AZ
Örökkévalóság
AZ
Isteni IDŐ
Mindenekelőtt fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy bár az örökkévalóság valamilyen értelemben az Isteni élet időbeli arculata, alapvetően különbözik a mi időnktől, olyannyira, hogy az időtartam fogalma nem vonatkoztatható rá.
Tomista / Aquinói Szt Tamás filozófiai és teológiai rendszere / nézőpontból az égi birodalomnak nem örökkévalóságot [æternitas], hanem „örökidejűséget” [æviternitas] lehetne inkább tulajdonítani, vagyis egy köztes fokozatot az időbeliség és az öröklét között. Az örökkévalóságot gyakran a pillanathoz hasonlították, amelynek szintén nincs hossza; míg azonban az időpillanat „egy szempillantás” alatt elmúlik, az örökkévalóság egyáltalán nem múlik el. Az örökkévalóság, amely valójában az élet teljessége és beteljesedése „tökéletes birtoklása egyidejűleg egy véget nem érő életnek” Bármennyire nehéz is megragadnunk a hasonló kijelentések értelmét, legalább egy dolog ennek ellenére világos: Tényként állapítható meg, hogy csak az élet lehet örökkévaló – mert az örökkévalóság az élet. Az általunk ismert élet – amely egymást követő időszakokra töredezik szét, és a halállal véget ér – egy lecsökkent, immár nem teljes élet. E károsodás oka a teológia szerint az eredendő bűn. Itt lent minden élet – az emberalattit is beleértve – ténylegesen meg lett csonkítva .
A valódi élet természeténél fogva örök, „örökké nyugszik mozgásában, és örökké mozog nyugalmában, örökké megújul, és mégis örökké ugyanaz”, ahogy von Baader mondja .
Böhme álláspontja szerint : a fény egy természetfeletti forma , mely világunk anyagi arculatának alapját képezi .Figyelembe véve, hogy az anyagiság minden formája közül a fotonikus fény áll a legszorosabb rokonságban ezzel az őselemmel, az előbbi sebességének állandó és maximális értéke archetípusának elsődlegességét tükrözi . Egy dolog világos: ha a fotonikus fény valóban az első elemet tükrözi vissza, e tény a fizikai síkon nem mutatkozhat meg másként, csak egy bizonyos kitüntetettségben és normatív jellegben. Felismerhetjük, hogy a fénysebesség állandó és maximális értéke ilyen jellegű sajátosságok. Gondoljunk egy fényből álló testre egy óraként, amiről persze ebben az esetben azt kell képzelnünk, hogy fénysebességgel mozog.Igaz, hogy ilyen órát a valóságban nem lehet megtervezni vagy létrehozni; de elgondolni mégis lehetséges, olyan tényleges órák sorozatából kiindulva, amelyek egy rögzített vonatkozási rendszerben egyre inkább megközelítik a fénysebességet. Mármost ha elképzelünk egy órát, ami egymást követő ütésekkel jelzi az időt, a Lorentz-invariancia alapján azt mondhatjuk, hogy ezek az ütések le fognak lassulni, ahogy az óra sebessége közelít a fényéhez. A határt elérve, amikor az óra ténylegesen „fénnyé válik”, kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy a ketyegés teljesen abbamarad: a „fotonikus óra” mozdulatlanul áll. Mit jelent ez? Mondhatjuk azt, hogy egy „fényből álló” test – nevezetesen a foton – számára megállt az idő? Mondhatjuk azt, hogy teremtésének pillanatától addig a pillanatig, amíg újra megsemmisül, a foton mint olyan nem tapasztalja az idő múlását? A fizikus természetesen nem mondhat ilyet. Elvégre őt a kutatási eredmények érdeklik, a konkrét fizikai eszközökkel végzett tényleges megfigyelések. Számára az a tény, hogy „a fotonikus órák mozdulatlanul állnak”, nem lehet több a Lorentz-invariancia formális logikai következményénél. Mindazonáltal ez a formális logikai tény metafizikai magasságból tekintve rendkívül szuggesztívnek bizonyul. A fénysebességet megközelítő órák lelassulása, illetve hogy e sebességnél „a ketyegés megáll” – nem tudok elképzelni olyan fizikai szituációt, ami ennél félreérthetetlenebbül tükrözné vissza az örökkévalóság metafizikáját. Vajon az óra ketyegése nem az időt fejezi ki? S vajon nem jelzi-e minden egyes ütés a jövő elkülönülését a múlttól, és nem szemlélteti-e a jelen pontszerű összezsugorodását? Mit jelenthet hát az, hogy a „fotonikus óra” mozdulatlanul áll? Csak egy dolgot jelenthet: egy „fényből álló test” számára nem létezik múlt és jövő különbözősége, és úgyszintén nem létezik egy szétválasztó „most”. Az azonban egyértelmű, hogy e megfelelés a formális logikai tény és az örökkévalóság metafizikája között túl feltűnő ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk. Úgy tűnik, a relativista fizika nagyon is igazolja a fény kapcsolatát az idő transzcendenciájával.
Még egy dologra rá kell mutatnunk: ahelyett, hogy úgy beszélnénk a fényről, mint ami a nem-fotonikus testekhez viszonyítva mozgásban van, nagyobb megvilágító erővel bír, ha azt mondjuk, hogy az utóbbiak mozognak a fényhez képest. Végtére is a fény az, ami az anyagfeletti képmásaként normatív jelleggel bír. Ebben az esetben vajon mire utalhat az, hogy a durva anyagi testek – bármilyen legyen is mozgásuk állapota egymáshoz viszonyítva – a fényhez képest majdnem pontosan háromszázezer kilométer per másodperc általános sebességgel mozognak. Számomra úgy tűnik, hogy ez a szokatlan és felettébb rejtélyes tény csak egy dolgot jelenthet: a durva anyag általános érvényű mozgása pontosan azt az ontológiai távolságot fejezi ki, ami a közönséges testiséget elválasztja az égitől. Az alapvető és egyetemleges mozgás, mondhatni, egyfajta jele vagy jelképe annak, amit a teológia bukásnak, a Paradicsomból való kiűzetésnek nevez. Ez a bukás vagy kiűzetés tükröződik világegyetemünk felépítésében. Nemcsak a fotonikus fény szemlélteti az örökkévalóságot, hanem minden jel szerint egy háromszázezer kilométer per másodpercet megközelítő általános sebesség is tanúsítja a mennyei állapotból való kiűzetésünket
„A fény – írta Hamberger már 1863-ban – az anyagiság határán áll, ezért az anyagfeletti képmásául szolgálhat, habár maga nem az.” Egy évszázaddal később kiderül, hogy még a fényfizika is arról beszél, ami „Istenben láthatatlan” (Róm 1,20). Nem nyíltan, természetesen – nem úgy, mint a fizikai dolgokról –, hanem voltaképpen en ainigmati, „rejtvényben” (1Kor 13,12). De ennek ellenére a fizika nem homályosan, hanem az elképzelhető legnagyobb szabatossággal szól az égi valóságokról. Mint azt megpróbáltam bemutatni – kizárólag a Lorentz-invariancia alkalmazásával –, a fotonikus fény az örökkévalóságot és az égi korporalitás „intenzív kiterjedését” is a lehető legpontosabban visszatükrözi. Kétségtelen, hogy ez nem a szó szigorú értelmében vett matematikai pontosság – minthogy a mennyiség nem vonatkoztatható a mennyei léttartományra –, hanem olyasfajta, ami a metafizikai bölcseletnek felel meg, nevezetesen: analógián alapuló pontosság. Ezt szem előtt tartva, úgy tűnik, a fényfizika Jacob Böhme és iskolája oldalán szállt ringbe az égi korporalitás kérdésében.
A valódi élet természeténél fogva örök, „örökké nyugszik mozgásában, és örökké mozog nyugalmában, örökké megújul, és mégis örökké ugyanaz”, ahogy von Baader mondja .
Böhme álláspontja szerint : a fény egy természetfeletti forma , mely világunk anyagi arculatának alapját képezi .Figyelembe véve, hogy az anyagiság minden formája közül a fotonikus fény áll a legszorosabb rokonságban ezzel az őselemmel, az előbbi sebességének állandó és maximális értéke archetípusának elsődlegességét tükrözi . Egy dolog világos: ha a fotonikus fény valóban az első elemet tükrözi vissza, e tény a fizikai síkon nem mutatkozhat meg másként, csak egy bizonyos kitüntetettségben és normatív jellegben. Felismerhetjük, hogy a fénysebesség állandó és maximális értéke ilyen jellegű sajátosságok. Gondoljunk egy fényből álló testre egy óraként, amiről persze ebben az esetben azt kell képzelnünk, hogy fénysebességgel mozog.Igaz, hogy ilyen órát a valóságban nem lehet megtervezni vagy létrehozni; de elgondolni mégis lehetséges, olyan tényleges órák sorozatából kiindulva, amelyek egy rögzített vonatkozási rendszerben egyre inkább megközelítik a fénysebességet. Mármost ha elképzelünk egy órát, ami egymást követő ütésekkel jelzi az időt, a Lorentz-invariancia alapján azt mondhatjuk, hogy ezek az ütések le fognak lassulni, ahogy az óra sebessége közelít a fényéhez. A határt elérve, amikor az óra ténylegesen „fénnyé válik”, kénytelenek vagyunk arra a következtetésre jutni, hogy a ketyegés teljesen abbamarad: a „fotonikus óra” mozdulatlanul áll. Mit jelent ez? Mondhatjuk azt, hogy egy „fényből álló” test – nevezetesen a foton – számára megállt az idő? Mondhatjuk azt, hogy teremtésének pillanatától addig a pillanatig, amíg újra megsemmisül, a foton mint olyan nem tapasztalja az idő múlását? A fizikus természetesen nem mondhat ilyet. Elvégre őt a kutatási eredmények érdeklik, a konkrét fizikai eszközökkel végzett tényleges megfigyelések. Számára az a tény, hogy „a fotonikus órák mozdulatlanul állnak”, nem lehet több a Lorentz-invariancia formális logikai következményénél. Mindazonáltal ez a formális logikai tény metafizikai magasságból tekintve rendkívül szuggesztívnek bizonyul. A fénysebességet megközelítő órák lelassulása, illetve hogy e sebességnél „a ketyegés megáll” – nem tudok elképzelni olyan fizikai szituációt, ami ennél félreérthetetlenebbül tükrözné vissza az örökkévalóság metafizikáját. Vajon az óra ketyegése nem az időt fejezi ki? S vajon nem jelzi-e minden egyes ütés a jövő elkülönülését a múlttól, és nem szemlélteti-e a jelen pontszerű összezsugorodását? Mit jelenthet hát az, hogy a „fotonikus óra” mozdulatlanul áll? Csak egy dolgot jelenthet: egy „fényből álló test” számára nem létezik múlt és jövő különbözősége, és úgyszintén nem létezik egy szétválasztó „most”. Az azonban egyértelmű, hogy e megfelelés a formális logikai tény és az örökkévalóság metafizikája között túl feltűnő ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjuk. Úgy tűnik, a relativista fizika nagyon is igazolja a fény kapcsolatát az idő transzcendenciájával.
Még egy dologra rá kell mutatnunk: ahelyett, hogy úgy beszélnénk a fényről, mint ami a nem-fotonikus testekhez viszonyítva mozgásban van, nagyobb megvilágító erővel bír, ha azt mondjuk, hogy az utóbbiak mozognak a fényhez képest. Végtére is a fény az, ami az anyagfeletti képmásaként normatív jelleggel bír. Ebben az esetben vajon mire utalhat az, hogy a durva anyagi testek – bármilyen legyen is mozgásuk állapota egymáshoz viszonyítva – a fényhez képest majdnem pontosan háromszázezer kilométer per másodperc általános sebességgel mozognak. Számomra úgy tűnik, hogy ez a szokatlan és felettébb rejtélyes tény csak egy dolgot jelenthet: a durva anyag általános érvényű mozgása pontosan azt az ontológiai távolságot fejezi ki, ami a közönséges testiséget elválasztja az égitől. Az alapvető és egyetemleges mozgás, mondhatni, egyfajta jele vagy jelképe annak, amit a teológia bukásnak, a Paradicsomból való kiűzetésnek nevez. Ez a bukás vagy kiűzetés tükröződik világegyetemünk felépítésében. Nemcsak a fotonikus fény szemlélteti az örökkévalóságot, hanem minden jel szerint egy háromszázezer kilométer per másodpercet megközelítő általános sebesség is tanúsítja a mennyei állapotból való kiűzetésünket
„A fény – írta Hamberger már 1863-ban – az anyagiság határán áll, ezért az anyagfeletti képmásául szolgálhat, habár maga nem az.” Egy évszázaddal később kiderül, hogy még a fényfizika is arról beszél, ami „Istenben láthatatlan” (Róm 1,20). Nem nyíltan, természetesen – nem úgy, mint a fizikai dolgokról –, hanem voltaképpen en ainigmati, „rejtvényben” (1Kor 13,12). De ennek ellenére a fizika nem homályosan, hanem az elképzelhető legnagyobb szabatossággal szól az égi valóságokról. Mint azt megpróbáltam bemutatni – kizárólag a Lorentz-invariancia alkalmazásával –, a fotonikus fény az örökkévalóságot és az égi korporalitás „intenzív kiterjedését” is a lehető legpontosabban visszatükrözi. Kétségtelen, hogy ez nem a szó szigorú értelmében vett matematikai pontosság – minthogy a mennyiség nem vonatkoztatható a mennyei léttartományra –, hanem olyasfajta, ami a metafizikai bölcseletnek felel meg, nevezetesen: analógián alapuló pontosság. Ezt szem előtt tartva, úgy tűnik, a fényfizika Jacob Böhme és iskolája oldalán szállt ringbe az égi korporalitás kérdésében.
Örökkévalóság: létmód, mely kizár minden változást, tehát nincs kezdete, sem vége, ellentétben az →idővel, melynek lényegéhez hozzátartozik a változás (múlik), ezért a korábban és a később jellemzi. Az örökkévaló el nem múló jelenben (most) birtokolja lényegének teljesen kibontakoztatott, tökéletes gazdagságát. - 1. Az örökkévalóság egyedül Isten kiváltsága, Isten „ideje”. a) Az ószövetség Isten örökkévalóságát az idő fogalmaiban gondolkodva írja le, úgy fogja fel, mint vég nélküli időt. Ezért nincs is külön szava az örökkévalóságra , az olam szót használja /hebraizmus/, mely egyaránt utalhat a múltra és a jövőre. Isten tulajdonságaként El olamot a Ter 21,33 (J) szerepelteti. El olam, 'az örökkévalóság Istene' formailag ugyanaz mint az El saddai és az El eljon. Istennek ez a neve valószinüleg azt a hitet fejezi ki, hogy Ő öröktől fogva mindig létezett. Isten az Ősöreg. A Jób 36,26: „kifürkészhetetlen éveinek száma”. Ugyanakkor az olam 'állandóság'-ként is értelmezhető (a szó Karatepe városkapuja feliratában 'az örök Nap [isten]' értelemben szerepel: a pályáját folyamatosan járó és mindig újra fölkelő nap az örökkévalóság, maradandóság jele). Iz 26,4: az Úr örökké megmaradó Szikla, 60,19: örökké tartó világosság. - Jóllehet Beerseba fontos zarándokhelynek számított Izráelben (vö. Ám 5,5; 8,14), Istennek ez a tulajdonsága csak Deutero-Izajás óta fogalmazódik meg világosabban. Deutero-Izajás az Isten örökkévalóságáról nem a nap járása alapján alkotott fogalmat, hanem a történelem Istentől irányított menetét vette alapul. Az Isten örökkévaló Isten, mert Ő a föld alkotója (Iz 40,28), „az első, aki még az utolsók közt is ugyanaz” (41,4; vö. 44,6; 48,12); előtte nem volt isten, és utána sem támad (43,10). A szent szerző tudatában van, hogy ez az örökké megmaradás változhatatlanságot tételez fel (vö. 40,28; Zsolt 90,2; 102,27). Erre a kezdet és vég nélküli létezésre utal az öröktől örökké, illetve , a mindörökké kifejezés (90,2; 103,17); ez szorosabb értelemben véve 'a legrégibb múlttól, az ősidőktől fogva a legtávolabbi jövőig'. A Bár 4,10.20: Isten Örökkévaló néven szerepel. - Már Deutero-Izajást megragadta az az ellentét, mely egyfelől Isten szavának (Iz 40,6), segítségének (45,16), üdvösségének (51,6), igazságának (51,8), irgalmának (54,8) örökkévaló, örök érvényű volta és másfelől a teremtmény mulandó volta közt fennáll (vö. Zsolt 92,8). - b) Az ÚjSzövetség átveszi az ÓSzövetség tanítását lényegesebb módosítás, kiegészítés nélkül. A Róm 16,27 a Ter 21,33 és Iz 40,28 kifejezéséhez kapcsolódik; Jak 1,17 Isten változhatatlanságát vallja. Isten örök létének transzcendens voltára utal Pál a korszakok és nemzedékek előtti létet említve (Kol 1,26; vö. 1Kor 2,7): 'még mielőtt a világ beláthatatlan léte kezdetét vette' (vö. Jn 17,24; Ef 1,4). A Krisztus születése előtti utolsó századokban szívesen nevezték Istent a századok királyának (Hénoch könyve [etióp] 9,4; 12,3; Jub 31,13 stb.); e szóhasználat nyomai az ÓSzövetségben is fellelhetők (Jer 10,10; Zsolt 10,16; 29,10; 66,7; 93,1; 145,13; Tób 13,7.11: LXX); az ÚjSzövetségben Pálnál találkozunk vele (1Tim 1,17: az ~ kir-a). A szövegek egy részében az örök szemben áll a mulandóval, és rendszerint az istenire, a szellemire jellemző a földivel, az evilágival szemben (2Kor 4,18; Zsid 9,14 stb.). - 2. A teremtett (emberi) idő felől nézve az ember ~a a halállal kezdődik, →örök élete Isten színelátása v. a kárhozat. - 3. Az ikonográfiában ősi szimbóluma a →pálmafa, a →palmetta és a →toboz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése