HOMÁLYOS PONTOK SZENT ISTVÁN HALÁLA KÖRÜL - és ennek kapcsán :

Magyar uralkodók és királyok 

valamint a trónra várományosok és trónkövetelők felsorolása haláluk módját illetően

II.

15 - I. Géza - ragadványneve: Magnus;

1040 körül – 1077. április 25.(37 éves kora körül) halálának oka ismeretlen (talán méreg ?) .

- magyar király ; I. Béla király és Lengyelországi Richeza királyné fia. 

Géza király haláláról krónikáink, szokásuk szerint, pár rövid szóban tudósítanak, ámde ez a pár szó mégis fogódzót nyújt Géza király rejtélyes halálának megfejtéséhez. Kiderül ugyanis, hogy: 

1. Géza (1074-1077), akit népünk a "Magnus király" (Hatalmas, Nemeslelkű) névvel tisztelt meg, tárgyalások közben betegedett meg és így szerzett ismeretlen betegségébe halt bele. 

2. Krónikáink "virtusokkal ékesnek" nevezik korai halálával kapcsolatban, s ez feltétlenül úgy értendő, hogy nemcsak erkölcseiben és szellemileg volt "ékes", de erőben, egészségben is. 

3. Mindössze három rövid évig uralkodott. 

4. Halála hirtelen és váratlan volt. 

5. Noha születési idejét nem ismerjük pontosan, bizonyos, hogy a harmincadik életéve körül járhatott. Virágjában törte le tehát a halál, és hat kiskorú neveletlen gyermeket hagyott hátra. Még gazdagabb, izgalmasabb anyagot hoznak tudomásunkra e halál előzményeinek és körülményeinek ismertetésével a krónikák. Jóvoltukból rendkívül különös jelenéseknek válhatunk részeseivé s titkos szövetkezést, gyilkos merény kitervelését követhetjük nyomon egy derék, s a legjobb pillanatban elrejtőzött egyházfi, a kesztölci Szent Megváltó monostorának igazlelkű apátja, az olasz Willermus apát révén. Willermus vagy Vilmos apát, miután látta, hogy Salamon király bizalmas híveivel tanácskozásra ült össze, elrejtőzött valami kis zugolyban (talán a gyóntató fülkében), ahonnan mindent jól láthatott és hallhatott: a fülke résén át bekukucskált a templomban zajló tanácskozásba és az ö révén, általa, mintegy az ö szemén át mi is beleshetünk történelmünk egy olyan titkos eseményébe, amelyet gondosan el akartak rejteni minden fül és minden emberi szem elöl: Willermus apát fülével és szemével bepillanthatunk a történelem szürke záróhéja mögött zajló erőmozgásokba, a történelemnek azokba a háttérdimenzióiba, amelyek hét lepellel el vannak zárva ,tekintetünk elöl, ilymódon valósággal néma részeseivé válhatunk az itt zajló cselekménynek. Titkos szövetkezés jelenetei sorjáznak a szemünk előtt. Salamon király legbensőbb híveivel, köztük Vid ispánnal – aki a krónikák szerint királya király fölött – arról tanácskozik, miként szabadulhatna meg legfőbb ellenfelétől, Géza hercegtől, a későbbi királytól. Vid kész tervet nyújt be Géza herceg elfogására és meggyilkolására: De halljuk a krónikát! 

"És amikor Salamon király Szekszárdra érkezett, és tábort ütött Kesztölc helység fölött, a vecsernye meghallgatására a Megváltóról elnevezett monostorba ment. A vecsernye után pedig a monostorban Vid és mások ezt a tanácsot adták a királynak: "Uram – mondták –, tudod, hogy László Oroszországba ment, Lampert meg Lengyelországba, hogy zsoldos sereget fogadjanak testvérünk, Géza, herceg megsegítésére. GYAKRAN TANÁCSOLTUK MÁR FELSÉGEDNEK, MOST IS MEGTESSZÜK: TÖRJÖN RÁ FELSÉGED A HERCEGRE, AKI IGFÁN ERDEJÉBEN VADÁSZIK; AZ ÉJ CSENDJÉBEN INTÉZZÜNK 

TÁMADÁST ELLENE, FOGJUK EL, ÉS VÁJJUK KI A SZEMÉT. És mire László és Lampert megérkeznek a magukkal hozott sereggel, már nem tudnak ellenállni nekünk. Es ha meghallják, mi történt, be se mernek vonulni az országba. Felséged mindezt megteheti, MIVEL AZ Ő TANÁCSURAI IS FELSÉGED HÍVEI. A hercegséget felséged nekem adja, és így jól megtámogatja koronáját. A király pedig ennek hallatára megígérte, hogy hajnalig gondolkozik a tanácson. Es tetszetősnek tűnt a tanács az ő szemében."

Kétségtelen tehát: tanácsosai Géza meggyilkolását javasolják Salamonnak, és ő a tanácsot miként a későbbiekből kitetszik, el is fogadja. Az alattomos gyilkossági terv csak azért nem sikerül, mert Vilmos apát, aki a tanácskozást kihallgatja, leleplezi a gyilkos tervet, s az utolsó pillanatban felhívja rá a mit sem sejtő Géza figyelmét:

"A monostor apátja, név szerint Olasz Vilmos azonban bezárkózott egy rejtekhelyre, mintha Istenhez imádkozna  a monostorban, és kihallgatta a tanácskozást. Azonnal hírvivőt küldött a herceghez, és vele egy levelet, hogy őrizkedjék a királytól."

Az életmentő figyelmeztetés azonban elsikkad, mert közbelépnek Salamonnak a Géza táborába beépített ügynökei. "Mikor aztán a hírvivő a herceghez érkezett, ott voltak a herceg hitvány tanácsosai, vagyis inkább árulói, tudniillik Peterd, Szolnok és Bikács, és azt mondogatták: "Uram, herceg, ne félj, mert az apát részeges, és részegségében küldött hozzád hírvivőt, nem is tudja, mit beszél." Ezt pedig azért mondták, mert a herceget Salamon kezére akarták adni. A király pedig bízott bennük" és ugyanitt, az Igfán erdejében vadászni indult."

Az apát mentőakciója tehát az áruló tanácsosok közbelépésére Géza jóhiszeműségén meghiúsult. Minden készen állt tehát, hogy egy újabb "vadászszerencsétlenség" történjék, ahol ismét egy nagy tehetségű magyar király jelölt veszítse életét. Salamon király ugyanis elfogadta a gyilkosság tervét. Olasz Vilmos apát azonban résen állt.

"Reggel, amikor a királya gondolkodási idő végeztével hajnali ájtatosságra ment, az apát megint elrejtőzött a monostorban, hogy kihallgassa a tanácskozást. ó ugyanis a herceg híve volt, mert annak a fia volt a herceg, aki az ő egyházát alapította.

A hajnali zsolozsma eléneklése után mindenki eltávozott, de a király és Vid hátramarad, és elfogadta azt a tervet, amit Vid tanácsolt a királynak. Amikor az említett apát mindezt meghallotta, mindjárt levetette szerzetesi öltözékét, világi ruhát vett, kardot kötve lóra szállt, és nagy sebesen a herceghez ment; reggel még alva találta. Fölébresztette, és azt mondta neki: "Fuss, herceg, mert már közelednek Salamon vitézei, és azonnal elfognak, ha nem futsz."

Géza herceg fölserkent, sietve összegyűjtötte hadait és indulni akart az ország határaira. De nem maradt rá ideje: Salamon hadai már felvonultak ellene. Megdöbbentő képet fest itt a krónika Salamon bábkirály voltáról: ez a jellemzés tökéletesen ráillik azoknak a bábkirályoknak sorára, kiknek bábkirály voltáról történettorzítóink mélységesen hallgatnak. "Vid, úgy irányította a királyt, mint tanítómester a tanulót, A KIRÁLY EGYÁLTALÁN NEM JOG SZERINT, DE VALOJÁBAN AZ Ő ALATTVALÓJA VOLT – óvakodjon ilyesmitől minden ember, de leginkább a király(ok)." A hazánkban félelmetesen elharapózott árulás színképeit tükrözik a további fejlemények is: "A herceg és serege Kemejnél találkozott a királlyal. A herceg főemberei, sőt inkább árulói titokban hírvivőket küldtek a királyhoz, mondván: ha a király megtartja őket méltóságukban és .. kegyeibe fogadja (ez az árulás bére!) CSERBENHAGYJAK AZ ÜTKÖZETBEN A HERCEGET, ES ÁTPÁRTOLNAK A KIRÁLYHOZ: A király pedig megnyugtatta őket, esküt is tett rá, és azután nyugodtan átkelt a Tisza fején a herceg ellen. És amikor az ütközethez közelegtek, a király Nagyfiaegyháznál öltözött fegyverbe, ott egyesítette csapatait az ütközetre, és megtámadta a herceget, és le is győzte, hiszen segítői csalárdul cserbenhagyták. Géza főemberei pedig, Peterd és Bikács, a vámépek három csapatával az ütközet alatt átpártoltak Salamonhoz, ahogy ígérték, Géza herceg pedig, bár seregének legnagyobb része cserbenhagyta, mégsem rettent vissza, és csupán egy csapattól kísérve, Salamon harminc csapata ellen a legdühödtebb harcot vívta." Ámde hasztalan a gaztett; Gézát nem tudják elfogni és megsemmisíteni, az árulók sorsa viszont beteljesedik: "Az árulók futás közben jelt adtak a királynak (Salamonnak) – ahogy Júdás, az áruló is jelt adott –, felemelték a pajzsaikat, hogy a király vitézei ne üldözzék őket. A király katonái azonban nem tudták, hogy ez az árulás jele, és látva, hogy a herceg csapatai futásnak erednek, üldözőbe vették őket mindhalálig, úgyhogy az árulók közül alig egynehányan kerülték ki a halált." (Thúróczy: A magyarok krónikája 154-156) Fentiekből kitetszik: Salamon király már akkor gyilkos terveket szőtt hatalmas vetélytársa, Géza elpusztítására, amikor még minden esélye megvolt rá, hogy katonai eszközökkel, fegyverrel gyűrje le. Mennyivel inkább rászánja hát magát a titkos ügyletekre azután, miután Gézát a helyébe királlyá koronázzák – szerinte elbitorolja királyságát –, és amikor már vetélytársa elpusztítására és trónja visszaszerzésére nincs más eshetősége, mint Géza titkos eszközökkel – méreggel való elpusztítása, hiszen arra, hogy hamarosan meghal, Géza fiatalsága és egészsége folytán nincs semmi kilátása. 

Mi történik hát? Géza – aki ekkor már a nép által szeretett és magnusnak (Nagy, Hatalmas, Nemeslelkű) nevezett király – jóhiszeműen és békülést keresően tárgyalásokba bocsátkozik az elűzött, trónja fosztott Salamonnal: engesztelhetetlen, erkölcsi gátlásokat nem ismerő ellenségével. Még folynak a tárgyalások, mikor kirobban a dráma: "Ide s tova jártak hát a követek, s e dologról ki-ki másképpen vélekedett; a megegyezés ügye nem haladt jó végre – tudósít a Képes Krónika – o Eközben Magnus Király súlyos betegségbe esett, és bár virtusokkal volt ékes, április huszonötödikén minden test útjára tért."

Eközben – miközben Salamonnal még folytak az eredménytelen tárgyalások. Úgy véljük, ehhez már fölösleges bármit is hozzáfűznünk. Köztudott, hogy az efféle, hosszan elnyúló tárgyalásokon, kivált uralkodói szintű egyezkedéseken sok ismeretlen, idegen személy is megjelenik, és ilyenkor – a békülékenység jegyében – sűrűn és óvatlanul folynak az italozások, poharazgatások. II. Endre – és több más királyunk is – egy hasonló tárgyalássorozat után hunyt el fölöttébb gyanús, hirtelen halállal.

16 - I. László , 1040 körül –1095. július 29. (55 éves kora körül) halálának oka ismeretlen (talán méreg ?) .

- magyar király ; I. Géza király testvére. Fiúörökös nélkül hunyt el, leánya, Piroska hercegnő II. Ióannész bizánci császár felesége lett. 

Nevéhez fűződik a magántulajdon védelmének megszilárdítása, Horvátország elfoglalása * (1091) és az első magyar szentek avatása. Őt magát is szentté avatták 1192-ben, és kivételes fizikuma miatt nevezik az „Isten atlétájának” is.

* Mikor ugyanis Zolomér király gyermekek nélkül halt el, a felesége, László király nővére, sokat szenvedett férjének ellenségeitől, és Jézus Krisztus nevében segítséget kért fivérétől, László királytól. A rajta esett jogtalanságokat a király keményen megtorolta, Horvátországot és Dalmáciát teljességgel visszaszerezte neki, majd az említett királynétól a saját uralma alá vetette. Ezt a király nem kapzsiságból cselekedte, hanem azért, mert a királyi törvény szerint őt illette az örökség: Zolomér királlyal ugyanis első fokon rokonságban állott, és annak nem volt örököse.”

SZENT LÁSZLÓ KIRÁLY A MENNYBE SZÁLL

Alattomban, váratlanul törtek rá a halálosvégű, ismeretlen betegségek az Árpád-házi királyokra. Miféle betegségek voltak ezek? – arra krónikásaink jobbára nem tértek ki, vagy mert ók maguk sem tudják, mi volt a királyok halálának oka, vagy mert ildomosabbnak vélik a halállal felvetődő tények és körülmények elhallgatását. Bizonyos jelek arra mutatnak, hogy ez valóban így van. Még ott is csupán a kegyesen ájtatoskodó vallási formulákat hajtogatják, ahol volna mód és alkalom a gyilkosságra utaló körülmények tisztázására, mint például Szent Imre herceg – és számos más királyunk – esetében, ahol külföldi forrásokból (Albericus, Hildesheimi Krónika stb.) kell megtudnunk; mint például Imre herceg esetében, hogy a vallásos megszállottnak beállított ifjú herceg – miként erről már megemlékeztünk – a kegyes beállítással homlokegyenest ellentétes módon vadászat alkalmával vesztette életét – állítólag egy – időzített időpontban közbelépő – vadkan által. A halál rideg, kézzelfogható tényei úgy látszik, nem férnek össze a mindent általánosságok ködébe mosó kegyes szólamokkal, amelyek egyébként a gyilkosságra utaló mozzanatokat is eltakarják. Szent László király (1077-1095) legjelentősebb Árpád-kori uralkodóink egyike. A meghasonlásba kényszerített, idegenérdekű vezetőréteggel, szellemiséggel belülről is bomlasztott magyarság az ő uralma alatt mintha éledezne, eszmélkedne, igaz szívvel szerette a magyarságot, annyira, hogy véres, polgárháborús ütközetek után még elesett ellenségeit is megsiratta, ha azok magyarok voltak. A hajdanságban mérhetetlen lélekszámú és hatalmú magyarság (szkítaság) a több mint évszázados irtózatos pusztítás, bomlasztás, elvéreztetés, mételyezés után még mindig Európa egyik vezető hatalma, amely nagy csalattatásaiból kissé éledezni kezd. Magyarország Európa egyik jelentős országa, amely még magába foglalja színmagyar területeivel az ősi Szerémséget, Szepességet, Etelközt, beleértve az ősi Magyarország keleti szent védőövezetét, a dévek földjét, Moldovát is le az Iszterig, Havaselvével, miként ez Arany János Szent László c. költeményéből is kitetszik:

"Monda László, a nagy király, 

Eredj szolgám, Laczfi Endre, 

Küldj parancsot, mint a villám, 

Köss nehéz szablyát övedre. 

A tatártól nagy veszélyben 

Forog Moldva, ez a véghely: 

A tatárra veled menjen 

Tíz ezernyi lófő székely."

Mondák, legendák keletkeztek róla és élnek mindmáig a nép ajkán, s valós küzdelmeit mégsem ismerjük. Kilenc évszázada immár, hogy meghalt és alakja körül még mindig lélekfojtó és szemfájdító a köd. Kilenc évszázad sűrű pora takarja el szemünk elől az akkori eseményeket, és ennek a pornak jelentős részét alkotja a szándékos mellébeszélés és célzatos hazugság: az idő eltemette a bizonyítékokat, ha voltak, nem könnyű hát jottányi előhaladást is elérni, észrevétlenül megmaradt fogódzókat, bizonyosságokat találni, s történészeink ilyenkor mit mondanak? – lássuk a bizonyítékokat! s bizonyítékon ők kizárólag a sebből előhúzott kést, a késen levő ujjlenyomatokat, a méregpohár fenekére tapadt méregmaradékokat értik – olyan bizonyítékokat, amit mai gyilkosságok nagy részénél sem tud a modern kriminalisztika felmutatni –, s ezek híján hangoztatják: nem történt bűncselekmény, nem volt semmiféle gyilkosság a magyar történelem fehér takarójára egyetlen vércsöpp nem sok, de még annyi sem hullott. Van azonban valami, ami kishíján több, mint a bizonyosság: a valószínűség, ami nélkül a bizonyítás vak útra fordul. Kiváló kriminológusok, jogászok, igazságügyi orvosszakértők tudják: nincs teljes bizonyosság: a bizonyosság csupán lehetséges szintű valószínűsítés: ez az a fő csapás, amelyen a törvény és a kutató gondolat haladhat, s nekünk is be kell érnünk ennyivel: tényekkel rakjuk körül királyaink halálát, közvetlen és közvetett tényekkel, s a tények rajzolják ki, mi történt, minek kellett történnie. így járunk el Szent László esetében is. Szent László férfikora delén volt, teli nagy tervekkel, mikor élete hirtelen megszakadt és a halál elragadta.

De adjuk át a szót a krónikásnak.: 

"A király pedig összegyűjtötte seregét és unokaöccsének sérelme miatt megindult. a csehek ellen. DE AMIKOR CSEHORSZÁG HATÁRÁRA ÉRT, NEHÉZ BETEGSÉGBE ESETT." A király, miként ez a krónikából is kiviláglik, addig egészséges volt s a közvetlen háborús összecsapás előtt, a cseh határszélen esett – váratlanul és előzménytelenül – "nehéz betegségbe". Szent László tüstént megértette, megérezte, mi történik vele, "Összehívta főembereit, követségbe küldte Marcel prépostot és Péter ispánt Kálmánhoz, hogy térjen vissza Magyarországra." Szent László tehát mihelyt a betegség rátör, tudja, hogy számára nincs menekvés és meg kell halnia. Miből, minek alapján vonja le ezt a következtetést, nem tudjuk, de hogy erre a következtetésre jutott, semmi kétség: ezért hívatja haza azonnali hatállyal fiát, Kálmánt, hogy helyébe lépjen a királyi székbe. Valóban így is történik minden. Szent László király rövidesen meghal és Kálmán fia lép örökébe. "Szentséggel és kegyelemmel telve költözött át az angyalok társaságába uralkodásának tizenkilencedik esztendejében ,- írja a Képes Krónika – és Váradon temették el saját monostorában, az Úr 1095-ik évében július 29-én, vasárnap." A krónikás szövegből, a történeti tényekből az alábbi következtetések adódnak: - Szent László tett készsége és férfiereje teljében van, - s hogy ez valóban így van tanúsítja, hogy alig pár hete felkérték a kereszteshadak fővezérletére, mint arra legrátermettebbet, legméltóbbat: és László el is vállalja a fővezérséget, - teli van nagy tervekkel, dinamikus cselekvésvággyal, - nyár derekán II. Bresztiszláv cseh király ellen indít hadat - a cseh határra érve halálos kórság tör rá, ami hamarosan elviszi - cselekvés közben, háborús összecsapás előtt a cseh határon tör rá a halálos kór - nem tudjuk, mi történt ott a cseh határon az ütközés előtt, de csaknem bizonyosra vehető, hogy a háborús összecsapás előtt küldöttség érkezett és megbeszélésekre, tárgyalásokra került sor - eközben szakadt rá a királyra a halálos kór - talán kibékülésre került sor? talán poharazgattak? - a háborús összecsapás természetesen elmaradt, a hadak visszatértek, a magyar is a holtbeteg királlyal - László, mint aki pontosan tudja mi történt, mi történik vele, nyomban megtette végintézkedéseit, gondoskodott utódlásáról, - nagy kérdés: miből tudta, hogy vége van, s nem menekedhet? Az Anjou-legendárium egyik képén a főurak rémülten merednek a nagy király tetemére. Ennyi mindössze az, amit itt felhozhatunk.

17 - Kálmán - ragadványneve: Könyves ; 1074 körül – 1116. február 3. (42 éves kora körül) , halálának oka ismeretlen (talán méreg ?) .

- magyar király azonkívül horvát és dalmát király ; Apja I. Géza király, I. Béla király fia, anyja Loozi Zsófia királyné, a belga-limburgi Arnulf herceg leánya.Első felesége Hauteville-i Felícia szicíliai grófnő, második felesége Rurik Eufémia kijevi hercegnő volt.

Már életében Európa egyik legműveltebb uralkodójaként tartották számon. Eredetileg egyházi pályára szánták, egészen főpapi méltóságig jutott: előbb Nagyvárad, majd Eger püspöke lett.

KÖNYVES KÁLMÁN KIRÁLY ÉS AZ ORSZÁGÁRULÓK

Mi történt Könyves Kálmán (1096-1110) királlyal? Hogyan halt meg? Miként végezte életét és uralkodását? Miféle rejtélyek lappanganak élete és halála körül? A legenyhébb megfogalmazás az, hogy szokatlan körülmények között végezte, s az egykorúak mérget, isteni bosszút (vérbosszút) emlegettek. Krónikáink meglehetősen sajátos módon méltatják Kálmán király halálát. Szerintük a királyt a fülére tett, méreggel bekent tapasz ölte meg, amely kiszívta agyvelejének egy részét. Történtorzítóink és azok, akik a magyar történelem titkainak feltárásában ellenérdekeltek, kurtán-furcsán akarják elintézni ezt, kinyilatkoztatván, hogy a kérdéses váladék nem agyvelő volt. Egyikük orákulumként így szól: a krónikások által "emlegetett ‘agyvelő’ pedig nyilván genny" volt. Így. Pár odaveszett szóban. Diktátumként. Kész, vége. Semmi egyéb nem számít. Csupán ennyi: genny vagy agyvelő? Tudatlanság és tudás összecsapása. Csőlátás és csőlátásra szoktatás. Valaki téved. De ki az, melyikük az? Középkori krónikáink, vagy azok letaglózói? Az állítás téves, vagy annak fölényes tagadása? Valóban ennyi volna az egész kérdés: egyik nagy Árpádházi királyunk, Könyves Kálmán király halálának, tragédiájának egésze beszűkíthető ebbe a két szóba – genny – agyvelő? Ezen túl nincs semmi egyéb? Lássuk hát a legilletékesebbet, a Képes Krónikát, s mindenekelőtt az előzményeket. A Krónika félelmetes eseményekről számol be. Olyan jelenségekről, amelyek alapjaiban rázzák meg az országot, s amelyek alkalmasak minden ország hatalmának megdöntésére, gyökeres elpusztítására: a belső árulás összefog a külső nagyhatalmakkal, vagyis a belső árulás nemzetközi összeesküvéssé terebélyesedik és támadó idegen hadsereg jön az ország határaira. 

"Az Úr 1113-ik évében a császár hatalmas sereget mozgósított Álmos herceg érdekében, és Magyarország határára jött."

Álmos herceg tudniillik, a király összeférhetetlen, szüntelen cselszövésekbe bonyolódó testvére, akit méltán a kor rossz szellemének nevezhetünk, trónkövetelőként lép fel testvére ellenében, és külföldi segítséget' kér trónigényének érvényesítésére. Kálmán mesteri diplomáciával, ajándékokkal, kedveskedő ígéretekkel eléri, hogy a császári sereg visszavonul. A király ezután elfogatja testvérét, Álmost és azt kicsiny fiával együtt megvakíttatja, hogy ilymódon egyszersmindenkorra alkalmatlanná tegye őket az uralkodásra, de az ország főemberei közül másokat is büntetéseknek vet alá. A Krónika az alábbiakat fűzi ehhez: "Mégsem vált hasznára az ártatlan vér kiontása, mert az ISTENI BOSSZÚ KORAI HALÁL BÚS ITALÁT NYELETTE LE VELE, ÉS MEGBÜNTETTE ideigtartó országának romlásával." Lehet-e ennél világosabb kifejezése a király megmérgezésének? 

- A király korai halála a főúri bosszúállás következménye. 

- Még a gyilkosság végrehajtásásnak módját is meghatározza a Krónika: "a korai halál bús italának lenyeletése" semmi egyéb, mint a király méreggel "a korai halál bús italával" való megitatása. S mindez távolról sem holmi alaptalan megnyilatkozás: a Krónika szavai mélyen a kortörténet eseményeibe ágyazódnak: 

1. Kálmán király elhárítván az országot fenyegető háborús veszélyt drasztikusan lesújt azokra, akik ezt a veszélyt okozták. 

2. Akciót reakció, cselekvést ellen-cselekvés követ: a pártütők a maguk módján visszaütnek: Kálmánnal mérget itatnak. 

3. Kálmán súlyosan megbetegszik. Látnivaló: ez a középkori krónikáink által igazolt, hiteles történelmi eseménylánc tökéletesen okszerű és ésszerű: eseménymozzanatai egymásból következnek.  Vagyis Könyves Kálmán király halálának kérdése messze túlterjed az "agyvelő vagy genny" hamis problémáján, végletes problémaleszűkítésén. S hogy ez mennyire hamis, kitűnik a következőkből. 

a/Kálmán király valamiféle fülbajban, fülgyulladásban megbetegszik. Ez természetesen elképzelhető. De nyitva marad a kérdés: miért éppen ekkor? miért az öszszeesküvőkkel való leszámolás után? Hiszen a krónikás még fentieken túlmenően is félreérthetetlenül utal a két esemény, a pártütők megbüntetése és a király betegsége közti szerves kapcsolatra. "Ezek után a király súlyosan megbetegedett..." 

Hivatalos történészeinkről föltehető-e, hogy nem olvasták a krónikák idevágó részeit, vagy olvasták, de nem fogták fel azok tartalmát? Mindenesetre tény marad: az ártatlan fülbajban szenvedő király meséje kizárja a történelmi összefüggéseket, s a király megbetegedését a véletlen tartományba utalja: véletlenül betegszik meg s véletlenül épp ekkor.

b/ Ha a király – e beállítás szerint – csakugyan holmi közönséges fülbajban betegedett meg és füléből csakugyan a szokásos váladék, genny szivárgott, akkor felhorgad a nagy kérdés: mibe halt bele s mi vitte el gyors iramban, hiszen a fülbetegségek nem pusztítanak úgy, mint a pestis, himlő, kolera, hanem csendesebb lefolyásúak és zömükben gyógyíthatók, s a régiek értettek is gyógyításához, egyáltalán nem lévén olyan tudatlanok, mint amilyennek némelyek őket beállítani szeretnék. 

c/ De visszatérünk az "agyvelő – genny" problémához. S itt idéznünk kell ismét a Krónikát. Kálmán királynak "volt egy Draco nevű olasz orvosa, AKIBEN FELETTE MEGBÍZOTT. Ez flastromot rakott a király fülére, mert gyötörte a fejfájás". Figyelem! Meg kell szakítanunk a krónikás szövegét: Kálmán király fülbaja, fülfolyása itt kezdődik! A királyt előzőleg csupán fejfájás gyötri, ennek ezer oka is lehet, Draco ezért tesz rá  flastromot a fülére, a fejfájás, nem pedig fülfájás, fülfolyás vagy fülpanaszok miatt! A váladékot aztán Draco flastromja húzza ki. Ez a flastrom természetesen nem holmi száraz, tiszta vászon vagy valami efféle, hanem egy bizonyos ismeretlen anyaggal Draco által bekent tapasz: ez pedig – a tények tanúsága szerint nem gyógyít, de betegít: ebbe hal bele a király. "A flastrom ereje a fül üregén át kiszívta agyának nem kicsiny részét." – mondja a Krónika. A király fejfájását Draco flastroma nemhogy enyhítené, de az elviselhetetlenségig fokozza. "Amikor tovább már el nem viselhette a flastromot, levette és megmutatta Ottmár ispánnak. Ottmár ispán megnézte a flastromot, látta rajta a kiszívott agyvelőt, és így szólt a királyhoz: "Uram, el kell látnod magad útravalóval". Ennek hallatára megijedt a király, és felsóhajtott." – fülében "átkos csalmatok levével"... Mert mintha Hamlet szelleme hátborzongató históriájának valamiféle korai előváltozatát hallanók. Hamlet apját is gyanútlanul hantolják el, abban a hiszemben, hogy természetes halállal hunyt el. Kísértő szelleme azonban a következőkben vallja meg Hamletnek, hogy mi történt vele a valóságban: 

"... Üvegben átkos csalmatok 

levével, S fülhézagomba önté e nedű 

Bélpoklos csöppjeit, melyek hatása 

A vérnek oly halálos ellene, 

Hogy gyorsan átfut, mint a kéneső, 

A testbe minden ösvényt és kaput, 

S mint tejbe csöppentett oltó a tejet 

Megoltja, összerántja hirtelen 

A híg, az ép vért: így történt velem; 

Egyszerre undok ótvar kérgezé, 

Csömörletes héjjal, Lázár gyanánt, 

Szép. sima testemet." 

Léteztek-e hát efféle mérgek? Vagy mindez csupán üres szó, puszta képzet? Könyves Kálmánt nem mérgezték meg? Hamlet atyját sem mérgezték meg? Tévednek krónikáink? Shakespeare is téved? De foglaljuk itt össze, mit is mondanak a krónikák! 

1. Kálmán király bosszúállás következtében betegedett meg. 

2. Következésképp: a király megbetegedését mérgezés okozta. 

3. Draco nevű olasz orvosa mérgezte meg, akiben indokolatlanul megbízott. 

4. A Draco által a király fülére helyezett flastrom mérgezett volt. 

5. A mérgezett flastrom kiszívta a király agyvelejét. 6. Kálmán maga is gyanakodni kezd orvosára s határozottan úgy véli, hogy betegsége (és orvosa) körül valami nincs rendben. 

7. Ezért orvosa távollétében sajátkezűleg leveszi füléről a flastromot, és megmutatja azt bizalmi emberének, a laikus Ottmár ispánnak, annak véleményét kérve erős gyanakvása cáfolására vagy megerősítésére. 

8. Ottmár ispán – a flastromon levő anyagot – szerinte "kiszívott agyvelőt" – látva, közli a királlyal: nincs mentség számára, várja a halál. 

9. Könyves Kálmán megrémül és feljajdul (Thúróczy) a hír hallatára: vagyis a hír váratlanul éri: betegsége nem adott rá okot, hogy számítson közeli halálára. Nagy kérdés: lehetséges-e, hogy Ottmár Ispán akkora tudatlanságban leledzett, hogy nem tudta megkülönböztetni a gennyet az agyvelőtől? Nem látott tán még effélét soha? Maga Kálmán király is tüstént elhiszi és magáévá teszi ezt az állítólagos képtelenséget, tévhiedelmet. Mi több: középkori krónikáink sora is fenntartás nélkül elfogadja ezt. Ottmár ispán megállapításának azonban csupán az egyik része, előrésze az agyvelőre való utalás: megállapításának lényegi része: a király halálán van s haladéktalanul intézkednie kell az utódlás kérdésében: gondoskodnia kell trónutódjáról, mielőtt meghal.  Ez pedig, mint tudjuk, bekövetkezik. Ottmár ispán "diagnózisának" lényegi megállapítása történelmileg beigazolódott. Ebben tehát nem tévedett, ez pedig ellentétben áll a gennypártiak állításával, s felveti a kérdést: Mibe halt bele hát oly gyorsan a király? Efféle fülbajjal, fülfolyással ugyanis – mégha elhanyagolják is, s nem gondoskodnak a kezeléséről, hónapokig, sőt évekig el lehet élni, s az sem kétséges, hogy az efféle bajokat az ősi, népi gyógyászat eszközeivel rendszeresen gyógyították. De a király mellett ott voltak udvari orvosai, s ott volt Draco, akinek mégiscsak kellett valamit értenie a fülbajok gyógyításához: a király mégis, ennek ellenére – vagy talán épp ezért? –hamarosan belehalt nem halálos jellegű betegségébe. Még tovább menve: némelyek azért kardoskodnak a genny mellett, mert tagadni akarják, hogy Kálmánt megmérgezték, megfeledkezvén arról, hogy a király esetleges betegsége – illetve semmiféle betegség, gyengeség, sérült testfelület – nem zárja ki a mérgezést, ellenkezőleg: a beteg, sérült testfelületre lehet a legkönnyebben és leggyanútlanabbul rávinni a mérget. Esetünkben a király fejfájása nyújthatott lehetőséget Draco végzetes beavatkozására és a halálos flastromnak a fülre helyezésére. (Negyedik István megmérgezésére például az érvágás okozta sérülés teremt alkalmat: erre helyeznek a gyilkosok méreggel bekent flastromot: nem lehetetlen, hogy az ötletet éppen Kálmán megmérgezéséből mentik.) Beteg, elesett embert lehet a legkönnyebben és a legkevesebb kockázattal megölni, megmérgezni, hiszen ilyenkor mindenki természetes halálra gondol, ha pedig sikerült ezt elhitetni (ami történelmi gyilkosságoknál létfontosságú), úgy nincs nyomozás, nincs felelősségre vonás és mégcsak a gyanú sem éled fel.

18 - II. István - 1101 – 1131. március 1.(30 éves kora körül) , halálának oka : vérhas (halálra ölelgették - megölték - megfojtották ?) .

- magyar király ; Kálmán király és Szicíliai Felícia királyné fia.  Fiúutód nélkül hunyt el, ezért örököse unokaöccse, Saul herceg lett.

A HALÁLRAÖLELGETETT KIRÁLY 

II. István (1101-1131) személyében végre olyan királyra bukkanunk, akinek halált okozó baját histórikusaink pontosan megnevezik: II. István vérhasban halt meg. Azazhogy nem ilyen egyszerű. Vérhas, igen, vérhas, de... azaz... tulajdonképpen... Legjobb, ha áttekintjük a fejleményeket... II. István király rövid életének és még rövidebb uralkodásának (1116-1131) időszaka három ütközőzóna, három erőközpont között feszül: Bizánc, Velence és a belső összeesküvő erők között. Mindhárom erőközpont – legalábbis István elleni akcióiban – titkos, egyedül a magyar királyé nyílt, s míg a három hatalmi erőközpont a titkos erőkre építi tevékenységét, a magyar királyi hatalom nemcsak hogy nem alkalmazza, de nem is ismeri ezek tevékenységét. Így hát a küzdelem végkimenetele aligha lehet kétséges. . A három fő ütközőzóna: 

1. Bizánc. A Magyarország elleni, váltakozó formában hosszú évszázadokig tartó délkeleti inváziós terjeszkedés központja, amely végül is leszakítja Magyarország ősi déli területeit, ezekben az évtizedekben erősödik fel. Magyarország hatalmának a X. század második és a XI. század első felében bekövetkezett nagyarányú hanyatlása folytán (mert a világtörténelem nem ismer hatalmi vákuumot); ez más nagyhatalmi, világuralmi aspirációkkal együtt a bizánci törekvéseket is felerősítette, s 1114-től rendszeressé válnak a bizánci betörések, terület foglalások, magyar-bizánci háborúk és ezek folyamán a titkos bizánci manőverezések a hazánk fölötti uralom megszerzésére. 

2. Velencét módfelett aggasztotta az adriai magyar tengerparti hatalom erősödése, titkos ügynökökkel árasztotta el az országot és háborút indított Dalmácia, illetve a dalmata tengerpart birtoklásáért. A titkos ügynökök tevékenységéről, sajnos, mindmáig sincs kielégítő képünk. Tény, hogy ígéretekkel és adományokkal, megvesztegetéssel Velencének időlegesen sikerült maga mellé állítani a magyar tengerparti városok vezető polgárságát. 

3. A harmadik fő ütközőzóna ebben az időszakban a magyar központi királyi hatalom ellen szervezkedő, elidegenedett szellemű egyházi és világi oligarchia, amely a maga hatalmának kiterjesztése, korlátlanná növelése érdekében hatalmi ligákba tömörül és mind újra összeesküvéseket szervez a királyi hatalom megdöntésére. István helyzetét súlyosbítja, hogy apját, Könyves Kálmánt alig tizenöt évesen veszti el, tehát akkor, amikor még nem kerülhetett sor semmiféle királyi tapasztalat átadásra, uralkodói intelemre, figyelmeztetésre, s István serdületlen gyermekként kerül a trónra, anélkül, hogy bármit is tudna a kormányzásról és egyáltalán alkalmas volna a kormányzásra. Gyermekkirály tehát ismét a magyar trónon: olyan állapot ez, amely kedvez minden ellenerőnek, hiszen az ország csaknem fejetlen: gyermekkirály = bábkirály; kormányzótanács uralkodik helyette, s ez kedvez a belső hatalmi megoszlásnak: gyarapodnak, hatalmasodnak a bárók ligái: a királynak nincs tényleges hatalom a kezében. István uralkodásának első évei alárendelt, névleges szerepének megfelelően személyére vonatkozólag különösebb baj nélkül teltek el. A külső villongások, támadások, intrikák természetesen nem szünetelnek, váltakozó sikerrel folyik Velencével a harc Dalmácia birtokáért, a Könyves Kálmán által megvakított Álmos herceg, a kor rossz szelleme sem nyugszik. Személye körül az igazi vihar azonban ott kezdődik, mikor a gyermekkirály felserdül, fellázad bábvolta ellen és jogait érvényesítve kezébe ragadja az ország tényleges irányítását, ami – kellő tapasztalat híján – nem mindenkor előnyösebb a régebbi állapotnál. Mikor történt ez? Adatok hiányában nem tudjuk pontosan, de meglehetős biztonsággal következtethetünk rá a fejleményekből. 1125-1126-ban ugyanis nagy erővel bontakozik ki az ellenpárt szervezkedése: a főurak többsége Vak Álmos herceget akarja István helyébe a trónra emelni, de István az összeesküvést leveri. Álmos számos hívével együtt Bizáncba menekül. István követeli Álmos kiadatását, majd ennek sikertelensége láttán betör bizánci területre és sértő tartalmú levelet küld a bizánci császárnak, aki viszont válaszüzenetében azt ígéri, hogy "kimetszi köldökét férfiasságával együtt". Jelképi formába rejtett halálos fenyegetés ez: a köldök (az életet adó köldökzsinór helye), másfelől a férfiasság kimetszése az életfolytonosság két végpontjára utal s értelme: az írmagostul való kiírtatás. Semmiképp sem tekinthető üres fenyegetődzésnek, márcsak azért sem, mert az ifjú, huszonhatodik életéve körül járó uralkodó súlyosan megbetegszik, annyira, hogy képtelenné válik a hadműveletek irányítására; a császári hadak nagy erővel támadnak és minden balra fordul, a magyarok irtózatos veszteségeket szenvednek és kénytelenek visszahátrálni. Az ifjú király halálán van, s az ellenpárt a király halálára várva új ellenkirályt választ, a második ellenkirályt, nővérének fiát, Sault. Miként Thúróczy írja: "összeesküdött az ország, hogy a KIRÁLY HALÁLA UTÁN nővérének a fiát, név szerint Sault teszik meg királynak." Saul királlyá jelölése azonban később valamilyen ismeretlen okból meghiúsul, s az ellenpárt új királyválasztásra szánja magát. "Történt pedig, hogy a "király Egerben (újbó1?), súlyosan megbetegedett: MÁR MINDENKI ELŐRE LÁTTA HALÁLÁT. Az árulók pedig, hiú reménytől vezetve Bors és Iván ispánt királlyá választották." István tehát ismét halálán van. Ezúttal már harmadszor: az új ellenkirályok megválasztása csalhatatlanul jelzi, hogy a közhiedelem szerint a király számára nincs mentség és halála már csak napok vagy órák kérdése: ezért is kell sürgősen, haladéktalanul megválasztani az új ellenkirályokat. Hogyan és miként vehetik ennyire biztosra, az külön rejtély, hiszen minden betegség kimenetele kétes és a legsúlyosabb baj is évekig elhúzódhat. Csalódniok kell azonban ezúttal is: a rendkívüli életerejű király ebből a halálos nyavalyájából is felépül. Mivel pedig a megbocsátás nem kenyere, kemény kézzel lát a rendcsinálásnak. "Midőn (...) Isten akaratából a király felépült, Ivánnak levágatta a fejét, Bors ispánt pedig a királyi udvarból gyalázattal kivetette és Görögországba száműzte."

Mintha valami sajátos automatizmusnak volnánk a szemlélői: 

a/ a király megbetegszik, halálán van 

b/ az összeesküvők királyt választanak 

c/ a király felépül, lesújt a pártütőkre. 

Háromszor ismétlődik ez a furcsa eseményszerkezet. És a jelek szerint ismétlődne negyedszer is. Ekkor jön elő a vérhas. A király vérhasba esik, már ismét halálán van, ámde aztán ismét a fordulat és a felépülés jelei mutatkoznak... Ezúttal azonban egy új tényező lép be a dolgok menetébe. Kísérjük figyelemmel ezt a Képes Krónika tolmácsolása szerint, amely szerfölött különös módon kezd a király újabb betegségének és halálának ismertetésébe. Elbeszélésének élére ugyanis – látszólag teljesen oda nem illó módon – a kunokat helyezi, miként beszámolójából rájövünk: ez az új tényező, mely belép az események menetébe. "Abban az időben István királya kelleténél jobban szerette a kunokat; a király mellett tartózkodott Tatár nevű fejedelmük, aki a császár öldöklése elöl kevesedmagával menekült a királyhoz. A király ezúttal vérhasba esett. A kunok pedig, akik a király kedvezése folytán HOZZÁSZOKTAK A GONOSZSÁGOKHOZ, ekkor is javában dühöngtek a magyarok ellen. Amikor a magyar parasztok megtudták, hogy a király halálán van, megölték a kunokat, akik javaikat ragadozták. Tatár kun fejedelem elpanaszolta a királynak, hogy megölték embereit. A király pedig úgy érezte, hogy NÉMIKÉPPEN JOBBAN VAN; amikor látta, hogy Tatár könnyezik, a többi kun pedig jajgatva veszi körül –minthogy nagyon szerette őket –, felmordult és így szólt: "Ha meggyógyulok, tízet ölök meg mindegyikért, akit közületek megöltek. Most ne búsuljatok életem miatt, mert JOBBAN VAGYOK." E szavakkal kinyújtotta kezét, a kunok felé, ezek nyakra-főre rohantak, hogy kezet csókoljanak neki. "ÉS OLY NAGYON, MEGSZORONGATTÁK, HOGY ELLANKASZTOTTÁK A KIRÁLYT, ÍGY VISSZAESETT BAJÁ- 108 BA ÉS MEGHALT." A megszokott menet tehát ezúttal is beindult és szépen haladt a szokott végkifejlet felé, ezúttal azonban már nem következett be, mert egy új tényező lépett közbe és megakadályozta. Vagyis az Istvánt sanyargató halálos kór ismét csődöt mond, nem bír a királlyal, aki a rövid krónikás szövegben kétszer is kijelenti, hogy jobban van, sőt harmadszor is utal felgyógyulására ("Ha meggyógyulok ..."), s valójában erre felel a kunok rárohanása a beteg emberre és a halálosvégű szorongatás. E cselekvés lényegi tartalma és értelme: a király szervezete ismét kifog a "betegségen" és ismét várható a felépülése; meg kell ölnünk, méghozzá itt nyomban, haladéktalanul: negyedszerre már nem szabad felépülnie. Felmerül persze az emberben bizonyos kétely: miért éppen a kunok? Miért éppen azok, akiket szeretett és akikkel sok jót tett? Ellentmondást érzünk István kunok iránti jótettei és e gaztett között. Valóban ellentmondás feszül itt. Ámde ez az ellentmondás átléphető, és az élet számtalanszor át is lép rajta, hiszen ki ne tudná, hányan pusztítják el kicsinyes, vélt vagy valóságos érdekeikért, szinte érthetetlenül jótevőiket, támaszukat. És van itt még valami, ami nagyon fontos. A politikai orgyilkolás elemi feltétele, taktikájának nélkülözhetetlen követelménye az álcázás, a gyilkosság tényének minél mélyebben, minél sokrétűbben való elrejtése. Ebből fakad: a lehetőségek szerint a leghűbbnek, legodaadóbbnak látszó, gyanú felett álló ember(eke)t kell rávenni a gyilkosság végrehajtására: az előre kitervelt gyilkosságleplezés egyik legfőbb, bevált s épp ezért előszeretettel alkalmazott fogása ez. Mert például, ki ne gyanakodna, ki nem fogna gyanút, ha mondjuk egy, a királlyal ellentétes viszonyban álló csoport, a pártütők egy csoportja veszi körül és ölelgeti halálra a királyt? ...Emígy pedig az áldott jóhiszeműségtől elalszik a gyanú, de annyira, hogy még ma, közel ezer év múltán is alig eszmélünk rá: itt hatásosan megrendezett, színpadias keretekkel álcázott királygyilkosság történt. Érdekes és idevágó párhuzamként meg kell említenünk, hogy Kun (IV.) László királyt (1272-1290) is szeretett kunjai ölik meg. Fentiek értelmében világosan meghatározható, miként esett a királygyilkosság kitervelőinek választása éppen Tatár kunjaira: ez  a csoport rendelkezett a gyilkosság végrehajtásának legeszményibb feltételeivel, nevezetesen: 

1. István király "a kelleténél jobban szerette" őket és a kelleténél jobban bízott bennük. 

2. Tatár kunjai "hozzászoktak a gonoszságokhoz"; nem voltak erkölcsi gátlásaik, azaz: készséggel vállalkoztak minden gaztettre. 

3. Állandóan a király környezetében tartózkodtak. Szabad kibejárásuk volt a királyhoz és – mint a király kegyeltjeit – senki sem ellenőrizte őket. 

4. A király mellett nem álltak biztonsági emberek: egészségét, testi épségét, életét senki sem vigyázta. 

5. A király jótettekkel halmozta el őket, s így a "jótettért jót várj" elve alapján gyanú fölött állottak, miként ugyanennek az elvnek alapján gyanú fölött állók maradtak közel egy ezredév során, noha ez a királyhalálról kieszelt kis mese tele van ellentmondásokkal és képtelenségekkel. Már maga az ölelgetés is képtelenségeket rejt, s ezt már lényegi tartalma, végeredménye is kivetíti: "szeretetből" halálra ölelgetik: megölik a királyt! Miféle ölelgetés volt ez? Ölelgetés szavunk töve az "öl" szó, az ölelés nemi jellegére utal: ez határozza meg az ölelés jellegét; az azonos neműek közti ölelés csupán jelképes kifejezése a szeretetnek, megbecsülésnek, stb.: vagyis férfi és férfi közti ölelkezés huzamosságát, tapadóbb, hevesebb voltát kizárja az ép ösztön. Miképp ölelgették hát halálra II. Istvánt: Gyakorlatilag hogy képzelhető el ez? Egyszerre ölelgették? (Hányan férhettek hozzá?) Vagy külön-külön, egymásután? Vagy csoportosan rárontva, mint zsákmányukra a vadak? És a király, a beteg király tehetetlenül, szó nélkül tűrte, hogy halálra ölelgessék, megöljék, vagy pedig tiltakozott, de kutyába se vették? Miket akarnak elhitetni s miket hitetnek el velünk, miféle képtelenségeket?  Kérdés az is, honnan szedték mindezt, miféle forrásból? Ki láthatta egyáltalán, mi történt a kunok gyűrűjén át? Ez külön megfontolást kíván. Mindenesetre érdekes, hogy az ölelgetés hátterében van egy másik halál-ok, halál-indoklás: a betegség, a vérhas, s a kettős halál-ok között valójában mintegy szabadon lebeghetünk, nem tudván pontosan: melyik milyen arányban volt részes a király halálában. Mi ez? Túlbiztosítás? Kettős biztosítás? Nem volt elég külön sem a vérhas, sem az ölelgetés? Vagy az ölelgetés csak amolyan kísérőzene-félének készült (és hamis kísérőzenének sikerült) és István király mégiscsak vérhasban halt meg. Igen, vérhasban, 1131 március 1-én. Úgy van: március elsején, vérhasban, nem írtuk el az időpontot. Vagyis István király januárban vagy februárban, a nagy téli hidegek, fagyok évadján esett vérhasba, hiszen csak így halhatott meg március elején vérhasban. Vérhas januárban, februárban! Vérhas-halál március 1-én! Hát bizony ez elég különös, ha arra gondolunk, hogy a vérhas járvány s évadja nem a téli fagy, hanem a nyári hévség.

19 - II. Béla - ragadványneve: Vak Béla , 1108 körül – 1141. február 13. (33 éves kora körül)

halálának oka : halálra itta magát , vagy megitatták ? 

- magyar király ; I. Géza király unokája, Álmos herceg és Kijevi Predszláva hercegné fia. Vaksága okán hitvese, Ilona királyné kormányozta az országot.

AZ IGAZI  VAK BÉLA  REJTÉLY

Vak (II.) Béla király (1131-1141), Vak Álmos herceg fia a maga egész életével, személyével a királyi trón körül dúló dühödt harcok, trónvillongások, polgárháborúkig ajzódó belviszályok áldozata, hiszen vakon éli le az életét; Kálmán király, apjával, Álmos herceggel együtt, még kisgyermekként megvakítatta. Ádáz viszálykodások közepette telik el rövid élete, és mindössze tíz éves uralkodása is. Véres viszályok töltik ki napjait, véres árnyak kísértik álmait: országát, létét szüntelenül megsemmisítéssel fenyegeti a pártoskodás: szüntelenül küzdenie kell a pártütőkkel, árulókkal, összeesküvőkkel, akikkel szemben ő maga is véres megtorlást alkalmaz: szerb felesége unszolására vagy éppen parancsára. Küzdenie kell Kálmán király állítólagos fiával, mostohagyermekével, a trónkövetelő Borisszal, aki idegen hadakkal támad ellene. Születésétől haláláig kíséri a viszálykodás, és mégis – ha híhetünk az erről szóló híradásoknak, és vélekedéseknek – háboríthatatlan, csendes, békés halállal múlik ki ebből a világból – és ez a Vak Béla rejtély lényege – állítólag borital, borozás következtében pályázik el a másvilágra: harminchárom évesen. Hivatalosaink minden további nélkül elfogadják ezt a halálmegoldást. Mért is ne! Ez a legszelídebb megoldás! Kifogást mi magunk sem emelünk. Csupán egy kissé furcsálkodunk: Ennyire féktelenül szerette a bort, ilyen megakadályozhatatlanul! És a bor, ez a magyarok által kellemesnek tartott nedű vágtázó iramban elragadta, akárha mérget nyakalt volna... Ha így esett, bizony úgy járt, mint az a hadfi, akinek halálos pengék sűrűjében forgolódva semmi baja sem esik, s hazatérve egy szúnyog csípése pusztítja el; annyi ellensége volt ennek a szegény vak királynak, hogy számukat se tudta, s mióta megkoronázták, az életére törtek. További furcsaság: miért tűrte volna a királynak ezt a nyakló nélküli borozgatását Ilona nevű szerb felesége, aki a források szerint ugyancsak kardos menyecske volt, s Bélát uralma alatt tartotta és – az országgal együtt ő kormányozta, ami egy vak király esetében érthető. Mért nem volt hát szava férje mértéktelen italozása ellen? Mert ha netán-tán volt, az nagyon nagy szó volt, és Béla annak ellenében mit sem tehetett.  Tiszta sor: csak az történhetett, \mit Ilona engedélyezett, így hát módfelett fogas kérdés, mért tűrte ezt a halálbavivő italozást, mért nem tett semmit ellene, hogy királyi ura ilymódon kimúljon ebből a világból, mért adatott neki korlátlan mennyiségben boritalt, hisz nélküle a vak ember egy kortyhoz sem juthatott volna. Miféle rejtély lapul itt? Miért itatták? Miért engedték inni? Mért tűrte - vagy segítette elő – ezt Ilona? Vagy meglehet, hogy nem ő, nemcsupán ő, de különféle érdekcsoportok csendes kis összeesküvése rejlik Vak Béla király italos önpusztítása mögött? Béla király – és ebben egyáltalán nem áll egyedül a magyar királyok között -a kiélezett és összefonódó külső-belső cselszövények, hatalmi törekvések ütközőpontjában állt. Ezek bonyolult manővereit ma már felfogni sem tudjuk. Vegyünk a sok közül csupán egyetlen szálat; az Ilona királyné tanácsára (parancsára?) nyílt színen felkoncolt hatvannyolc főúr – népes és kétségkívül bosszúszomjas és vérbosszúra készülő hatalmi csoportjait. Régebbi krónikák nyomán a Chronica Hungarorum így számol be erről az ugyancsak bosszúfűtötte rémtettről: "Uralkodása alatt Helena királyné a királlyal és hű báróival tanácsot tartva egyetemes országgyűlést hívott össze az országban. Arad mellett. Az említett országgyűlés napján, amikor a király már az ország trónján ült, odajött a királyné fiaival együtt, leültette őket a király köré. Az egybegyűlt néphez pedig így szólt (a királyné, nem a király!): "Minden híveink, nemesek, öregek és ifjak, gazdagok és szegények, hallgassatok meg! Mivel az isten mindnyájatoknak megadta a természetes látó képességét, hallani szeretném, hogy a ti uratok, a király miért fosztatott meg szemevilágától, és kiknek a tanácsára történt ez? Mondjátok meg nekem, és ezen a helyen hűségesen álljatok rajtuk bosszút, és ránk való tekintettel vessetek véget életüknek. Mert íme, az Isten a ti királyotoknak két szem helyett négyet adott." E szavakra tehát az egész nép rárohant azokra a bárókra, akiknek a tanácsára megvakították a királyt és közülük egyeseket megkötöztek, másokat pedig megcsonkítottak. Hatvannyolc istentelent azon nyomban legyilkoltak, és összes maradékaikat, mind a férfiakat, mind a nőket még ugyanaznap lajstromba foglalták. Ezenfelül minden birtokaikat a székesegyházaknak osztották ki, ezért neveznek Magyarországon minden szolgáltatásra kötelezett falut a királyok adományának." Itt volt továbbá a trónkövetelő Borisz, Könyves Kálmán király állítólagos mostohagyermeke, Borisz, aki azt állította magáról, hogy ő Kálmán király fia és ezzel a hamis ürüggyel orosz, cseh és lengyel hadakkal, kikhez a kivégzettek rokonai is csatlakoztak, tört újra meg újra a magyar trónra, valójában a belviszályoktól tépett ország függetlenségére. Végre 1137-ben – négy évvel halála előtt – Béla leveri a trónkövetelő seregét, de Borisz monomániákusan még hosszú évekig tovább küzd a magyar trónért és annak megszerzéséért minden lehető eszközt igénybevesz. "Abban az időben Lehországnak (Lengyelország) határán élt egy hatalmas bégfi, aki Boruh (Borisz) néven volt ismeretes – tudósít a Tárih-i Ungürüsz – Mivel Bejla király vak volt, ez a bégfi azt állította, hogy ő Kolomanusz királynak a fia, és az ország őt illeti." Milyen különös indoklás: Béla vak volt, s Borisz erre építette tervét. Béla vak, tehát nem láthatja őt, és így nem mondhatná meg, még abban az esetben sem, ha Borisz valóban a testvére lett volna, és gyermekkorában, megvakítása előtt őt látta volna, hogy testvére-e vagy sem, tehát nem tudja ót és trónigényét semmiképpen sem megcáfolni. Szokatlan történelmi tünet: vakságra alapozott trónigény. Mégegy hézagpótló adalékot hoz fel ugyanez a munka: "Ungürüsz tartományának néhány jeles bégje és fondorkodó embere titokban azt kezdte tervezni, hogy Boriszhoz mennek, vele szövetkeznek és eltávolítják a királyt." Összeesküvés kívülről, belülről, felülről, mindenfelől. Bennünket azonban mindenekfelett Ilona, Vak Béla feleségének, Uros szerb fejedelem lányának magatartása izgat és nyugtalanít: miért hagyta, mért tűrte Ilona, hogy Béla halálra igya magát? Hivatalosaink megadják erre a megnyugtató, kielégítő választ: Ilona, Vak Béla felesége korábban hunyt el, mint a király, s így minden tökéletesen érthetővé válik: Ilona, a hű' feleség, amíg élt, visszatartotta a királyt az ivástól, s szegény vak királynak addig oka se volt rá, miután azonban legfőbb s tán egyetlen támasza, gyámola kidőlt, bújában a király – s mert nem is volt immár, aki visszatartsa – ivásnak adta a fejét, s az ital végzett vele. Tökéletes logikával felépített szomorú história. Éppenséggel csak az a baj, hogy Ilona királyné nem halt meg Vak Béla előtt. Megdöbbentő, de így van. Az ügyesen kimódolt szép mese széjjelfoszlik és szembeszökik velünk a maga teljes, hátborzongató mivoltában a Vak Béla rejtély! Dr. Wertner Mór írja ritka körültekintéssel elkészített nagy munkájában Az Árpádok családi történetében, hogy Ilona még 1146-ban is – fél évtizeddel férje halála után – levelet írt Zsófia nevű leányának az admonti zárdakolostorba. Wertner mindjárt közli is a levelet s a következőket fűzi hozzá: "E levélből azt látjuk, hogy Ilona (a) leányához Admontba küldöttséget menesztett, mely tudtára adta neki, mily öröme volt a királynénak, amikor azt hallotta, hogy Zsófia a mennyei vőlegényhez iránti szeretetéből jámbor nők kolostorába vonult. Az is kitűnik ebből a levélből, hogy Ilona nemcsak hogy nem halt meg férje előtt, hanem még 1146 és 1147 közt életben volt. "Ilona halála tehát az 1146 utáni időre tehető" i.m.(300-301) Dehát akkor mi történt Vak Béla királlyal? Ki itatta őt és mivel itatta őt? Lehetséges, hogy szándékosan itatták, s a palotában olyan dolgok történültek, hogy azt még a vak király szeme elől is palástolni, takarni kellett; színjózanon még az ő szeme is túl élesnek bizonyult talán? Vak Béla határtalan ivászatának tehát okvetlenül titka van. S ha már egyáltalán itatták, úgy itathatták mással is. Bármivel. A Képes Krónika sejtet is erről valamit: "Béla király borivásnak adta magát. Az udvarbeliek megszokták, hogy mindent megkapnak a királytól, amit csak részegségében kértek tőle (hol volt ezalatt Ilona királyné?) és amit a király, ha kijózanodott, már vissza nem vehetett. Részegségében ellenségeik kezére adta Póst és Sault, akik jámbor emberek voltak, meg is ölték őket ok nélkül." A cui prodest?" (kinek használ?) kérdésére felel ő , egyik érdekelt fél tehát adva van, noha az urak a fentiek értelmében csupán az itatásban érdekeltek. De ki más érdekelt? Ki áll, mi áll láthatatlanul a tragikus végkifejlet mögött? Eképpen poharazta magát Vak Béla királya menny arany mezői felé, ha híhetünk ebben Thúróczynak és késői histórikusainknak, akik könnyű szívvel és értelemmel felkapták ezt a felszíni halálmagyarázatot. Lépten-nyomon tapasztalni ugyanis érvényesülni egy szerfölött furcsa észjárást, amolyan utó-bölcsességet, utólagos minden-igazolást. Ez abban áll, hogy azt, ami történt, bármi is történt, utólag szükségszerűnek, elkerülhetetlennek kell felcímkézni és ily módon igazolni, akárha minden valamiféle szent eleve elrendelés szerint menne végbe. Ehhez társul az ál-ok keresés. Ha valaki például gyanús körülmények között itthagyta ezt az árnyékvilágot, fölösleges kutakodni, csupán meg kell nézni, mit csinált, mivel foglalkozott, mit kedvelt és – kész a legtökéletesebb megokolás rá, mi okozta a halálát, ha például a vizet szerette – bizonyára a vízivás ölte meg, ha a bort, úgy kétség se férhet hozzá, hogy az italozás vitte el, ha ínyenc volt – a haspártiság volt a veszte. Ily módon minden gyönyörűen megmagyarázható, s a történelem titkos erőit ki lehet szépen rekeszteni az okok közül, letakarni az oktalanság sűrű fátylával az egész történelmet. Legyen ez szomorú prózai gyászének Vak Béla király felett. Uralkodott összesen – a Képes Krónika szerint – kilenc évig, tizenegy hónapig és tizenkét napig.

20 - II. Géza - 1130 körül –1162. május 31. (32 éves kora körül) , halálának oka ismeretlen

- magyar király ; II. Béla király és Szerbiai Ilona királyné fia.

II. GÉZA HALÁLA AVAGY A LÁTHATATLAN HALÁLZÓNA

Virágjában pusztult el II. Géza király is, nem kevesebb, mint nyolc neveletlen, kiskorú gyermeket hagyva maga után: a legidősebb közülük, a nyomában később III. István néven trónra lépő gyermek tizenöt éves, a többiek úgy következnek utána, egy-két évnyi eltéréssel, akár az orgonasípok. A második fiú, Béla, akit tizenegy év múlva bátyja, III. István halálakor királlyá koronáznak, ekkoriban a tizenkét-tizenharmadik éve körül járhat. Harmincegy éves király a koporsóban! Tragédia ez kétségkívül, s nem is akármilyen, noha korántsem egyedülálló királysors az Árpád-korban. Meglehetősen sok királyunk halt meg harmincadik életéve körül. Még Pauler Gyula is felfigyelt királyaink csoportos, korai elhullására. Három harminc év körül elhunyt királyunkkal kapcsolatban írja: "Nem egészen fél évszázad alatt – most II. Géza halálával – harmadszor ismétlődött meg az eset, hogy az elhunyt király kiskorú gyermeket hagyott maga után örökösül." (A magyar nemzet története I. 295) De vajon nem oktalanság efféle körülmény körül kutakodni, vagy azt feltételezni, hogy királyaink egy részének 30 év körüli elhalálozásában bármiféle törvényszerűség érvényesülhet? Ennek feltételezése valóban merő képtelenségnek tetszhet. Miért volna bármi oka is annak, hogy néhány királyunk harminc év körül halálozott el? Ámde még ha – feltételezve, de meg nem engedve – elképzelhető volna itt valamiféle végzet, sorsszerűség, törvényszerűség, az annyira rejtett, nyomtalan, s ködhomályos, hogy felderítése a lehetetlennel egyértelmű. Mi történt hát II. Gézával? Kútforrásainkban halálára vonatkozóan jóformán nincs semmilyen használható adat, semmi támpont a halála körüli eseményekről. Bizonyosra vehető pedig, hogy II. Géza sem természetes okok folytán szenderült el, bizonyossá teszik ezt – az alapvető tények mellett – az előzmények és a körülmények. Közvetlenül a haláláról, krónikánk lényegében csak ennyit mondanak: "Elköltözött pedig az Úrhoz az Úrnak ezerszázhatvanegyedik esztendejében, május harmincegyedikén, szerdai napon." Ennyi, se több, se kevesebb. 

Az ismeretlen törésvonal

Tizenkét Árpád-házi királyunk halt meg tehát a harmincadik életéve körül. Megdöbbentő tényadat, különösen, ha tudjuk, hogy mindössze huszonhárom Árpád-házi királyunk volt. (Valójában csak huszonkettő, mert Német Péter (Petrus Orseulus) nem tekinthető Árpád-házi királynak.) Tizenkettő a huszonkettőből! Több mint a fele! Három évszázad királyainak több mint a fele! Ez már elgondolkodtató adat, amit nem lehet egy legyintéssel elhesseget ni. S ez a tényadat azt is tanúsítja, hogy itt valamiféle oknak, szemünk, tudatunk elöl rejtett tényezőnek kell érvényesülnie. De vajon mi lehet az? Mi lappanghat e döbbenetes tények mögött? S miképpen juthatnánk nyomára? Miféle titkos gát, határ, láthatatlan záróvonal húzódik itt, ami királyaink több mint felének a halálához vezet?

Bele kell mélyednünk kissé a körülményekbe, a harmincév körüli királyok élethelyzetébe. Vegyük Magnus (I. Géza) királyt. Hat gyermeke van, a két legnagyobb: Kálmán (a későbbi király), Álmos és még négy gyermek, akiről semmit sem tudunk, még a nevüket sem ismerjük. Vak (II.) Bélának ugyancsak hat gyermeke van, II. Gézának meg éppenséggel nyolc, III. Istvánnak egy. Harmincéves korú apa gyermekei az élet törvényei szerint általában még kiskorúak, neveletlenek. Ha ilyenkor hal el az apa, nagy gond szakad a családra az árván maradt neveletlen gyermekek miatt. Ki gyámolítja, ki neveli fel őket? Ha király hal el ebben az életkorban - kiskorú trónörökös marad utána. Vagyis a harmincéves elhalálozásokból kiindulva, beleütközünk a gyermekkirályok problémájába. A király korai halálával valami végzetes történik: megszakad a nemzedékek szellemi-tapasztalati folytonosságát biztosító lánc: az a kötelék, amely nélkül, ha általánosságban megszűnne, az emberiség néhány nemzedék alatt mérhetetlen tudatlanságba, barbárságba zuhanna vissza, tekintve, hogy az egymásra következő nemzedékek nem tudnák átadni egymásnak a saját életük folyamán felgyűlt tapasztalatokat. S ami általában mindenkire érvényes, felfokozottan érvényes a nemzet, az ország sorsát irányító uralkodóra: minél magasabban áll valaki a társadalomban, annál több tudásra, tapasztalatra van szüksége ahhoz, hogy megfelelően tudja ellátni hivatását. A kormányzati tudás egyik legfontosabb összetevője: a titkos erők ismerete. Népek, nemzetek, országok örök küzdelmében óriási a szerepe a titkos erőknek, titkos tényezőknek, ezeknek leghivatottabb, leghitelesebb ismerője pedig – legalábbis a régi századokban – maga a központi hatalmat megszemélyesítő uralkodó: tudásának, tapasztalatainak fontosságát még aláhúzza, hogy a király személye ugyan múlandó, de a királyság folytonos, s korszakokon átívelő belső és nemzetközi kapcsolódásainak ismeretének híjával jószerivel vakká válik az országvezetés, alkalmatlanná a hihetetlenül bonyolult nemzetközi viszonyok, tendenciák felismerésére és irányítására, csaknem olyanszerűen, akár egy vadon, erdőben felnövekedett emberi lény, aki a köztudást és köztapasztalatot nélkülözve váratlanul belecsöppen a társadalmi cselekvés sűrűjébe. A király harminc év körül bekövetkező halála megfosztja utódait a szerzett tudás és tapasztalati anyag átadásától és valójában az uralkodásra éretlen, alkalmatlan utódokat hagy hátra: azaz más szóval: az állam vezetése minden ilyen esetben valósággal lefejeztetik. II. Géza, apja halálakor 11 éves gyermekként kerül a trónra, III. László apja halálakor öt éves mindössze. Ha viszont a királyi apa nem halna meg legkésőbb harmincadik életéve körül, s gyermekei még apjuk életében felnövekednének, lehetségessé válna a nemzedéki tapasztalatcsere, a tapasztalati és tudásanyag átadása, a jövendő ifjú király bevezetése a kormányzás rejtelmeibe, tehát olyan király vehetné át a nemzedéki folytonosság alapján az uralkodást, aki kellő tudással, tapasztalattal felvértezetten gyümölcsöztetheti királyi apja és -a nemzedéki folytonosság fennállása esetén – az előző királyok uralkodási tapasztalatait. Itt húzódik tehát az a láthatatlan törésvonal, válság vagy halálzóna, amely mélységesen elrejtett titkos háttértényezőként megszabta Árpád-házi királyaink több mint felének időelőtti, harmincadik életéve körül bekövetkező pusztulását. Ezekután pedig fussuk át, ha csak érintőlegesen is II. Géza király halálba vivő rövid életútját. Tizenegy éves gyermekként – természetesen bábkirályként – kezdi (és végzi?) uralkodását. Anyai nagybátyja, a szerb származású Belus bánnal az élen kormányzótanács irányítja az országot. Az új kormányzatnak, illetve, ha névlegesen is, Gézának, akárcsak elődeinek a külső hatalmak expanzív törekvései mellett, akár holmi hétfejű sárkánnyal, a belső árulókkal is meg kell küzdenie. Apjának, a vak királynak ellenségeivel való véres leszámolása még elevenen él a köztudatban, s miután két testvéröccsével viszálya támad, László és István Bizáncba fut Komnenos Manuel ("cselszövő Mánuel") császárhoz (1143-1180), akinek saját udvari történetírója, Joannes Kinnamos szerint élete legfőbb törekvése a Magyarország fölötti uralom megszerzése: politikája ennek jegyében áll. Mánuel természetesen örömmel fogadja a két királyi herceget, hiszen azokat bármikor trónkövetelőként, ütőkártyaként használhatja fel Magyarország ellen. Gézának viszont testvérei Bizáncba menekülésével nemcsak a külső, de a belső feszültség növekedésével is számolnia kell az összeesküvők reményeinek és tevékenységének felerősödésével. Géza ezért – az egykorú arab szerző, Abu Hamid Al Garnáti szerint – állandó kiütésekkel, rajtaütésekkel zaklatja az akkor még Magyarországgal határos bizánci birodalmat. Magyarország nagysága ugyanis ekkoriban – két évszázados hanyatlás után is – ugyancsak Abu Hamid szerint – még mindig többszöröse a bizánci birodalomnak és a magyarság sokasága – megszámlálhatatlan. Ámde, hogy a kereszténységre térítés után másfél évszázaddal milyenné váltak közállapotaink és a magyar etnikum milyen védtelenné vált, jelzi, hogy a Közel-Keleten, de hazánkban is mindenütt olcsó pénzért rabszolgaként veszik-viszik a magyar nőket (arról ne is szóljunk, hogy mindenütt folyik a magyar vér). ' "Egy szép rabszolganő ára tíz dénár, de hadjáratok idején már háromért is kapható – írja Abu Hamid al Garnáti - Jómagam is vásároltam magamnak egyet tíz dénárért; 15 éves, szebb a teliholdnál, koromfekete hajú, fekete szemű, bőre pedig fehér, mint a hó – amellett jártas a főzésben, varrásban és számolásban." Szüntelen belviszályok, trónvillongások, hatalmi torzsalkodások, háborús összetűzések töltik ki ezeket az éveket. Viaskodni Borisszal, küzdeni Mánuellel s a belső árulókkal. Világpolitikailag ekkoriban ismét kiéleződik az invesztitúra harc, a világi és egyházi világhatalomért folyó küzdelem. Dühöng a világuralom tébolya. Mánuel világhatalomra tör. Rőtszakállú (Barbarossa) Frigyes német-római császár is világuralomra tör. III. Sándor pápa is VII. Gergely eszméit követve világhatalomra törne. Borisz, Kálmán király állítólagos fattya a magyar trónt akarja megkaparintani. Szervezkedik az orosz nagyhatalom. Cápák falják az országot s kezükre játszik a belső árulás, pártoskodás. "Julianus ispán álnok hűtlensége folytán Rápolt német vitéz beszállt Pozsony várába, ami nagy veszedelmére lett a magyaroknak; az ifjú király azonban nem tűrte békén" – tudósit a Képes Krónika. – "A német császár ugyan személyesen nem jött a király ellen, de Németországnak majdnem minden erejét Magyarország elpusztítására indította." Keresztes hadak vonulnak át Magyarországon s "Krisztus zarándokai" ; "zsarnoki és rablói dühösséggel" pusztítják az országot. Borisz az ádáz trónkövetelő, hol szláv, hol bizánci, hol német seregekkel tör az országra. Belülről az árulók bíztatják: "némely magyarok tanácsolták neki, jöjjön be az országba, akkor majd uruknak fogadják, elhagyják a királyt, és sokan csatlakoznak hozzá." Idehaza az erőszakos, király fölötti hatalomra törő Lukács esztergomi érsek akarja pórázon vezetni az ifjú királyt. Frigyes császár 1160 februárjában zsinatot hív össze Pávia városába és a zsinat kiátkozza III. Sándor pápát. Géza király követei egyetértenek a határozattal, Lukács érsek nyomására azonban a királya következő évben III. Sándor pápa pártjára áll. Frigyest felháborítja ez, s az 1161-es év vége felé követséget küld Magyarországra, akit Géza kelletlenül fogad, s fegyverszünetet köt Frigyes ellenségével, Mánuellel. Frigyes dühöng és – Pauler szerint – azzal vigasztalja magát Géza pálfordulásával kapcsolatban, hogy ilymódon "megszabadult egy hitvány baráttól és azt ellenségei közé számítja". Frigyes tehát nyíltan ellenségének nyilvánítja Gézát. Ez pedig, Frigyes természetének, titkosdiplomáciai tevékenységének ismeretében, határozottan fenyegetésnek számít és következményekre utal. Mi a következmény? Van-e következménye Frigyes már-már csaknem nyílt fenyegetésének? A Géza udvarába vezető titkos szálak ismerete híján nincs a kezünkben kétségtelen bizonyosság. Tény azonban, hogy Frigyes küldöttsége a magyar udvarban folytat tárgyalásokat. És tény, hogy az ifjú, egészséges, életerős uralkodó alig harminckét évesen 1162 májusában hirtelenül és váratlanul meghal. Legyünk gyanútlanok? Ne keressük az összefüggéseket, s az oksági láncot, az ok és okozat törvényét félrelökve, legyünk oktalanok? Mesterségesen keltett gyanútlansággal történelmünk számos sebe, véres törése, kataklizmája, titkos háttértényezője eltakarható. S némelyek el is takarják. Meghalt a király, s neveletlenül, árván maradtak gyermekei: István fia gyermekként került a trónra, akárcsak nemrég ó maga, Béla fiát pedig később Bizáncba vitték. "A derék ifjú királynak, ki a nemzet függetlenségét s az ország határainak épségét két hatalmas császár ellenében sértetlenül megvédte, kora halála hosszú, káros zavart, idegen befolyást hozott az országra (...) – írja Horváth Mihály –, a fondor, cseles Mánuel megérkezettnek látta az időt, életbe léptetni régi tervét, mely szerint fennhatóságát kiterjeszteni vágyakodott Magyarországra." (Magyarország története I. 417) 

21 - III. István , 1147 – 1172. (24 évesen) , halálának oka ismeretlen ( állítólag megmérgezték )

- magyar király ; II. Géza király és Kijevi Eufrozina királyné fia. Uralkodását trónviszályok követték, ellenkirályként léptek fel vele szemben nagybátyjai, László és István hercegek.

III. István akkori szemmel is fiatalon, 1172. március 4-én hunyt el Esztergomban. Egyes források szerint megmérgezték. Bánfi Lukács temettette el az esztergomi Szent Adalbert–székesegyházban, ezzel III. István lett az első király, akit Esztergomban helyeztek nyugalomra. A trónon öccse, a Bizáncban nevelkedő tehetséges Béla követte, ugyanis fia, a szintén Béla névre keresztelt herceg nem érte meg a felnőttkort.

22 - III. Béla - ragadványneve: Nagy Béla , 1148 körül – 1196. április 23. (47 éves kora körül) , halálának oka : mérgezés

- magyar király ; III. István király testvére. Uralkodása az Árpád-kor egyik csúcspontját jelentette a gazdaság és kultúra tekintetében is.

Korának egyik leggazdagabb európai uralkodója volt. A hagyomány nevéhez köti a magyar állam egyik legsikeresebb korszakát: részben a Bizáncban, a császári trón várományosaként szerzett tapasztalatainak, köszönhetően sikerült felvirágoztatnia a gazdaságot és a kultúrát, lépéseket tett az írásbeliség általánossá tétele irányába, sikeres külpolitikájának eredményeképp pedig a Magyar Királyság befolyási övezete is gyarapodott.

Övé az egyetlen épségben fennmaradt királysír azon 15 uralkodói sír közül, amelyek a székesfehérvári Nagyboldogasszony-bazilika romterületén találhatók. A királyt első felesége / Châtillon Anna antiókhiai hercegnő / mellé temették uralkodói jelvényekkel ellátva. A sírt 1848 decemberében Érdy János régész tárta fel. Uralkodásának idején keletkezett az első nagyobb összefüggő magyar nyelvemlék, a Halotti beszéd és könyörgés, illetve ebben az időben végezte jegyzői munkáját „P. mester”, a már említett Anonymus is, aki a Gesta Hungarorum szerzője volt. Számos más ambiciózus fiatalhoz hasonlóan ő is a királynak köszönhette, hogy Párizs neves egyetemén végezhette tanulmányait. Legidősebb fiát, a nyolcéves Imrét 1182. május 16-án Esztergomban ifjabb királlyá koronáztatta, ezzel nyomatékosítva, hogy csakis ő követheti majd a trónon.  Halálával kapcsolatban Albericus francia krónikás a következőket írta:

"A húsvét előtti csütörtökön meghalt Béla, Magyarország királya; bizonyos Kalán püspök ellen az a gyanú támadt, hogy ő itatta meg méreggel."

Kalán pécsi püspök kezdetben III. Béla kancellárja volt, egyesek szerint az ő nevéhez köthető a Béla uralkodása alatt bevezetett írásbeliséggel kapcsolatos reform. 1183-ban lett püspök, és jogot nyert az érsekeket megillető pallium viselésére. III. Béla uralkodásának vége felé a horvát–dalmát területek kormányzója lett, ám később át kellett engednie ezt az országrészt Imrének, a trónörökösnek. Ez esetleg motiválhatta arra, hogy elkövesse a gyilkosságot.

Gyermekei csak első házasságából születtek:

1. Imre, Béla király örököse, Magyarország királya 1196 és 1204 között;
2. Margit királyi hercegnő, II. Iszaakiosz bizánci császár felesége;
3. András, aki többször is fellázadt Imre bátyja ellen, végül a gyermekkirály III. László halála után Magyarország királya;
4. Konstancia, I. Ottokár cseh király felesége;
5. ismeretlen nevű leánygyermek, valószínűleg még csecsemőként meghalt;
6. Salamon, fiatalon hunyt el;
7. István, nem érte meg a felnőttkort.

SZENTOSTYÁBA REJTETT MÉREGGEL MEGHALATOTT KIRÁLY

Az ifjú III. István országos döbbenetet kiváltó, váratlanul bekövetkezett halála után Bizánc első számú jelöltje, III. Béla (1173-1196) került a magyar trónra. Béla azonban a bizánci császári udvarban töltött kilenc esztendő dacára hű maradt népéhez és kiváló királynak bizonyult: a császári udvarban szerzett tapasztalatait a magyar központi hatalom megszilárdítására használta fel, helyreállította az ország területi egységét, tekintélyét, minden támadástól megvédte az ország ősi határait, biztosította – régi királyok rendeletei alapján – a törvényességet, belső rendet, közjólétet, szellemi haladást, lecsendesítette a belviszálykodást, kolostorokat, főiskolákat alapított, és teli kincstárt hagyott hátra. Élete vége felé – akárcsak Szent László - ő is hadat akart vezetni a Szent sírhoz, de ezt, akárcsak más magyar királyok, Ő is végig halogatta. Előrelátását tanúsítja, hogy Imre fiában utódját is kijelölte, s mikor 1190 elején hirtelen megbetegedett, hogy az országot a pártviszály kiújulásától megóvja s fia, Imre uralkodásának háborítatlanságát biztosítsa, halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy kisebb fia, Endre – akire ebből a célból óriási kincseket hagyott – szervezzen kereszteshadat és vonuljon a Szentföldre. 1196. április 20-án váratlanul meghalt, alig múlt ötven éves. Albericus cisztercita szerzetes így számol be erről Világkrónikájában: " Magyarország királya, Béla meghalt áldozáskor, akinek megmérgeztetéséről gyanú támadt Calanus pécsi püspök ellen. " Calanus, aki nagy méregkeverő hírében állt, állítólag szent Ostyába tett méreggel ölte meg a királyt. Az alapos gyanúkkal alátámasztott vád – meglehet, hivatalos formában? – a pápáig feljutott. A pápa vizsgálatot is rendelt el, s lebonyolításával a cikkádori apátot bízta meg. A pápai vizsgálat azonban – hogy, hogyan nem? – megfeneklett: a pápának még másfél évtized múltán – 1210-ben – is sürgetnie kellett a jelentés elkészítését. 

Gondolkodó embernek már maga a vizsgálat félbeszakadása is sokat elárul. Minden jel egyaránt tanúsítja, hogy III. Béla uralkodása alatt az ország külső és belső helyzete egyaránt megszilárdult. Mi az oka hát mégis, hogy őt követően ismét fellép a ritmuszavar? Két gyors királycsere jelzi, hogy itt újabb rejtett törésvonal húzódik. Természetesen számos ok lehetséges. Az egyik legkézenfekvőbb ok az volna, hogy III. Béla ú.n. "gyönge" királyt hagyott hátra. Am erről szó sincs: III. Béla jól választott utódját, Imrét illetően: kiváló erényei jelentős királyt ígértek. S ezúttal külső katasztrófák sem következtek. Hát akkor? Mi volt az ok? Kitapintható-e a tényleges ok? Az ok szemrevehetően kirajzolódik a nagy király végakaratát keresztülhúzó akaratban. Emlékeztessünk rá: III. Béla úgy végrendelkezett, hogy Endre haladéktalanul induljon kereszteshadak élén a Szentföldre. Aligha kétséges: III. Béla valamilyen okból el akarta távolítani kisebbik fiát a hazai színtérről, mégpedig azért - miként a következmények elárulják -, mert attól tartott: Imre uralkodásának első éveit szerfölött megnehezítheti Endre ittléte. Magyarán: ha kisebb fiát nem sikerül eltávolítania – kiújul a belviszály. Pontosan ez történt. Endre semmibe vette apja végakaratát, nem ment a Szent sírhoz: az apjától örökölt kincsekkel hadat toborzott, s fegyverre kelt bátyja, Imre, a törvényes király ellen. A végeredmény: az apai végakarat fordítottja: Imre rövid uralkodás után fiával együtt sírba száll, s Endre kerül a trónra. A történet tehát nem a III. Béla megszabta irányban halad tovább. Az apai végakarattal szembefeszülő akarat – drasztikus közbeavatkozások révén – megfordítja a történelem menetét, és nem Imre és utódai adják a további királyokat, hanem Endre és utódai. A kijelölt történelmi vonulat hallatlan energiájú, erőszakos úton történő átváltása, ellentétes irányba fordítása okozza itt a ritmuszavart, a felpörgő ritmusú rövid korszakot, a két gyors királycserét. 

23 - Imre - 1174 körül – 1204. november 30. (29 éves kora körül) , halálának oka súlyos betegség ?

- magyar király ; III. Béla király és Antiókhiai Anna királyné fia. Még apja életében ifjabb királlyá koronázták 1182-ben.Imre ennek ellenére fivérével, a későbbi II. Andrással többször összetűzésbe került, mivel a herceg folyamatosan fellázadt uralma ellen. Apjához hasonlóan Imre király annak érdekében, hogy fia, László utódlását biztosítsa, az ötéves gyermeket ifjabb királlyá koronáztatta, majd megeskette Andrást, hogy mindenben álljon ki László mellett. Imre halála után ugyan fia került a trónra, de az ifjú király hatévesen meghalt, így a korona végül András fejére került.

Imre beavatkozott a szerb Nemanja István és Vukán belháborújába. 1201-benfegyveresen hatolt Szerbiába, Istvánt legyőzte, helyébe Vukánt ültette a nagyzsupáni székbe, maga pedig felvette a Szerbia királya címet. A bolgárok ellen 1202-ben kivívott győzelme után egy ideig a Bulgária királya címet is használta.

IMRE KIRÁLY HALÁLANAK REJTELMES HÁTTÉRTÉNYEZŐI 

Harmadik Béla halála után nagyobbik fia, Imre (1196-1204) kerül húszévesen a magyar trónra. Eszményi királynak ígérkezik, ékes a legfőbb királyi erényekkel, fiatalsága ellenére megfontolt, erélyes és határozott, s ami tán már hibájául róható fel: nyíltszívű, nemes lelkű és végtelenül jóhiszemű; valósággal példaképe lehetne a magyar jóhiszeműségnek, könnyenhívésnek s a titkos erőkkel szembeni sajátos vakságnak és védtelenségnek. S hogy valóban ilyen magyarosan egyenes és jámbor. volt, azt egész élete s Boleszló váci püspök és lázadó öccse elleni nevezetes fellépése mellett az 1198-ban udvarába vetődött Peire Vidal francia vándorénekes is tanúsítja alábbi versezetében:

" Per ma vida guerir M'en anei en Ongria Al bon rey 'N Aimeric; Lai tra bei bon abric Et aura m, ses cor tric, Servidor et amic." 

Sorsomra írt keresve Tértem Hungáriába. Imre király, az áldott Fogadott oltalmába. Leszek hát csalárdtalanul Szolgája és barátja. 

Rövid, alig nyolcévi országlását jószerivel az öccsével, Endrével való hatalmi harc tölti ki. A viszály oka: Endre a megszállottak makacsságával bátyja trónjának megdöntésére, koronájának megszerzésére tör. Az ádáz testvérharc rejtélyes előzménye, mint már utaltunk rá: Harmadik Béla 1196-ban bekövetkezett halála előtt a halálos ágyán megesketi kisebbik fiát, Endrét, hogy halálát követően haladéktalanul sereget gyűjt, és Jeruzsálembe vonul a Szent sír felszabadítására, s hogy fia ezt akadályozatlanul teljesíthesse, ráhagyja kincseit. Mi az értelme ennek a különös végrendelkezésnek? A válasz nem lehet kétséges: a haldokló király így akarja biztosítani, Endre időleges, esetlegesen évekre szóló eltávolításával, nagyobbik fia, Imre uralmának háborítatlanságát. Endre leteszi az esküt haldokló apja kezébe, és Harmadik Béla megnyugodva hal meg. Endre azonban apja halála után megszegi esküjét: az örökölt kincseken valóban hadsereget toboroz ugyan, de azt nem a Szent sír felszabadítására, hanem bátyja uralmának megdöntésére használja fel. Ez a tény – és az ezután következők sora – visszavilágít a haldokló apa intézkedésére: Harmadik Béla mindezt előre látta, vagyis: tudott valamit, tudta, mi várható kisebbik fiától, mire számíthat: a következmények őt igazolják. Felmered a kérdés: valóban ennyire sóvár megszállottja volt a hatalmi vágynak a későbbi Második Endre, valóban ilyen, minden erkölcsiségen átgázoló démoni figurája volt a magyar történelemnek? A viselt dolgairól, életéről ránk maradt tudósítások merőben más, ezzel ellentétes képet festenek róla: jámbor, gyöngeakaratú, már-már tunya, pipogya királynak festik, akit felesége kormányoz. Endre mögött Gertrudis áll, ő irányítja; ó az a kulcs, mi nélkül Endre pályája – legalábbis 1213-ig, Gertrudis felkoncolásáig – egyszerűen nem érthető gertrudiszi ráhatások nélkül. Gertrudis az – miként ezt későbbi cselekedetei tanúsítják ő, illetve az általa képviselt, hazánk leigázására törő germán hatalom, akinek tetteit a féktelen hatalomvágy irányítja; Endre az ő befolyásolása alatt cselekszik. Gertrudis mindenáron királyné akar lenni. Szüntelen belvillongások közepette viharzanak el Imre király rövid uralkodásának évei. Nem két testvér, két ellenséges hatalom viaskodik egymással: egyfelől a nyílt, tényleges királyi hatalom, másfelől a sokrétűen álcázott, a titkos erőket mintegy magába foglaló árnyékhatalom. Imre 1199-ben a somogyi ütközetben szétveri öccse hadait, és Endre Gertrudisszal együtt Ausztriába menekül. Később, visszatérésük után a király Gertrudist, mint minden baj okát kizsuppoltatja az országból. Egymást érik az összeesküvések, titkos szervezkedések és levélváltások. Az egyházi főméltóságok túlnyomórészt a törvényes király ellenében a pártütő Endre oldalára állnak és szervezik az  összeesküvést. Imrének tudomására jut, hogy Endre egyik titkos párthíve, Boleszló váci püspök a váci székesegyházban kezeli a lázadás pénzeléséhez szükséges összegeket. Felszólítja őt a pénz átadására, de Boleszló püspök megtagadja kérése teljesítését. Imre királyt ez a viselkedés felháborítja és közvetlen cselekvésre szánja rá magát. Marczali Henrik így számol be erről: "Alkonyatkor, midőn a püspök kanonokjaival a székesegyházban a befejező zsoltárokat énekelték, Imre odament, követelte a kincstár kulcsait és meghagyta a püspöknek, hogy menjen ki. Az, féltve életét, nem fogadott szót. Erre a király emberei erőszakkal feltörték a zárakat, a király pedig odarohant a tovább imádkozó, magát isten oltalmába ajánló főpaphoz, letaszította ót az oltár mellől a templom kövezetére, és aztán átadta csatlósainak, hogy vonszolják ki a templomból. A kincstárból elvitette, ami nem volt az egyházé (tehát a király igazságosan, önvédelemből cselekedett), és midőn a püspök eltiltotta, hogy az így megfertőztetett (?) templomban folytassák az istentiszteletet, viszonzásul lefoglalta az egyház dézsmáját." (A magyar nemzet története II. 340.) A pártoskodókhoz álló, az összeesküvést szervező és pénzelő egyházi méltóságok basáskodni akarnak a király fölött. Eluin váradi püspök kiközösíti azt a főurat, akit Imre nádorrá jelölt ki. Saul, kalocsai érsek pedig, pápai megbízásból, elítélte a királyt és – Gellért püspök módjára – személyesen is meg akarta ót inteni és fenyegetni. Találóan állapítja meg Marczali, hogy "Szent István ideje óta szinte állandó institutiója volt az országnak a testvérek közti megoszlás és családi villongás. Nem szenved kétséget, hogy ezek a pártoskodók nagyban hozzájárultak a királyság erkölcsi és gazdasági tókéjének fogyasztásához." Ar. elidegenedett egyházi és világi főhatalmasságok túlnyomó része Gertrudis meránijaival együtt az összeesküvőkkel tart. 1203. őszén, egy évvel Imre halála előtt újabb véres összecsapás készül. Két egyenlőtlen erő áll egymással szemben. A pártütők serege óriási túlerővel rendelkezik, Imre mellett csekélyszámú híve tart ki, ámde a helyzet ismeretében azok is megdermednek: semmi kilátásuk nemhogy a győzelemre, de még a helytállásra, sikeres ellenállásra sem. Endre és pártütő tábora kezében van tehát a jövő kulcsa, a király helyzete reménytelen. Ebben a reménytelennek látszó helyzetben Imre döntő elhatározásra jut és egymaga oldja meg a megoldhatatlannak tetsző feladatot, s a biztos vereséget vakmerő, mesébe illő személyes fellépésével győzelemmé változtatja át. Átsétál egymaga, fegyvertelenül "egy szál vesszővel" – királyi pálcával – kezében a lázadók táborába, öccsét kezénél megragadva kivezeti sátrából és az elképedt katonák sorfala közt fogolyként átviszi a maga táborába, hogy aztán fogságra vesse. "Az országnak minden főurai, s a magyar seregnek minden sokasága a királyt elhagyták, és András herceghez törvénytelenül állottak; a királlyal pedig igen kevesen maradtak, s azok is ijedtükben nem merték a királyt bátorítani, hanem inkább futást javasoltak neki" úgymond Tamás esperes (...) Oh mely igen meghomályosodott a legjobb arany, a józan észnek ama fénye, mely száz esztendő előtt dicsőségesen ragyogott! A megrémültek között Imre sem volt gond nélkül. Magában, midőn módot keres a veszedelem ellen, egy különös érzést sejdít. "Maradjatok hátra, monda, híveim, s ne is jőjetek utánam." Vesszőt foga kezébe, és lassú lépésekkel a pártos sereg közepére méne, hangosan kiáltván: "Meglátom ki szegezi fegyverét ellenem, ki fogja ontani a királyi vért!". Senki sem mert megmotszanni. Andrást sátorából kivezeti, keresztül a táboron, és Keve várába Varasd mellé küldi. Ekkor mindnyájan térdre esvén kegyelmet kérének és nyerének a királytól". (Virág Benedek i.m. II. 12-13) Érdemes belegondolnunk: érhette volna-e megsemmisítőbb kudarc, ennél lesújtóbb vereség a lázadókat? Szinte hihetetlen arányú erkölcsi megsemmisülés volt ez. A királya maga hallatlan erkölcsi tekintélyével egyetlen kardcsapás nélkül minden fegyveres seregnél tökéletesebben semmisítette meg a pártütők táborát. Ez ellen sem Endrének és Gertrudisnak, sem a háborgók vezéreinek nem volt ellenszere. Adott volt minden, még tán fölösen is a teljes győzelemhez, a királyi sereg megsemmisítéséhez, és személyes fellépésével a király mégis mindent megfordított. 

Vajon nem bizonyította be ez az esemény, hogy Imrével szemben a fegyveres harc kilátástalan? Vajon nem szükségszerűen kellett kialakulnia Endrében és Gertrudisban a felismerésnek: amíg Imre él – reménytelenek a vágyaik: a trónhoz csak Imre tetemén keresztül juthatnak el. Hát még a kétségbeesés, a düh és a bosszúvágy, hogy Endrét fogságra vetették! Kényszerítő valósággá vált: más utat kell keresni a vágyott cél elérésére: Imrét magát, a főakadályt kell elpusztítani. Imre a hajdani Varasd megyében fekvő Keve várába záratja összeférhetetlennek bizonyult öccsét. Nemsokkal ezután a vasegészségű király váratlanul megbetegszik. Imre mindezideig egészséges, bizonyítja ezt, hogy keresztes hadat szervez s a szentföldre készül. 1204. második felében azonban betegeskedni kezd, ismeretlen betegség támadja meg. A király rosszat sejtve 1204. augusztus 26-án megkoronáztatja ötesztendős fiát. Hamis tanácsosai rábeszélésére megbocsát lázadó öccsének, kihozatja a tömlöcéből. Gyermek László megkoronázása érthetően súlyos csapás az ellenpártra, Gertrudis királynéi ambícióit a végleges meghiúsulás fenyegeti. A király betegsége rohamosan súlyosbodik. Mi volt Imre király betegsége? Nem tudni. Betegsége természetéről, mibenlétéről nem maradtak ránk adatok. Mégcsak egy szerény utalás sem. Krónikáink nem fordítottak gondot királyaink halálának ecsetelésére, jóllehet a közszólás szerint nyugtával dicsérd a napot, azaz: a véget kell megismernünk ahhoz, hogy az eseményt, jelenést helytállóan megítélhessük: a halál módja, mikéntje sokszor az adott élet minden küzdelmét bevilágítja. Tény: Imre király betegsége sodróerejű pusztító kór volt, hiszen rövid pár hét alatt végzett vele. Gertrudisék mindenesetre kívánni sem kívánhattak volna számukra kedvezőbb fejleményt: a király "megbetegedése" az ő érdekeik irányába hat.  És ekkor Imre király – érthetetlenül – olyan cselekvésre szánja rá magát, ami ismét ebbe az irányba hat: kiengedi Keve várából áruló öccsét. Ezekután pedig Imre király újabb, végzetes hibát követ el, amely ellentmond egyéniségének és Gertrudis-Endréről szerzett eddigi keserves tapasztalatainak: betegségének súlyosodását érezve – áruló öccsére (és Gertrudisra) bízza egyetlen fiának, az alig ötesztendős, nemrég megkoronázott Lászlónak az életét, sorsát, koronáját: Endrét teszi meg fia gyámjául, és fia kiskorúságának időtartamára kinevezi őt az ország kormányzójává. Vagyis: érdekeltté teszi az ellene nyolc éven át gyilkos harcot folytató, minden eszközzel koronája megszerzésére törő házaspárt – saját mielőbbi halálában. Megjutalmazza saját gyilkosait! Miként következhetett be ez, ha föltesszük, hogy a király ép esze és szabadsága birtokában volt? Endre természetesen mindent megígér és esküt tesz mindenre, de már apja halálánál láttuk, mit érnek esküvései. Miként juthatott Imre erre a katasztrófális döntésre? Lehetséges-e más magyarázat a király e végzetes és teljesen érthetetlen, öngyilkos lépésére, minthogy hamis tanácsadói – az ellenpárt beépített emberei – bírták rá szóval vagy erőszakkal a királyt erre az elhatározásra? 

1. Imre már apjától, Harmadik Bélától tudta, hogy öccsétől, aki teljesen Gertrudis befolyása alatt áll, semmi jót nem várhat. 

2. Gertrudist és viselt dolgait is alaposan ismerve, tisztában volt gátlástalanságával, magyargyűlöletével, féktelen nagyravágyásával, tudta, hogy uralkodik gyönge jellemű öccsén, ő uszítja trónja megdöntésére, ó a nyolc éve folyó belviszályok kovásza, hiszen ezért zsuppoltatta vissza pár éve Merániába. 

3. Semmi kétsége sem lehetett aziránt, hogy Gertrudis és meráni klikkjének befolyása Endrére a jövőben nem csökkenni, hanem növekedni fog. 

4. S azzal is, hogy döntésével nemcsak a maga, de a fia életét és az országot is Gertrudis és németjei kezébe adja.  Következésképpen a nagybeteg vagy éppen haldokló Imre érthetetlen, végzetes döntése tanúsítja, hogy hamis tanácsadók, áruló egyházi és világi főemberek rábeszélésévei kell számolnunk, vagy pedig azzal, hogy erőszakkal vették rá erre a királyt. Imre környezetében tehát ott voltak az összeesküvők beépített emberei, titkos megbízottai s ezek bírták rá szellemi megtévesztéssel, erkölcsi vagy fizikai erőszakkal az önpusztító döntés meghozatalára. Ez utóbbi esetben – és alighanem mindenképpen – számolnunk kell azzal is, hogy a király közvetlen környezetébe beküldött árulók idézték elő a király titokzatos betegségét és halálát is, s egyáltalán nem kizárható az sem, hogy a gyermek László király Endre gyámsága alá helyezéséről és Endre kormányzóvá emeléséről szóló döntést nem Imre király hozta, hanem az árulók léptek ezzel a nemzet nyilvánossága elé, hogy Endre kormányzóságának a törvényesség látszatát adják. Mindenesetre az erélyes, éles észjárású, határozott Imre király egyéniségének ismeretében kimondhatjuk: ha Imre király beadta a derekát álszent, kegyes szólamoknak, hogy újabb nemes gesztusa majd meghozza a teljes kiengesztelődést, s jóindulatának messzemenő viszonzását az összeesküvő hercegi pár, Endre és Gertrudis részéről – úgy Imre király már nem volt öntudatánál s nem tudta, mibe egyezik bele és – netán – mit iratnak alá vele. Megerősítésül tekintsük át az idevezető eseményeket: 

1. Imre a pápai nyomással dacolva nem vezet sereget a Szent sírhoz. 

2. Fiúgyermeke – utódja – születik. 

3. A pártütők túlsúlyban levő seregét személyesen leszereli. 

4. Magát Endrét fogságra veti. 

5. Gertrudist megfosztja itt összeharácsolt vagyonától és hazazsuppoltatja. 

6. Kiskorú fiát, Lászlót királlyá koronáztatja. De lássuk, mire vezet mindez a pártütők szemszögéből? Endre herceg (és Gertrudis) helyzete az uralomra kerülés vonatkozásban mind reménytelenebbé válik -a trón fegyveres megszerzésére a pálca-jelenet után nincs semmi lehetőség  

- ifjú, életerős király ül a trónon, aki még sokáig uralkodhat - a királynak fiúgyermeke születik 

- fiát a király megkoronáztatja 

- ez pedig józanul, átlagos mércével mérve legalább ötvenhatvan esztendőt jelent 

- ez idő alatt pedig születhetnek új utódok is, fiak, unokák, akár dédunokák is 

- Endre és Gertrudis uralkodási reményei tehát a végtelenségbe foszlanak 

- tény, való tény az, hogy Endrének és Gertrudisnak immár két király áll útjában: míg ezek élnek, ők nem kerülhetnek trónra 

- egyetlen lehetőség marad hát: a különleges út, a rendhagyó lehetőség 

– és Imre az ifjú király meghal 

- Endre herceg lesz az ország kormányzója és az új király, Gyermek László gyámja 

- Gyermek vagy Harmadik László király öt és fél éves korában fél évi uralkodás után meghal 

– fél éven belül meghal két egymást követő király: minkét király, aki Endre és Gertrudis útjában állt 

– megnyílt az út a hercegi pár előtt és 1205. május 29-én Endrét Második Endre néven királlyá koronázzák. 

Az eseményvonal nyílegyenes. A kommentár fölösleges.

24 - III. László - 1200 körül – 1205. május 7. (5 éves kora körül) , halálának oka ismeretlen 

- magyar király ; Imre király és Aragóniai Konstancia királyné fia. Gyermekként koronázták királlyá még apja életében . Imre  fia kiskorúsága idejére Andrást bízta meg az ország kormányzásával és esküt tétetett vele, hogy a kis uralkodóhoz hű lesz. Pénzének csak egyharmadát hagyta fiára, a másik kétharmadot a templomos és johannita rendnek adományozta. 

III. László ugyan négyévesen trónra került, de anyja , apja halála után nem érezve biztonságban magát András trónkövetelése miatt , Bécsbe menekítette , a koronával együtt . Ott egészen váratlanul, 1205-ben meghalt. Ebben talán része lehetett VI. Lipót osztrák hercegnek aki megijedt András felvonult seregétől aki ellene indult . Péter győri püspök hozatta haza a holttestét és a székesfehérvári bazilikában temette el , a Szent Korona is visszakerült Magyarországra, a királyné pedig visszatért Aragóniába.

HOGYAN KÖLTÖZÖTT AT GYERMEK LÁSZLÓ KIRÁLY AZ ÁRTATLANSAG ORSZÁGÁBA?

A halálos ágyán átkok súlya alatt nyögő Imre király hamis tanácsadóira hallgatva, mint az előző fejezetben láttuk, vagy ellenségeinek hatalmában kényszernek engedve – végzetes hibát vét: hitszegő öccsét, aki mögött a féktelen hatalmi vággyal és gyűlölettel eltelt Gertrudis áll, teszi meg kiskorú fia, III. László (1204.IX.-1205. V.) gyámjává és egyben az ország kormányzójává. Imrének ez a döntése ellenségeire bízza és megpecsételi fia sorsát. Konstancia az özvegy királyné férjének temetése után a veszélyhelyzetet felismerve fiával és a koronával együtt Bécsbe menekül rokonához, VI. Lipót osztrák uralkodó herceghez. Endre – akinek minden megnyilvánulása mögött az ót irányító Gertrudist kell sejtenünk -, felbőszül, hogy gyámfia és a korona kicsúszik a kezéből, s küldöttséget meneszt Lipóthoz és megfenyegeti: fegyveresen veszi vissza tőle a gyermekkirályt és a koronát. Hogy szavainak nyomatékot adjon, seregével az osztrák határszélre nyomul. A háború küszöbön áll. Lipót megrémül, a háborúra nincs felkészülve. Szívesen kiadná kezéből a gyermeket, de egyszerűen nem teheti, nem szolgáltathatja ki rokonát Konstanciát az özvegy királynét, aki oltalmat kért tó le fiával együtt, és ó ünnepélyesen megfogadta, hogy senkinek semmilyen körülmények között ki nem szolgáltatja a gyermeket. Ebből a helyzetből egyszerűen nem volt kiút: ha nem enged – háború, ha enged, jóvátehetetlen, lemoshatatlan becstelenség. Vagy ez, vagy az, harmadik lehetőség nincs. Hacsak... Hacsak nem adódik valami más lehetőség... A háború okát, a casus bellit kell valahogy megszüntetni. A háború oka pedig a minderről semmit sem sejtő öt és féléves gyermek, maga a gyermekkirály. Habozásra, töprengésre sincs sok idő: a magyar had már a határon toporog, bármelyik percben megindulhat a támadás. Határozni kell haladéktalanul, tenni, amit tenni kell, ha ugyan lehet még bármit is tenni.  S ebben a végletesen feszült, szorult helyzetben valami váratlan történik: váratlanul és hirtelenül meghal a gyermekkirály, a háború eleven oka. Páratlan és tökéletes megoldás: éppen az hal meg, pontosan az, akinek meg kell halnia, méghozzá sem előbb, sem utóbb: pontosan akkor, amikor halnia kell. Matematikus ki nem számíthatná, nem rögzíthetné – időzíthetné ezt tökéletesebben. Nem, a mama nem halt meg, csak a fiú. Mi történt? Mi történhetett?

MAGYAR HÁROMKIRÁLYOK

A magyar háromkirályok éppen nem boldog királyok, gyászcsillag mutat nekik a vak úttalanságban utat; a magyar háromkirályok fején szent körláng, fénygyűrű helyett aranykorona fénylik, szemük fénylő opál, szakálluk éppen csak serked, előttük, mögöttük irdatlan szakadékok, köröskörül vérmező. Gyászcsillag lebeg fölöttük, gyászcsillag után mennek, végzetük csillaga után, koronás fejüket pedig – akár udvaroncok a kalpagot -a hónuk alatt hozzák, válluk fölött középen gyútatlan piros lángként himbálódzik gigájuk, testük méregtől ráng, szívük tőrhegyen reszket; nem is a csillag után mennek: sírjukat keresik vak csillagok alatt három ifjú királyok. Előbb. III. István jön, alig huszonöt évesen roskadt a sírba, mögötte II. László harminc esztendejével, végül IV. István harminckét éves holtként. Siralmas háromkirályok: Árpád utódai; csekély idő adatott nekik örömre, küzdelemre: hárman együttvéve is csak annyi évig országoltak, amennyi hónap fér egy kerek esztendőbe: tizenkét évig csupán. Királyi éveik nem oszlottak meg egyenlően. Valójában III. István tizenegy esztendeig, kilenc hónapig és három napig uralkodott, két rokona – nagybátyjai – II. László * és IV. István pedig e szűkre szabott időn belül ellenkirályként lépett fel az 1162-1163 esztendőben és fél-fél évig uralkodott. ** 

*II. László (1131 – 1163. január 14.) magyar ellenkirály. Unokaöccse, III. István uralkodása alatt 1162 júliusától haláláig uralkodott. Apja II. Béla magyar király, anyja Ilona, I. Uros szerb nagyzsupán leánya. Második fiúgyermekként született. A Lászlóval kapcsolatos források ezután mind a királyi hatalom megszerzésével vagy megtartásával kapcsolatos eseményekről szólnak. II. Géza apjától az uralmat még szilárd belpolitikai helyzetben vette át, nem volt az országban olyan politikai erő, amely uralmát megkérdőjelezte volna. Ez az ötvenes évekre megváltozott. 1152-ben Géza hercegi ellátásban részesítette testvéreit, ami azt jelzi, hogy az Árpád-ház Álmos-ágának hatalomra kerülése óta felnőtt egy nemzedék, amely részt kívánt a hatalomból. Többen lehettek olyanok is, akik – elsősorban a sorozatos külső háborúskodás miatt – nem voltak elégedettek II. Géza uralmával. Ezek közé tartozott a király anyai nagybátyja, Belos bán is, aki húsz éven keresztül a király hűséges támasza volt, az ötvenes évekre azonban a trónkövetelő István herceghez – a későbbi IV. Istvánhoz – pártolt. A hercegi tartás nem elégítette ki Géza testvéreit, István 1157-ben, László 1160-ban lázadt fel. A sikertelen lázadás után menekülniük kellett és mindketten I. Mánuel bizánci császár udvarába kerültek. A magyar egyház élén 1158 óta ekkor Lukács esztergomi érsek állt, aki – kortársához, Becket Tamáshoz hasonlóan – az egyház új eszméi iránt elkötelezett főpapság képviselője volt. Lukács nem volt hajlandó megkoronázni a trónkövetelőt és mikor a koronázást Mikó kalocsai érsek 1162 júliusában mégis elvégezte, kiátkozta az új királyt. Az érseket László parancsára börtönbe vetették. Bár bizánci segítséggel jutott a trónra, semmi nem utal arra, hogy a bizánci császár vazallusa lett volna. Feltehetően jelentős belső hatalmi bázisa volt. Az is erre utal, hogy a Pozsonyba menekült unokaöccsét nem támadta meg, tehát nem érezte hatalmát veszélyeztetve III. Istvántól. A pápa kérésére Lukács érseket is kiengedte a börtönből, bár mikor a kimondott átkot nem vonta vissza ismét fogságba vettette.

Uralkodása alig fél évig tartott. Egyesek szerint megmérgezhették. Székesfehérvárott, a királyi bazilikában temették el. Egy utódjáról tudunk, leánya Mária 1167 decemberében Michieli Vitale velencei dózse fiának, Miklósnak, Arbe kormányzójának lett a felesége.

**IV. István (1133? – Zimony, 1165. április 11.) magyar ellenkirály. Unokaöccse, III. István uralkodása alatt 1163. január 27-étől haláláig uralkodott, bár egyes nézetek az 1163. június 19-i székesfehérvári vereségét tekintik uralkodása végének. Apja II. Béla magyar király, anyja Ilona, I. Uroš szerb nagyzsupán leánya. Harmadik fiúgyermekként született, életét a magyar koronáért folyó küzdelem töltötte ki. Uralkodói sorszámát a történetírás utólag adta neki: saját magát egyetlen fennmaradt oklevelében III. Istvánnak nevezte (nem ismerve el unokaöccsét), ugyanakkor ellenkirályként sokáig nem vették figyelembe az uralkodók sorszámozásánál.

IV. Istvánról a források lényeges információt 1152 tájáról közölnek először. Ekkor II. Géza öccsei, László és István számára hercegi tartást rendelt el.

Kialakult egy II. Géza uralkodásával elégedetlen réteg, amely ha még nem is tört közvetlenül Géza uralmára, negyedszázados szünet után ismét kiújult a küzdelem a királyi trónért. Egy görög forrás szerint Istvánt „féktelen hatalomvágy fűtötte”, nem elégítette ki a tényleges hatalom nélküli hercegség és a korona megszerzése érdekében szervezkedni kezdett. Ebben fő támogatója anyai nagybátyja, Belos bán volt aki akkor a nádori tisztséget is viselte. Az 1157 tavaszán II. Géza megölésére irányuló összeesküvés megbukott, mindkettőjüknek el kellett hagynia az országot. István Barbarossa Frigyes udvarába menekült és a császár döntőbíráskodását kérte. Az 1158. január 13-ai regensburgi birodalmi gyűlésen Frigyes – meghallgatva II. Géza követeit is – a magyar király javára döntött, de megengedte Istvánnak, hogy a bizánci udvarba távozzon.

Istvánt örömmel fogadták a bizánci udvarban, ezt az is mutatja, hogy feleségül kapta Máriát, Mánuel császár unokahúgát. A magyar korona megszerzéséhez azonban ekkor még nem kapott segítséget mert a császárt 1161-ig a keleti terjeszkedés foglalkoztatta. Eközben Magyarországon István bátyja, László herceg is összeesküvést szőtt a király ellen és a megtorlás elől 1160 körül ő is Bizáncba menekült. Lászlónak szintén felajánlottak egy bizánci hercegnőt feleségül, azonban ő ezt nem fogadta el, mert úgy érezte, hogy Magyarországi támogatói szemében visszatetszést keltene, ha túlzottan elkötelezné magát Bizánc irányába. A Magyar Királyságnak ebben az időszakban különös erőfeszítéseket kellett tennie, hogy a bizánci császár alávetését elkerülje. A császár rábeszéléssel, megvesztegetéssel és katonai erő felvonultatásával próbálta elérni, hogy a már megkoronázott III. István helyére a magyarok ismerjék el királyuknak István herceget. A bizánci fegyverek árnyékában végül kompromisszumos megoldás született. A magyarok László herceget fogadták el királynak, István pedig hercegséget kapott. Ezzel rövid időre ismét feléledt a még Könyves Kálmán által eltörölt dukátus intézménye. Bevált tehát László számítása, mert a magyarok István bizánci házassága miatt „attól tartottak, hogy míg ő uralkodik a magyarok felett, addig rajta viszont a bizánciak császára uralkodik majd.” A magyar uraknak tehát a III. Istvánt elutasító része sem óhajtotta a bizánci alávetést. III. István, alig másfél hónapos uralkodás után híveivel Pozsonyba menekült. László halála, 1163. január 14. után István a hercegségét felhasználva szerezte meg magának a magyar trónt. A koronázást Mikó kalocsai érsek végezte 1163. január 27-én. Lukács esztergomi érsek III. István pártján volt ezért törvénytelennek nyilvánította IV. István uralmát és kiközösítette az egyházból. IV. István egyetlen fennmaradt oklevelében magát III. Istvánnak nevezte, mert nem ismerte el unokaöccse alig másfél hónapos uralmát. Az ellenkirály uralma rendkívül népszerűtlen volt az országban. Az egyházi és világi előkelőknek csak egy nagyon kis csoportja állt mögötte, Mikó kalocsai érsek és a Szerbiából visszatért Belos bán vezetésével. Rövidesen szervezkedés indult ellene. Még a kétkedők számára is bizonyította bizánci függését, hogy trónja védelmében azonnal görög sereget hívott az országba. IV. Istvánnak külpolitikai nehézségei is támadtak. A német császár tartva Bizánc túlzott magyarországi befolyásától segítséget ígért III. Istvánnak és hadjáratot tervezett Magyarország ellen. A görög csapatok távozása után III. István megindította seregét az ország belseje felé és az 1163. június 19-én Székesfehérvár mellett megvívott csatában vereséget mért IV. István seregére. Feltételezés, hogy ebben a csatában esett el a magyar történelemben több mint negyedszázadon át jelentős szerepet játszó Belos bán. A csatában az ellenkirály is fogságba esett, de III. István megengedte neki, hogy Bizáncba távozzon.Az események után Mánuel ismét trónra akarta juttatni Istvánt, csapatai 1165-ig még három ízben felvonultatta III. István ellen, végül azonban be kellett látnia, hogy jelöltjének már nincs magyarországi támogatója. A megkötött békében elismerte III. István királyságát. Ekkor került III. István öccse, Béla herceg a bizánci udvarba.

IV. Istvánt végül hívei ölték meg a zimonyi várban a szabad elvonulás reményében. III. István hívei még holtában sem bocsátottak meg neki, őt okolták az utóbbi évek véres trónharcaiért. Holttestét hosszú ideig nem temették el, végül Székesfehérváron helyezték örök nyugalomra.

Lássuk hát a tényeket. Tekintsük át harmincadik életévük körül elhalt királyaink lajstromát.

KIRÁLYTÁBLÁZATOK 

Név                Születési év           Meghalt     Életkor 

Salamon          kb. 1052             1087 körül    cca 35 

I. Géza            kb. 1047                 1077                30 

II. István         kb. 1101                 1031                30 

Vak (II.) Béla        1110                 1141                31 

II. Géza                 1130                 1161                30 

III. István              1147                 1173                26 

II. László              1132                 1163                31  

IV. István              1133                 1165                32 

Imre                      1176                 1204                28 

V. István               1239                 1272                33 

Kun (IV.)László    1262                 1290               38 

III. Endre kb.         1265                1301                36

Nem egészen tizenkét év alatt tehát három magyar királlyal suhamlott el a végzet. Lássuk hát, mi történt velük? Mi szabta ily kurtára földi futásukat?

Ezidőtájt részleges világpolitikai átrendeződés megy végbe, s a Magyarország létére törő félelmetes hatalmak sorában ekkortájt a Bizánci birodalom kerül az első helyre. Komnenos Mánuel bizánci császár irányításával Bizánc most már nyíltan, nem csupán titkos diverzióval, de közvetlen beavatkozással, katonai erőhatalommal is Magyarország meghódítására, gyarmatosítására tör. Hanyatlik a magyarság hajdani (IX-X. századi) hatalma, s félelmetes erők nőnek a süllyedő magyar hatalom fölé; felemelkedik a Német-Római birodalom, megnő Bizánc hatalma, hatalommá növekszik köröskörül minden; belül is meggyengül a központi királyi hatalom, ezzel szemben nő a torzsalkodó főurak hatalma, félelmetes hatalom összpontosul a főpapok, a római katolikus egyház kezében, a klérus a világi hatalom fölé helyezi magát, külön testté, külön állammá válik az állam testében, amely valójában csak a pápa főségét ismeri el; az egyházi főméltóságok, azon a jogcímen, hogy ők isten szolgái, valójában fölébe helyezik magukat a királynak, a királyi hatalomnak, attól függetlenedni akarnak, kötöttségeit lerázni, s a lelkek urai, kormányosai, gondozóiként, a lelket a test elé helyezve (mintha elválasztható volna ez a kettő) gyakran megtagadják az "evilági hatalomnak" az engedelmességet; nép és király fölött állónak hívén magukat, rendelkezni akartak nép és király fölött. A központi királyi hatalom fölötti klerikális hatalom gyakorlati megvalósítása érdekében a főpapság szükségszerűen eljutott a szembenállásig, a nyílt és titkos eszközök pártfogásáig és alkalmazásáig. Lukács esztergomi érsek a legvehemensebb klérikusok közé tartozott, s mint ilyen, három egymást követő király (III. István, II. László és IV. István) sorsának alakulásában játszott szerepet. E három király sorsa annyira összegabalyodott, hogy alig különíthető el. Háromkirályaink közül a királyok sorrendjében, trónralépésük sorrendje szerint III. István áll az első helyen: ő Árpád-királyaink közül a tizenharmadik király, őt követi a tizennegyedik helyen II. László, őt meg tizenötödikként IV. István. Haláluk sorrendje azonban nem ez: III. Istvánt a halálban két nagybátyja megelőzi, s így nekünk, királyaink halálkörülményeit fürkészvén ezt a sorrendet kell követnünk. Lássuk hát elsőül II. Lászlót!

LUKÁCS ÉRSEK ELSÖ HALÁLJÖVENDÖLÉSE: "NEGYVEN NAPON BELÜL HALOTT LESZEL, KIRÁLY!"

II. Lászlónak, Vak Béla fiának, III. László nagybátyjának arasznyi (1162. VII. 15 – 1163. 1. 14.) királykodása, tragédiája bizánci beavatkozás következménye; a bizánci hadak betörnek az országba, hogy megdöntsék a serdülőkorú III. István uralmát és helyébe saját pártfogoltjukat, a bizánci feleséget vett és a bizánci politika feltétlen kiszolgálására kész István herceget, a későbbi IV. Istvánt ültessék a magyar trónra. Kiskorú István a betörő hadak elöl külföldre menekül; sajátos interregnum jön tehát létre, s a nemzeti párt, hogy a bizánci mesterkedést, a közgyűlöletben álló idősebb István királlyá tevését megakadályozza, testvérét, II. Lászlót kiáltja ki királynak. Ilyen baljós, viharos események következtében kerül hát trónra 31 évesen II. László. A viharos kezdetnek viharos a folytatása is. László király végzetes lépéssel kezdi uralkodását: összeütközésbe kerül, jóllehet részint akaratlanul a magyarországi római katolikus klérus teljhatalmú fejével, Lukács esztergomi érsekkel, és ez döntő kihatással van további sorsára. Felszólítja az érseket, hogy koronázza meg, Lukács azonban a külföldre menekült III. Istvánra hivatkozva, kereken megtagadja kívánságát, mi több, gorombán lehordja és bitorlónak nevezi őt, amiért kiskorú István helyének az elfoglalására törekszik. László ezekután a kalocsai érsekhez fordul, aki meg is koronázza. Ámde Lukács érsek még ez ellen is vétót emel és kiközösíti, egyházi átok alá veti a királyt, aki ezt már nem hajlandó békén elviselni, "II. László rettenetesen felbőszült, kardot rántott, fenyegette Lukácsot és kényszeríteni akarta, hogy vonja vissza az egyházi büntetést; mikor pedig Lukács nem tette, elfogatta, az egyházat pedig kényszerítette, hogy az interdiktummal ne törődjenek, Az ujj húzásnak III. Sándor pápa akart véget vetni; közbenjárására az év vége felé II. László szabadon bocsátá az érseket (,..). Karácsony napján hagyta el a börtönt, és azonnal a kápolnába sietett, ahol a király a nagymisét hallgatta; az oltárhoz lépett és mindenki bámulatára – ledobatta a terítőt, az ékítményeket, az interdiktum (kiátkozás, kiközösítés) miatt, s a megdöbbent, elhűlt királyhoz fordulva mondá: Urain Jézus!, ki ma születtél, fordítsd meg e király szívét, ha még méltónak tartod arra, hogy meglátogasd! ha pedig nem, VERD MEG NEGYVEN NAP ALATT ERŐS KARDODDAL, MELY PHARAOT LESUJTA, hadd érezze, ki ellen vétkezett!" Amint e fenyegető prófétaszavakat kimondá és a kápolnát elhagyá, újra elfogták, még szigorúbb fogságba vitték, "ahol imádkozott és dicsőíté az Istent!", II, LASZLÓ KIRALY PEDIG, MIELŐTT A NEGYVEN NAP ELMULT, 1163. január 14-én bűnbánat nélkül meghalálozott, Fél évig uralkodott csak" (Pauler Gyula, A Magyar nemzet története 1,297) Negyven nap alatt meghalsz! – lényegében ezt kiáltotta Lukács érsek a királynak. És II. László negyven napon belül csakugyan meghalt! Olyan tényező, amelyet senki sem vonhat kétségbe. II. László halálát tehát Lukács érsek előre bejelentette. Misztikus lelkek vélhetik, hogy Lukács érsekkel isteni látomás tudatta a király halálának bekövetkezését. Mások – bizonytalankodók és óvatoskodók – híhetik, hogy csak véletlen egybeesésről van szó: Lukács "prófétálása" és a király halála közt nincs semmi összefüggés. Akadnak azonban még egyéb kiegészítő tények - mindezekelőtt az, hogy II, László ekkor 31 éves - nem szenved semmiféle betegségben - "bűnbánat nélkül" hal meg, vagyis anélkül, hogy meggyónt, megáldozott és felvette volna az utolsó kenetet - következésképp II. László - alig öt hónapos uralkodás után –váratlanul halt meg, azaz: senki sem számított-számíthatott közeli halálára - halála hirtelenül következett be, villámcsapás szerűen. Miként fentebb említettük – Lukács érsek pedig mindezt előre látta, annyira, hogy még a király halálának időkeretét – negyven napon belül – is kijelölte. Így halt meg László király ifjan, virágjában, mint elődei és utódai hosszú sora a magyar királyi széken. Ha a misztikát elvetjük, az oksági lánc érvényesül; az ok és az okozat összefüggése pedig jelzi a köztes történés módozatait.

NEGYEDIK ISTVÁN MEGMÉRGEZTETÉSE BIZÁNCI PRIZMÁN KERESZTÜL

Negyedik Istvánnak (1163), Vak Béla harmadik fiának rövid országlása is ádáz viszálykodásban telik el. Már egészen fiatalon részt vesz – bizonyára bizánci felbujtásra – egy bátyja, II. Géza elleni összeesküvésben, s hogy életét mentse, Bizáncba fut: Manuel :Komnenos császár (1143-1180), a "cselszövő Mánuel", akinek legfőbb törekvése a Magyarország fölötti uralom megszerzése, örömmel fogadja a magyar királyfit, benősíti családjába – Mária Komnenosz hercegnőt adja hozzá feleségül, elhalmozza kegyeivel, és természetesen ígéreteivel, hogy magyar királlyá teszi; és István engedelmes eszközévé válik a hazánk megrontására törő bizánci politikának: hamis trónigényének érvényesítése ürügyén pusztító bizánci hadak élén újra meg újra betör az országba s végig pusztítja Délkelet-Magyarország akkor még Al-Dunáig húzódó színmagyar vidékeit, a Száván túli területeket, az ősi Szerémséget; támadásait a magyar csapatok nagy véráldozatok árán mindújra visszaverik, s viselt dolgainak, áruló voltának ismeretében országos gyűlölet támad ellene. Theodoros Skutariotes bizánci histórikus összefoglalója szerint: 

"Gézának, a hunok fejedelmének (II. Géza) két édestestvére volt: István és László, és két fia: István és Béla. E testvérek közül (IV.) István kikerülvén a meggyilkolására készülő testvéri kezeket, Konsantinos városába érkezett. A császár fogadta őt, s egyéb megtiszteltetések mellett, melyekben részesült, feleségül vette a császár unokahúgát, Máriát, Isaakios Sebastokrator leányát. Kevéssel később László (II.) is testvéréhez, Istvánhoz hasonlóan cselekedett, nem annyira azért, mintha Géza nem szerette volna, hanem inkább István szerencséje ösztönözte, s ő sem csalódott reményeiben, hiszen fényes fogadtatásban részesült, és feleséget is vehetett volna, ha nem gyanította volna, hogy az asszony akadályozza hazájába való visszatérését. S ezután mi történt? Géza király meghal, és az uralom fiára, Istvánra (III. István) száll át. A császár ezt igen kedvező fordulatnak vélte, és az a gondolata támadt, hogy a hunok feletti uralom arra az Istvánra száll, aki az unokahúga révén sógora, úgy maga is öregbiti dicsőségét, és a római császárság is hozzájut vagy az onnan való adórészhez, vagy Phrangochorion (Haram vára) és Zeugminon (Zimony) birtoklásához."

A bizánciak elgondolása arra épült, hogy III. István gyermekkorú király, tehát könnyű elérni, hogy megdöntsék uralmát és helyébe nagybátyját, a Bizáncnak lekötelezett IV. Istvánt juttassák a magyar trónra.

"Ezért siet a kitűzött célokat megvalósítani. Tüstént követeket küld tehát sógorához, Istvánhoz, hogy azok előkészítsék a hatalmat jelentó korona átvételét, s nem sokkal később maga is Sardikébe ment. A hunok azonban hallani sem akartak István felettük való uralmának elfogadásáról, mint mondták, egyebek miatt sem, főleg azonban azért nem, mert nem a rómaiaknál kötött házasságot. Márpedig nekik semmiképp sem előnyös, hogy olyan férfi legyen fejedelmük, aki házassága révén rokoni kapcsolatban van a császárral. Ezért a követség eredménytelen maradt, és a hunok az odaérkező Istvánhoz egyáltalán nem csatlakoztak. Ebből a császár megtudta, hogy nagyobb erővel kell Istvánnak segítséget nyújtania. Eltávozva Sardikéból a Dunamellékére, tudniillik Branitzovába (Barancs vára) és Belgrádba érkezik, és egy csapat élén az unokaöccsét, Alexios Kontostephanost küldi el Istvánnal. Ezek el is jutottak Chramosba (Haram), ajándékokkal vesztegették a hunok főembereit, és hízelgéssel és ígéretekkel igyekeztek az uralommal kapcsolatos kérdéseket elintézni, de nem végeztek semmit, csak annyit, hogy Lászlót, István testvérét a hunok elfogadták fejedelmül. Mivel azonban hatalomrajutása után ő is csak rövid ideig élt, a hunok Géza fiát, Istvánt (III.) választották fejedelmükké. Azonban a császár sem vette a történteket szívesen, és Géza testvére, István (IV.) is mindent elkövetett a császár segítségével, hogy valami módon megszerezze az uralmat" Második László, mint. láttuk, öt hónapi uralkodás után a bizánci titkos diplomácia, az ötödik hadoszlop áldozata lett, s ezáltal elhárult az akadály István uralomra jutása elől. Még 1163-ban elfoglalja a trónt. Ámde nem sokáig ülhet a trónon, a nemzet felkel ellene s tömörül az osztrákföldről visszatérő törvényes király, III. István körül. Most már IV. Istvánon a menekülés sora. Mánuelhez fut. De időközben Bizánc politikája megint fordult: Mánuel belátja: a nemzet a leghatározottabban ellenzi István uralmát: István kegyvesztetté válik. A bizánci politika ekkor már a törvényes király Bizáncban tartózkodó öccse, Béla (a későbbi Harmadik Béla) felé fordul. A csalódott István, mint utolsó menedékébe, még visszatér magyar területre, Zimony várába és itt készül a végső ellenállásra. A felmentő magyar sereg körül zárja a várat. István idegzeteit megviseli az ostrom, s ezért – hamis tanácsadói rábeszélésére – eret vágat magán. Az érvágás műveletét egy hírhedt méregkeverő végzi. De adjuk vissza a szót a bizánci krónikának: "Miután tehát emiatt sok háború folyt, és a császár Géza fiát, Bélát leánya, Mária révén vejévé szemelte ki, a hunok közül azok, akik István ellentáborához tartoztak, elhatározták, hogy méregpoharat keverve neki, eltüntetik őt az élők sorából. Találtak is valakit, aki ezt végrehajtsa, István emberei közt egy Tamás nevezetűt, aki nagyon ügyes volt az emberi élet kioltásában és a testnek a lélektől való elválasztásában, és magától talált egy módszert. Amikor ugyanis eret vágtak Istvánon, a vágás kötését méreggel kente be, s ez a sebre helyezve igen keserves halált okozott. István holtteste minden tiszteletadás nélkül, temetetlenül feküdt, Zeugminont pedig elfoglalták (IV. István embereitől -G.K.E.) a hunok. Amint a császár erről értesült, megüzente a hunok ellen a háborút." (Theodoros Skutariotes (1282) Moravcsik Gy. Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai 304-306) Bizánc tehát a magyarokat "a hunok közül azok(at), akik István ellentáborához tartoztak" vádolja Negyedik István király meggyilkolásával. Ennek a beállításnak azonban van egy meglehetős szépséghibája. Negyedik István Bizánc pártfogoltja, Bizánc embere volt, s bizánci seregek fegyvereinek élén jutott a magyar trónra, bizánci hadakkal szállta meg Zimony ősi déli magyar erődjét is, tehát bizánci seregek, bizánci hadvezetés vette körül őt akkor is, mikor a magyar felmentő seregek ostrom alávették a várat. Miként kerülhettek volna hát Zimony várába és István közvetlen környezetébe, méghozzá szép számmal olyan magyarok, akik "István ellentáborához tartoztak"? – s miként határozhatták el, hogy Istvánt megölik? Kétségtelen ugyanis, hogy István megmérgezése a vár ostromának és a magyarok által történt visszafoglalásának végső napjaiban, sót minden bizonnyal utolsó napján, de még a vár bevétele előtt történt. Bizonyos az is, hogy István – kétségkívül rábeszélésre – eret vágatott magán és ennek során mérgezték meg. Az "István ellentáborához tartozó" hunok, azaz magyarok semmiképpen sem tartózkodhattak ekkor a várban, nem hozhattak határozatot István megmérgezéséről, eret sem vághattak rajta és így az érvágás alkalmával nem is mérgezhették meg. És ami ugyancsak megfontolandó: miért ölték volna meg a királyt a vár elestének utolsó napjaiban vagy éppenséggel utolsó óráiban? Mi szükség lett volna rá, hogy ilymódon orvul eltegyék láb alól a királyt, mikor magyarok általi elfogatása, végzete már nyilvánvalóan bizonyossá vált? Mi több, bízvást megfordíthatjuk a dolgot: a magyaroknak kimondottan az volt az érdeke, hogy az áruló ellenkirályt élve fogják el, és élve adják át a királyi haditanácsnak. Vagyis a méregkeverő orgyilkosok nem magyar, hanem bizánci érdekeket szolgáltak a király meggyilkolásával. Negyedik István Bizáncban, Mánuel császár szemében már korábban kegyvesztetté vált: Bizánc ugyanis belátta: semmiképpen sem erőltethet a magyar trónra olyan királyt, aki ellen olyan nagy az országos gyűlölet, hogy újra meg újra felkelt ellene az egész ország. Ráadásul Mánuel császár új, hasonlíthatatlanul ígéretesebb jelöltet talált Második Géza második fiának Bélának – a későbbi Harmadik Bélának – a személyében, tőle várta Magyarországgal kapcsolatos reményeinek teljesítését, miként ezt fentebbi idézetünkben maga Theodoros Skutariotes is tudtunkra adja: "a császár Géza fiát, Bélát leánya révén vejévé szemelte ki" – s ezután következik be – a jelzett szövegben is István meggyilkolása. Világos tehát, hogy Negyedik István, a szerencsétlen ifjú ellenkirály, a bizánci politika bábja kegyvesztetté vált, immár nem segítette, hanem zavarta a bizánci politika céljait, minekutána pedig bizonyossá vált, hogy Zimony a magyarok kezére jut, Istvánt, nehogy a magyarok kezére jutva kifecsegje a Magyarország elleni bizánci titkos diplomáciai manőverek, intrikák, megvesztegetések, beépített árulók féltett titkait – a vár eleste előtti pillanatokban a bizánciak megmérgezték. A magyarok pedig kihajították a gyűlölt király holttetemét a várból és otthagyták temetetlenül napokig. Mindenesetre mindnyájunkat meggondolkoztathat ez a látvány: az áldozatul vetett ifjú magyar király holtteteme a romba döntött, füstölgő nagyhírű, s azóta már rég idegenbeszakadt magyar végvár, Zimony előtt, a porba kihajítva keselyűk, kóbor ebek étkéül. Fölösleges is tán megemlítenünk, hogy hazánkban a méregkeverés – miként a titkos tevékenységek tudománya általában – gyermekcipőben járt s távol állt attól a nagy gyakorlatra valló tökélytől, ahogyan Negyedik Istvánt megmérgezték. Előzőleg ennek egy változatát alkalmazhatták Könyves Kálmán, később Harmadik Endre, Hunyadi Mátyás stb. esetében.

LUKACS ÉRSEK MÁSODIK HALÁLJÖVENDÖLÉSE: "PONTOSAN MÁHOZ EGY ÉVRE HALOTT LESZEL, KIRÁLY!"

Végül Harmadik István (1162-1172) is beleesett ugyanabba a végzetesnek bizonyuló hibába, mint Második László: szorultságában az egyházi vagyonhoz nyúlt. "A háborús időkben szenvedett az egész ország, szenvedtek főleg az egyházak, melyeknek morális tekintélye még nem volt olyan nagy, hogy a nyers társadalom, mikor szüksége volt rá, a vagyont, a pénzt ne náluk keresse, ne tőlük vegye, ahol ezt anyagi erő nem védelmezte(?) III. István is nagyobbra vállalkozva, mint amennyire képes volt, ha megszorult, az egyházi vagyonhoz nyúlt, püspököt, apátot, prépostot, ha neki tetszett, letett, áthelyezett, és eziránt annál kevésbé érzett lelkiismereti furdalásokat, mert maguk az egyháziak, a püspökök, első- sorban köztük a kalocsai érsek, hasonló önkénnyel és igazságtalanul jártak el. Kivétel csak Lukács érsek volt, ki fájdalmas szívvel látta, mint tapodja III. István lábbal azt, amit atyja, II. Géza a püspöki székek betöltésére nézve ígért, sőt még az egyházi vagyont sem irtózik prédálni" (...) (mindebben) "csak megátalkodott makacsságot látott", könnyes szemmel bár, de mégis átokkal sújtotta a királyt. (Pauler: A magyar nemzet története 1320) Harmadik István a klérus nagy nyomására, pápai közbelépésre engedni kénytelen, s kötelezi magát, hogy a pápai szék beleegyezése nélkül püspököt nem nevez ki, az egyházi vagyonhoz csak. háborús végszükség esetén nyúl stb. "Lukács örömmel látta, hogy amiért ő oly buzgóan imádkozott, megtörténik. A király "megtért", Esztergomba sietett. Az érsek, papság, nép ünnepélyes menetben ment eléje s vezette a megtértet, ki feloldozást nyert, a városba. De míg az ének zengett: Lukács arca – beszélék legalább szerte – elkomorult és szeme könnybe lábadt, bár titkolni igyekezett. "Mi bajod, kedves atyám?" – kérdé a király – "hogy te sírsz, amíg mások örülnek?" "Nem tudok örülni"; – felelte Lukács – "mert éppen mához egy évre, mindnyájunk megzavarodása és haragja mellett, itt Esztergomban meg fogsz halni." És a jóslat teljesült. A következő 1172. év elején Welf oroszlán Henrik szász herceg nagy kísérettel s Szentföldre utazott. Február közepén Bécsbe ért, hajókat szerzett, megrakta borral, éléssel, másféle szükségletekkel (...) Esztergom alá értek, mely természeti fekvésénél fogva igen erős, egy részről a Duna, más részről egy másik mély folyó környezi, melynek neve -a német író szavát idézem – "Gran", ahonnan a város és a vár, mely a túlparton -a Dunán túl – fekszik, nevét vette. Az éjjel azonban nagy szomorúság érte az úti társaságot, István király hirtelen meghalt (március 4.) méregtől, melyet "testvére" – beszélték – kit az országból kiűzött – kevert italába. A megdöbbenés, ijedelem általános volt. Henrik a lányát féltette..." (u.o.) A feltehetően mesterségesen keltett, célzatos fecsegést mellőzve, tényként állapítsuk meg a következőket: 

1. Lukács püspöknek ismét jövendő látomása, halállátomása támadt, ezúttal, II. László halálát is figyelembevéve, másodízben. 

2. A látomás ezúttal látványosabb díszletek között, egyházi ünnepély keretében történik: a szertartás közben Lukács arca hirtelen elkomorodik: ekkor jelenik meg lelki szemei előtt István király egy kerek év múltán bekövetkező halálának ténye: a körülményekből legalábbis erre lehet és kell következtetni. 

3. A halállátomás rendkívül konkrét és számszerű: István király halálának időkereteit éppúgy kijelöli, mint annakelőtte II. Lászlóét, a keret ezúttal tágabb: míg Lászlónál negyven napon belül, III. Istvánnál egy év leforgásával kellett bekövetkeznie a halálnak. 

4. Lukács pontos időzítésű próféciája ezúttal is pontosan beteljesül: István a megadott határidőben éppúgy meghal, váratlanul és hirtelenül, mint előbb II. László. A megdöbbenés híven jelzi ezt; az általános ijedelem a mérgezés, a méregkeverés felismerésének és veszedelmének tükröződése.

Felmerül a kérdés: miként lehet előre tudni ép, egészséges, életerős fiatal emberek váratlan és hirtelen halálát, s miként lehet ennyire pontosan tudni, az időpont megjelölésével? Feltehető-e, hogy Lukács érsek természetfölötti képességekkel rendelkezett, közvetlen kapcsolatban állt Istennel (hiszen a jövőbe rajta kívül ki láthat?) s bepillantása volt abba a bizonyos Nagy Könyvbe, amelybe – némelyek szerint – előre minden megíratott? Enyhén szólva, kételkednünk kell ebben. Kételkednünk kell annak ellenére, hogy történelmünk során, királyaink halála körül elképesztően sok az efféle "előrelátásos prófécia": számos királyunk gyorsan bekövetkező – hirtelen és váratlan – halálát sokan előre tudják és előre megjósolják, márpedig egy fa kidőltét csak akkor lehet előre látni, ha már dől a fa, vagy ha elhatároztuk kidöntését. Csillagjósok, érsekek, főméltóságok és udvaroncok, beavatottak és be nem avatottak gyakran előre tudják egyik-másik királyunk meglepetészszerűen bekövetkező halálát. Ez a rejtélyes jelenség mindenesetre megérdemel, ha nem is egy misét, legalább némi figyelmet. Nincs más megoldás: Lukács érsek vagy gondosan előkészített, rejtett titkok tudója, aki kezében tartja a párkák fonalát, vagy mágikus képességekkel rendelkezik. Vagy pedig... Kérdés az is, hogy kerül ide, miként és mi célból keveredik bele ebbe a haláljövendölésbe az egyházi, templomi szertartás? Mi ennek az értelme, szerepe, jelentősége? Ha felidézzük, hogy mindez a szertartás végzése közben történik, s Lukács mindaddig derűs arca eközben komorul el, úgy nyilvánvaló: a színhely, a cselekmény egyaránt azt sugallja, hogy a szent szertartás végzése közben isteni kinyilatkoztatás történt, s Lukácsnak maga az Úr nyilatkozott meg, tudtára adván III. István király halálraítéltségét: ettől a mennyei hírtől komorult el Lukács érsek arca, és László kérdésére, akinek feltűnt Lukács arcának színelváltozása, ezt közölte az érthetően megdöbbent, elhűlt királlyal. Aki hisz az efféle kinyilatkoztatásokban, elhiheti, hogy mindez így történt s Lukácsnak valóban mennyei jelenés adta tudtára a vétkes, de (későn?) megtért király jelenlétében a király halálát, annak pontos idejével egyetemben. Ámde miért rendelné el az Úr, "a szeretet istene", hogy egy ifjú – tegyük fel, hogy megtévedt, vétkezett – ember életének hirtelenül végeszakadjon – isteni rendelésre, hiszen László halála bejelentésének ez az egyedüli értelme; az, hogy ez a halál nem természetes úton, nem egészségi vagy más földi tényezők hatására történik, hanem égi elrendelésre. És ami még a különösön belül is különös, horror a horroron, az a halál idejének pontos kijelölése: László ugyanazon a napon fog meghalni egy év elteltével- és hal is meg valójában -, amelyen ezt Lukács kinyilatkoztatta. A legnagyobb tárgyilagossággal bízvást kijelenthetjük: ember életének hirtelen megszakasztását nem isteni, de sátáni erő rendelheti el csupán, s Ily módon közelebb kerülhetünk a valósághoz, a történés mögül kirajzó sátáni ténykedéshez, ahhoz, hogy sem II. László, sem III. István naprakészen kijelölt halálát (negyven nap és egy esztendő, nem Isten rendelte el, de nagyon is valóságos, sötét földi, politikai erőknek, erőcsoportoknak a köznyilvánosság elöl gondosan eltakart, elálcázott ténykedése. Lukács érsek, miként tetteiből kiviláglik, a hatalom és az erőszakos cselekvések megszállottja: király akar lenni a király fölött, akit alárendeltjének tekint, parancsokat ad ki számára, s ha nem teljesíti vagy nem kielégítően teljesíti, büntetésekkel sújtja, kiátkozza, törvényen kívülivé, jogfosztottá alacsonyítja, s a megtorlást követi a végső megtorlás: mert Lukács pontosan tudja, miként történik meg majd II. László, majd III. István halála. Logikai mozzanatok: 

1. István elköveti azt a "vétket", hibát, amit II. László is elkövetett: szorultságában, kegyúri jogával élve egyházi vagyont vesz igénybe égető állami gondjainak megoldásához, továbbá 

2. Saját országában, királyi hatalmával élve, püspököket, prépostokat nevez ki. 

3. Lukács érsek ezért, akárcsak II. Lászlót, egyházi átokkal sújtja. 

4. István a kiátkozás következményeitől és a pápai nyomástól megrettenve, annak engedve, meghátrál s fogadalmat tesz, hogy a jövőben óvakodik hasonló lépésektől. 

5. Lukács ezt követően feloldozza az egyházi átok alól , 

6. A derűs vég azonban nem következik be, talán mert a király későn "tért meg", talán mert fogadkozása nem vehető készpénznek, talán mert a kocka már el van vetve. 

7. Lukács bejelenti a király halálát és annak időpontját is kitűzi, sőt még a halál helyét is, Esztergomot. 

8. III. István király a jelzett napon és helyen (Esztergomban) váratlanul és hirtelenül – általános megdöbbenésre és ijedelemre valóban életét veszti. 

9. A király környezete, mi több, az akkor Esztergomba érkezett idegenek is (rettegésük tanúsítja ezt) mérgezést gyanítanak és mérgezést emlegetnek. 

10. Ha elhull a király, gondoskodni kell új királyról: ha a király halálának időpontját senki sem sejti, természetesen nehéz azon nyomban új királyt állítani. Ezúttal azonban – ennyire biztos a beígért halál! – nincs fölösleges, időrabló várakozás: jókora sereg kíséretében már meg is érkezett az országba a Bizánc jelölte új király, Béla herceg, aki az ország rendjeinek egyetértésével "törvényesen és jog szerint" III. Béla néven a hirtelen elhalt király trónjára ül. Meghalt a király – éljen a király!