Hamvas Béla : Mágia szutra /az életvezetés gyakorlata
Gondolati fogalmak az én olvasatomban : Folyt.:
30. Az imagináció teremti
A realizálásnak (metanoia, reintegráció, transzmutáció) ugyanarról a pontról kell kiindulnia ahol a létezés primordiális defektusa bekövetkezett. Már régen tudjuk, hogy ez a defektus nem a szellemben és nem a lélekben és nem a testben történt, hanem ott, ahol az emberben az egész, létezés állandóan esedékes, ahol az ember a valóságot a maga teljességében elismeri, s ahol az összes lehetőségeket birtokába veszi. Ez a bűn és az őrület és a betegség pontja, de ugyanakkor ez a tisztaság és az éberség és az egészség pontja is vagyis ez az átváltó pont, ahol a létezés vagy megzavarodik, vagy megtisztul, aszerint, hogy önmagába milyen kép fényét, vagy sötétségét helyezte. Az életterv nincsen készen. De az élettervet nem az ész teremti. Abban az esetben, ha csak életünk lenne és üdvünk nem, az ész teremtené, mert az élet berendezéséhez az ész, elég. De az ész az üdvöt meg sem tudja érteni. Amilyen viszonyban áll az élet és az ész, ugyanolyan viszonyban áll az üdv és az imagináció. És tudjuk, hogy ma századunkban az élet fogalma kiégett, és ami ma bennünket mozgat, az az üdv. Az üdvtervet (és a szorosan hozzátartozó élettervet) az imagináció teremti, éspedig teremti azzal a képpel, amelyet önmagába fogadott és amelyet realizálni elhatározott és amelyet szüntelenül megvalósít. Ezzel a szóval persze, hogy kép, határtalanul óvatosnak kell lenni. Mert az imagináció ugyanakkor, amikor szem, amely a képet látja, kép is, amely a látványt magára veszi, és maga e látvánnyá alakul és változik. Az imagináció ugyanis a metanoia (megfordulás, fordulat) és a transzmutáció (változás, átlényegülés) helye. Amit az ember imaginációjába helyez, azzá alakul. BÖHME azt mondja, hogy az ember a kezdetek kezdetén az állati párzást megbámulta (a képet magába vette), s ezért kellett az állati létezésbe süllyednie. De az imagináció nemcsak szem, amely lát, és nemcsak kép, amelyet a szem lát, hanem a hozzájárulás (azonosítás) helye. Mindenképpen az akarat mágikus pontja és az elhatározás (választás, válság) helye. Távolról sem tudattalan, bár az emberek nagy többségében az, de nem azért, mert az imaginációnak tudattalannak kell lennie, hanem azért, mert az imagináció tudatosítása (felébresztése, napfényre hozatala) igazán nem egyszerű és könnyű feladat. Ha az imént le kellett számolni azzal a balhittel hogy a fontos az élet és nem az üdv, akkor most elérkezett az ideje annak, hogy az ember leszámoljon azzal a balhittel, hogy az, embert tevékenységében (gondolkozásában, munkájában, alkotásában) az ész vezeti. Az embert az imagináció vezeti, és ezt fokozott mértékben hangsúlyozni kell, amikor felmerül a kérdés, mi az, ami az élet(üdv)tervet készíti. Az üdvtervet minden esetben és kivétel nélkül és mindenkinél az imagináció teremti, éspedig arra a képre alakítja, amely képet magába fogadott és amely kép mágikus bűvöletében magát átengedte, hogy akaratát e kép megvalósításának szolgálatába állítsa. A lét megzavarodása az imaginációban következett el, amikor az ember a megzavarodást megkívánta és e megzavart képet önmagára mágikusan alkalmazta (realizálta) és magát a zavarral azonosította. A reintegrálódásnak a fordított utat kell követni. Ebben kivétel nélkül minden szentkönyv és minden kinyilatkoztatásból kiinduló gondolkozó megegyezik. Élet megfordítása (metanoia). Imagináció nem bent, nem kint, hanem az életcentrumban van; a teremtő szó teremtő tevékenységének helyén.
31. Vigyázat, nem összetéveszteni sem az álommal,
Ez a figyelmeztetés az előbbiek után már fölösleges is lenne, ha az imagináció szóval annyi visszaélés nem történt volna. Hozzánemértők e szót mindannyiszor alkalmazták, amikor mással már kudarcot vallottak. Azt tudjuk, hogy amit álomnak nevezünk, teljes egészében az élet körébe tartozik és az, üdvöt nem érinti még akkor sem ha mint igen sok esetben és sok embernél, az álom okosabb, mint az ébrenlét tudat, vagyis az ember álmában tudja, hogy amiért él az az üdv, de ébrenlétében erről megfeledkezik.
32. sem a fantáziával,
BÖHME azt mondja, hogy a fantázia (mint az ész) merőben az asztrál-kozmosz erőinek felfogására, és ezek szerint a fantázia (és az ész) merőben a kozmoszban folytatott életben való tájékozódásra alkalmas.
33. mert teremtő tevékenység.
Más szóval az imagináció kulcsszava a valóság. Végül is a kulcsszó: a megvalósítás. Az életképzelet az a hely, ahol az ember a pneumatikus világból induló ösztönzéseket fogja fel és azokat a természet világába átviszi. Ezt a műveletet hívjuk azzal az egyszerű szóval, hogy realizálás. Az európai gondolkozás terminológiájában az életképzelet csinál a teóriából praxist, vagyis elméletből gyakorlatot. Ezek szerint az imagináció olyan transzformátor (transmutator), amely két valóság (a pneumatikus és a természeti) között pontosan a határon áll, és a pneumát /szellemet/ természetté váltja át, vagyis a pneumát a természetben alkalmazza. A baj soha sem az volt, hogy nem pneumatikus hatalom volt az, amit megvalósított és alkalmazott. A baj az volt, hogy nem a világosság, hanem a sötétség (bukott pneuma/szellem/, sátán, ördög, megzavart, megtört, bűnbeesett, nem éber, nyomorék létezés) világából imaginált. Az imagináció teremtő tevékenység. Teremtésnek nevezzük azt a tevékenységet, amely valamely pneumatikus világból való vitalitást megteremt (a természetben), megvalósít. Ezért az imagináció kulcsszava a valóság.
(Jegyzet: Amit az ember imaginációjába helyez, azzá alakul.
Ez nemcsak arra a közismert tényre utal hogy valódi varázsereje csak a példának és nem az elvnek van, hanem utal főként arra, hogy milyen határtalanul óvatosnak kell lenni, nehogy az ember életképzeletében olyan bűvös erejű képet hordozzon, amely üdvét megronthatja. Mert ha a kép az életképzeletben helyét elfoglalta, mindaddig imaginálni fog (az élet minden mozzanatában befolyását addig érvényesíti), amíg ezt onnan az ember nem emeli ki. A kiemelés és más képnek az imaginációba helyezése pedig az emberi élet legnehezebb műve. Ismét és hangsúlyozottan a legeslegnehezebb műve. A művelet technikájáról később igen részletesen szó lesz. Az életképzelet ténylegesen életet képző (teremtő) képesség. Ezért nem a szándék fontos és nem az elv, hanem egyedül az imaginációba helyezett kép
34. Ez a mágikus aktus
Soha egy pillanatra sem szabad elfelejteni, hogy a realizálásról van szó. Nehogy az ember egész sereg igen magas és szép eszme birtokának káprázatában legyen, amelyek közül egyet sem vált be és nem is tud, talán nem is akar beváltani s ezért végül is fájdalmasan üres maradjon. Az élet nem önmagáért adatott, hanem, hogy az ember életével üdvét megszerezze. Persze nem a magáét. Az egyéni és a közös üdv nincs külön. Aki meg nem valósított eszmék káprázatában él, a maga számára botrányosan hazug, más számára botrányosan nevetséges. Ez az emberi létezésben a dupla skandalum, ha valaki száját járatja és papol és tanít és oktat és dorgál és büntet és a nagy igéket hirdeti és semmit nem teljesít. És ez a skandalum az első ok, amiért a föld nem Egyház, hanem kórház és fegyház és őrültekháza. Az embernek, mondja BÖHME, hatalma van arra, hogy az egész természetet megváltoztassa, de előbb önmagát Kell megváltoztatnia, másképp nem megy. Tudjuk, hogy életünk uralkodó ereje nem a bőség és a gazdagság és a tudás, hanem éppen ellenkezőleg az ínség és a szegénység és a tudatlanság. Létezésünk rongált létezés. Nincs értelme annak, hogy magunkat kívülről magas eszmék képeivel mázoljuk be. Egyetlen, még oly kicsiny megvalósított eszme is több, mint egész színpadra való legmagasabb realizálatlan gondolat. Az üdv a megvalósított igében van. Csak az életbe beépített és tevékeny gondolat lehet az életterv aktív része. Miért? Mert az üdvre csak ennek van hatása. Most pedig, legalább egy percre, hogy az ember a megvalósulás mozzanatát megértse, minden egyebet félre kell tenni. Hogy az ember megértse és megtanulja, ami csak más szó arra, hogy önmagára alkalmazza. Félre kell tenni az élet és az üdv szavakat; a létezés rongáltságát; a betegséget és a bűnt és őrületet; a mágiát és a varázst. És ha az ember magáról a mozzanatról mindezt lefejtette, egyetlen valami marad: az imagináció. Az életképzelet. A határtalanul érzékeny hely, ahol a láthatatlan és ellenőrizhetetlen mágikus világból valami, ami maga is láthatatlan és ellenőrizhetetlen, önmaga által kezdeményezett, és irányított érintésre felbukkan és megjelenik és alakot ölt. Ez az alak (a kép) ugyanakkor hang és szó és látvány. BÖHME is így írja le (Schall, Wort, Bild). Éneklő látomás. De ez így még nem teljes. Mert ennek az éneklő látomásnak heve van, éspedig szenvedélye van és mámora van és ez a mámor felrobban. Villámban kicsapó mámoros éneklő látomás. De ez a látomás ugyanakkor aktív hatalom. Akarat. Abban a pillanatban, amikor a láthatatlan és ellenőrizhetetlen mágikus világból ez a bizonyos valami kipattan és a látható és manifeszt varázs világába átcsap, olyan helyet érint, amely tulajdonképpen a láthatatlan és a látható világ között a középen fekszik, s ez a hely nem az átváltás pontja, hanem ennél sokkal több; ez a kezdemény vagyis a kezdet, végül is az eredet pontja. Ahol az egész együtt van. Az egész, vagyis: kép és látvány és látomás, de énekel, és éneke értelmes szó, ige, beszéd, és ez a beszéd szenvedély és mámor és villám és aktivitás. A legfontosabb azonban csak most következik. Amikor a villámban fellángoló beszélő látomás megjelenik, nem áll meg, hanem ugyanabban az ívben máris visszafordul (de nem is vissza, hanem előre és nem is előre, hanem elárad és sugárzik és a teret birtokába veszi), vagyis a látomás vizionárius heve azt, aki látja, a maga képére átönti. Ez benne a mágia. A látó személy és a látott kép összeolvad. Alany és tárgy egyesül. Ez benne a varázs. Ezért mondja BADER, hogy az imaginációban a szubjektum és az objektum kettőssége megszűnik; az ember saját imaginációjának víziójává lesz, vagyis a látomás visszahatva az embert transzmutálja (átváltja) és átlényegesíti. A látomás kép. Olyan kép, amit az ember képzeletével képez. De ez a képzelt és kiképzett kép tulajdonképpen nemcsak képesség eredménye hanem maga is képesség, és visszahatva új képességet teremt, és a kép az embert a maga képére átképzi. Így válik az ember saját képeinek képévé. Vagyis így képezi az embert saját képessége. Ebben a leírásban egyetlen elhanyagolható mozzanat sincs: a látomás éppen olyan lényeges, mint az, hogy ez énekel, és az ének értelem (szó), de éppen olyan lényeges, mint az, hogy az, hogy ez mámor és szenvedély és az, hogy ez aktív hatalom, vagyis akarat. A legfontosabb azonban az, hogy ez a kezdemény, és az, hogy e látomásban az ember önmaga képének alanya és tárgya egyszerre. A látomás hevében az ember megolvad és a látomás (éneklő ige) alakját (értelmét) veszi fel. Az imagináció mágikus aktus és varázslat. Az vagyok, amit (akit) imaginációm varázsol, vagyis amit (akit) életképzeletemmel magamnak szánok és amire magamat méltónak találom.
(Jegyzet: Fentebb a hindu hagyomány jóga-módszereivel kapcsolatban a karma-, a dnyána-, és a hatha-jógára oldalpillantást kellett vetni. Most a három módszer tulajdonképpeni egységéről, a rádzsa-jógáról kell, hogy szó legyen. A karma-jóga a cselekvés szellemi gimnasztikája, a dnyána-jóga értelmi lelki gimnasztika, a hatha-jóga testi gimnasztika. A három jóga egysége a rádzsa-jóga, az imagináció gimnasztikája. A rádzsa-jóga azt az eljárást gyakorolja hogy az ember imaginációját miképpen tudja minden kártékony és zavaros és sötét erőtől tökéletesen megtisztítani. A rádzsajóga tehát tudatos életrend (élet képzelet) tisztítás. BÖHME szavával élve a rádzsa-jóga exorcizmus (ördögűzés). 35. A beváltás helye
Ez most már magától értetődik. Éppen ezért az imaginációban a kinyilatkoztatás szavain kívül semmi másnak helye nincs. Amennyiben az ember életképzeletébe a kinyilatkoztatáson kívül más látomást (szót) is beereszt, életképzeletét megrontja és üdvét aláássa.
Az ember azzá válik, amit életképzeletével varázsol. Mert ez a beváltás helye. Az életképzeletről nem mondhatom, hogy érzelem vagy értelem, vagy akarat külön, mert érzelem is, értelem is, akarat is; - nem mondhatom, hogy ez a betegség, vagy a bűn,vagy az őrület székhelye, mert székhelye és középpontja a betegségnek is, a bűnnek is, az őrületnek is, hiszen az ember itt képzi, vagy itt nem képzi üdvét; - nem mondhatom, hogy az ember az igazság, vagy a jóság, vagy a szépség eszméihez magát és művét és tetteit itt méri, mert az ember itt valamennyi eszmét számon tart. Az imaginációban válik az egész létezés állandóan esedékessé - a valóságnak a maga teljességében való elismerése is az imaginációban történik és - az ember az összes lehetőséget az imaginációban veszi birtokba. - az imaginációban a létezés, a megismerés és a megvalósítás egybeesik.
36. A mágikus ige a kinyilatkoztatás Kinyilatkoztatás tágabb értelemben véve minden szentkönyv, az Upanisádok, a Tao-te king, a Lun jü, a tibeti és egyiptomi halottak könyve, Zarathustra gathái, a Védák, az Ótestamentum, szűkebb értelemben véve a kinyilatkoztatás az Evangélium. Ez a mágikus ige, az alkimisták elnevezésében az arkanum. A bűnbeesés betegségében az orvosság. Látomás és mámor összetartozik. Az előbbiek alapján ez most már nyilvánvaló. Sőt, az imagináció tevékenységét csak oly módon lehet világosan áttekinteni, ha az ember tudja, hogy itt nem egyszerű képről, hanem varázserejű, vagyis magas hőfokú, szenvedélyében élő képről van szó. BÖHME szóhasználatában a Begierde önmagától tiszta helyzetet teremt. E szóban együtt van a sóvár kívánság és hírvágy és mohóság (Gier), a birtoklás mámora a vizionárius erővel. Az imagináció látomásai sohasem langyosak. Az életképzelet az olyan képeket, amelyekből a képzés heve (hatalma) hiányzik, önmagából kilöki. Az imagináció olyan, mint az asszony, aki önmagát csak a szenvedélynek engedi át, mert csak a szenvedélytől tud megtermékenyülni. Viszont az imagináció maga sem a langymeleg helye. Szenvedély, s azért sóvárog, mert önmaga szüntelen mámorban él. A kép és a tűz összetartozik. A látomás és a mámor egy. 37. amely a mélységeken uralkodik Itt benne vagyunk a nehézségekben. És ezúttal még hangsúlyozottabb mértékben, mint bármikor, meg kell vallani, ha a kérdést BÖHME nem világította volna meg, e ponton az ember kénytelen lenne mélyen hallgatni. BÖHME azonban nehézséget nem ismert, sőt előtérbe különös előszeretettel minden esetben olyan nehézségeket állított, amelyeket rajta kívül mindenki vagy elhallgatott, vagy ami még rosszabb, észre sem vett. A kinyilatkoztatás természetére fentebb már egyszer történt utalás, éspedig olyan formában, hogy a következőket kellett mondani: - a létezés megrongálódásáról mindenkinek, bármilyen homályos, érzületszerű, vagy még ennél is bizonytalanabb tudomása van. A bűn, az őrület és a betegség ténye minden embert kényszerítően figyelmeztet arra, hogy a szellem, a lélek és a test megzavarodott. Éppen ezért nincsen természetesebb, mint e zavart helyrehozni (reintegrálódni), s ezért lehetőleg a morál, az értelmi világosság és az egészség szabályai szerint élni: az üdv (az épség) csak így szerezhető vissza. A reintegrálódás (realizálódás) azonban teljes reménytelen vállalkozás lenne, ha a földön ne akadt légyen olyan mérték, amely szerint azt végre tudom hajtani. Az egész emberi világ éppen olyan rongált, mint amilyen én magam vagyok. Emberi példát nem választhatok. Tanácsot sem kaphatok. Sem irányt, sem ösztönzést. Még helyzetemet sem látom tisztán, mert nincs tekintély, akiben bízhatok. Tévelyegnem kellene és el kellene vesznem és épségem helyreállítására vonatkozó erőfeszítésemnek hiábavalónak kellene lenni, ha a mértéket a kinyilatkoztatás mindenek előtt és fölött a testet öltött igében nem adta volna meg. Ez volt az, amit a kinyilatkoztatás természetéről már egy alkalommal hangsúlyozni kellett. Az értelmezésről egyébként általában tudni szokás, legalább is illik. Mindazok azonban, akik ezen az egészen közkeletű gondolatmeneten csak egy lépéssel is túl akartak menni és az egész kérdésvilág mélyebb belátására áhítoztak, a rongáltság (lét megtörése) tényének értelmébe ütköztek. Más szóval: nem abba, hogy a megzavarodás miképpen keletkezhetett. Miképpen keletkezhetett akkor, amikor minden gondolkozó és hagyomány és metafizika és filozófia és vallás egyhangúan megegyezik abban, hogy a Teremtő (Isten) lényében ilyesmi, hogy bűn és őrület és betegség nincs, vagyis, hogy az ő létezése szellemileg és lelkileg és testileg is intakt. Ha benne nem volt és nincs, hogyan kerülhet akkor abba, amit sajátmagából teremtett? BÖHME volt, nemcsak Európában, hanem amennyire a rendelkezésre álló irodalomból megállapítható, az egész emberiségben az egyetlen gondolkozó, aki erre a leglényegesebb kérdésre magát rávetette. Amikor BÖHME a megzavart létezés értelmének kérdését fölvetette, ismét a kinyilatkoztatásra utalt, de a kinyilatkozatatásnak az előbbinél mélyebb értelmét tárta fel. Nem rettent vissza attól, hogy a természetben dolgozó infernális erők eredetét a Teremtőben keresse és azokat kivétel nélkül mind meg is találta. Szenvedély, harag, düh, méreg, sötét izzás, keserű marcangolás, vak erő, tomboló indulat, mind jelen van. Ezt a világkört BÖHME a sötét jeges tűz körének nevezi (höllisch kalt Finsterfeuer). Az Ótestamentum azt mondja, hogy az Isten haragja. Ez a sötét tűz azonban nincsen külön a sugárzó meleg fénytől, a gazdag virágzásétól és tenyészettől és a szeretet jóságától és az örömtől. Annyira nincs külön, hogy ami a meleg fényt (Lichtwelt) táplálja, az a sötét tűz, s ami a szeretet örömét táplálja, az a haragvó és emésztő düh, úgy, hogy a kettő szüntelenül egybejátszva (inqualieren) mágiájával a teremtést (Wunderwelt) létrehozza. Értsük meg jól. A harag és indulat és sötét szenvedély a Teremtőben (és az első teremtésben, vagyis az első természetben) egyáltalában nem negatív, mert semmi sem negatív, ami helyén van. A sötétség minden pontja átvilágítva, - a harag az utolsó mozzanatáig szelídséggé változtatva, - az indulat türelem, - a fagy sugárzó meleg, - a kietlenség gazdag virágzás, - a mélység fény. BÖHME igazán nem pietista, és nem ijed meg attól, hogy a Teremtőt nem kenetteljes hajbókolással hirdeti meg, esetleg meg fogja sérteni és még üdvét is kockáztatja. Nagyon jól tudja, hogy a valósággal való szembenézésben mélyebb tisztelet és hódolat van, mint a nyálas és gyáva kenetben. Az embernek van szelleme. A szellem pedig, mondja PÁL, mindent felkutat, még Isten örvényeit is (to gar pneuma panta hereuna kai ta bathé tou theou). És végül is Isten a teremtést nem csinálta titokban, és nincs takargatnivalója. Nézze meg mindenki, ha tudja. A létezés az emberben akkor tört meg, amikor a katasztrófában az ember a teremtésben kapott helyét elvesztette és a sötétség világába zuhant. A teremtésben az embernek kijelölt a helye, a természet (teremtett világ) ura (mikrotheosz - kis Isten) volt. Az ember azonban (szabadságát félreértelmezve) azzal nem elégedett meg. A Teremtőtől megkívánta azt az egyedül a teremtői hatalom számára lehetséges feladatot, hogy a sötét mélységek világát a fény világával összevesse, és a kettőt egybejátszva mágiájával, teremtést (Wunderwelt) hozzon létre. Más szóval és röviden: Isten akart lenni. Azok az erők azonban, amelyekkel csak az isteni hatalom bírt, nem engedelmeskedtek, de nem is engedelmeskedhettek neki, mert az ember magában nem volt képes a sötétség emésztő szenvedélyeivel szemben önmagában szüntelenül a sugárzó szeretet fényes melegét fölkelteni és ébren tartani. Ezért az embert a sötét hatalom lerohanta. A létezés az emberben ekkor tört meg, a teremtésben helyét elvesztette és a sötétség világába zuhant. Most következik BÖHME legnagyobb lépése. Felteszi a kérdést, hogy miben és hol volt és van a Teremtőnek az a hatalma, amellyel a sötét harag világát markában tartva, azt örökké s minden pillanatban a sugárzó szeretet varázsvilágává tudja tenni? A válasz: ez a hatalom a mágikus Igében (Logosz), a testet öltött fényben, a szóban, Isten fiában van. Az Ige (szó, Logosz, szeretet, Krisztus) az, akivel a Teremtő a mélységeken uralkodik. Az egyetlen hatalom, akinek az abyssus engedelmeskedik, mert engedelmeskednie kell, mert a létezés legmagasabb hatalma az Igében van. Ez az, amit az Evangélium (főként MÁRK és PÁL) exousziának (főhatalomnak) nevez. A kinyilatkoztatás pedig nem egyéb, mint ennek az igének kinyilatkoztatása. Annak az Igének, a kinyilatkoztatása, amely a sötétségen és a haragon és a mérgeken és az indulatokon és a dermesztő fagyos sivárságon és keserű önemésztésen és a szenvedélyes dühön és a tomboló örvényeken főhatalmával uralkodik. Ezért a mágikus Ige a kinyilatkoztatás (és ezen kívül semmi más) amely a mélységeken uralkodik.
38. Miért kell elfogadni? Mint az imént erről szó volt, már csak értelmes józanságból is. Mert ez a hasznos. Az emberiség roppant erőt fejtett ki, hogy olyan életterveket készítsen, amelyek komoly eredménnyel kecsegtetnek. Ezek mellett nem is lehet olyan közönnyel elmenni, mint amilyennel ezt általában teszik. De nincsen emberi származású szó, amely a rongáltság nyomait valamely alakban magán ne hordaná. Ami természetes is, hiszen a megzavarodott létezésből fakadt. És ha az eredeti létezésről (a normális emberről) imaginációnkban őrzünk is valamely ősképet, ennek nincs meg az a szakrális jelleg (hatalma), amely minden segítség nélkül át tud törni. Ehhez még valami kell. Aki ebben kételkedik, vegye sorra az őskori hagyomány monumentális életterveit, vizsgálja meg a taot, KUNG CE tanítását, a Zarathusztrákat, ORPHEUSZt, a szánkhját, az Upanisádokat és az Ótestamentum törvényeit, MANUt, HÉRAKLEITOSZt. De megvizsgálhatja a gnóziszt, a skolasztikát, a misztikusokat, a humanistákat, a felvilágosodást és a természettudományt is. Azokat minden esetben a nem kielégítő érzületével fogja letenni. A kinyilatkoztatás szava az, amely nem bírálható, mert az bírálja az embert. Ugyanez más szavakkal: a kinyilatkoztatás szava az, egyetlen amely minden bírálatot kibír, és végül is az egyetlen, amelynek meggyőző hatalma (értelme) minden időben és helyen érintetlenül fennáll, mert a kinyilatkoztatás az eredeti és ép létezést számunkra jelenvalóvá teszi, leírja, ábrázolja, megmutatja, fenntartja, sőt azt az utat, amelyen ez az eredeti és ép (szellemben bűntelen - tiszta, lélekben őrületmentes - éber, testben nem beteg - egészséges) létezés számunkra elérhető, feltárja és megnyitja. De még ennél is több. Ami az emberi eredetű élettervekből oly sajnálatosan, de természetszerűleg hiányzik, az a szakrális jelleg (hatalom, exouszia). És mivel ez belőle hiányzik, nincsen meg benne a mámornak az a hőfoka, amelyre az imaginációnak szüksége van, hogy magába fogadja és fogadhassa. Nincs meg benne az a csábító gyönyör, és elragadó önkívület, szépség és bűvölet, ragyogás és boldogság (üdv-íz), nincs üdv-íze, melyet az imagináció keres, és amelynek jelenlétéről az imagináció tudja, hogy az, amit oly szenvedélyesen, a szó igazi értelmében halált megvetően keres, itt van, itt, és sehol másutt. Különösen régebben, még az első keresztények idejében a kinyilatkoztatás e különös jellegéről sokat beszéltek. PÁL azt mondja, hogy az evilági (rongált) ember számára a kinyilatkoztatás botrány és bolondság. SEBASTIAN FRANCK azt írja, hogy e földi (megzavarodott) létezésből úgy látszik,mintha Isten az ördög lenne, és az üdv a kárhozat. Mindenképpen Isten sokkalta veszélyesebb, mint az ördög, és az üdv nehezebb, mint a kárhozat. De éppen ez az izgalom az, amit az imagináció keres, ez a forróság és kockázat és ez a mámor, és ez az erőpróba. Végül pedig, amivel szemben állunk, az az emberi bukás által megrontott létezés, a fejetetejére állított természet (a test van fenn és a szellem lent), amelyben az eredeti rendben levő erők felkavarodtak és fordított tevékenységet fejtenek ki. Ebben a felfordulásban semmiféle hatalom a rendet nem állítja helyre, csak a kinyilatkoztatás mágikus (szakrális) szava. A kinyilatkoztatás szavában van meg a megfordítás hatalma (metanoia), amely a rendetlenséget megváltoztatja (transzmutáció) és az eredeti (autentikus) létezést megvalósítja (realizálja).
39. Szophia miatt, - a kinyilatkoztatást azonban mindenekfölött Szophia miatt kell elfogadni. A héber hagyomány a tudásnak két módját tanítja: az egyik a tapasztalati ismeret, a Binah, a másik a centrális bölcsesség, a Hohma. A két mód megfelel a görögöknél a logosz gnószeosznak és a logosz szophiasznak. A megkülönböztetést a hinduknál is (vidvan-vidja), a tibetieknél is (rtogszpa-rtogpasz), de egyebütt (még a toltékoknál is) ellenőrizni lehet, PLATÓNnál ez az episztémé és a doxa. Később a középkorban a megkülönböztetés állandóan visszatér és BÖHMÉnél is sokat szerepel. SEBASTIAN FRANCK paradoxonjaiban éppen az a paradox, hogy e két tudást egymással élesen szembeállítja. Szophia eredetileg alexandrinus kép, és úgy tudjuk, hogy először PHILÓN használta. Ma azonban BÖHME értelmezésében L. C. SAINT-MARTIN, BAADER, SZOLOVJEV, BERGYAJEV és a modern antropológia vezető képe lett. Szophia nem a tapasztalati ismeret, hanem a centrális bölcsesség. Nem a tudás, hanem az éberség. Nem a megismerés, hanem a bölcsesség szava. A Szophia nem fogalom, hanem vizionárius kép, és ezek szerint nem az értelemhez, hanem az imaginációhoz szól. A Szophiát BÖHME alkimista módon nem férfinak és nem nőnek, hanem androgünnek látja és írja le azért, mert amint mondja, az ember eredeti és ép létezésében a férfi és a nő nem vált ketté, hanem egy volt, szűzies, ifjú, a két nem kettős hatalmát magában egyesítve, a tűz és a víz elemeit kiegyenlítve, a nemzés és a megformálás művét egyben. Szophiának nevezi tehát BÖHME a normális ember valódi lényét. Ez az a lény, akit a Teremtő a maga hasonmására teremtett. Ez az autentikus ember, akit a Teremtő megteremtett, hogy tükre (hasonmása) legyen. Szophia pedig az imagináció ősképe. Az a kép, amely az imaginációban a legmélyebben nyugszik. A legforróbb, a legszenvedélyesebb. Szophia látványa az, amely az imaginációban a leghevesebb gyönyört és elragadtatást ébreszti fel. Szophia látomása az imagináció számára a legmagasabb boldogság és bűvölet és szépség és mámor és varázs. Szophia látomásának megvalósítása az imagináció számára az üdv. (Jegyzet: BÖHME tanításának modern hajtása (SZOLOVJEV, BULGAKOV, BERGYAJEV) a gondolkozás középpontjába az antropológiát, az antropológia középpontjába pedig Szophiát tette. Ez a theandria tanítása (az androgün). Jelentősége igen nagy. A természettudornány az ember imaginaciójának középpontjába az ember animális származásának elméletével az állatot helyezte, és ezzel természetesen nem idézhetett mást, mint amit valóban idézett, vagyis az emberiségnek a történet folyamán még nem tapasztalt elállatiasodását. Az a baromi horda, amely ma imaginációjában az állat ősképét tartja, s amely nem tesz egyebet, mint ösztöneinek korlátlan kiélésére mentségeket keres, kizárólag a természettudomány (élettan, származástan, pszichoanalízis stb.) által az imaginációba helyezett látomás egyenes következménye és eredménye. A természettudomány logoszának hatása azonban, ha kimondhatatlan válságot idézett is, nem tartós. Miért? Mert ez úgynevezett logosz gnoszeosz (Binah), vagyis a tapasztalati ismeret, nem pedig logosz szophiasz (Hohma), vagyis nem centrális bölcsesség. A tapasztalati ismeretek hatása mindig időleges és efemer jellegű, mivel ezek az imaginációt nem tudják mélyen megindítani. A BÖHMEi antropológia a természettudománnyal szemben újra az antropoológiai alapállásra utalt. Az ember nem animális lény, nem valamely faj a többi között. De az ember nem is természeti lény, s ezért hazája nem a kozmosz. Ezért az embert nem lehet és nem szabad mikrokozmosznak tartani. Az ember mikrotheosz. Az antropológiai alapállás a theandria (istenemberség). Az ember származásáról autentikus felvilágosítást nem a tudomány ad, hanem a kinyilatkoztatás, és a kinyilatkoztatásnak olyan kommentátorai, mint BÖHME. A theandriát másként szophiatikának (szophológiának) is nevezik, hogy a benne élő és tevékeny logosz természetére ilyen módon is utaljanak: a szophológia szava nem a logosz gnoszeosz (tapasztalati ismeret, binah, vidvan), hanem a logosz szophiasz (centrális bölcsesség, Hohma, vidja).
Most pedig nézzük a gasztronómiát Először egy magyar reggeli japán hangulatban :
Összetevők : - füstölt érlelt nyers parasztsonka , - juhsajt - házi füstölt érlelt nyers kolozsvári szalonna - zöldhagyma - csípős paprika - paradicsom - fokhagymás pirítós vadkovászos fehér kenyér és ami nem szerepel a fotón : - 2 kupica eredeti szatmári szilva pálinka - 1-2 pohár hideg borszéki ásványvíz
Aztán előétel falatok :
- sonkával , sajttal töltött spenóttekercs, - füstölt kolbásszal töltött Stefánia fasirt , - zöldséges tojásos sajtos sült lepény
 | | Borszék látképe télen , kép : wikipédia |
Aztán vegyük sorra a "Tsukemono"-t, a japán savanyúságot . A tsukemono szinte minden étkezés alkalmával megjelenik az asztalon, színt és jellegzetes ízt kölcsönözve a fogásoknak. A takuan-zuke, amely valószínűleg a legismertebb savanyúság, rizskorpában és sóban savanyított szárított jégcsapretekből /Daikon/ készül.
 | képek:https://www.hnjmart.com/-sushi-takuan-danmuji- |
Egy másik jellegzetes savanyúság az úgynevezett nuke-zuke, rizskorpából és a sós vízből gyúrt tészta, amely idővel tejsavat termelt. A friss zöldséget ebbe a tésztába csavarták, amely az éjszaka folyamán megsavanyodott. Ezt a tésztát többször is fel lehetett használni savanyításra, ezért egészen a közelmúltig szinte minden konyhában meg lehetett találni.
Igen közkedvelt és egészséges savanyúságnak számít az umeboshi, amely sós vízbe áztatott és vörös shiso levelekkel ízesített kínai szilvából készül. Fogyasztás után a szilvában lévő citromsav jótékonyan hat az emberi szervezetre, mivel elpusztítja korokozó baktériumokat és fokozza a vér áramlását. A fukudzin-zuke egy nagyon jó curry alapanyag, amely apróra vágott jégcsapretekből, uborkából és más zöldségekből készül.
További japán savanyúságok:
|
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése