Molnár Sándor festőművész emlékére
A meg nem nyilvánult, formán túli üresség,
csend, halhatatlanság, feltámadás.
.jpg) |
| Sunjata No 154 (Szív), 2009 |
A tökéletes életmű a nem-mű.
(Hamvas Béla)
Csak az üresség teljes.
(Molnár Sándor)
Molnár Sándor 1966-ban készített egy, a hátralévő élete számára meghatározó művészi tervet, melyet atyai barátja és mestere, Hamvas Béla Festőjógának nevezett el, s amelyben a festő öt nagy korszakot határozott meg önmaga számára. Az öt korszak, s ötven év letelt, az életmű lezárult, s az alkotó gyakorlatilag letette az ecsetet. Joggal tehet így, hiszen festői életterve piramis szerűen épült fel, az alapoktól az egyetlen pontban végződő csúcsig.
„Hiszen a jóga sem egyéb, mint alkímia…”
(Hamvas Béla: Scientia Sacra)
„A jóga az emberi Én szakrális művelése”
Molnár Sándor felismerte és megfogalmazta magának, hogy az elemek – a Föld, a Víz, a Tűz, a Kristály és a Levegő/Üresség – lépcsőin végig menve „Vissza kell találni Istenhez, az egyetemes igazsághoz, a halhatatlansághoz. Az istenek táplálékához, amely nem az ego, hanem az Önvaló igazsága.”
Molnár Sándor – Hamvas Béla barátságának köszönhetően, akivel egymáshoz közel laktak az Erzsébet királyné útján – a metafizika hívévé vált. A szellem és a művészet közös útjának megtalálásához 1966-ban élettervet dolgozott ki, melynek Hamvas Béla a Festőjóga nevet adta.
A koncepcióban foglaltak nem korlátozódnak a hindu jóga-bölcselet rendszerére, hanem a hamvasi felfogást követik, amely szintézisteremtésre törekedett a különféle metafizika-központú tanítások (buddhista aszkézis, jóga, hermetikai alkímia) és a nyugati filozófiai és esztétikai szemléletek között. A festőjóga szóösszetétellel arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy az autentikus jóga-koncentráció során alkalmazott tárgyakhoz hasonlóan a hiteles művészi munka számára a látható, korporális megjelenítés csak eszköz, „támaszték” az elmélyüléshez és az abból eredő belső átalakuláshoz.
/Számosan a keleti szellemiségben keresték az elveszett autenticitást , a hinduizmust és a japán zen tradícióit tanulmányozta, festői gesztusokat és performatív elemeket használva a Nyugaton feledésbe ment spirituális hagyományokat kívánta a Kelet még élő szellemiségével szintetizálni./
A keleti filozófiák a belső imperatívusz, önmagunk és a másik megismerésének fontosságára és az ebből adódó szemléletváltásra kívánják felhívni a figyelmet. Az önmegfigyelés tapasztalatai alapján olyan eszközöket dolgoztak ki, amelyek a filozófiai felismeréseket az emberi lét egészére alkalmazzák. Az intelligencia gyakorlása ezáltal létünk érzelmi és testi vonatkozásaira is kiterjed.
Ezért a nyugati fogyasztói mentalitás jegyében a spiritualitást is iparosítani kezdték. A „new age” szupermarket-vallása azonban kiábrándítóan alacsony színvonalú szinkretizmust eredményezett.
Molnárt nem érintette ez az infláció, mert elmélete az ifjúkori intuíció feldolgozásának a munkaterve. Az autentikus hindu gondolkodásban (aminek egyik irányvonala a yogadarshana) akkor beszélnek valódi megismerésről, ha a tudás az élet minden részét áthatja. Ezt több, módszeres, egymást követő lépésben lehet elérni. Az ilyen megfontolásokra általában egzotikus, keleti specifikumként szoktak tekinteni, holott az antik Nyugat – hasonló módon – a filozófiát életformának, a bölcsesség gyakorlásának tekintette.
A Molnár által vázolt hierarchia a szemléletmódok természetének megismeréséből fakad, és egymásra épülésük lehetővé teszi a lét egyre univerzálisabb és önzetlenebb megélését.
A klasszikus nyugati művészetfelfogásban a semmi kérdése sokáig nem játszott szerepet, mivel abban a horror vacui elve alaptételként volt jelen. Ezért amikor a radikális avantgárd törekvések az üresség, illetve a semmi tematizálásának igényéhez jutottak el, beláthatatlan szemléleti változásokat gerjesztettek a nyugati esztétikában."-Kondor Attila
"A kor, amelyben élünk, lepusztult, elromlott, hiányos, semmi sem egyezik az Igazsággal. A világgal és az emberrel együtt a művészet is darabokra hullott és összeomlott, és a megsemmisülés határán van.
Remélem, hogy az igazságkeresés szenvedélyétől hatva felismertem, hogy a hagyomány, a történet előtti kor magas szellemisége, és a történeti kor pusztító szenvedélye átvilágítást követel. Vissza kell találni Istenhez, az egyetemes igazsághoz. Ez tehát a célom: a Valósg megtalálása és megtisztítása, a szellemi út feltárása...
Ami egész tudatos életemben foglalkoztatott, az az igazság és a hazugság, a halhatatlanság és a halandóság (halál). Reméltem, hogy az igazság és a halhatatlanság, illetve különválasztása a hazugságtól és a halandóságtól a legfontosabb.
A művészet a lélek útja a kezdetektől a halálig, amelyet végig kell járni. Minden lépést gondosan meg kell tenni, minden állomást kiművelni. A léleknek át kell mennie minden műveleten, az elemeken, mert bennük átalakul, transzcendens Egység lesz, amely az ürességbe olvad. A művészetben a hiánytalan, tömör Egység, a sűrítmény csak úgy jöhet létre, ha minden elem minden művelete kidolgozott, és így eggyé válhat.
"Az élmények fokozása: a számítógépek, repülők, vonatok, autók, motorok, gyors információrekordok, a gyors beszéd, a mobiltelefon, a rádió, tévé, média, film, video, reklám, mindez gép, és zajos. Itt függ össze a zaj és a sebesség....
A zaj és a sebesség az emberből kiöli a valóságot, ez a virtualizáló hatás....
Lelassulni, majd meg-megállni. A figyelmet az észlelés tárgya felé fordítani, megfigyelni a jelenlévő valóságot. Most. A látás művészete a vizuális élmények észrevétele, minőségi és gondos megfigyelése, a szem kiművelt működtetése, a nézés varázsa, a szem tanulsága. Az érintés, a tapintás, a hallás kivonása az elektronikus kényszerzubbony, a gépi mechanizmus alól. A lassú, hosszú nézés, a valóságos szemöröm, a közvetlen érzéki benyomás, a testi érzékelés, az időtlenség, a mozdulatlanság, a csend visszafoglalása a zaj, a sebesség, a gépi, mechanikus ingerek helyett. A zaj és a sebesség tudatmódosító kábítószer, a tudatból a valóságot kitörli, a jelent, a valós időt elpusztítja, megsemmisíti, a világ konkrét jelenlétéhez már nincs köze. A gép, a zaj, a sebesség megszállottja virtualizálódik, koncentrálni nem tud, figyelme szétesik, szétzilálódik, feloldódik az élettelen, virtuális képekben....
A szerelmesek, barátok, a tanítvány-mester csak az együtt hallgatásban kerülnek közelebb egymáshoz: az ürességben, a csendben. Ma már, az egyetemes zaj idején alig van lehetőség az együtt hallgatásra. Ezért nincsenek emberi kapcsolatok, nincs szerelem, nincs barátság, nincs mester-tanítvány kapcsolat. Nincs nagyobb élmény, mint éjszaka, a csillagos ég varázslata alatt együtt a csendbe merülni szerelmünkkel, barátunkkal, mesterünkkel. Minden hallgatás, minden csend élő, személyes, és más világot nyit meg....
Az ember meztelenül (üresen) születik, és jó esetben meztelenül (üresen) hal meg. Közben magába gyűjti a szenvedést. Öregen egyre tömörebb, gránitkemény, megmerevedett szenvedéssé válik. Szeretné fölszámolni önmagát, egóját, de minden reggel találkozik nem létező önmagával, aki maga a szenvedés, a rögeszme, a halálfélelem. Ezt a szívében fölgyülemlett szenvedésgócot kellene föloldani, hogy léte megszűnjön. Az ego azonban egyre keményebb és merevebb, és ezért az öregember nem bölcsebb lesz, hanem bűnösebb, mint korábban volt. Kiütközik rajta a bűnnel való szoros kapcsolata, lényén átvérzik és láthatóvá válik démona.
Lassulni, megállni, elmerülni a csendben, befelé fordulni, egészségessé, megtisztulttá, az egyetemes igazsággal egylényegűvé, üdvözült öröklétté kell válni. Ez a mai törekvésekkel ellentétes út....
Az európai értelmiségi nem szellemi ember, hanem értelmiségi csandala. Teljesen átlagos ember, aki egyetemet végzett, úgy-ahogy tud dolgozatot írni, és lábjegyzeteket készíteni. A százlábúnak nincs annyi lábjegyzete, mint egy értelmiségi könyvének, mert az így „tudományos”, de legfőképpen arról szól, hogy: „Mit szól a műveltségemhez?” El vagyok tőle ájulva, kedves barátom. Az ilyen ember agyát a betűk szétrágták. A könyv élteti, könyvből él, a valóságtól a lehető legtávolabb. Az életterv elkészítéséhez nem az értelmiségi tudásáról van szó. Ő csak hadd rágcsálja a poros könyveket. Impotens, teremtésre képtelen, erős egójú lény, a mindenkori hatalom csatlósa, kiszolgálója....
Akiben művészet van, az a létezés egészét, a fény ragyogását , robbanását , sugárzását , az ürességet , isten csendjét , a misztériumot, a feltámadást , az öröklét üdvösségét éli , a halhatatlant.”
- Molnár Sándor: A festészet útja
Ma a nyugati keresztény alapú, hagyományosan európainak nevezett társadalmainak erkölcsi és politikai válságát éljük. Hogy ténylegesen mi van, milyen is a jelenünk, mi vár ránk a jövőben, szabatosan aligha megfogalmazható. Kérdések vannak, amelyekre nem tudjuk a válaszokat. Ez a válság a valósággal való szembenézésre, emancipációs törekvésekre szólítja, kényszeríti a kortárs képzőművészetet is.
Molnár Sándor művészetéről :
Ezek után essen szó nem az ételről hanem stílusosan , a nem evésről , ami nem éhezés csak böjt.
Sok nagy vallásalapító hangsúlyozta a böjt fontosságát, amely egy eszköze a világ jobb megértésének, érzékenyebbé tesz Isten teremtményeivel és embertársainkkal szemben és erősíti az érzékeket. Azt tanították, hogy segítségével közelebb kerülhetünk Istenhez, mivel nemcsak a test, hanem a lélek és a szellem is megtisztul. A böjt szinte az összes világvallás szerves részét képezi.
Hamvas Béla - Scientia Sacra
Fent a hegyen az erdei házban silentiumot és böjtöt készülök tartani. Este nyolckor könnyű vacsorát eszem. Az emésztés éjjel tizenkettőkor fejeződik be. A böjt kezdete. Az egész következő nap, harmadnap délután négyig. Összesen negyven óra.
Böhme azt mondja: Ádám a paradicsomban negyven napig élt, Izrael negyven évig bolyongott. Jézus negyven napig volt a pusztában, Krisztus negyven óráig feküdt a sírban. Ezért választottam a negyvenet. Nem vagyok vallásos. Nekem az egész kell. De tudom, hogy az ember helyesen teszi, ha a vallással számol, mert minden emberi tudás között a legtöbb reális bölcsesség a vallásban van. A negyven óra alatt egyetlen hangos szót sem ejtek ki. Csendesen sétálok, testi munkát nem végzek, inkább az árnyékban ülök, olvasok, meditálok, ha szükségét érzem, imádkozom. A gyomor lázongó követelőzését időnkint enyhén citromos vízzel kell csillapítani. Reggel és este tetőtől talpig megmosdani.
Ha mindezt belátjuk, igazat kell adjunk a gondolkodónak, hogy “aki a böjthöz nyúl, az valószínűleg nem csak foltozgatni akarja az életét.” (Hamvas B.) A böjtben cselekvéssé válik a hit, és ez a világon a legcsodálatosabb, egyben a legnehezebb dolog.
PM
VálaszTörlés.Molnár Sándor ravatalánál
Tisztelt Gyászolók; Rokonok, Barátok, Ismerősök!
Molnár Sándortól búcsúzunk, a kivételesen nagy művésztől.
Sajnos alig vannak már megfelelő szavaink a nagyságra, mert ebben a mindent lefelé kiegyenlítő korban folyamatosan veszítjük el a nagyság iránti érzékünket, a tiszteletünkkel együtt.
De ha lennének is megfelelő, sőt méltó szavak, a legtöbb gondolat, ami előtolul ezekben a pillanatokban, vagy ezekre a pillanatokra megfogalmazódik, amint összeáll egy-egy mondattá, majdnem olyan darabos lesz, mint egy kemény földgöröngy.
Nem tehetek mást, mint összeszedegetem ezeket a gondolatgöröngyöket. Noha a töredék nem illik ahhoz a teljes élethez, amit Molnár Sándor élt, s ahhoz a teljes és rendkívüli életműhöz, amit létrehozott.
Harminchat éve találkoztam először személyesen az akkor ötven éves festővel. Műveit már részben ismertem. Ereje teljében volt, Tűz-képeit festette éppen. Az a hűvösen nyugodt erő, ami súlyos egyéniségéből sugárzott, különös módon szinte haláláig megmaradt, de immár az élő lélek erejének formájában, amely, úgy érzem, most sem múlt el.
Gyakran kérdeztem őt a halálról, mert nála megbízhatóbb halál-kutatót nem ismertem, olyat, aki nemcsak olvasta az átlépés misztériumának minden szent könyvét, de aki évtizedeken át álmaiban is rendszeresen megfordult a túlvilágon, s hozta-vitte a híreket, akár egy kortárs Dante.
Lehet, hogy nincs is halál…– jegyezte meg óvatosan, de a bizonytalansággal csak a kérdezőt akarta tovább lendíteni.
A festészet útja című könyvében radikálisabban fogalmazott:
„A halál jó esetben Istenhez visz, rossz esetben újabb megnyilvánulásokat nyit meg, de a halhatatlanság következménye, hogy nincs halál. A lélek halhatatlan. Ez az Istenhez vezető út, az öröklét üdvössége.”
Molnár Sándor festői életműve úgy épült fel, s ebben is páratlan és archaikus, hogy minden korszakában erre az útra mutatott, nem valami sötét és gyászos vég felé, hanem a kiteljesedő, győzedelmes fényesség, a feltámadás ígérete – sőt, bizonyossága felé.
A festészet összes formai megnyilvánulását, minden elemének egymásból következő átváltozását végigjáró, semmit sem kizáró, teljességre törekvő, művekből összeálló hierarchikus, piramisszerű építmény, ami az övé, a képzőművészet történetében teljesen egyedül álló.
Ez a Festőjóga.
Életművet épített, de tiltakozott az életmű ellen. Mintegy anti-Sziszüphoszként, nem engedte, hogy a nagy kő visszaguruljon, s újra kelljen kezdeni. A csúcsra felérve lelökte a követ a túloldalon – munkáját befejezte. Az életmű paradox befejezése: annak lebontása.
De vajon honnan tudhatta bizonyossággal a kezdet kezdetén, hogy be fogja járni a teljes utat, mert ha nem sikerül, ha nem él addig, akkor a Festőjóga egésze vált volna értelmetlenné? Nem tudta. Kockáztatott.
PM- folyt.
VálaszTörlésEgyáltalán, mi munkálhatott abban az elemi iskolás gyerekben, aki Sajóládon tehenet, kecskét rajzolva észrevette magán ösztönös tehetségét, majd mi hajtotta a tizenvalahány éves kamaszt, aki sorra elolvasta Lord Byron összes verses regényét? Bizonyára egy hősi, nagy élet álma gomolygott a harcias természetű, lázadó, később a főiskolai tanáraival is szembeszegülő fiatalemberben, aki az ötvenes évek sötétségéből új irányokat keresve próbált kitörni. Ekkoriban alakult meg a Zuglói Kör is, melynek ő lett a szellemi és gyakorlati vezetője.
Hogy a jövőt előrevetítő misztikus intuíciója miből derengett föl, rejtély. De idejekorán tudta már azt is – ami fölött a mai ember könnyen átsiklik –, hogy mester nélkül nem megy.
„Az emberi élet leglényegesebb pillanata a mesterrel való találkozás. Gyerekkoromtól gondoltam rá, egy öreg emberre, aki a létezés titkába beavat.” – írta mesteréről szólva. A beavatás, Hamvas Béla barátsága révén megtörtént. A beavatást követte az élethosszig tartó megvalósítás.
Amikor az út végéhez ért, s letette az ecsetet, gondolatban lezárta életét is. Komor, tragikus időszak volt ez, ha az élettényeket nézzük; túlvilágian tiszta, ha a festményeire tekintünk. Festőművész feleségének elveszítését, hiányát, kinek képzeletbeli jelenlétét az utolsó pillanatig érezte, szobáját érintetlenül őrizte, csak lányának, vejének és unokájának gondoskodása oldotta. És mivel a várt „behívó” még csak nem érkezett meg, arra gondolt, hogy bizonyára van még valami feladata. Volt. Befejezte második könyvét, A festészet útját, később megjelent a Festőjóga két nagy albuma, és idén tavasszal még közreműködhetett a Műcsarnokban szeptemberben megnyíló kiállításának előkészítésében. Talán ekkor már úgy érezte, tudat alatt, hogy mindehhez ő maga többet nem tud hozzá tenni.
Molnár Sándor megkapta a legfontosabb szakmai és állami elismeréseket, úgy, hogy közben végig mégis egyfajta belső emigrációban élt és dolgozott. Mivel a szűkebb szakmával és néhány kitartó barátjával így vagy úgy mindig érintkezett, a „kapcsolati tőke” forgatása viszont soha nem érdekelte, úgy tűnt, az Akácfa utcai fellegvárában egyfajta megközelíthetetlenségben élt. Ám ami elzárkózásnak látszik, az az alkotás napi ritmusával szabályozott rendkívüli szakmai koncentrációból is következik. Őrá ez hatványozottan érvényes volt. Aki csak egy művét is látta, s ha nem „értene belőle semmit”, akkor is lenyűgözheti a minden ízében tökéletesen működő formai fegyelem, a festői elemek végtelen oszthatóságának megkísérlése, vagyis lehatolni az elemi részecskékig, majd újra összeépíteni, besűríteni azzá a szilárd szerkezetté, ami a molnársándori Kép.
Műve ezért: gyémántkeménységű.
Művészetét nehéz lenne egyetlen szóval jellemezni, ha mégis, talán a szintézis illene rá leginkább. Szintézis, de mindig magasabb koncentrációban, túlfeszítetten, tovább telítve az alsóbb rétegekkel. Még „üres” korszaka is „tér és idő keresztjére feszített” üresség: immár mélység és magasság dimenzióteljessége.
Szinte archaikus figyelem kell ahhoz, hogy meglássuk: késői fehér képei a szeretetről szólnak. Hogy a „szépség szívében” szeretet van. Az ürességet, a ragyogást a szívvel kötötte össze. Így lett telített, mert szeretettel telítődött. Ezt csak az érti, aki tapasztalja. Ahogy a meditáció legmélyén, az ürességben megjelenik a szeretet, túl minden önös emóción.
PM folyt2
VálaszTörlésOlykor arra gondoltam, megkérdezem tőle, bár némileg provokációnak éreztem volna, hogy ha már eljutott oda, ahova, miért nem ül egész nap meditálva, mint egy guru, egy jógi, ahogy ezt a Molnárt nem ismerők akár gondolhatták volna is. Pedig éppen ez az, ami végképp idegen volt tőle. Miután 2016-ban lényegében befejezte festői tevékenységét, a legátlagosabb napi rutin szerint élt. Kivéve talán, hogy még mindig sokat olvasott.
A megvilágosodás csak arra való, hogy az ember visszatérjen a mindennapi életbe, írja Hamvas Béla az Eksztázisban.
Az volt a jó, hogy egyrészt nem lepődött meg, ha például megkérdeztem tőle, milyennek képzeli a túlvilágot („Majd megtudja!”), de aztán húsz percen át mesélte valamelyik túlvilági álmát, majd nyugodtan folytathattuk a tévékapcsoló vagy a mobiltelefon tanulmányozását, melyekkel örökké hadilábon állt.
Archaikus alapállású volt abban az értelemben is, hogy a tradíció és a hétköznapi lét között találta meg a helyét. A mai modern ember nyüzsgése, társaságközpontúsága tökéletesen idegen volt számára, és nem mozgott otthonosan a képmutatások karneváljában sem. Amikor aktív éveiben, például főiskolai munkája révén mégis belekényszerült egyfajta társadalmi életbe, nyers őszintesége olykor félreértésekbe sodorta. Éles szemmel fölismerte az ilyen helyzeteket – ebből a szempontból kitűnő pszichológiai érzéke volt az emberekhez; beléjük látott.
A hivatal ugyan nem, de a tanítás fontos volt számára – ez is tradicionális felfogásából eredt.
Még engedetlen tanítványainak, amilyen magam is vagyok, olyan mércét hagyott örökül, amit nem lehet elfelejteni. Lehet nem használni, de az a mi bajunk.
Még valamit megjelenéséről.
Robosztus alkata alig változott az idők során. Már fiatalon, amikor éjjelente vagonkirakodással kereste meg a napi betevőt, majd még sokáig, szinte egész életében, a testi ereje is nagy volt.
Dereka csak a legutolsó években hajlott meg, botra támaszkodott, megtörtnek tűnt, de a belső energiája így is rendkívüli tudott lenni.
A szavakat lassan, mélyen zöngetve adta ki, akárha egy barlang belsejéből visszhangoztak volna. Megfellebbezhetetlennek ható súlyos szavaitól sokan tartottak.
Aki jól ismerte, rájöhetett, hogy ez az erő, a bosszús, olykor mérgesnek tűnő hang vagy épp feszült elhallgatás, olyan valami, amivel ő maga nem azonosul, ami őt nem ragadja el. És a nyersnek tűnő külső és belső erő az idők során nemcsak a „fehér képeiben” szelídült, hanem abban a valóban szeretettel, de nem érzelmességgel teli figyelmességben, amellyel számon tartott egy-egy kérdést, beszédtémát, s akkor megcsörrent a telefon: „Megtaláltam magának a Tintoretto-képet!”.
Mindig pontos volt. Nem kínosan, hanem megbízhatóan pontos.
Én is igyekszem percre a megbeszélt időpontban csöngetni, mert tudom, hogy a bejárati ajtóval szemben, egy kényelmetlen széken ülve vár.
Zörgetve keresi a kulcsot, még nem néz föl, jön a rácsos kapuhoz, komoly, barátságos, de szinte egy hivatalnok nyugodtságával, arra figyel, amit csinál, megkérdezi az időjárást, nincsenek tiszteletkörök, túlzó mozdulatok, nincs extra mosoly, de szívélyes, a szívélyesség szívből jövő, annyi, amennyi természetes, nem több, nem kevesebb.
„A nagy élet a normális emberi élet.” – ahogy Hamvas írta.
Harminchat éves ismeretségünk során végig magázódtunk. Szakmai körökben ez nem szokás, de amikor annak idején felkerestem őt, hogy tanítson, a korkülönbség még sokkal többnek látszott, s mivel afféle magántanítványként kezdtem tanulni tőle, természetesen magáztam, ahogy ő is engem. És ez valahogy így maradt – komolyan vettük. Talán már játék volt, de komoly játék. Most azonban ennek – is – már vége. Először búcsúzom tőle így: Isten Veled, Sándor!
Lajta Gábor
Elhangzott 2022. július 5-én Molnár Sándor temetésén, a Budafoki Temetőben