A „csi” (más néven qi vagy chi) a kínai filozófia és hagyományos orvoslás alapfogalma, amely az életenergiát, az anyagi világot átható mozgást és átalakulást jelenti.
A csi a hagyományos kínai világnézet szerint az univerzumot betöltő, láthatatlan erő vagy energia, amely minden létezőt formál és mozgat . A csi fogalma szorosan kapcsolódik a jin-jang elmélethez, amely a világ kettősségét és az ellentétek harmóniáját hangsúlyozza. Nyugaton gyakran „életerőként” vagy „energiaként” fordítják, de ez leegyszerűsített értelmezés, mivel a csi nem csupán fizikai energia, hanem a folyamatos átalakulás és mozgás metaforája is .
A hagyományos kínai orvoslásban a csi az emberi test működését és funkcióit jelenti. Például a „szív csí” kifejezés a szív működésére utal . A csi áramlásának és egyensúlyának fenntartása kulcsfontosságú a testi és lelki egészség szempontjából. Ha a csi egyensúlya felborul, az betegségekhez és diszharmóniához vezethet. Az akupunktúra, a tuina masszázs és más keleti gyógyászati módszerek célja a csi áramlásának helyreállítása és egyensúlyának fenntartása .
A hagyományos kínai harcművészetekben, például a tai chi vagy a kung fu gyakorlása során a csi energiát irányítják és használják fel. A cél a fizikai erő, rugalmasság és koncentráció növelése, valamint a test és elme harmonizálása.
A csi írásjegye (氣) eredetileg a gőzölgő rizs képét ábrázolta, amely a pára és az élethez szükséges források szimbóluma volt A karakter fejlődése során a felül lévő gőz/pára és az alul lévő rizs kombinációja a mozgó, átalakuló energiát jelképezi. A csi fogalma így egyszerre filozófiai, orvosi és kulturális jelentéssel bír, és a modern kínai kultúrában is alapvető szerepet tölt be .
Összességében a csi a test, az elme és a környezet közötti folyamatos energiaáramlást és átalakulást jelenti, amely meghatározza az élet működését, az egészséget és a harmóniát.
Szimbóluma a tájcsitu, azaz a tájcsi ábra ,a jint, magához öleli a jangot, az átható csi teremt közöttük harmóniát .
Minden tájcsitu három részből áll: jang (a világos oldal), jin (a sötét oldal) és az egységüket megjelenítő kör. Mindkét oldalban található egy-egy kis kör, melyek elnevezése: „jin a jangban”, illetve „jang a jinben”. Ezen belül ha a kis köröket felnagyítanánk, mindkettőben egy-egy újabb tájcsitut találnánk, mivel a kis körökből újabb „tajcsi” fejlődik ki. A tájcsitu jelében kifejeződik egy nagyon fontos elv, amely szerint „amikor a jang telítődik, a jin növekszik, és amikor a jin telítődik, akkor a jang indul az útjára”. A világegyetemben lezajló folyamatok kivétel nélkül ezt az elvet követik. Minél gyorsabban alakul ki a jin és jang áramlása, annál gyorsabban vonul vissza. Ezt fejezi ki a középen fehér kört tartalmazó ábrázolás.
A szimbólum kettős, dialektikus koncepciója leírja azokat az ősidőktől fennálló, egymással szemben álló, de mégis egymást kiegészítő kozmikus erőket, amelyek megtalálhatóak a világegyetem összes jelenségében.
A kettős fogalom általános értelmet kapott: a jin az, ami árnyékos, sötét, hideg, nőies, passzív, negatív, belső, nedves; a jang az, ami napos, világos, meleg, férfias, aktív, pozitív, külső, száraz. A Föld és a Hold a jinhez, az ég és a Nap a janghoz tartozik.– nem a létezőt és a nem létezőt képviselik, hanem az ellentétes jellegű tulajdonságokat, melyek egymásból alakulnak ki, és kiegészítik egymást
Ez a megközelítés a kínai filozófia és a hagyományos kínai orvoslás számos irányzatának az alapkövét is jelenti. A jin és jang különösen az orvoslásban és az alkímiában nyert nagy jelentőséget, a klasszikus kínai diagnosztika a vizsgált tárgy jin-jang erőviszonyait méri fel, és megszabja, melyik erőt kell erősíteni vagy gyengíteni az egyensúly, azaz az egészség helyreállításához, például moxibuszció(wd) (égetés) vagy akupunktúra révén .
Tajcsi vagy csikung? Útmutató a két ősi mozgásforma megértéséhez
A Qi Gong 气功 (Chi Kung) (Csikung) szó szerinti fordításban az "életenergia (csi vagy qi) művelését, kezelését" jelenti. Ez egy gyűjtőfogalom, amely számos olyan gyakorlatot foglal magában, amelyek célja a testben áramló csi tudatosítása, erősítése és kiegyensúlyozása. Egyszerű, gyakran ismétlődő, a természetből ihletett mozdulatokból, speciális légzéstechnikákból és meditatív összpontosításból áll. A chikung gyökerei több ezer évre nyúlnak vissza, mélyen összefonódva a legkorábbi kínai egészségmegőrző és önfejlesztő gyakorlatokkal. Gyakran emlegetik "kínai jógaként" is, és modern kutatások sora támasztja alá pozitív hatásait a stresszkezelésre, az immunrendszer működésére és az általános jó közérzetre.
A csikung sokszínűsége: Több mint mozgás .
A taoista kultúra a chikung gyakorlásának rendkívül gazdag tárházát kínálja. Ide tartozhat a tudatos teázás, a meditatív zenélés, a kalligráfia művészete, de akár egy sakkjátszma vagy egy séta a természetben is, ha azt teljes jelenléttel végezzük. Még az ülőmeditáció is a chikung egyik formája, ahol a mozgás belsővé válik: a test finom, mikroszkopikus izomigazításai tartanak egyenesen, miközben a légzés ritmusa emelkedik és süllyed.
A chikung lehet olyan egyszerű, mint a buszmegállóban várakozva tudatosan a légzésünkre figyelni. Egy elterjedt formája az álló meditáció, a Zhan Zhuang (szó szerint "fa törzseként állás"). Ennek során, vagy más légzőgyakorlatoknál ismételgethetjük a "tu na" mantrát, ami annyit tesz: „kiűzni a régit, befogadni az újat”. Ez egy csodálatos módja annak, hogy megtapasztaljuk, hogyan kapcsolódik belső természetünk a minket körülvevő univerzummal. Hiszen a természet maga is folyamatosan ezt a "tu na" elvet követi: a fák is "kilélegzik" az oxigént és "belélegzik" a szén-dioxidot, az állatok pedig ösztönös egyensúlyt és kecsességet mutatnak, figyelmük mindig a jelen pillanatban van.
A lényeg: amíg az elméd (jing – esszencia, összpontosítás) jelen van a test mozgásában (dong – mozgás), addig a gyakorlat chikungnak nevezhető.
A chikung általában könnyebben elsajátítható a kezdők számára, köszönhetően adaptálható jellegének és kevésbé összetett gyakorlatsorainak. A mozdulatok célja elsődlegesen a csi ápolása és kiegyensúlyozása. Egy-egy gyakorlatsort általában többször ismétlünk, hogy elmélyüljünk a mozdulatban és annak energetikai hatásaiban. Ilyen például a népszerű Nyolc Brokáttekercs (Ba Duan Jin) vagy a Luohan sorozat, ahol például a 13 formából álló gyakorlatsor minden elemét nyolcszor ismételjük.
A csikung ősi gyökerei: A Daoyin Tu
1973-ban kínai régészek egy lenyűgöző leletre bukkantak: egy Daoyin Tu (Tao Jin Tu) nevű, selyemre festett képre. A Kr. e. 168-ból származó alkotáson negyvennégy, különböző testtartásban ábrázolt színes alak látható – férfiak és nők, fiatalok és idősek nyújtózkodnak, hajolnak, ugrálnak, állatokat utánoznak. Ez a legkorábbi ismert, testmozgást ábrázoló grafika, és aki látott már chikung gyakorlást, annak ismerősek lehetnek ezek a mozdulatok. A Daoyin, melynek jelentése nagyjából "a csi vezetése és a végtagok nyújtása", a mai chikung ősi előfutárának tekinthető, és már akkor is az öngyógyítás két alappillérére: a légzésre és a mozgásra épült.
A Daoyin az ősi előfutára annak, amit ma csikungnak nevezünk. A Daoyin úgy fordítható, hogy „a qi vezetése és a végtagok nyújtása”, ami az öngyógyítás két elsődleges összetevőjére utal: a légzésre és a mozgásra.
Mi a tajcsi (Tai Chi Chuan)? A "Nagy Végső Ököl"
A tajcsi (太极拳, Taijiquan vagy Tai Chi Chuan) a chikung egy későbbi, kifinomultabb és harcművészeti gyökerekkel is rendelkező formája. A legenda szerint valamikor Kr. u. 1000 körül egy Zhang Sanfeng nevű, a Wudang-hegységben élő taoista szerzetes tanúja volt egy daru és egy kígyó küzdelmének. Az állatok könnyed, mégis erőteljes mozgékonysága inspirálta őt arra, hogy utánozza őket, és így kifejlesztette a Tajcsi Chuan-t, ami lefordítva „Nagy Végső Ököl” (vagy "Legfőbb Üstök Ökle").
A tajcsit gyakran "lágy" vagy "belső" harcművészetként emlegetik. Bár egyes mesterek és iskolák az önvédelmi alkalmazásokat is tanítják, a tajcsi fókusza napjainkban sokkal inkább az erő és rugalmasság művelésén, a belső harmónia megteremtésén és az egészségmegőrzésen van – hasonlóan ahhoz a természetes egyensúlyhoz, amit az állatvilágban figyelhetünk meg.
A tajcsi gyakorlásának elengedhetetlen része a tudatos fizikai és szellemi jelenlét: az éber figyelem arra, mi történik a testünkben – a lábakban, a törzsben, a karokban – és a légzésünkkel. Ez teszi a gyakorlást igazán erőteljessé és meditatívvá. A tajcsiban az elme és a test egyesül, a mozgás a nyugalommal párosul. Egy természetes, áramló mozgásforma, amely kihívást és egyben lehetőséget is ad arra, hogy jobban megértsük saját természetünket, testünk és elménk működését, és megadjuk nekik mindazt, amire a virágzáshoz szükségük van.
A tajcsi formagyakorlatai általában összetettebbek, mint a legtöbb chikung gyakorlat. Egy-egy tajcsi forma egymáshoz kapcsolódó, harci alkalmazásokkal is bíró mozdulatok hosszú sorozatát foglalja magában. Ezek megtanulása hónapokig, míg tökéletes elsajátításuk akár egy életen át is tarthat. Az egymást követő mozdulatok legtöbbször különbözőek, nem egyetlen mozdulat ismétlődik. A tajcsi széleskörű egészségügyi előnyei – mint például az egyensúlyérzék javítása, a stressz csökkentése és a szív- és érrendszeri egészség támogatása – sok gyakorló számára megérik a befektetett időt és energiát.
Akkor a tajcsi tulajdonképpen chikung?
Igen, a válasz egyszerű: a tajcsi a chikung egy speciális, komplex formája. Minden tajcsi gyakorlat magában hordozza a chikung alapelveit (tudatos légzés, csi áramoltatása, meditatív jelenlét), de nem minden chikung gyakorlat tajcsi. A chikung egy tágabb kategória, míg a tajcsi egy konkrét rendszer ezen belül.
A végső cél közös: Az önmagunkkal való kapcsolat és az egészség irányítása
Akár a chikung egyszerűségét, akár a tajcsi összetettségét választod, mindkét út ugyanahhoz a célhoz vezethet: az önmegvalósításhoz és ahhoz, hogy aktívan tegyél saját testi-lelki egészségedért. Mindkét gyakorlat segít felfedezni légzésed erejét, újra kapcsolatba kerülni a testeddel, és megtalálni a belső békét a mindennapok rohanásában. Az, hogy melyik úton indulsz el, kevésbé fontos, mint az a szándék, amellyel ezt teszed.
Egy másik vélemény szerint:
A gyakorlás kezdeti szakaszában a test ellazítása és a tudat lecsendesítése a cél. A tajcsiban minden mozdulat körkörös, a mozgás irányításában nagy hangsúly van a tudatosságon, a cél pedig a csi keringetése, irányítása. Ez a mozgásforma finoman „masszírozza” a belső szerveket, javítja a vérkeringést és az egyensúlyérzéket, erősíti az inakat és a csontokat, jótékonyan hathat a húgyúti és az ivarszervek, az emésztőrendszer egészségére, miközben egyfajta meditációt is végzünk a mozgás közben. A belső nyugalom gyakorlása nagyon hatásos azoknál, akik érzelmi problémákkal küzdenek.
A tajcsi elsődleges célja a test és a lélek egészsége, de mivel eredendően harcművészetről beszélünk, ezért az önvédelmi szerepe sem elhanyagolandó. ...
Az energiákkal való munkán keresztül a tajcsi gyakorolható harcmozdulatok nélkül, csupán az egészségmegőrzés érdekében vagy a lélekre gyakorolt hatása miatt, de az izomépítés szempontjából semmivel sem hatékonyabb, mint egy egyszerű tornagyakorlat.
A tajcsi elsősorban az alsó testet erősíti meg, a gyakorlatsorok elvégzéséhez ugyanis a lábak szolgálgatják a stabil, erős alapot – miközben a felsőtest könnyed marad gyakorlás közben, a tudat és a keringő csi emeli, tolja és húzza a karokat. A tajcsiban előírt testtartás gyakorlása – a csípő előrebillentése, a derék kiegyenesítése, a fej tetőpontjának megemelése és a vállak leengedése – hozzájárul a gerincproblémák enyhítéséhez, erősíti a törzsizmokat. A tajcsi óriási előnye, hogy nagyon nagy mértékben javítja a testtudatosságot, ami az élet minden területén jól jön a szextől a betegségek korai felismerésén át egészen odáig, hogy észrevesszük, hogyan ülünk két órája az irodai székben.
Ahhoz azonban, hogy a gyakorlás sikeres legyen, kíváncsiságra, türelemre és kitartásra van szükség. A tajcsi minden életkorban művelhető, nem igényel speciális alkati vagy erőnléti alkalmasságot. Utóbbi azért is fontos, mert más harcművészetekkel ellentétben a tajcsit valóban élethosszig lehet gyakorolni.
Elkapja a madár farkát
A tajcsi, mint valamennyi keleti mozgásforma, nem választja külön a testet és a szellemet, az előbbi karbantartását elképzelhetetlennek tartja az utóbbira fordított figyelem nélkül. Ezért a tajcsi meditatív mozgás is, ahol a gyakorlatok túlmutatnak a fizikai működésen, és az elengedettség, nyitottság állapotának elérését kínálják. Ahogy a tajcsit magas szinten művelők fogalmaznak: a mozgásban a belső biológiai és tudati működés nyilvánul meg. A lassan végzett, átgondolt mozdulatsor valójában mozgásban végzett meditáció, melynek fontos eleme a megfelelő légzés. Amikor tajcsi-gyakorlatokat végzünk, fontos, hogy tudatunkkal is ott legyünk, ne kalandozzunk mindenfelé. Csak így "hat" a mozdulat, s ezáltal segít is ellazulni, kiszakadni a napi gondokból, hisz legalább a gyakorlás idejére nem foglalkozunk a hétköznapi problémákkal. Másként nincs is értelme.
A tipikus kínai kert a maga jin-jang szimbolikájával esszenciálisan taoista eredetű.
A taoizmussal inkább összhangban levő, csendes intimitást előtérbe helyező kertek váltak hangsúlyossá , melyek elsődleges feladata az volt, hogy az Eget (vagy Mennyet) a Földön megjelenítsék. A kert a Paradicsom szimbóluma volt, ahol minden életet védtek és tiszteltek.
Minden művészeti forma a Csi [Qi] mint kozmikus lélegzet vagy energia látható kifejeződése, mellyel összhangban kell állnia minden teremtésnek és teremtett dolognak, legyen szó festményről, költeményről, zeneműről, vagy egy kert megépítéséről. Nem véletlen, hogy ezek általában egymás mellett, egymással párhuzamosan fejlődtek és alakultak, és a kínai tudóstól elvárták, hogy minden művészeti ágban megjelenő inspirációt képes legyen megfelelően értelmezni. A kert az inspirációk megvalósításának és az inspirációk kifejeződésének egyaránt teréül szolgált, legyen szó akár a szorosabb értelemben vett kertről, akár a bölcs vagy a remete minden lakott területtől távoli, festői szépségű tájon felépített kunyhójának környezetéről, ahol a kert megalkotása néhány fa elültetését jelentette.
A helyes elvek szerint megépített kertben nehéz megkülönböztetni az emberi kéz és a természet által létrehozott elemeket. Az ideális helyszín egyik ismérve, hogy „fák és hegyek között” található, illetve, hogy a „festői szépségű látványt a természet adja”. De legyen akár vadregényes hangulatú táj egy vízesés tövében, vagy csörgedező patak mellett, bambuszligetben, esetleg egy városi rezidencia udvarán, a kert mindig a lecsendesülés, a meditáció és a természettel való egyesülés helye volt.
A kert volt az „ember természetes otthona”, a ház és a kert elrendezése pedig mindig szem előtt tartotta a feng suj [feng shui] szakrális térrendezési alapelveit, amelyet szintén a Csivel összhangban alakítottak ki, biztosítva a ház és kert egyensúlyát, mint ahogyan a természetben a jin és a jang egyensúlyban vannak. A lunáris jint a völgyek és vizek, míg a szoláris jangot az ég és a hegyek jelenítették meg, szokásos jin-jang megfeleléseik révén (árnyék és napfény, hideg és meleg, mélység és magasság).
Bármilyen kicsi is volt a kert területe, sohasem egyszerű sík területként konstruálták meg. A kert egésze sem volt egyszerre belátható, határai nem voltak egyértelműek, ez pedig ritmust, folytonosságot, kiterjedést, valamint a tér és idő határtalanságának érzetét kölcsönözte. A természethez hasonlóan a kert is folyamatos változásban volt a fény és árnyék váltakozása révén – mintha lélegezne. Ez szintén összhangban volt az évszakok ritmusával és az időjárásban megjelenő kontrasztokkal. A terek és formák vonalainak látszólagos szabálytalansága szintén a mozgás és életteliség jegyében állt. „Minden szabályos és szimmetrikus [forma] idegen a szabad természettől”. Vagy, ahogyan másvalaki fogalmazott: „Az a változatosság és változás, ami a jin és jang egymásba fordulásából és egymással való interakciójából ered, a kínai kertészeket szabálytalan és meglepő formák keresésére ösztönözte. Ennek köszönhető, hogy a kínai kert mindig inkább a képzelőerején keresztül szólította meg szemlélőjét, nem pedig valamely más, a racionalitással inkább rokonítható mentális képességen keresztül. Kertrendezési szabályok és princípiumok természetesen léteztek, de ez nem eredményezett különösebb konformitást. A tájképfestészet alapelemei is ugyanezek voltak, a »san suj« [shan shui], azaz »hegy és víz«”, amely egyaránt megjelenhetett nagyszabású látképként, de egyszerű tóként is, egy sziklával a közepén. Az alapelvek alkalmazása révén a legkisebb tereket is sokatmondó, mély, határtalanság érzetét keltő helyekké tudták alakítani, amelyek nem nélkülözték a rejtélyes elemet sem; a ligetek, sziklakertek, bokrok, kanyargós ösvények mind-mind azt a célt szolgálták, hogy a szemlélő figyelmét a közvetlen benyomás mögött feltáruló valóságra irányítsák. Amint azt Rowley a nyugati és kínai művészet kapcsán megfogalmazta: „mi [nyugaton] egy szimpla nyílásra korlátozzuk a teret, mintha egy nyitott ajtó keretén keresztül látnánk rá a mögötte levő tájra; ők [a kínaiak] ezzel szemben a végtelen teret sejtetik, mint akik már átléptek azon az ajtón.”
Bármilyen kicsi is volt a kert területe, sohasem egyszerű sík területként konstruálták meg. A kert egésze sem volt egyszerre belátható, határai nem voltak egyértelműek, ez pedig ritmust, folytonosságot, kiterjedést, valamint a tér és idő határtalanságának érzetét kölcsönözte. A természethez hasonlóan a kert is folyamatos változásban volt a fény és árnyék váltakozása révén – mintha lélegezne. Ez szintén összhangban volt az évszakok ritmusával és az időjárásban megjelenő kontrasztokkal. A terek és formák vonalainak látszólagos szabálytalansága szintén a mozgás és életteliség jegyében állt. „Minden szabályos és szimmetrikus [forma] idegen a szabad természettől”. Vagy, ahogyan másvalaki fogalmazott: „Az a változatosság és változás, ami a jin és jang egymásba fordulásából és egymással való interakciójából ered, a kínai kertészeket szabálytalan és meglepő formák keresésére ösztönözte. Ennek köszönhető, hogy a kínai kert mindig inkább a képzelőerején keresztül szólította meg szemlélőjét, nem pedig valamely más, a racionalitással inkább rokonítható mentális képességen keresztül. Kertrendezési szabályok és princípiumok természetesen léteztek, de ez nem eredményezett különösebb konformitást. A tájképfestészet alapelemei is ugyanezek voltak, a »san suj« [shan shui], azaz »hegy és víz«”, amely egyaránt megjelenhetett nagyszabású látképként, de egyszerű tóként is, egy sziklával a közepén. Az alapelvek alkalmazása révén a legkisebb tereket is sokatmondó, mély, határtalanság érzetét keltő helyekké tudták alakítani, amelyek nem nélkülözték a rejtélyes elemet sem; a ligetek, sziklakertek, bokrok, kanyargós ösvények mind-mind azt a célt szolgálták, hogy a szemlélő figyelmét a közvetlen benyomás mögött feltáruló valóságra irányítsák. Amint azt Rowley a nyugati és kínai művészet kapcsán megfogalmazta: „mi [nyugaton] egy szimpla nyílásra korlátozzuk a teret, mintha egy nyitott ajtó keretén keresztül látnánk rá a mögötte levő tájra; ők [a kínaiak] ezzel szemben a végtelen teret sejtetik, mint akik már átléptek azon az ajtón.”
A kertet a maga teljességében csak akkor érthetjük meg, ha a természettel való kapcsolatában, minden természetihez való viszonyában értjük meg. Csang Csao [Chang Ch’ao] ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Azért ültetünk virágokat, hogy a méhek meglátogassanak, azért emelünk kőhalmokat, hogy felhőket idézzünk, és azért nevelünk fenyőket, hogy felkeltsük a szelet. Banánfával esőt hívunk, fűzfával pedig a kabócákat csalogatjuk.” Ezek mind tradicionális szimbolikán alapuló asszociációk.
Noha a múltban az ember ég és föld közvetítőjének szerepét töltötte be Kínában, ez nem jelenti azt, hogy ő lett volna az univerzum mértéke. Feladata mindössze annyi volt, hogy fenntartsa a jin és jang közötti harmóniát és egyensúlyt. A kozmikus, uralkodó hatalom szerepét az „Egyetemes Egészként” felfogott Természet töltötte be. A kert segítette az embert a harmónia fenntartására irányuló erőfeszítésében, annak minden etikai implikációjával és jelentőségével. Csien Lung [Ch’ien Lung] szavait idézve, a kert „felfrissítette az elmét és szabályozta az érzelmeket”, megakadályozta az embert abban, hogy „eluralkodjanak rajta az érzéki örömök, és elveszítse akaraterejét”. A kert által nyújtott örömök egyszerűek voltak, természetesek és spirituálisak. Egy szucsou-i költő így írt a kertről: „Aki belép, annak hangulata legyen nyugodt és fogékony; megfigyelőképességét használva fedezze föl a kert mintázatait, melyeket nem találomra, esetlegesen állítottak össze, hanem körültekintő mérlegeléssel építettek föl, mint ahogyan a pavilonok páros tábláit helyezik egymás mellé.” És amikor a szemlélő alaposan megértette az egyes objektumokat a maguk kézzelfogható valóságukban, akkor nekiláthat, hogy a kert lelkével kerüljön kapcsolatba, és megpróbálja megérteni a tájakat formáló rejtélyes erőket is. ....
A taoizmus és a buddhizmus csanban [japán: zen ] elért szintézise továbbvitte az ember és a természet bensőséges viszonyát. A csan buddhizmus és a kert a kínai lélek inspirációjának két fő forrásává vált, melyet a japánok adoptáltak, és folytattak. A későbbi, dekadens idők azonban a kert eredeti szimbolizmusát – vagyis, hogy az a Paradicsom földi visszatükrözése – kiüresítették, és a kert pusztán az evilági élvezeteket szolgálta – leszámítva a kolostorok kertjeit, ahol megőrizték a szimbolizmus jelentős részét és a kert meditatív aspektusát. Az impotens dekadencia ezen időszakában a kertbe beszivárogtak a mesterséges és extravagáns megoldások. Az ablakok formái önkényessé lettek: a teáskannát, állatokat, vázákat, legyezőket idéző formáknak már semmiféle kapcsolatuk nem volt a tradicionális szimbólumokkal, bár némelyik azért még megőrizte szimbolikus jelentését. Ezen aberrált formákat a Jüan je „ostobának és vulgárisnak” bélyegezte, amihez „intelligens ember nagy óvatossággal közelít”. (Képzelhetjük, mi lenne a véleménye a ma divatos műanyag darvakról és kertitörpékről!)
A kert a makrokozmosz visszatükrözéseként jelent meg, ilyeténképpen a jin és a jang kettősség minden manifesztációja megtalálható volt benne. Hegyek és völgyek, folyók és tavak – mind képviselethez jutott valamilyen formában. Csen Pan Csiao [Chen Pan Ch’iao] megfogalmazásában: „Az élet élvezete abból a nézetből kellene hogy eredjen, amely az univerzumra kertként tekint, melyben minden lény saját természetének megfelelően él, ez pedig valóban hatalmas boldogság forrása.”
A városban, vagy ahol határok közé kellett szorítani, a kertet fallal vették körül. Ez nemcsak határoló elemként szolgált, de fák, cserjék és virágok rendezőelemeként is, ráadásul olyan nyílást is biztosított, mely különleges látványt adott. A városban, ahol a hely ritka kincs, a falak gyakran kertek voltak a kertben, néha kifejezetten szélesre építették őket, hogy a tetejükön is növények lehessenek. A városban a fal segített elhatárolni a kertet a zajtól, és így segítette azokat, akik nyugalmat kerestek a kavargásban. Ezen felül a jin-jang szimbolikában is részt vettek az általuk biztosított fény–árnyék játék révén.
Tudatos gyakorlás során eljön az a nap mikor megtudod hogy mi az a csi , és nem kell többé képzelődnöd .
A csikung mindig három különböző alappillérből áll . Az első pillér maga a fizikai mozgás , amit gyakorolunk, ez a test fizikai felépítésének a léte .
A második pillér a légzés , ez az aspektus a légzésmód , és az hogy hogyan használod a légzést pl. a fizikai mozdulatok támogatására .
A harmadik pillér pedig maga a szándék , vagyis a jelentés hogy mit csinál az elméd , miközben kifelé gyakorlatokat végzel . Ez a fizikai , a légzés , - és a mentális állapot , vagy szándék - , amit mozgásba lendítesz .
A légzés és a mozgás összehangolása azt jelenti hogy , minden lélegzetvétel követi a mozdulatot , ... Pl. amikor belélegzel akkor ez a kézfelemeléskor történik , ...
...és amikor kilégzel , a karok leereszkednek , ...
...éd így folytatjuk , ...
És ha nem akarjuk hogy a légzésünk tul digitális legyen , szóval csak ki és be , ... et tul gyors , ...akkor ez megköveteli hogy minden apró mozdulatra odafigyeljünk. ... A mi azt jelenti hogy amikor belélegzel akkor érezd hogy a tüdőd és a tested lassan és biztosan tágulnak belül , ... Minden lépés során próbálj meg fokozatosan tudatossá válni ,vagyis szánj rá elég időt.... A légzés és a mozgás szinkronizációja , függőleges és vízszintes mozgásokkal is , ... előre és vissza hátra és oldalra .
Hacsak nincs valami igazán nagy baj a testeddel , akkor, mindenki gyakorolhatja a csikungot .
A csikung gyakorlásával mindenképpen javíthatod a tested és az elméd állapotát és minden mást is amiből felépültél . ...Attól függően hogy mennyit és milyen mélységben , milyen körülmények között gyakorolod a csikungot , egyszerűen egy másik megértéshez jutsz és rendelkezel .Jobb , vagy rosszabb lesz a helyzet , nem , csak egyszerűen ez azt jelenti hogy minnél mélyebbre látsz az óceánba , annál jobban látod hogy mi folyik odalent . Ha csak a felszínen maradtál , és csak a felszínen lévő hullámokkal törődtél , talán ennyivel is megelégedsz . De mégis valaki aki képes behatolni az óceánba , mélyen a felszín alá , egyszerűen több lehetősége van hogy lássa hogy mi történik . És ha ezt érzékeli ,akkor rájöhet hogy vannak különböző állapotok , amikor dühös leszel és ez fokozódik , és mit tehetsz annak érdekében hogy ez gyorsan eltűnjön . Ez azért fontos mert nem szeretnék ebben az állapotban lenni . Mert dühös állapotban maradni , nemcsak romboló magadra nézve , de az a körülötted lévőkre is .így lehet tanulni valamit hogy jobban tudjam uralni magamat és jobban tudjam irányítani magamat , ... a csikung ehhez egy nagyon jó módszer .
Tehermentesítés , ellazulás , stresszoldás , ...
... először bizonyos mennyiségű energiát kell befektetni , ...és ez csak akkor keletkezik amikor teljesen koncentrált vagy , ...és elméd egy nagyon mély intenzív szinten részt vesz a gyakorlatban , ...ezt megtartjuk egy bizonyos ideig és aztán jön az elengedés , az ellazulás , ...
... teljesen lefelé , amig egészen ellazulsz .
Shaolin csikung , ...
https://youtu.be/UpN3AcXLSSk?si=mAyONtqfTXgsp_lA
Edzés napló by Németh Ferenc
https://yurusuaikido.hu/blogs/2026/edzesnaplo-budapest-csikung-2026.html
Gyakorlásihelyszín
https://nemethferenc.hu/training.html