyönyörökkel és kínokkal teli egyszerre.
Ezért nehéz az életvezetésről, kertünk ápolásáról úgy írni, mintha tankönyvet írnánk. Nehéz, de vannak szerzők, akik ezt komoly és súlyos tudással tökéletességre fejlesztették. Meghajlok előttük. És találkozhatunk olyanokkal is, akik erről inkább az élet nyelvén írnak. A bor és a szerelem nyelvén. Tudásvágyam előbbiekhez áll közelebb, szívem utóbbiakhoz.
Egy a lényeg, a világ és az élet oly hatalmas, hogy benne rendezettségre is lelhetünk, és a fej, a tudás és a szív benne megfér egymás mellett.
♦
E néhány gondolat szíve, hogy az élet, amelyet élek – az életem – nem az enyém. És ha lélektan, filozófia vagy vallás a valóságot, az élet valóságát kívánja felmutatni, ennek belátására kell ösztönözzön. Persze lélektan is lehet inkább tan, mintsem lélek, filozófia is lehet inkább bölcselkedés, mintsem bölcsesség iránti parázsló szerelem, és vallás is lehet formalitás, kongó kötöttség, mintsem eredethez visszavezető út.
Így valahol érthető, hogy az élet is lehet inkább az enyém, mintsem én az életé.
A belátás viszont azt mondja: életem nem az enyém, sokkal inkább én vagyok az életé.
Ha úgy élek, hogy az enyém – márpedig a mai ember eléggé úgy él –, akkor valami nagyobb valóság ellen vétek, nagyobb valóság ellen élek. Ez pedig az életen belül feszültségekhez, görcsökhöz, akár betegséghez is vezethet. Persze lehet, hogy ezek éppen ennek jelzésére hivatottak. Mert az életen túli életbe rejtett ereje oly nagy, hogy még ez esetben is képes görcsöket kibogozni, feszültségeket megoldani, betegségek nyelvével ráébreszteni arra, hogy egy nagy rend részeként élünk és abban tapasztaljuk magunkat.
De hová vezet, ha az ellenkezőjéből indulunk ki? Mi van akkor, ha úgy élek, hogy életem a sajátom, ahogy valójában szinte napunk egészét éljük?
Nyilvánvaló, hogy van igazság ebben, mivel nem mások életét élem.
Az élet érint engem.
Egész egzisztencialista filozófiarendszer épült arra, hogy ez nem könnyed érintés, hanem elég súlyos kapcsolódás. Ha így nézek létbevetettségemre, akkor életem az enyém. Tetszőlegesen rendelkezhetem felőle. Odaadhatom, élhetem, visszaélhetek vagy élhetek vele, megoszthatom, akarhatom uralni és így tovább. Ha viszonyunk olyan, mintha birtokolnám, akkor meglehetősen tárgyiasítom e kapcsolatot, és ha tárgyiasul, akkor meg is kövül. Ha pedig megkövül, akkor igen nehezen tudok vele bármit is kezdeni, nemhogy uralni. A kiszolgáltatottjává válok.
Ha tárgyként tételezem az életet, s magamat annak alanyaként, akkor olyan szemlélet alakul ki bennem, amelyben nemcsak a tárgy – jelen esetben maga a tárgyiasíthatatlan élet –, hanem az „én”, e még inkább tárgyiasíthatatlan minőség is megkövül, „személlyé” válik, életbe dermed.
És ez a körforgás így egyre nagyobb örvénylésbe lendül, a szemlélet megszilárdul, az én tételezi az életet, s az élet az ént, az én életemet.
És ez maga az élet természetének beszűkülése.
♦
A régiek tudták mindezt, és tudja az ég feletti is. Tudja, hogy van az emberben „beszűkítő” hajlam. Minden bizonnyal ennek köze lehet a keresztény bűnbeeséshez is. Mert a kinyilatkoztatás ezt akarja feltörni. Ez a lét rejtett ereje, ami megnyilatkozik. Valahonnan leszáll. Ez a tudás, ez a belátás. Beleláttat, megnyilatkozik, belenyilatkozik a létezésbe. Valahonnan kibomlik, miként egy rózsavirág kinyílik. A „ki” igekötő óhatatlanul azt sugallja, hogy ami eddig nem volt kint, az kijön. Világra jön. A magyar nyelv úgy fejezi ki: világra jön. Ebben rejlik a létezés misztériuma: honnan jön ki? Titok. A lét belsejéből. Mert a létezés elváltozásával, a halállal sem elszáll, vagy kiszáll belőlünk a lélek. Csak akkor száll ki, ha magamra csak és kizárólag személyként és életemre csak és kizárólag tárgyként gondolok. Igazából a lélek befelé száll, befelé húzódik vissza. Mert az eredet nem kint van. A Teremtés van kint, a kinyílás, az élet, a lét. Amiből mindez ered, az „bent” van. S az a „benső világ” jóval nagyobb. A rejtett világ, a megnyilvánulatlan határtalanul nagyobb. Hogy milyen is pontosan? Nem tudni. De nagyobb. És van a világ, a megnyilvánult. Van a nagyobb, s van, ami fénnyel teli: a világ. Ez a kettő valamilyen rejtett módon összefüggésben áll, a benti nagyobb a kinti fénytelivel.
Tehát, ha teljesen materialista és mennyiségi szemlélettel tekintek is magamra, erre kell jutnom. Ugyanis ekkor fel kell vetnem, hogy nagyon sok idő eltelt, mielőtt megszülettem, mielőtt személyem kibontakozott volna. Születésemet követően pedig élek néhány évtizedet, majd eltűnök. Mi hát akkor a nagyobb, a több? Minden esetben a születés előtti és a halál utáni. Amiről személyem önmagától semmit nem tud. Csak azt a kérdést képes remegve megfogalmazni, hogy ha a fény eredője a nagyobb, akkor milyen lehet ez a nagyobb, a fénynél is hatalmasabb?
♦
Az életvezetés kérdései előbb-utóbb terítékre kerülnek azoknál, akiktől e gondolatok nem idegenek. Ha enyém az élet, beszélhetek az életvezetésről. Mert meg lehet fogni az életet, tárgyiasítani lehet, beszélni, előadni lehet róla.
Nem azt mondom, hogy e szemléletnek nincs létjogosultsága. Van. Érvényes lehet, hogy a magaménak tekintem az életem. De ez olyan, mint amikor a felnőtt csupán felnőtt, és nem emlékszik arra, honnan érkezett.
Mert mindegyikőnkben él a gyermek. De valahogy annyira „felnőttek” akarunk lenni, és annyira törekszünk beletárgyiasulni az életbe, hogy elfeledkezünk a bennünk élő gyermekről. A benső gyermekről. De még ama külsőről is, aki valamikor kicsinyként érkezett a létezés e világába. Ha csak felnőttként élek, akkor tárgyak vannak és személy vagyok és életem van. Nekem. Ha gyermekként, akkor „valami” általam szemléli a zöldet és a kéket. Belelát a mennyek királyságába. Királyfiként és királyleányként.
És hogy mi lehet híd, kapcsolódás? Mi az, ami átvezet a „felnőtt” gondolkozásból – a tárgyiasított életből, az életemből – az életbe? Hogyan lehet vezetni az ilyen szemléletű életet? (Mert ekkor az élet megragadására sem vagyok képes, hisz inkább ő fog engem, vagyis fogva tart.) Hogyan lehet életvezetésről beszélni, ha inkább az élet vezet engem?
Ha úgy élek, hogy enyém az életem, akkor először el kell kezdenem saját gyermekemként rátekinteni. A kivezető szemlélet: tekintsek életemre úgy, mint gyermekemre.
Mennyire sajátom egy gyermek? Vagy inkább mennyire van szüksége e gyermeknek rám? Vagy nekem a gyermekre? Lehet ápolni, lehet nevelni, terelgetni, és lehet szeretni. De előbb-utóbb eljutok odáig, hogy el kell engednem. A gyermek végső értelemben nem az enyém. Mindig lesz valamilyen benső kötődés szülő és gyermek között, de el kell engednem, mert az élet természete ezt diktálja.
A lélektanban köteteket írtak eme kötődésről, hiányáról, valószínű okairól, meglétéről és természetéről. De csak akkor tudok elengedni valamit, ha előzőleg már kötődtem hozzá. Ha nem, akkor részt sem vettem benne, és akkor ez feszült egyensúlytalanságot okoz.
Tehát valahol természetes, hogy a gyermeki létezésben kialakul egy kötődés az élethez, és tegyük hozzá: nagyon sok minden máshoz is. De a rend felé az vezet, ha e kötődést átlátom, megértem, és helyén kezelem. Az élet attól olyan nagy-szerű, hogy ezt lehetővé teszi. Rugalmas közeg. Lehetőség, melyet alakíthatok, de ugyanakkor kerete is „valaminek”, amiben ez a „valami”: az „én” áramlik, tapasztalható.
Ha eddig eljutottam, már képes vagyok ráérezni az életvezetés természetére. Kellően fellazultak tárgyiasított életem határai. Az élet körében rálelhetek valami nagyobbra, ami benne utat keres magának az élet beszűkültségének feloldásával. Az élet egy lehetőség erre, hogy eljuttassa önmagát természete szerinti valóságába, miközben az egész folyamat szintén természetes közege.
Mindebben határtalan elevenség nyilvánul meg. Jelentése pedig valójában nem szűkíthető emberi szavakban e sorok közé. Maga a költészet is csak halvány kapu a valóság eme természetéhez.
♦
Ha a lélektan nem ahhoz visz közelebb, hogy kinek van lelke, vagy hogy mi ez a lélek, s ezáltal mi az én valójában, akkor nem lélektan. Ha a filozófia mint olyan nem arra szolgál, hogy megmutassa, mire is való az élet, amelybe vetetten tapasztalom magam, akkor valójában nem a bölcsesség szeretete. És ha a teológia mint olyan nem annak megismerésére ösztönöz, nem ahhoz visz közelebb, hogy kicsoda Isten, és hogyan ered Általa, Tőle, Benne és Belőle az élet, amelybe belevetetten tapasztalom magam, valójában nem Istenről szóló tudás.
♦
Létezem. Valamilyen módon megszülettem, gyermek voltam, emlékeim halványan visszatükrözik ezt. Tudatom természete mozgások–megállások, állapotváltozások sora, amelyek történnek velem, elszenvedője vagyok mindennek. Az élet mintegy történik velem. Az élet külsősége ezért alaptapasztalat. Minden azt mutatja, hogy belevettettem egy tér–idő világba és elmennek felettem a nappalok és éjszakák. Ám a világ csak akkor mutatja ezt az arcát, ha magamra úgy tekintek, mint valamire (énre), ami van (él) valahol (az életben).
Magamba tekintve be kell látnom, hogy ez nem mindig volt így. S nem mindig van így. Nem mindig volt, mert egyévesen nem ilyen természetű létezésben részesedtem. Sőt, korábban, édesanyám méhében, amikor a test csodája mint aranyló méz, méhek gyűjtötte sokféle virág porából megteremtődött, nem így tapasztaltam ezt. Csak nem tudtam szavakba szűkíteni e tapasztalást.
Isten a szavakkal teremt.
Az ember a szavakkal szűkít, lehatárol, meghatároz, definiál.
Nem azt mondom, hogy jelenlegi tapasztalatunk áltapasztalat. Mert nem az. Egy bizonyos szinten valóság. Sokszor fájdalmas valóság. Legalább annyira az, mint ahogy életem az enyém. Létezik, lehetséges olyan nézőpont, amelyben ez érvénnyel bír. De ha azt teszem abszolúttá, ami nem az, akkor valami hatalmasabb rend ellen vétek, aminek – nagyságához mérten – alávetettje vagyok.
Ma már az is komoly eredmény, ha belátjuk, vagy eljutunk odáig, hogy átéljük egy nálunk hatalmasabb valóságba való belevetettségünket, egy valóságba, amely megismerhetetlen.
Azonban mi történik akkor, ha megfordítjuk? Ha az életünkre mint gyermekre való figyelem elvezet minket addig, hogy nem miénk az élet, hanem mi magunk az életé vagyunk.
Ha nem én birtoklom az életet, hanem én vagyok az életé.
Hogyan éljünk akkor?
Hogyan lehet egyáltalán így életet rendezni, vezetni, viszonyulni hozzá?
Ha én az életé vagyok, akkor az életvezetés inkább egyfajta „rendbe-simulás”. Ama rend keresése, megtalálása és a szerint való életvitel, amelyben az „én” az élet része. Mert ha felismerem, hogy létezik nálam – az aktuális, tárgyiasított énemnél – valami nagyobb, egzisztenciálisan és valóságosan is hatalmasabb, úgy nem tehetek mást, mint hogy ezelőtt az erő és hatalom előtt meghajlok. Amennyiben nem így cselekszem, továbbra is az én merev börtönébe zártan élek és gondolkozom.
♦
Mi ez a meghajlás? Mit is jelent tulajdonképpen, és hogyan kell csinálni?
Az evangéliumban található egy nagyon egyértelmű kép erre vonatkozóan.
Az Emberfia elé írástudók és farizeusok odavezetnek egy asszonyt, akit házasságtörésen értek. Az írástudók és farizeusok azok, akik tudják az írás titkait, tudják és ismerik a nagyobbat, a benső és külső valóságot egyaránt. Tudják, hogy van valami rend a világban, és ezt élni akarják, de a külső rendetlenséggel nem tudnak mit kezdeni. E kettőt már nem képesek összekötni. Mit tesznek? E belső tudással odaállnak Jézus elé és szembesíteni akarják a rendezetlenséggel: ha a házasság és ezzel az élet külső rendje megtöretik, azt kezelni kell – mondják. Helyre kell tenni. Azt, ami kővé vált, kővel kell egyenlővé tenni.
És mit tesz Ő?
Meghajol előttük.
Lehajol és meghajol.
Most és itt nem az a fontos, hogy ujjával írt a földre, hanem, hogy lehajol és meghajol. Földig ereszkedik. Meghajol e magasságos tudás előtt. Meghajol a nagyobb és a titkok és a benti tudás tudói előtt. A földdel azonosul, miközben elismeri tudásukat.
Az „én” adekvát viselkedése ez a meghajlás. Meghajlik valami előtt, ami nagyobb nála. A törvény, a hagyomány, a vallás előtt. Meghajlik. Nem eltörli. Nem száll szembe vele, hanem a lehető legmélyebben átéli, magáévá teszi, megtiszteli.
És aztán felegyenesedik és mond egy mondatot, onnan, a létezés középpontjából. De magába integrálva és összekötve már a bensőt a külsővel, a nagyobbat a világ rendjével.
„Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.”
Azután újra lehajol, meghajol, és tovább ír a földre.
Ez a meghajlás.
Nem cáfol, nem mond ellent. Hanem tisztelettel meghajol a törvény előtt.
Lemegy az élet eredetéig.
Majd felemelkedik.
És onnan szól.
Nem az enyém az élet, én vagyok az Életé.
♦
Igazából, aki és ami e sorokat írja, a merev én. És folyton oda-vissza cikázik gondolatok, emlékek és mindezek elemzése között. Szemben a természet könnyedségével. Utóbbi egyébiránt semmi mást nem tesz, csak e nagyobb erőnek engedelmeskedik. Áramlik. Enged, meghajol. Elhajol. Arra megy, amerre viszi az élet. Szépen és csendesen. Csak az ember harcol ellene. Törvényeket írhatunk, és kinyilatkoztatást értelmező mondatokat jelenthetünk ki. Akár igaz tudást is szerezhetünk élet és halál mibenlétéről. De a valóság, a megélés valósága mindig több lesz mindezeknél.
Ahhoz, hogy ide eljussunk, hosszú út, belátások és felismerések sora szükséges.
Hosszú az út addig, mire annak belátására juthatunk, hogy életünk nem a miénk.
Természetesen lehet úgy élni – és úgy is töltjük napjaink nagy részét –, mintha mi lennénk életünk hajójának kormányosa. Mintha arra mennénk, amerre szeretnénk, vagy legalábbis a széljárást arra használnánk, amerre menni akarunk. És kérdéseink, az élet alapkérdései pontosan a zárt individuum eme tapasztalatából származnak. Mert a bezártság érzése indít el ezen az úton. Tapasztalom a korlátaimat, és felteszem a kérdést: ki is vagyok én valójában? Ki ez a személy, akit (sic!) vagyok? Mi közöm életemhez, mi közöm testemhez, lelkemhez? Miért ehhez kötve tapasztalom magam? Semmi baj nincsen e tapasztalattal. Mert ez indíthat meg. Ez indíthat el a valóság magasabb rendű, intenzívebb felismerése felé.
S jó, ha hálás tudok lenni azért, ami elindít.
Amennyiben elutasítom e szemléletet, mindig megköt és követ majd. Mert az elutasítás határ. Határt húzok. De határok csak az „én” valóságában léteznek. Minél inkább elutasítok valamit, fennáll a veszélye, hogy annál inkább megkövesítem az „ént” is, s ha még élesebben belemerevedve akarom megfogalmazni, akkor úgy írom, hogy megkövesítem az énemet is. Mert azzal, hogy kimondom, leírom, megélem – megkötöm.
Nem a kimondásával, mert ezek láthatatlanul is követnek minket. Nem kell ahhoz kimondanom, sőt, az ellenkezőjét is mondhatom mindennek, de akkor is valamit nagyon határozottan elvágok magamtól, pontosan ezt a „magamat” öntöm tér–idő formába. Minél határozottabban mondom és élem, e forma annál sűrűbbé, földszerűbbé válik.
Ez már a létszemlélés gyakorlata.
Az életszemlélés tette.
Itt már nem lehet többet mondani. Itt tenni kell.
♦
Lehetséges rendszert és rendezettséget találni benne, de az életet, a zöldet, a földet nem lehet „csak és kizárólag” megérteni. Nem lehet „csak” fejben és rációval és kristályszerű tudással átlátni. A kristály ugyan áttetsző, és lehet gyémánt tisztaságú és villámfényű is, mint az intuitív felismerések egy része, de ugyanakkor kemény. Az élet pedig nem ilyen természetű. Nem csak ilyen természetű.
A kert élet és világszimbólum. Mint élet előtti Paradicsom, Édenkert, majd mint a szerelem helye az élet színhelye, és mint Getsemáné-kert a halál színhelye. Mind-mind azt mutatják, hogy az élet beláthatatlanul dús és nehéz és szép és fájdalmas és gyönyörökkel és kínokkal teli egyszerre.
Ezért nehéz az életvezetésről, kertünk ápolásáról úgy írni, mintha tankönyvet írnánk. Nehéz, de vannak szerzők, akik ezt komoly és súlyos tudással tökéletességre fejlesztették. Meghajlok előttük. És találkozhatunk olyanokkal is, akik erről inkább az élet nyelvén írnak. A bor és a szerelem nyelvén. Tudásvágyam előbbiekhez áll közelebb, szívem utóbbiakhoz.
Egy a lényeg, a világ és az élet oly hatalmas, hogy benne rendezettségre is lelhetünk, és a fej, a tudás és a szív benne megfér egymás mellett.
♦
E néhány gondolat szíve, hogy az élet, amelyet élek – az életem – nem az enyém. És ha lélektan, filozófia vagy vallás a valóságot, az élet valóságát kívánja felmutatni, ennek belátására kell ösztönözzön. Persze lélektan is lehet inkább tan, mintsem lélek, filozófia is lehet inkább bölcselkedés, mintsem bölcsesség iránti parázsló szerelem, és vallás is lehet formalitás, kongó kötöttség, mintsem eredethez visszavezető út.
Így valahol érthető, hogy az élet is lehet inkább az enyém, mintsem én az életé.
A belátás viszont azt mondja: életem nem az enyém, sokkal inkább én vagyok az életé.
Ha úgy élek, hogy az enyém – márpedig a mai ember eléggé úgy él –, akkor valami nagyobb valóság ellen vétek, nagyobb valóság ellen élek. Ez pedig az életen belül feszültségekhez, görcsökhöz, akár betegséghez is vezethet. Persze lehet, hogy ezek éppen ennek jelzésére hivatottak. Mert az életen túli életbe rejtett ereje oly nagy, hogy még ez esetben is képes görcsöket kibogozni, feszültségeket megoldani, betegségek nyelvével ráébreszteni arra, hogy egy nagy rend részeként élünk és abban tapasztaljuk magunkat.
De hová vezet, ha az ellenkezőjéből indulunk ki? Mi van akkor, ha úgy élek, hogy életem a sajátom, ahogy valójában szinte napunk egészét éljük?
Nyilvánvaló, hogy van igazság ebben, mivel nem mások életét élem.
Az élet érint engem.
Egész egzisztencialista filozófiarendszer épült arra, hogy ez nem könnyed érintés, hanem elég súlyos kapcsolódás. Ha így nézek létbevetettségemre, akkor életem az enyém. Tetszőlegesen rendelkezhetem felőle. Odaadhatom, élhetem, visszaélhetek vagy élhetek vele, megoszthatom, akarhatom uralni és így tovább. Ha viszonyunk olyan, mintha birtokolnám, akkor meglehetősen tárgyiasítom e kapcsolatot, és ha tárgyiasul, akkor meg is kövül. Ha pedig megkövül, akkor igen nehezen tudok vele bármit is kezdeni, nemhogy uralni. A kiszolgáltatottjává válok.
Ha tárgyként tételezem az életet, s magamat annak alanyaként, akkor olyan szemlélet alakul ki bennem, amelyben nemcsak a tárgy – jelen esetben maga a tárgyiasíthatatlan élet –, hanem az „én”, e még inkább tárgyiasíthatatlan minőség is megkövül, „személlyé” válik, életbe dermed.
És ez a körforgás így egyre nagyobb örvénylésbe lendül, a szemlélet megszilárdul, az én tételezi az életet, s az élet az ént, az én életemet.
És ez maga az élet természetének beszűkülése.
♦
A régiek tudták mindezt, és tudja az ég feletti is. Tudja, hogy van az emberben „beszűkítő” hajlam. Minden bizonnyal ennek köze lehet a keresztény bűnbeeséshez is. Mert a kinyilatkoztatás ezt akarja feltörni. Ez a lét rejtett ereje, ami megnyilatkozik. Valahonnan leszáll. Ez a tudás, ez a belátás. Beleláttat, megnyilatkozik, belenyilatkozik a létezésbe. Valahonnan kibomlik, miként egy rózsavirág kinyílik. A „ki” igekötő óhatatlanul azt sugallja, hogy ami eddig nem volt kint, az kijön. Világra jön. A magyar nyelv úgy fejezi ki: világra jön. Ebben rejlik a létezés misztériuma: honnan jön ki? Titok. A lét belsejéből. Mert a létezés elváltozásával, a halállal sem elszáll, vagy kiszáll belőlünk a lélek. Csak akkor száll ki, ha magamra csak és kizárólag személyként és életemre csak és kizárólag tárgyként gondolok. Igazából a lélek befelé száll, befelé húzódik vissza. Mert az eredet nem kint van. A Teremtés van kint, a kinyílás, az élet, a lét. Amiből mindez ered, az „bent” van. S az a „benső világ” jóval nagyobb. A rejtett világ, a megnyilvánulatlan határtalanul nagyobb. Hogy milyen is pontosan? Nem tudni. De nagyobb. És van a világ, a megnyilvánult. Van a nagyobb, s van, ami fénnyel teli: a világ. Ez a kettő valamilyen rejtett módon összefüggésben áll, a benti nagyobb a kinti fénytelivel.
Tehát, ha teljesen materialista és mennyiségi szemlélettel tekintek is magamra, erre kell jutnom. Ugyanis ekkor fel kell vetnem, hogy nagyon sok idő eltelt, mielőtt megszülettem, mielőtt személyem kibontakozott volna. Születésemet követően pedig élek néhány évtizedet, majd eltűnök. Mi hát akkor a nagyobb, a több? Minden esetben a születés előtti és a halál utáni. Amiről személyem önmagától semmit nem tud. Csak azt a kérdést képes remegve megfogalmazni, hogy ha a fény eredője a nagyobb, akkor milyen lehet ez a nagyobb, a fénynél is hatalmasabb?
♦
Az életvezetés kérdései előbb-utóbb terítékre kerülnek azoknál, akiktől e gondolatok nem idegenek. Ha enyém az élet, beszélhetek az életvezetésről. Mert meg lehet fogni az életet, tárgyiasítani lehet, beszélni, előadni lehet róla.
Nem azt mondom, hogy e szemléletnek nincs létjogosultsága. Van. Érvényes lehet, hogy a magaménak tekintem az életem. De ez olyan, mint amikor a felnőtt csupán felnőtt, és nem emlékszik arra, honnan érkezett.
Mert mindegyikőnkben él a gyermek. De valahogy annyira „felnőttek” akarunk lenni, és annyira törekszünk beletárgyiasulni az életbe, hogy elfeledkezünk a bennünk élő gyermekről. A benső gyermekről. De még ama külsőről is, aki valamikor kicsinyként érkezett a létezés e világába. Ha csak felnőttként élek, akkor tárgyak vannak és személy vagyok és életem van. Nekem. Ha gyermekként, akkor „valami” általam szemléli a zöldet és a kéket. Belelát a mennyek királyságába. Királyfiként és királyleányként.
És hogy mi lehet híd, kapcsolódás? Mi az, ami átvezet a „felnőtt” gondolkozásból – a tárgyiasított életből, az életemből – az életbe? Hogyan lehet vezetni az ilyen szemléletű életet? (Mert ekkor az élet megragadására sem vagyok képes, hisz inkább ő fog engem, vagyis fogva tart.) Hogyan lehet életvezetésről beszélni, ha inkább az élet vezet engem?
Ha úgy élek, hogy enyém az életem, akkor először el kell kezdenem saját gyermekemként rátekinteni. A kivezető szemlélet: tekintsek életemre úgy, mint gyermekemre.
Mennyire sajátom egy gyermek? Vagy inkább mennyire van szüksége e gyermeknek rám? Vagy nekem a gyermekre? Lehet ápolni, lehet nevelni, terelgetni, és lehet szeretni. De előbb-utóbb eljutok odáig, hogy el kell engednem. A gyermek végső értelemben nem az enyém. Mindig lesz valamilyen benső kötődés szülő és gyermek között, de el kell engednem, mert az élet természete ezt diktálja.
A lélektanban köteteket írtak eme kötődésről, hiányáról, valószínű okairól, meglétéről és természetéről. De csak akkor tudok elengedni valamit, ha előzőleg már kötődtem hozzá. Ha nem, akkor részt sem vettem benne, és akkor ez feszült egyensúlytalanságot okoz.
Tehát valahol természetes, hogy a gyermeki létezésben kialakul egy kötődés az élethez, és tegyük hozzá: nagyon sok minden máshoz is. De a rend felé az vezet, ha e kötődést átlátom, megértem, és helyén kezelem. Az élet attól olyan nagy-szerű, hogy ezt lehetővé teszi. Rugalmas közeg. Lehetőség, melyet alakíthatok, de ugyanakkor kerete is „valaminek”, amiben ez a „valami”: az „én” áramlik, tapasztalható.
Ha eddig eljutottam, már képes vagyok ráérezni az életvezetés természetére. Kellően fellazultak tárgyiasított életem határai. Az élet körében rálelhetek valami nagyobbra, ami benne utat keres magának az élet beszűkültségének feloldásával. Az élet egy lehetőség erre, hogy eljuttassa önmagát természete szerinti valóságába, miközben az egész folyamat szintén természetes közege.
Mindebben határtalan elevenség nyilvánul meg. Jelentése pedig valójában nem szűkíthető emberi szavakban e sorok közé. Maga a költészet is csak halvány kapu a valóság eme természetéhez.
♦
Ha a lélektan nem ahhoz visz közelebb, hogy kinek van lelke, vagy hogy mi ez a lélek, s ezáltal mi az én valójában, akkor nem lélektan. Ha a filozófia mint olyan nem arra szolgál, hogy megmutassa, mire is való az élet, amelybe vetetten tapasztalom magam, akkor valójában nem a bölcsesség szeretete. És ha a teológia mint olyan nem annak megismerésére ösztönöz, nem ahhoz visz közelebb, hogy kicsoda Isten, és hogyan ered Általa, Tőle, Benne és Belőle az élet, amelybe belevetetten tapasztalom magam, valójában nem Istenről szóló tudás.
♦
Létezem. Valamilyen módon megszülettem, gyermek voltam, emlékeim halványan visszatükrözik ezt. Tudatom természete mozgások–megállások, állapotváltozások sora, amelyek történnek velem, elszenvedője vagyok mindennek. Az élet mintegy történik velem. Az élet külsősége ezért alaptapasztalat. Minden azt mutatja, hogy belevettettem egy tér–idő világba és elmennek felettem a nappalok és éjszakák. Ám a világ csak akkor mutatja ezt az arcát, ha magamra úgy tekintek, mint valamire (énre), ami van (él) valahol (az életben).
Magamba tekintve be kell látnom, hogy ez nem mindig volt így. S nem mindig van így. Nem mindig volt, mert egyévesen nem ilyen természetű létezésben részesedtem. Sőt, korábban, édesanyám méhében, amikor a test csodája mint aranyló méz, méhek gyűjtötte sokféle virág porából megteremtődött, nem így tapasztaltam ezt. Csak nem tudtam szavakba szűkíteni e tapasztalást.
Isten a szavakkal teremt.
Az ember a szavakkal szűkít, lehatárol, meghatároz, definiál.
Nem azt mondom, hogy jelenlegi tapasztalatunk áltapasztalat. Mert nem az. Egy bizonyos szinten valóság. Sokszor fájdalmas valóság. Legalább annyira az, mint ahogy életem az enyém. Létezik, lehetséges olyan nézőpont, amelyben ez érvénnyel bír. De ha azt teszem abszolúttá, ami nem az, akkor valami hatalmasabb rend ellen vétek, aminek – nagyságához mérten – alávetettje vagyok.
Ma már az is komoly eredmény, ha belátjuk, vagy eljutunk odáig, hogy átéljük egy nálunk hatalmasabb valóságba való belevetettségünket, egy valóságba, amely megismerhetetlen.
Azonban mi történik akkor, ha megfordítjuk? Ha az életünkre mint gyermekre való figyelem elvezet minket addig, hogy nem miénk az élet, hanem mi magunk az életé vagyunk.
Ha nem én birtoklom az életet, hanem én vagyok az életé.
Hogyan éljünk akkor?
Hogyan lehet egyáltalán így életet rendezni, vezetni, viszonyulni hozzá?
Ha én az életé vagyok, akkor az életvezetés inkább egyfajta „rendbe-simulás”. Ama rend keresése, megtalálása és a szerint való életvitel, amelyben az „én” az élet része. Mert ha felismerem, hogy létezik nálam – az aktuális, tárgyiasított énemnél – valami nagyobb, egzisztenciálisan és valóságosan is hatalmasabb, úgy nem tehetek mást, mint hogy ezelőtt az erő és hatalom előtt meghajlok. Amennyiben nem így cselekszem, továbbra is az én merev börtönébe zártan élek és gondolkozom.
♦
Mi ez a meghajlás? Mit is jelent tulajdonképpen, és hogyan kell csinálni?
Az evangéliumban található egy nagyon egyértelmű kép erre vonatkozóan.
Az Emberfia elé írástudók és farizeusok odavezetnek egy asszonyt, akit házasságtörésen értek. Az írástudók és farizeusok azok, akik tudják az írás titkait, tudják és ismerik a nagyobbat, a benső és külső valóságot egyaránt. Tudják, hogy van valami rend a világban, és ezt élni akarják, de a külső rendetlenséggel nem tudnak mit kezdeni. E kettőt már nem képesek összekötni. Mit tesznek? E belső tudással odaállnak Jézus elé és szembesíteni akarják a rendezetlenséggel: ha a házasság és ezzel az élet külső rendje megtöretik, azt kezelni kell – mondják. Helyre kell tenni. Azt, ami kővé vált, kővel kell egyenlővé tenni.
És mit tesz Ő?
Meghajol előttük.
Lehajol és meghajol.
Most és itt nem az a fontos, hogy ujjával írt a földre, hanem, hogy lehajol és meghajol. Földig ereszkedik. Meghajol e magasságos tudás előtt. Meghajol a nagyobb és a titkok és a benti tudás tudói előtt. A földdel azonosul, miközben elismeri tudásukat.
Az „én” adekvát viselkedése ez a meghajlás. Meghajlik valami előtt, ami nagyobb nála. A törvény, a hagyomány, a vallás előtt. Meghajlik. Nem eltörli. Nem száll szembe vele, hanem a lehető legmélyebben átéli, magáévá teszi, megtiszteli.
És aztán felegyenesedik és mond egy mondatot, onnan, a létezés középpontjából. De magába integrálva és összekötve már a bensőt a külsővel, a nagyobbat a világ rendjével.
„Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.”
Azután újra lehajol, meghajol, és tovább ír a földre.
Ez a meghajlás.
Nem cáfol, nem mond ellent. Hanem tisztelettel meghajol a törvény előtt.
Lemegy az élet eredetéig.
Majd felemelkedik.
És onnan szól.
Nem az enyém az élet, én vagyok az Életé.
♦
Igazából, aki és ami e sorokat írja, a merev én. És folyton oda-vissza cikázik gondolatok, emlékek és mindezek elemzése között. Szemben a természet könnyedségével. Utóbbi egyébiránt semmi mást nem tesz, csak e nagyobb erőnek engedelmeskedik. Áramlik. Enged, meghajol. Elhajol. Arra megy, amerre viszi az élet. Szépen és csendesen. Csak az ember harcol ellene. Törvényeket írhatunk, és kinyilatkoztatást értelmező mondatokat jelenthetünk ki. Akár igaz tudást is szerezhetünk élet és halál mibenlétéről. De a valóság, a megélés valósága mindig több lesz mindezeknél.
Ahhoz, hogy ide eljussunk, hosszú út, belátások és felismerések sora szükséges.
Hosszú az út addig, mire annak belátására juthatunk, hogy életünk nem a miénk.
Természetesen lehet úgy élni – és úgy is töltjük napjaink nagy részét –, mintha mi lennénk életünk hajójának kormányosa. Mintha arra mennénk, amerre szeretnénk, vagy legalábbis a széljárást arra használnánk, amerre menni akarunk. És kérdéseink, az élet alapkérdései pontosan a zárt individuum eme tapasztalatából származnak. Mert a bezártság érzése indít el ezen az úton. Tapasztalom a korlátaimat, és felteszem a kérdést: ki is vagyok én valójában? Ki ez a személy, akit (sic!) vagyok? Mi közöm életemhez, mi közöm testemhez, lelkemhez? Miért ehhez kötve tapasztalom magam? Semmi baj nincsen e tapasztalattal. Mert ez indíthat meg. Ez indíthat el a valóság magasabb rendű, intenzívebb felismerése felé.
S jó, ha hálás tudok lenni azért, ami elindít.
Amennyiben elutasítom e szemléletet, mindig megköt és követ majd. Mert az elutasítás határ. Határt húzok. De határok csak az „én” valóságában léteznek. Minél inkább elutasítok valamit, fennáll a veszélye, hogy annál inkább megkövesítem az „ént” is, s ha még élesebben belemerevedve akarom megfogalmazni, akkor úgy írom, hogy megkövesítem az énemet is. Mert azzal, hogy kimondom, leírom, megélem – megkötöm.
Nem a kimondásával, mert ezek láthatatlanul is követnek minket. Nem kell ahhoz kimondanom, sőt, az ellenkezőjét is mondhatom mindennek, de akkor is valamit nagyon határozottan elvágok magamtól, pontosan ezt a „magamat” öntöm tér–idő formába. Minél határozottabban mondom és élem, e forma annál sűrűbbé, földszerűbbé válik.
Ez már a létszemlélés gyakorlata.
Az életszemlélés tette.
Itt már nem lehet többet mondani. Itt tenni kell.
♦
Albrecht Dürer: Noli me tangere (1612)
„Jézus megkérdezte tőle: »Asszony, miért sírsz? Kit keresel?« Ő pedig azt gondolva, hogy a kertész az, ezt felelte neki…” (Jn 20,15)
A föld ezért lehet áldás.
Az ember a földből vétetett. A lábaink alatti föld latin szava a humus. Ez a látható világ legalsóbb része. S az emberben – homo – megtalálható valami ebből. Nem a terrából, az elemi minőségből, hanem a humusból, a lábaink alatti földből. S van egy szó, ami összeköti e két fogalmat és minőséget. Humus, homo, humilitas. Humilitas. Alázat. És éppen ez az, ami a földtől el tud oldani. Ha leereszkedek a földig. Ha meghajlok előtte, a törvénye előtt, a kinyilatkoztatás előtt. Mert akkor magamba fogadom. Nem ellene élek, hanem vele. De tudom, hogy az élet és ami mögötte van, még ennél is több.
Az élet megmozdítja a földet. Rugalmassá teszi. Eloldja sötétségéből. Lazítja.
Ehhez viszont helyes szemléletű alázat szükséges. Meghajolni az előtt, ami nagyobb. Birtokomnak vélt életemet és lényemet meghajtani eredete előtt. Mert csak ekkor érem el ezt az eredetet.
Pontosabban, ami elérkezik ide, már nem „én”.
Ezért nem tehetek semmit saját megvilágosodásomért, mert nem az „én” teszi. Olyan hogy „saját”, már nincsen a megvilágosodásban. A személyes én a kiindulópontja, de a kegyelem nem kikényszeríthető. Legfeljebb készen lehetek rá. Készen akkor, ha meg tudok hajolni a nagyobb előtt, teljesen és maradéktalanul.
E meghajlás a személyes énből indulhat el.
De mire a földdel eggyé válik, az óember meghal a valóság nagysága előtt.
Üdvösség éppen ezért halál nélkül nincsen. Az óember az én énem. A megkövült, korlátozott énem. Az üdvösség pedig az „én” korlátozottságától való szabadság. Annak felismerése és belátása, hogy létezik egy olyan rend, ami az „énen” túli, ami azt tartja. De ennek felismerésére az „én” önmagától képtelen. A valóság „nagysága”, más szóval a kegyelem az, ami erre a felismerésre vezetheti.
Kitágíthatjuk az „én” fogalmát saját tudatunkra, saját lelkünkre is. Ezek jóval megfoghatatlanabb és finomabb minőségek. Viszont legalább annyira erős, vagy sokkal erősebb befolyással bírnak az életre. Sokkal inkább korlátozhatják és beszűkíthetik azt. Ahogy a saját életem nem az enyém, úgy e finomabb minőségek, sajátunknak vélt tudatunk és sajátunknak vélt lelkünk sem a miénk.
Illanó képzetek, miként a nyáresti kert illata és párája.
♦
Alázattal meghajolni valami nagyobb előtt.
A föld előtt.
A zöld előtt.
Az élet előtt.
És ekkor már a kék felé emelkedem. Már a kék felé emelkedés van.
Ez a törvény, a világ rendje.
♦
Kiindultunk abból, hogy élek. Életem van.
Aztán erre az életre úgy kezdek tekinteni, mint saját gyermekemre.
Aztán eljutok odáig, hogy az én szilárdsága természetes rugalmassággá válik, s elérhető az a szemlélet, amelyben a mag nem sajátítja ki a földet, hanem lehetőségként tapasztalja. Lehetőségként a benne lévő, ég felé növekvő erő kibontakoztatására.
De ehhez a földet el kell ismerni. A föld előtt meghajolni.
Ténylegesen és valóban is.
S akkor, felegyenesedés közben, a sötétből zöld lesz.
A zöldből pedig kék.
S a kékből aranyló fehér.
Az ember a földből vétetett. A lábaink alatti föld latin szava a humus. Ez a látható világ legalsóbb része. S az emberben – homo – megtalálható valami ebből. Nem a terrából, az elemi minőségből, hanem a humusból, a lábaink alatti földből. S van egy szó, ami összeköti e két fogalmat és minőséget. Humus, homo, humilitas. Humilitas. Alázat. És éppen ez az, ami a földtől el tud oldani. Ha leereszkedek a földig. Ha meghajlok előtte, a törvénye előtt, a kinyilatkoztatás előtt. Mert akkor magamba fogadom. Nem ellene élek, hanem vele. De tudom, hogy az élet és ami mögötte van, még ennél is több.
Az élet megmozdítja a földet. Rugalmassá teszi. Eloldja sötétségéből. Lazítja.
Ehhez viszont helyes szemléletű alázat szükséges. Meghajolni az előtt, ami nagyobb. Birtokomnak vélt életemet és lényemet meghajtani eredete előtt. Mert csak ekkor érem el ezt az eredetet.
Pontosabban, ami elérkezik ide, már nem „én”.
Ezért nem tehetek semmit saját megvilágosodásomért, mert nem az „én” teszi. Olyan hogy „saját”, már nincsen a megvilágosodásban. A személyes én a kiindulópontja, de a kegyelem nem kikényszeríthető. Legfeljebb készen lehetek rá. Készen akkor, ha meg tudok hajolni a nagyobb előtt, teljesen és maradéktalanul.
E meghajlás a személyes énből indulhat el.
De mire a földdel eggyé válik, az óember meghal a valóság nagysága előtt.
Üdvösség éppen ezért halál nélkül nincsen. Az óember az én énem. A megkövült, korlátozott énem. Az üdvösség pedig az „én” korlátozottságától való szabadság. Annak felismerése és belátása, hogy létezik egy olyan rend, ami az „énen” túli, ami azt tartja. De ennek felismerésére az „én” önmagától képtelen. A valóság „nagysága”, más szóval a kegyelem az, ami erre a felismerésre vezetheti.
Kitágíthatjuk az „én” fogalmát saját tudatunkra, saját lelkünkre is. Ezek jóval megfoghatatlanabb és finomabb minőségek. Viszont legalább annyira erős, vagy sokkal erősebb befolyással bírnak az életre. Sokkal inkább korlátozhatják és beszűkíthetik azt. Ahogy a saját életem nem az enyém, úgy e finomabb minőségek, sajátunknak vélt tudatunk és sajátunknak vélt lelkünk sem a miénk.
Illanó képzetek, miként a nyáresti kert illata és párája.
♦
Alázattal meghajolni valami nagyobb előtt.
A föld előtt.
A zöld előtt.
Az élet előtt.
És ekkor már a kék felé emelkedem. Már a kék felé emelkedés van.
Ez a törvény, a világ rendje.
♦
Kiindultunk abból, hogy élek. Életem van.
Aztán erre az életre úgy kezdek tekinteni, mint saját gyermekemre.
Aztán eljutok odáig, hogy az én szilárdsága természetes rugalmassággá válik, s elérhető az a szemlélet, amelyben a mag nem sajátítja ki a földet, hanem lehetőségként tapasztalja. Lehetőségként a benne lévő, ég felé növekvő erő kibontakoztatására.
De ehhez a földet el kell ismerni. A föld előtt meghajolni.
Ténylegesen és valóban is.
S akkor, felegyenesedés közben, a sötétből zöld lesz.
A zöldből pedig kék.
S a kékből aranyló fehér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése