Oldalak

2023. október 14., szombat




M mint Mars


Már másképpen látom a világot

amióta romlik a bal szemem...



és már megnyílt az ukrajnai szembenállás után a világháború 2. frontja is Israelben ..... valamint a muzulmán agresszió eredményeként az örmények elüldözése a Hegyi-Karabahból  


Ami ma történik a világban, az az emberiség történetének talán a végét jelentheti, hiszen a háborúskodást és a világ sorsát ma már egyszerű, igénytelen, ostoba, hit és erkölcs nélküli , ferdehajlamú elmebetegek irányítják, ezért a józanság és a civilizált megoldások, béketárgyalások szóba sem jöhetnek. Az emberiség megfertőződött és ezeket a gyilkos elméket követi, a teremtés logikájával ellentétes elveket valló és szexuálisan is aberrálttá vált a szabadság hazug szellemében. 
Megkérdőjelezhető az is, hogy akik a politikát „csinálják”, egyáltalán embernek nevezhetők-e? Hiszen, aki épeszű és van még némi érzés is benne, az a háborúban nem a pénzt, hanem az emberi életet nézi. Akinek természetessé vált, hogy gyermekeket ölnek halomra, kínoznak meg, nőket erőszakolnak és gyilkolnak le, hogy lakótelepeket tesznek a földdel egyenlővé, azt nem lehet embernek nevezni, legyen az palesztin, zsidó, orosz vagy ukrán, amerikai vagy német! 
A szenvedést finanszírozni még nagyobb bevételek érdekében, gyilkosságsorozatot fegyverekkel támogatni, elvetni a béketárgyalást és helyette még nagyobb elánnal ártatlanok életére törni sátáni cselekedet.
Aki vallási alapon öl, az eleve nem lehet keresztény ! A háborúkat generálók minimum Krisztust tagadók, de legtöbbnyire nem keresztények. - Stoffán György  

A pénzhatalom birtokosai , hatalmuk  fogságában , megrészegedtek .

Kosztolányi Dezső

 HAJNALI  RÉSZEGSÉG

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. 
Múlt éjszaka–háromkor–abbahagytam 
a munkát. 
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban 
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, 
százig olvasva s mérges altatókkal. 
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám. 
Meg más egyéb is. A fekete. Minden. 
Hát fölkelek, nem bánom az egészet, 
sétálgatok szobámba le-föl, ingben, 
köröttem a családifészek, 
a szájakon lágy ,álombeli mézek 
s amint botorkálok itt, mint a részeg, 
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? 
Te ismered a házam, 
s ha emlékezni tudsz a 
hálószobámra, azt is tudhatod, 
milyen szegényes, elhagyott 
ilyenkor innen a Logodi-utca, 
ahol lakom. 
Tárt otthonokba látsz az ablakon. 
Az emberek feldöntve és vakon, 
vízszintesen feküsznek, 
s megforduló szemük kancsitva néz szét 
ködébe csalfán csillogó eszüknek, 
mert a mindennapos agyvérszegénység 
borult reájuk.

Mellettük a cipőjük, a ruhájuk 
s ők a szobába zárva, mint dobozba, 
melyet ébren szépítnek álmodozva, 
de–mondhatom–ha így reá meredhetsz, 
minden lakás olyan, akár a ketrec. 
Egy keltőóra átketyeg a csöndből, 
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól 
harsányriasztó: „ébredj a valóra.” 
A ház is alszik, holtan és bután, 
mint majd száz év után,  
ha összeomlik, gyom virít alóla 
s nem sejti senki róla, 
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.


De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, 
valami tiszta, fényes nagyszerűség, 
reszketve és szilárdul, mint a hűség. 
Az égbolt, 
egészen úgy, mint hajdanába rég volt, 
mint az anyám paplanja, az a kék folt, 
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt, 
s a csillagok 
lélekző lelke csöndesen ragyog 
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi, 
kimondhatatlan messze s odaát, 
ők, akik nézték Hannibál hadát 
s most néznek engem, aki ide estem 
és állok egy ablakba, Budapesten.


Én nem tudom, mi történt vélem akkor, 
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem 
s felém hajol az, amit eltemettem 
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit, 
hogy már pirkadt is keleten s a szélben 
a csillagok szikrázva, észrevétlen 
meg-meglibegtek és távolba roppant 
fénycsóva lobbant, 
egy mennyei kastély kapuja tárult, 
körötte láng gyult, 
valami rebbent, 
oszolni kezdett a vendégsereg fent, 
a hajnali homály mély 
árnyékai közé lengett a báléj, 
künn az előcsarnok fényárban úszott, 
a házigazda a lépcsőn bucsúzott, 
előkelő úr, az ég óriása, 
a bálterem hatalmas glóriása 
s mozgás, riadt csilingelés, csodás, 
halk női suttogás, 
mint amikor már vége van a bálnak 
s a kapusok kocsikért kiabálnak. 


Egy csipkefátyol 
látszott, amint a távol 
homályból gyémántosan aláfoly, 
egy messze kéklő, 
pazar belépő, 
melyet magára ölt egy drága, szép nő 
és rajt egy ékkő 
behintve fénnyel ezt a tiszta békét, 
a halovány ég túlvilági kékét, 
vagy tán egy angyal, aki szűzi 
szép mozdulattal csillogó fejékét 
hajába tűzi 
és az álomnál csendesebben 
egy arra ringó 
könnyücske hintó 
mélyébe lebben 
s tovább robog kacér mosollyal ebben, 
aztán amíg vad paripái futnak 
a farsangosan lángoló Tejutnak, 
arany konfetti-záporába sokszáz 
batár között, patkójuk fölsziporkáz. 


Szájtátva álltam 
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, 
az égbe bál van, minden este bál van 
és most világolt föl értelme ennek 
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek 
tündérei hajnalba hazamennek 
fényes körútjain a végtelennek. 

Virradtig 
maradtam így és csak bámultam addig. 
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél 
ezen a földön, mily kopott regéket, 
miféle ringyók rabságába estél, 
mily kézirat volt fontosabb tenéked, 
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél 
és annyi rest éj 
s csak most tűnik szemedbe ez az estély? 


Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben  
halottjaim is itt-ott, egyre többen 
már ötven éve tündököl fölöttem 
ez a sok élő, fényes égi szomszéd, 
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten 
földig hajoltam s mindezt megköszöntem.


Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem 
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, 
de pattanó szívem feszítve húrnak 
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, 
annak, kiről nem tudja senki, hol van, 
annak, kit nem lelek se most, se holtan. 
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, 
úgy érzem én, barátom, hogy a porban, 
hol lelkek és göröngyök közt botoltam, 
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak 
vendége voltam. 

1933






Bal szemem világának romlása Reigl Judit festményeinek áttekintésén és annak tükröződésén keresztül .

- avagy a macula degeneráció evolúciója


  Először csak egy kis szürkehályog 

 REIGL JUDIT AKVARELL  32X32cm ,  grafika | Galéria Savaria 




Reigl Judit  kompozíció, 1966; litográfia papíron; 59 x 42 cm ;






Aztán ez már homályosodik ...

 REIGL JUDIT AKVARELL  32X32cm 
















































































Pasztasutta / Pastasciutta / - alias con tonno Milánó-i változat


Eszerint saját olajában sok fokhagymával meg kell pirítani a tonhalkonzervet, egy tányér aljában össze kell keverni nyers tojássárgáját vágott petrezselyemmel  meg persze egy kis csípőset /piros chili / és rászedni a forró tésztát, arra meg a forró fokhagymás tonhalat, majd az egészet összekeverni, citromot ráfacsarni . Végül egy kis parmezán kerül a tetejére. Egy pohár száraz fehérbor nem rontja el !












Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése