Az emésztés 1.2

anyagcsere , emésztés , bioenergetika , 

gyógyulás sejtszinten .

A holisztikus gyógyítói szemlélet az egész embert, mint energetikai egységet (esszenciát) és szerveződést vizsgálja és kezeli. A betegséget nem valódi okként, hanem csak tünetként észleli (még a refluxbetegséget, sőt az immunrendszer és bélflóra, anyagcsere folyamatok gyengülését, az allergia kialakulását is!), amely a szervezet energetikai rendszerében létrejött energia eltolódására, blokkolódására, hiányára utal. A természetgyógyászatban a gyógyítói szemléletmód szerint a betegséget pozitív jelzőrendszerként értékelhetjük, mivel a betegséggel járó tünetek arra az öngyógyító folyamatra mutatnak, ahogyan a szervezet megoldja az energetikai egyensúlyát, méregtelenítését. A holisztikus gyógyító és szemlélet a szervezet ezen törekvését támogatja.

Gyógyítói szemléletmódunk szerint az orvostudomány és a természetgyógyászat nem nélkülözheti egymás tudását, tapasztalatát! Azt szokták mondani, hogy az „éremnek két oldala van”. Igen, de szerintünk, mivel nem lehet teljesen lapos ez az érem, ezért a „magasságát” is célszerű megvizsgálni! Mivel ez a terület fogja össze a két „ellentétes” oldalt, ezért úgy gondoljuk, hogy ez a kapocs alkothatja, segítheti mindkét fél számára az arany középút megtalálásának módját. Nézetünk szerint az arany középutat a tapasztalatok és a tudás megosztása, illetve a felelősségteljes együttműködés fogja „bearanyozni”. Gyógyítói szemléletünk szerint alázat és tisztelet kell, hogy vezéreljen minden gyógyítót (mindenkivel és mindennel szemben), hiszen minél többet tanul és ért valaki, annál több az, amit tanulnia és értenie kell még. Minden megközelítés és tapasztalat közelebb visz ennek a megértéséhez.

Esetenként azonban már kiválthatóak a szintetikus gyógyszerek és orvosi eljárások a természetgyógyászati eszközökkel és természetes gyógyító hatóanyagokkal, vagyis a szervezet öngyógyító folyamatának segítésével. Más esetben azt kell észrevenni, hogy mikor váltható fel többségében már inkább természetgyógyászati eljárásra, és kezelésre az orvos-gyógyászati beavatkozás.

Gyógyítói törekvéseink és szemléletünk, hogy minél nagyobb összhangot, harmóniát alakítsak ki a TERMÉSZET adta rezgésszinttel, és az egyén saját TERMÉSZETES rezgésszintjével, mert ez biztosítja a valódi egyensúlyhoz és harmóniához való visszatérést (sőt a pozitív túlsúlyhoz, amit már az Új energia információs - energetikai rendszere is támogat és előtérbe helyez a dualista - negatív/pozitív- energetikai rendszerrel és annak törvényszerűségeivel szemben).

Feladatunk a (természetes és velünk született dualitásból adódó) negatív gondolati mintáink és lenyomataink feloldása, és a negatív energiaminták pozitív átformálása! Minden rezgés, minden energia!

A regeneratív orvoslás a sejtszintű gyógyulás jövője – ez maga az orvostudomány új filozófiája. Nem elnyomja a tüneteket, hanem aktiválja a test öngyógyító képességeit. Célja, hogy helyreállítsa a sérült vagy elhasználódott szövetek , szervek és sejtek eredeti funkcióját – sok esetben ott , ahol a hagyományos kezelések már kudarcot vallanak. 

A kutatás alapjaiban írja át az alvásról alkotott elképzeléseinket. Nem csupán pihenésről van szó, hanem a szervezet aktív, tudatos védelmi mechanizmusáról, amely az energiaáramlás és a sejtszintű kémiai egyensúly helyreállítását szolgálja. A mitokondriumok – ezek a parányi, mégis nélkülözhetetlen sejtszervecskék – nem csak energiát termelnek, hanem aktív szereplői annak is, hogy mikor és miért alszunk. Az alvás már látjuk, hogy az egy finoman szabályozott, sejtszintű védelmi folyamat, mely a mitokondriumok által érzékelt energia- és oxidatív stresszre adott válasz.

Metabolikus szindróma alatt azt értjük, amikor az anyagcserének több egymással párhuzamos zavara is van. Ezek alapvetően négy részre bonthatók: az egyik a zsíranyagcsere zavara, a második a szénhidrát anyagcsere zavara, a harmadik az elhízás, a negyedik pedig a magas vérnyomás.

Az anyagcsere egy elég hosszú és bonyolult folyamat attól kezdve hogy az étel és az ital bekerül a szájüregbe / az élőlények esetében / és egészen odáig hogy eljut a mitochondriumba .

Felépítés és lebontás kapcsolata

Anyagcsere, lebontó folyamat, felépítő folyamat, fototróf, kemotróf, autotróf, heterotróf.

 

Az élő rendszerek működése szempontjából az anyag- és energiaáramlás mellett elengedhetetlen az információáramlás. A háromféle folyamat összekapcsolódik, egymástól szét nem választható, az energia és az információ anyagok formájában áramlik. Az élő rendszerek, mint nyílt anyagi rendszerek a környezetükből anyagot és energiát vesznek fel, ill. adnak le.  A sejtek – és általában az élő szervezetek – működésükhöz, életfolyamataik fenntartásához folyamatosan energiát igényelnek. 

Az élő szervezetekben a legjelentősebb a kémiai energia. A kémiai energia kémiai kötések hasadásához szükséges, illetve kialakulásukkor felszabaduló energiamennyiség. A biológiai energia az életműködésekhez szükséges energia, a kémiai energia egy speciális fajtája, amely a sejtekben nagy energiájú kémiai kötésekkel kapcsolatos. A nagy energiájú kötések energiát tároló vegyületekben találhatók meg. Ilyen minden élő szervezetben megtalálható energiatároló és -szállító vegyület az ATP. Az élő szervezetekben minden energiaigényes folyamat – mozgás, anyagszállítás, -felvétel, -leadás, nagy molekulájú szerves vegyületek előállítása - közvetlen energiaforrása az ATP nagy energiájú kötésének bomlásakor felszabaduló energia. ATP = ADP + Pi + energia

Másfelől pedig pl. a szerves vegyületek lebontása során felszabaduló energiát, vagy a fotoszintézis során megkötött fényenergiát a sejtek ATP előállításával képesek eltárolni. ADP + Pi + energia = ATP

A sejtek ATP-készlete állandó, energiaigényes folyamatokban energiát szolgáltatva bomlik, energiatermelő folyamatokban pedig a felszabaduló energiát megkötve regenerálódik.  

Az élő rendszerek az elkülönülés okán környezetükkel állandó egyensúlytalanságot tartanak fenn, hiszen 

 egyrészt belső környezetük tényezőinek értékei – kémhatás, ionkoncentrációk, hőmérséklet stb. – jelentősen eltérnek a környezetben tapasztalható értékektől, 

 másrészt, anyagi összetételben – elemek előfordulási gyakorisága, szerves vegyületek – is jelentős különbség figyelhető meg. 

 Továbbá egy érdekes különbség a rendezetlenségben nyilvánul meg, melynek mértékét az entrópiával fejezzük ki. Általában elmondható, hogy az élettelen természetben minden folyamat a rendezetlenség mértékének növekedése irányába hat, aminek oka az energiaminimumra való törekvés, ami egy általános elv az univerzumban. Az élő rendszerek rendezettsége és így energiatartalma jóval nagyobb, mint az élettelen környezeté.  
Ez az egyensúlytalanság az élő állapot egyik legalapvetőbb jellemvonása. Ahhoz, hogy az élő rendszer folyamatosan fenn tudja tartani az egyensúlytalanságot, energiára van szüksége, hiszen minden életjelenség végső soron munkavégzés. Az élet megszűnésével ez az egyensúlytalanság, a rendezettség is megszűnik, átadja helyét az élettelen világban fennálló egyensúlynak, rendezetlenségnek.  

Eddig a közérthető változat , az elvontabb pedig :

https://bioszfera.com/downloads/2.2.Azanyagcserefolyamatai.pdf - készítette : Vizkievicz András

Szűkebb értelemben táplálkozás alatt csak a táplálék bevitelét értjük a szervezetbe, de tágabb értelmezésben ide soroljuk a táplálék anyagainak megemésztését, felszívódását és az anyagcserében történő hasznosulását, illetve az emészthetetlen anyagok kiürítését is.

A tápanyagok funkció szerint csoportokba sorolhatók: 

 testépítő anyagok, pl. fehérjék, 

 energiaforrások, pl. szénhidrátok, zsírok, 

 enzimek koenzimjeinek összetevői, pl. vitaminok,  ill. enzimek prosztetikus csoportjai, pl. egyes ásványi anyagok. Továbbá fontos tápanyag a víz, mely szerkezetmeghatározó, oldószer, reakciópartner és reakcióközeg, szállítóközeg.  ...

Az éhség érzetét elsősorban az alacsony vércukorszint és olyan peptidhormonok – pl. ghrelin szöveti hormon – váltják ki, amiket a gyomor üressége esetén elsősorban a tápcsatorna fala választ el. Ez a szöveti hormon továbbá 

 mivel hat a májra és a hasnyálmirigyre, elősegíti a tápanyagok glikogén, ill. zsír formájában történő raktározását, 

 a központi idegrendszerben serkenti az agy jutalmazó központjában a dopaminfelszabadulást, aminek hatására fokozódik az evéssel együttjáró örömérzet. Szintje a vérben étkezés előtt a legmagasabb és közvetlenül utána a legalacsonyabb. Testsúlycsökkenéskor nő a vérben a ghrelinszint, hízáskor pedig csökken. 

A jóllakottság jelzései 

 a gyomor teltsége (mechanoreceptorok révén), 

 a magas vércukorszint és inzulinszint, továbbá 

 a zsírszövet sejtjeiben termelődő leptin szöveti hormon. A leptin a ghrelinhez hasonlóan a hipotalamikus neuronokon – jóllakottsági központ – keresztül fejti ki a hatását. A tartósan alacsony leptinszint folyamatos éhségérzetet okozhat, ezért a leptinhiány már kora gyermekkortól jelentkező súlyos elhízást eredményez. Ennek ellenére sok esetben az elhízás magas leptinszint mellett is kialakul. Ezt a jelenséget leptinrezisztenciának nevezzük. Ugyancsak a hipotalamuszban van a szomjúságközpont, a szomjúságérzet és a vízkereső magatartás kialakításáért felelős neuroncsoport, mely aktiválódásának ingere – a csökkent folyadékbevitel miatt – a vér ozmotikus koncentrációjának emelkedése. Az egyes tápanyagok fajlagos – a tömegegységre vonatkozó – energiatartalma eltérő, az átlagosan mérhető értékek a fehérjéknél 17 KJ/g, a szénhidrátoknál 17 KJ/g, a zsíroknál 38 KJ/g. Egy adott élelmiszer vércukorszintre gyakorolt hatását a glikémiás indexszel lehet jellemezni, mely egy 0-100-ig terjedő számérték, nagyságát 

 az élelmiszer szénhidráttartalmának emészthetősége 

 és a felszabaduló egyszerű cukrok felszívódásának a sebessége határozza meg. A magas indexű tápanyagok gyorsan és nagymértékben emelik meg a vércukorszintet, aminek következtében az inzulinelválasztás jelentősen fokozódik, s mivel az inzulin csökkenti a vércukorszintet, a táplálkozást követően 1-2 órával hipoglikémia alakul ki, ami erős éhségérzetet eredményez. Az alapanyagcsere a szervezet fenntartásához szükséges minimális energia termelése. A napi energiaszükséglet 60-70 %-a létfenntartó működések energiaszükségletét fedezi, mint pl. keringés, kiválasztás, májműködés, nyugalmi idegi szabályozás, alapizomtónus fenntartása, hőszabályozás. Meghatározása a hőleadás vagy indirekt módon, az oxigénfogyasztás mérésével történik, a következő körülmények között: 

 éber, nyugalmi állapotban, 

 ruhátlanul, semleges külső hőmérsékleten (28-30 °C, ahol a hőtermelés mértéke minimális), 

 12–24 óra előzetes éhezést követően, gyógyszerhatástól mentesen. 

Az ember táplálkozási szervrendszerének felépítése és működése 

A gerinces állatok és így az ember bélcsöve elő-, közép- és utóbéli szakaszokra osztható. A tápcsatorna emberben kb. 8 m hosszú, erősen kanyarulatos lefutású, a szájnyílással kezdődő és a végbélnyílással végződő cső. 

Az előbél, mely a szájüregtől a gyomorig terjedő bélszakasz, elsősorban a táplálék 

 felvételét, 

 aprítását, 

 puhítását, 

 az emésztés megkezdését, 

 a táplálék továbbítását végzi. 

A középbél (vékonybél) 

 a táplálék emésztését és 

 felszívását bonyolítja. 

A tápcsatorna utolsó szakasza, az utóbél 

 az emészthetetlen maradék, a bélsár – széklet – kialakítását, 

 tárolását és 

 kiürítését viszi véghez 

A bélcsatorna falát belülről kifelé haladva többnyire a következő rétegek alkotják: 

 nyálkahártya 

 hámréteg 

 kötőszöveti réteg 

 simaizomréteg 

 nyálkahártya alatti vastag kötőszöveti réteg  simaizomrétegek, melyek lehetnek 

 körkörös 

 ferde 

 hosszanti irányúak 

 savós hártya 

 vékony kötőszöveti réteg 

 hámréteg (egyrétegű laphám) 

A rétegek vastagsága, fejlettsége bélszakaszonként változik. 

Az előbél A bélcső legelső része a szájnyílással kezdődő szájüreg. A szájüreg feladata  a táplálék felvétele,  felaprítása, puhítása,  az emésztés megkezdése, és  a táplálék továbbítása. 

A fogak feladata a táplálék felaprítása, ez a rágás révén történik. A rágómozgások reflexes úton nyálelválasztáshoz vezetnek. A táplálkozással kapcsolatos motoros és elválasztási válaszreakciók, ún. nyálkahártyareflexek – a nyálelválasztás, rágás, nyelés, hányás – idegi központjai az agytörzsben találhatók.

A nyelv a szájfenék izmos kiemelkedése, felületét nyálkahártya borítja, fő tömegét harántcsíkolt izmok alkotják. A nyelv hátának elülső 2/3-án szemölcsök találhatók. Egyes szemölcsökben ízérző sejtcsoportok, ún. ízlelőbimbók vannak, amelyekben különböző anyagokra érzékeny kemoreceptorok vannak. A receptorok 5-féle alapízre érzékenyek (újabban 6. alapízként emlegetik a zsírérzékelést). Nem csak a nyelven, de a szájpadláson, a torokban, a gégefedőn és a nyelőcsőben is megtalálhatók ízlelőbimbók és mindegyik terület érzékeli mindegyik ízt. A nyelven van némi különbség abban, hogy a nyelv különböző részein található ízlelőbimbók melyik alapízekre érzékenyebbek, de ez az eltérés lényegében elhanyagolható.

 A savanyú íz érzete a H+ -koncentráció függvénye, 

 a sós íz a kisebb pozitív töltésű kationok hatására (NaCl) alakul ki, 

 míg ugyanezek az ionok nagy koncentrációban keserű ízt okoznak, de a nagyobb töltésű kationok, pl. Ca2+, Mg2+ szintén keserűek, 

 az édes ízt a legkülönfélébb szerkezetű vegyületek okozhatnak, de természetes módon a sok -OH-csoportot tartalmazó vegyületek felelősek az édes íz kialakításáért. 

 Az ötödik alapíz az umami – ami japánul finom ízt jelent - előfordul pl. a paradicsomban, a parmezán sajtban és a japán konyhában használt kombu nevű barnamoszatban. Ezt az ízt kiváltó mesterséges adalékanyag a nátrium-glutamát, E 621. 

 A csípős ételekben lévő anyagok, pl. a kapszaicin a szájüreg fájdalomérző receptoraira hatnak. A nyálat a szájüregbe nyíló 3 pár nagy nyálmirigy termeli: 

 a fültőmirigy, 

 a nyelv alatti mirigy, 

 az állkapocs alatti mirigy. Naponta kb. 5OO-6OO ml nyál termelődik, kémhatása semleges, ill. enyhén lúgos. Fő összetevői: 

 a nyálamiláz enzim, melynek feladata a keményítő, glikogén maltózzá bontása, 

 a mucin, melynek feladata a táplálékpép összeragasztása, a falatképzés elősegítése, a nyál viszkozitásának növelése. 

 A nyál ezen kívül még anorganikus sókat is tartalmaz: Na+ , K+ , Ca2+, Cl- , PO4 3-. A foszfátok a nyál fokozott lúgosodása esetén kiválnak és fogkövet képeznek. 

 (És nyállipáz.) A nyál továbbá védi a száj nyálkahártyáját a kiszáradástól, sérülésektől, lúgos kémhatása révén védi a fogakat a szuvasodástól, lizozim enzimje antibakteriális hatású, ill. immunglobulinjai védenek a fertőzések ellen.

A szájüreg hátsó, elkeskenyedő része a torokszoros, amely a garatban folytatódik. A garatba nyílnak: 

 a fülkürt (Eustach kürt), amely a középfülbe vezet, 

 a belső orrnyílások, 

 a szájüreg, 

 a gége, és 

 a nyelőcső.

A garat hátsó fala receptorokban gazdag, érintése nyelési reflexet indít el, folyamatos ingerlése hányást vált ki. A garatban kereszteződik a levegő és a táplálék útvonala. A táp és a légutak kezdeti szakaszán, a száj- és orrgaratban különösképpen nagy mennyiségben találhatók az immunrendszerhez tartozó nyirokcsomók és a nyálkahártyát kidomborító nyiroktüszők, melyeket manduláknak nevezünk. 

A garat tápcsatornai része a nyelőcsőben folytatódik. A nyelés során a falat a nyelőcsövön keresztül a gyomorba jut. A nyelőcső emberben kb. 2O-3O cm hosszú, és kb. 2 cm átmérőjű, a rekeszizmot átfúrva, alul az ún. gyomorszájhoz kapcsolódik. A nyelőcső nyálkahártyája – ennek hámja többrétegű gyengén elszarusodó laphám – hosszanti redőket vet, amelyek elsimulnak, ahogy a falat áthalad és kitágítja a csövet. Izomzata körkörös és hosszanti rétegekből áll, ez a felső harmadban harántcsíkolt, lejjebb simaizom.

Nyeléskor 

 az ajkak zárulnak, 

 a nyelv elölről hátrafelé felemelkedik, így a falatot a garatba juttatja, 

 a lágyszájpad elzárja az utat az orrüreg felé,  a garatot a garat izmai felemelik, 

 a falat a gégefedőhöz nyomódik, ami megakadályozza, hogy a táplálék a légcsőbe kerüljön, 

 a falat a nyelőcsőbe jut, melynek izmai ún. perisztaltikus mozgással továbbítják a falatot a gyomorba. Amikor a falat a gyomorhoz ér, a gyomorszáj gyűrű alakú záróizma elernyed és a falat bejut a gyomorba. Ezután a záróizom újra összehúzódik, s így megakadályozza, hogy a gyomortartalom visszajusson a nyelőcsőbe. A falat továbbítása tehát nem passzív, hanem aktív izomműködés, az ún. perisztaltikus mozgás eredménye, melynek során a szájüreg felé eső körkörös izmok összehúzódnak, majd elernyednek, és az addig elernyedt körkörös izmok húzódnak össze lefelé haladva, így a falatot a gyomor felé nyomják.

A garat felső részén két oldalt található a pajzsmirigy , amelynek egyéb fontos szerepe van .

A gyomor az előbél nyelőcső után következő utolsó szakasza, amely a rekeszizom alatt, a bal oldalon helyezkedik el. Álló testhelyzetben a gyomor függőleges állású tömlő, melynek alsó része horogszerűen visszakanyarodik. Felül a gyomorszájjal kezdődik, visszaforduló kampószerű része a gyomorkapu. A gyomorszájban és a gyomorkapuban erős, gyűrűszerű simaizom található.

A gyomorfal rétegződését tekintve tipikus felépítésű, redőzött nyálkahártya, nyálkahártya alatti kötőszövet, izomrétegek (körkörös, hosszanti, ferde) és savós hártya építik fel. A nyálkahártya hámja egyrétegű hengerhám, melynek felületi rétege mucinszerű anyagot termel. E nyákszerű anyagnak fontos szerepe van a gyomorfal védelmében. A nyálkahártya kötőszöveti rétege csöves mirigyeket tartalmaz.

A mirigyek 

 nyaki szakaszában találjuk a mucinózus nyálkát termelő melléksejteket, 

 a középső régióiban helyezkednek el a H+ - és Cl--ionokat termelő, ún. fedősejtek, 

 az alsó részben vannak a pepszinogént (és gyomorlipázt) termelő, ún. fősejtek.

Ezen váladékok összessége a gyomornedv. A magas H+ -koncentráció következtében a gyomornedv pH-ja O,9 és 1,5 között van, amely optimális feltételeket biztosít a pepszin számára. A pepszin fehérjeemésztő enzim, amely inaktív formában, mint pepszinogén kerül elválasztásra. A pepszinogén részben az alacsony pH hatására, részben autokatalízissel aktiválódik. A pepszin a fehérjéket adott aminosavaknál hasítja, így darabolva oligopeptidekre bontja őket.

A gyomor 

 megkezdi a fehérjék emésztését, 

 tárolja az elfogyasztott táplálékot, ( akár 8 órán keresztül ) szakaszossá teszi annak belépését a vékonybélbe, 

 a gyomorsavnedv erősen savas kémhatású (sósav) , elpusztítja a gyomorba kerülő baktériumokat 

 továbbá a víz, az alkohol , a koffein és egyes gyógyszerek felszívódását teszi lehetővé.

A gyomor erőteljes, izmos fala spontán mozgásokat mutat, melynek szerepe a táplálék szétoszlatása, az emésztőnedvekkel való összekeverése, és a patkóbélbe való továbbítása. A gyomor mozgására is jellemzők a perisztaltikus hullámok, amelyek a táplálék továbbításáért felelősek.

A vékonybél, középbél 

A vékonybél a tápcsatorna középső szakasza – ezért lehet középbélnek is nevezni –, az emésztés befejezésének és a tápanyagok felszívásának fő helye. Az itt ható emésztőnedveket a középbélhez kapcsolódó máj és hasnyálmirigy termelik. Emberben kb. 6-7 m hosszú, és 3 fő szakaszra osztható: 

 epésbél vagy patkóbél (duodeum), 

 éhbél (jejunum) a nevét onnan kapta, hogy a nagymértékű felszívás miatt a halál beállta után nem található benne ételmaradék, 

 csípőbél (ileum).

A patkóbél nevét alakjáról, illetve arról kapta, hogy ide nyílik a máj és a hasnyálmirigy közös vezetéke, tehát ide ömlik az epe és a hasnyál.

Az éhbél (jejunum) az emésztőcsatorna része, a vékonybél három részének középső eleme, a patkóbél (duodenum) és a csípőbél (ileum) között helyezkedik el , a hossza 1-2 méter, átmérője 2,5-3 cm. A csípőbél (ileum) a vékonybél harmadik szakasza, a jejunum és a vastagbél között helyezkedik el , hossza: 2–4 m , átmérője: 2-2,5 cm , strukturális határ nincs a jejunum és ileum között, így nincs jelentős különbség a funkcióban sem.

 A patkóbél kanyarulatában foglal helyet a hasnyálmirigy. A középbél szélesen kanyargó hurkokat vet, ezeket bélkacsoknak nevezzük.

A vékonybél nyálkahártyája az alatta fekvő réteggel együtt sűrűn álló, magas redőket vet. A hámréteget egyrétegű mikrobolyhos hengerhám alkotja.

A hosszanti irányú simaizomsejtek összehúzódásukkal hol harmonikaszerűen megrövidítik a bolyhot, hol megengedik, hogy eredeti hosszukra kiugorjanak. Ez a nyirokér vonatkozásában szivattyúszerűen pumpáló mechanizmusként működik.

A bél izomzatának mozgásai a táplálékot emésztőnedvekkel keverik, és továbbítják. A mozgásokat a béltartalom bélfalra gyakorolt hatása váltja ki.

Nagyjából kétféle mozgást lehet elkülöníteni. A bél keverő és továbbító (perisztaltikus) mozgása továbbítja a béltartalmat a végbél felé. A táplálék előtt a bélfal kitágul, hogy utat nyisson, a mögötte lévő bélfal-szakasz pedig gyűrűszerűen összehúzódva löki tovább az anyagot, mintegy 2-25 cm/perces sebességgel. A patkóbélbe ürülő gyomortartalom egy ilyen erős perisztaltikus hullámot indít el.

Az éhbélre és csípőbélre másfajta mozgás jellemző, amikor is a körkörös izmok összehúzódva 5-10 centis szakaszokra tagolják a vékonybélszakaszt, majd kis idővel később pont fordítva, az addig összehúzódott részek kitágulnak, s a tágult szakaszok összeszűkülnek. E mozgás főként a keverést végzi. Az "izgő-mozgó" belek munkája olykor érzékelhető is, bár normális működés mellett rendszerint észrevétlen marad. Egyet-egyet azért kordul a hasunk akkor is, ha nem a kiürült és éhes gyomor jelez.

A kezdeti szakaszhoz képest az éhbél és a csípőbél igen mozgékonyak, a bélcsatorna legmozgékonyabb szakaszai. E bélszakasz hosszú kanyarulatos csatornája úgy helyezkedik el rajta, mint egy szoknya alsó szegélyén a sűrűn húzott fodor. Magyarul ezért a bélfodor nevet viseli. E fodornak adódik némi mozgástere, mivel szakaszai egymáson elcsúszva változtathatják helyzetüket.

A középbél legjellegzetesebb képződményei a felületnövelő bélbolyhok, amelyek kesztyűujjszerű kiemelkedései a nyálkahártyának. A bélbolyhok tengelyét  laza kötőszövet,  simaizomsejtek,  hajszálérhálózat,  idegfonat,  és egy, a csúcs közelében vakon kezdődő centrális nyirokér tölti ki.

A vékonybél falának mirigyei termelik a bélnedvet, amely emberben napi 1OOO ml térfogatú, enyhén lúgos, pH-ja 7,6. A bélnedv nem tartalmaz elválasztott emésztőenzimeket, lényegében izotóniás NaCl- és NaHCO3-oldatnak felel meg, szerepe a béltartalom hígítása. (Fonyó)

A vékonybélben a tápanyagok makromolekuláinak monomerekre való végső bontását a bélhámsejtek felszínéhez kötött enzimek végzik. A bélhámsejtek mikrobolyhainak felszínén számos enzim jelenlétét lehet kimutatni a sejthártyához kapcsoltan: 

 membránpeptidázok, ilyenek az aminopeptidáz és a dipeptidáz, melyek oligopeptidek hidrolízisét végzik, így befejezik a fehérjék aminosavakká történő hidrolízisét. 

 A maltáz, a szacharáz, a laktáz diszacharidok monoszacharidokra bontásáért felelősek.

A bélcsatorna falában szöveti hormonokat (gasztrin, ghrelin, szekretin, kolecisztokinin, szomatosztatin, hisztamin) termelő sejtek is találhatók, amelyek olyan szabályozó anyagokat választanak el, melyek befolyásolják az emésztési folyamatokat. Ezek a sejtek igen sokféle anyagot termelnek, melyek feladata, hogy a bélüreg felől származó kémiai és mechanikai ingerek hatására megváltoztassák az emésztőrendszer működését.

A vékonybél mozgásainak egyik jellemző típusa az ún. szegmentális mozgás. Ennek során a vékonybélen 5-10 cm-es távolságokban a körkörös izomzat összehúzódik, ami a belet szakaszokra, szegmentumokra osztja. Majd az összehúzódott részek elernyednek, s az eddig elernyedt állapotban levő részek húzódnak össze. Ez a mozgás biztosítja a táplálék összekeveredését. A mozgást kiváltó inger a bélfal feszülése. A vékonybél mozgásának másik típusa a perisztaltikus mozgás, amely a táplálék továbbításáért felelős.

Az emésztésen és tápanyagfelszíváson túl a vékonybélnek van egy energia- és anyagtakarékos funkciója is. Nem hagyja eltávozni és kárba veszni a napi összesen csaknem 7 liternyi emésztőnedvet. A szájban képződő nyál, a gyomornedv, a hasnyálmirigy terméke és az epe még az emésztés után is számos értékes összetevőt tartalmaz, amit szintén a vékonybél szív fel, és ment meg a szervezet számára. Az epesavaknak például több mint 90%-át a vékonybélből érkező vér visszaszállítja a májba. A tápanyagfelszívással párhuzamosan a vékonybél éhbéli és csípőbéli része tehát a folyadékvisszaszívásban is alaposan kiveszi a részét.

Az éhbél  fő feladata az emésztés mellett a zsírok felszívása és a víz visszaszívása. Az éhbél naponta összesen mintegy 5 liter folyadékot szivattyúz vissza a bélből.

A csípőbél csak akkor vesz részt az emésztésben, ha a vékonybél előző szakaszai nem győzik a feladatot. Ezen szakasz nyálkahártyája főként az epesavak újrahasznosításával, felszívásával, folyadékvisszaszívással és a B12-vitamin felszívásával van elfoglalva. Munkája nyomán a bélsár víztartalma 2-3 literrel lesz kevesebb.

A táplálékból és az emésztőnedvekből nagyjából napi kilenc liter folyadék, nagy százalékban víz kerül a tápcsatornába. Ebből mintegy nyolc már a vékonybélben visszaszívódik. A vékonybelet elhagyó béltartalomban a feldolgozhatatlan táplálék-maradékok és víz marad vissza. A vékonybél a vastagbél vakbéli részébe nyílik. A táplálék leglassabban emésztődő részei az evés után 7-8 órával érkeznek a vastagbélbe.

A máj 

A középbél nagy emésztőmirigyei a máj és a hasnyálmirigy. A máj emberben közel másfél kilogramm tömegű, vörösbarna színű szerv. A rekeszizom jobb kupolájába illeszkedik be. Felső része domború, alsó része lapos. Jobb és bal lebenyre osztható.

A májba két ér hozza a vért: 

 a májartéria, mely az aortából ered, és friss, oxigéndús vért szállít, valamint 

 a májkapuvéna, ami a máj funkcionális ere, a bélcsatorna felől – kivéve a végbél alsó kétharmadát, a hasnyálmirigyet és a lépet – szállít tápanyagokban gazdag vért.  

A májba lépő erek az ún. májkapun lépnek be a máj állományába. A máj szöveti szerkezete rendkívül bonyolult.

A máj szövettani és működési egysége a májlebenyke, mely egy hengeres test, sugarasan futó májsejtgerendák építik fel. A májba futó erek – a májartéria ill. a májkapuvéna – egyre kisebb erekre ágaznak, végül a májlebenyke szélén egymás mellé kerülnek és vértartalmuk keveredik. Belőlük erednek az egyes májsejtgerendák között futó májkapillárisok, amelyek a májlebenyke közepén a centrális vénában egyesülnek.

 A centrális vénák egyre nagyobb vénákká folynak össze, végül májvéna hagyja el a májkapun keresztül a májat, módosított összetételű vért szállítva a testvénába (alsó üres véna).

Az epeutak , a májsejtek közötti epekapillárisokkal kezdődnek, melyek egyre nagyobb vezetékekké egyesülnek, végül az epevezetékbe torkollva ugyancsak a májkapun át hagyják el a májat.

Az epeutak szakaszai: 

a)májon belüli (intrahepaticus) epeutak:

- a májlebenykékben az egymással érintkező májsejtek felszínén barázda húzódik, melyek egyesülése adja a fallal nem rendelkező epekapillárist

- ezek folytatása a lebenykék között a fallal rendelkező epekapilláris

- az epekapillárisok a ductus hepaticusban szedődnek össze

b) májon kívüli (extrahepaticus) epeutak:

- epehólyag (vesica fellea seu cholecysta)

         * lúdtojás nagyságú

      * vékony falú tömlő a máj alsó felszínén a H alakú barázda a jobb elülső részén

         * az epe tárolódik benne

         * a kivezetőcsöve a ductus cysticus

- ductus choledochus

    * a ductus hepaticus és a ductus cysticus összeömlésével keletkezik

     * a duodenumba a Vater papilla (seu papilla duodeni) révén nyílik

* a benyílás előtt rendszerint hozzá csatlakozik a hasnyálmirigy kivezetőcsöve

    * a benyílás előtt gyűrűs záróizom musculus sphincter Oddi található

Az epeképzés:

a) májban 0,5-1 liter/die mennyiségben a májsejtek termelik a világos Citromsárga színű májepét
b) emésztési szünetben a m. sphincter Oddi zárva, ekkor az epe az epehólyagban raktározódik és 9/10-re besűrűsödik, Barnászöld hólyagepévé
c) a savanyú gyomortartalom duodenumba jutásának hatására a hámsejtekben a cholecisztokinin nevű hormon termelődik, amely a keringés révén eljut az epehólyaghoz, ekkor a záróizom megnyílik és az epe általában a hasnyálmirigy nedvével közösen a duodenumba jut és ott a duodenum nedvvel továbbhígulva Aranysárga színű bélepévé alakul

 Az epe összetétele:

ENZIMEKET NEM TARTALMAZ!
- epesavak és azok sói

- epefesték (bilirubin - biliverdin)
- koleszterin
- lecitin
- szervetrlen sók
- nyákanyagok

- víz

 Az epe feladata:

- csökkenti a zsírok felületi feszültségét → emulgeálnak

- a pancreasnedv emésztőhatását fokozzák

A máj , a szervezetszintű anyagcsere központja, működése rendkívül szerteágazó. Röviden,

 minden szerves tápanyag (szénhidrát, zsír, fehérje) anyagcseréjében részt vesz. 

 A vércukorszint szabályozója, 

 az izomban keletkező tejsavat glükózzá alakítja (glükoneogenezis), 

 szénhidráthiány esetén aminosavakból szénhidrátokat állít elő, 

 zsírokat szintetizál pl. glükózból (inzulin hatásra),  koleszterint, lipoproteineket (HDL, LDL stb.) állít elő,  glikogént raktároz, 

 vérfehérjéket (albuminok, protrombin, fibrinogén) termel, 

 termeli az epét, 

 egyes vitaminokat raktároz (A, B12, D, K), 

 karotinból A-vitamint készít, 

 méregtelenít,

 az alkoholt lebontja két enzim (az alkohol-dehidrogenáz (ADH) és az aldehiddehidrogenáz (ALDH)) segítségével. Az ADH az alkoholmolekulákat acetaldehiddé oxidálja, míg az ALDH ezt a vegyületet oxidálja tovább acetátionná, ami majd acetilcsoporttá alakulva a citrátkörben bomlik le.

 más vegyületekhez – bilirubin –OH-csoportokat építve vízoldhatóvá tesz, segítve kiürülésüket, 

 nehézfémeket felhalmozza, akkumulálja. 

 Részt vesz a vörösvértestek lebontásában, a hemoglobin anyagcseréjében. Ezt a feladatot a májsejtekhez kapcsolódó, fagocitáló képességű ún. Kupffer-sejtek végzik. 

 A lebontott aminosavak nitrogéntartalmából karbamidot, a purinbázisokból húgysavat állít elő.

A májregeneráció

A májlebenyke sematikus áttekintése , a májregeneráció kapcsán . A vér a májba áramlik a vena portae-ból és a májartériából a centrális véna felé a sinusoidon keresztül, amelyet perforált máj szinuszos endotélsejtek (LSEC-ek) vesznek körül. A hepatociták által termelt epe az epevezetékekbe gyűlik az epevezetékeken keresztül, amelyeket a hepatociták apikális membránja vesz körül. A Kupffer-sejtek (KC), a májban található makrofágok, a sinusoidok lumen oldalán helyezkednek el, míg a máj csillagsejtjei (HSC-k) az LSEC-ek közvetlen közelében helyezkednek el. A Hering-csatornák a hepatociták és az epevezetékek közötti csatlakozást jelentik.

A májregeneráció egy jól koordinált folyamat, amelyet a hepatociták és a nem parenchymális sejtek végeznek.