Andrea Mantegna: Ima a kertben (1459)

 

Egyes vélemények szerint ideje lenne számvetést tennem , összegeznem kéne hogy mi van ? ; ... - mi van a kertemben ? A kert a világ kicsinyített mása. Élet és halál egysége megtalálható benne.

Az élet és a világ szerkezete ezért kertszerű.

A kert élet és világszimbólum. Mint élet előtti Paradicsom, Édenkert, majd mint a szerelem helye az élet színhelye, és mint Getsemáné-kert a halál színhelye. Mind-mind azt mutatják, hogy az élet beláthatatlanul dús és nehéz és szép és fájdalmas és gyönyörökkel és kínokkal teli egyszerre.

Ezért nehéz az életvezetésről, kertünk ápolásáról úgy írni , mintha szakácskönyvet írnánk , nem igazán vannak receptek , talán valami útkeresés az van , mint amikor Dante a sötét erdőbe tévedt , ... Lehet erről többféleképpen írni , ... a tökélyre fejlesztett tudás , meg az egészség nyelvén és az élet nyelvén , a bor és a szerelem nyelvén .

Egy a lényeg, a világ és az élet oly hatalmas , hogy benne rendezettségre is lelhetünk , és a fej , a tudás és a szív benne megfér egymás mellett.

E néhány gondolat szíve, hogy az élet, amelyet élek – az életem – nem az enyém. És ha lélektan, filozófia vagy vallás a valóságot, az élet valóságát kívánja felmutatni, ennek belátására kell ösztönözzön. Persze lélektan is lehet inkább tan , mintsem lélek , filozófia is lehet inkább bölcselkedés , mintsem bölcsesség iránti parázsló szerelem , és vallás is lehet formalitás , kongó kötöttség , mintsem eredethez visszavezető út.

A belátás viszont azt mondja: életem nem az enyém, sokkal inkább én vagyok az életé.

Ha úgy élek, hogy az enyém – márpedig a mai ember eléggé úgy él –, akkor valami nagyobb valóság ellen vétek, nagyobb valóság ellen élek. Ez pedig az életen belül feszültségekhez , görcsökhöz , akár betegséghez is vezethet. Persze lehet , hogy ezek éppen ennek jelzésére hivatottak. Mert az életen túli életbe rejtett ereje oly nagy , hogy még ez esetben is képes görcsöket kibogozni , feszültségeket megoldani , betegségek nyelvével ráébreszteni arra , hogy egy nagy rend részeként élünk és abban tapasztaljuk magunkat.

De hová vezet, ha az ellenkezőjéből indulunk ki? Mi van akkor, ha úgy élek, hogy életem a sajátom, ahogy valójában szinte napunk egészét éljük?

Nyilvánvaló, hogy van igazság ebben, mivel nem mások életét élem.

Az élet érint engem.

Egész egzisztencialista filozófiarendszer épült arra , hogy ez nem könnyed érintés , hanem elég súlyos kapcsolódás. Ha így nézek létbevetettségemre , akkor életem az enyém. Tetszőlegesen rendelkezhetem felőle. Odaadhatom , élhetem , visszaélhetek vagy élhetek vele , megoszthatom , akarhatom uralni és így tovább. Ha viszonyunk olyan , mintha birtokolnám , akkor meglehetősen tárgyiasítom e kapcsolatot, és ha tárgyiasul , akkor meg is kövül. Ha pedig megkövül, akkor igen nehezen tudok vele bármit is kezdeni , nemhogy uralni. A kiszolgáltatottjává válok.

Ha tárgyként tételezem az életet, s magamat annak alanyaként, akkor olyan szemlélet alakul ki bennem, amelyben nemcsak a tárgy – jelen esetben maga a tárgyiasíthatatlan élet –, hanem az „én”, e még inkább tárgyiasíthatatlan minőség is megkövül, „személlyé” válik, életbe dermed.

És ez a körforgás így egyre nagyobb örvénylésbe lendül, a szemlélet megszilárdul, az én tételezi az életet, s az élet az ént, az én életemet.

És ez maga az élet természetének beszűkülése.

A régiek tudták mindezt, és tudja az ég feletti is. Tudja, hogy van az emberben „beszűkítő” hajlam. Minden bizonnyal ennek köze lehet a keresztény bűnbeeséshez is. Mert a kinyilatkoztatás ezt akarja feltörni. Ez a lét rejtett ereje, ami megnyilatkozik. Valahonnan leszáll. Ez a tudás, ez a belátás. Beleláttat, megnyilatkozik, belenyilatkozik a létezésbe. Valahonnan kibomlik, miként egy rózsavirág kinyílik. . ...V A magyar nyelv úgy fejezi ki: világra jön. Ebben rejlik a létezés misztériuma: honnan jön ki? Titok. A lét belsejéből. Mert a létezés elváltozásával, a halállal sem elszáll, vagy kiszáll belőlünk a lélek. Csak akkor száll ki, ha magamra csak és kizárólag személyként és életemre csak és kizárólag tárgyként gondolok. Igazából a lélek befelé száll, befelé húzódik vissza. Mert az eredet nem kint van. A Teremtés van kint, a kinyílás, az élet, a lét. Amiből mindez ered, az „bent” van. S az a „benső világ” jóval nagyobb. A rejtett világ, a megnyilvánulatlan határtalanul nagyobb. Hogy milyen is pontosan? Nem tudni. De nagyobb. És van a világ, a megnyilvánult. Van a nagyobb, s van, ami fénnyel teli: a világ. Ez a kettő valamilyen rejtett módon összefüggésben áll, a benti nagyobb a kinti fénytelivel.....

Az életvezetés kérdései előbb-utóbb terítékre kerülnek azoknál, akiktől e gondolatok nem idegenek. Ha enyém az élet, beszélhetek az életvezetésről. Mert meg lehet fogni az életet, tárgyiasítani lehet, beszélni, előadni lehet róla. ...

Érvényes lehet, hogy a magaménak tekintem az életem. De ez olyan, mint amikor a felnőtt csupán felnőtt, és nem emlékszik arra, honnan érkezett. ...

Ha csak felnőttként élek, akkor tárgyak vannak és személy vagyok és életem van. Nekem. Ha gyermekként, akkor „valami” általam szemléli a zöldet és a kéket. Belelát a mennyek királyságába. Királyfiként és királyleányként.

És hogy mi lehet híd , kapcsolódás? Mi az ami átvezet a „felnőtt” gondolkozásból – a tárgyiasított életből, az életemből – az életbe? Hogyan lehet vezetni az ilyen szemléletű életet? (Mert ekkor az élet megragadására sem vagyok képes, hisz inkább ő fog engem, vagyis fogva tart.) Hogyan lehet életvezetésről beszélni, ha inkább az élet vezet engem?

Ha úgy élek, hogy enyém az életem, akkor először el kell kezdenem saját gyermekemként rátekinteni. A kivezető szemlélet: tekintsek életemre úgy, mint gyermekemre. ...

Lehet ápolni, lehet nevelni, terelgetni, és lehet szeretni. De előbb-utóbb eljutok odáig, hogy el kell engednem. A gyermek végső értelemben nem az enyém. Mindig lesz valamilyen benső kötődés szülő és gyermek között, de el kell engednem, mert az élet természete ezt diktálja.

Tehát valahol természetes, hogy a gyermeki létezésben kialakul egy kötődés az élethez, és tegyük hozzá: nagyon sok minden máshoz is. De a rend felé az vezet, ha e kötődést átlátom, megértem, és helyén kezelem. Az élet attól olyan nagy-szerű, hogy ezt lehetővé teszi. Rugalmas közeg. Lehetőség, melyet alakíthatok, de ugyanakkor kerete is „valaminek”, amiben ez a „valami”: az „én” áramlik, tapasztalható.

Ha eddig eljutottam, már képes vagyok ráérezni az életvezetés természetére. Kellően fellazultak tárgyiasított életem határai. Az élet körében rálelhetek valami nagyobbra, ami benne utat keres magának az élet beszűkültségének feloldásával. Az élet egy lehetőség erre, hogy eljuttassa önmagát természete szerinti valóságába, miközben az egész folyamat szintén természetes közege.....

Maga a költészet is csak halvány kapu a valóság eme természetéhez.

Ha a lélektan nem ahhoz visz közelebb, hogy kinek van lelke, vagy hogy mi ez a lélek, s ezáltal mi az én valójában, akkor nem lélektan. Ha a filozófia mint olyan nem arra szolgál, hogy megmutassa, mire is való az élet, amelybe vetetten tapasztalom magam, akkor valójában nem a bölcsesség szeretete. És ha a teológia mint olyan nem annak megismerésére ösztönöz, nem ahhoz visz közelebb, hogy kicsoda Isten, és hogyan ered Általa, Tőle, Benne és Belőle az élet, amelybe belevetetten tapasztalom magam, valójában nem Istenről szóló tudás. ...

Minden azt mutatja, hogy belevettettem egy tér–idő világba és elmennek felettem a nappalok és éjszakák. Ám a világ csak akkor mutatja ezt az arcát, ha magamra úgy tekintek, mint valamire (énre), ami van (él) valahol (az életben).......

Isten a szavakkal teremt.

Az ember a szavakkal szűkít, lehatárol, meghatároz, definiál.

Nem azt mondom, hogy jelenlegi tapasztalatunk áltapasztalat. Mert nem az. Egy bizonyos szinten valóság. Sokszor fájdalmas valóság. Legalább annyira az, mint ahogy életem az enyém. Létezik, lehetséges olyan nézőpont, amelyben ez érvénnyel bír. De ha azt teszem abszolúttá, ami nem az, akkor valami hatalmasabb rend ellen vétek, aminek – nagyságához mérten – alávetettje vagyok.

Ma már az is komoly eredmény, ha belátjuk, vagy eljutunk odáig, hogy átéljük egy nálunk hatalmasabb valóságba való belevetettségünket, egy valóságba, amely megismerhetetlen.

Azonban mi történik akkor, ha megfordítjuk? Ha az életünkre mint gyermekre való figyelem elvezet minket addig, hogy nem miénk az élet, hanem mi magunk az életé vagyunk.

Ha nem én birtoklom az életet, hanem én vagyok az életé.

Hogyan éljünk akkor?

Hogyan lehet egyáltalán így életet rendezni, vezetni, viszonyulni hozzá?

Ha én az életé vagyok, akkor az életvezetés inkább egyfajta „rendbe-simulás”. Ama rend keresése, megtalálása és a szerint való életvitel, amelyben az „én” az élet része. Mert ha felismerem, hogy létezik nálam – az aktuális, tárgyiasított énemnél – valami nagyobb, egzisztenciálisan és valóságosan is hatalmasabb, úgy nem tehetek mást, mint hogy ezelőtt az erő és hatalom előtt meghajlok. Amennyiben nem így cselekszem, továbbra is az én merev börtönébe zártan élek és gondolkozom.

Mi ez a meghajlás? Mit is jelent tulajdonképpen, és hogyan kell csinálni?

Az evangéliumban található egy nagyon egyértelmű kép erre vonatkozóan.

Az Emberfia elé írástudók és farizeusok odavezetnek egy asszonyt, akit házasságtörésen értek. Az írástudók és farizeusok azok, akik tudják az írás titkait, tudják és ismerik a nagyobbat, a benső és külső valóságot egyaránt. Tudják, hogy van valami rend a világban, és ezt élni akarják, de a külső rendetlenséggel nem tudnak mit kezdeni. E kettőt már nem képesek összekötni. Mit tesznek? E belső tudással odaállnak Jézus elé és szembesíteni akarják a rendezetlenséggel: ha a házasság és ezzel az élet külső rendje megtöretik, azt kezelni kell – mondják. Helyre kell tenni. Azt, ami kővé vált, kővel kell egyenlővé tenni.

És mit tesz Ő?

Meghajol előttük.

Lehajol és meghajol.

Most és itt nem az a fontos, hogy ujjával írt a földre, hanem, hogy lehajol és meghajol. Földig ereszkedik. Meghajol e magasságos tudás előtt. Meghajol a nagyobb és a titkok és a benti tudás tudói előtt. A földdel azonosul, miközben elismeri tudásukat.

Az „én” adekvát viselkedése ez a meghajlás. Meghajlik valami előtt, ami nagyobb nála. A törvény, a hagyomány, a vallás előtt. Meghajlik. Nem eltörli. Nem száll szembe vele, hanem a lehető legmélyebben átéli, magáévá teszi, megtiszteli.

És aztán felegyenesedik és mond egy mondatot, onnan, a létezés középpontjából. De magába integrálva és összekötve már a bensőt a külsővel, a nagyobbat a világ rendjével.

„Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.”

Azután újra lehajol, meghajol, és tovább ír a földre.

Ez a meghajlás.

Nem cáfol, nem mond ellent. Hanem tisztelettel meghajol a törvény előtt.

Lemegy az élet eredetéig.

Majd felemelkedik.

És onnan szól.

Nem az enyém az élet, én vagyok az Életé. ....

Akár igaz tudást is szerezhetünk élet és halál mibenlétéről. De a valóság, a megélés valósága mindig több lesz mindezeknél.

Ahhoz, hogy ide eljussunk, hosszú út, belátások és felismerések sora szükséges.

Hosszú az út addig, mire annak belátására juthatunk, hogy életünk nem a miénk. ...

Ahogy a saját életem nem az enyém, úgy e finomabb minőségek, sajátunknak vélt tudatunk és sajátunknak vélt lelkünk sem a miénk.

Illanó képzetek, miként a nyáresti kert illata és párája .