Aktualizálás - summa summarum -XL - JERUZSÁLEM

Történelmi áttekintés 1

A lelkigyakorlatok után és az alapigazságok áttekintését követően nemfeledve a szeretet gyakorlásának parancsát , érdemes lenne egy körültekintést végezni a Mennyei Királyság - ban , valamint a mai állapotokat megszemlélni a korunk Jeruzsálemébe

Jeruzsálem a levegőből

Műholdkép

Az emberek hiszik hogy a Menyek Országába Jeruzsálemen keresztül vezet az út , nincs még egy hely a világon amelyik annyi gyűlöletet , szeretetet és reményt valamint szenvedélyt áraszt magából .

Nem beszélhetünk úgy Jeruzsálemről hogy a vallásokról és az itt élő népekről nem beszélünk .

Jeruzsálemről a Biblia közel nyolcszázszor ír, és rengeteg prófécia irányul erre a városra.

Jeruzsálemet az ábrahámi vallások – a judaizmus, a kereszténység és az iszlám – mindegyike „szent városként” tartja számon. Az Ószövetség szerint mintegy háromezer évvel ezelőtt Dávid király tette meg az Egységes Izraeli Királyság fővárosává, innen ered a „Dávid városa” elnevezés. Utóda, Salamon király a Mória-hegyre (ahol megtalálható az a szikla, amelyen Ábrahám kész volt feláldozni Izsákot) felépíttette az Első Templomot , majd a babilóniaiak pusztítása után itt épült meg az a Második Templom, amelyben később Jézus is járt.

A Szentföld különlegessége a különleges elhelyezkedése a világban. Az Afrika és Ázsia közötti szakadékon átnyúló fekvésű terület szinte mindig csatatér volt. Hullámról hullámra özönlöttek be a hódítók, akik igyekeztek ellenőrizni az ókori világ központjait összekötő stratégiai kereskedelmi útvonalakat. Nem véletlenül van gyakorlatilag a világ közepén.  A világ kereszteződésében található.

Az Ószövetség nem utal úgy Izrael földjére, mint a Szentföldre, csak mint a földre, mely az izraelitáknak adatott az Úr által, ezt szokás az Ígéret földjének nevezni. A héber Bibliában Jeruzsálemre, valamint az azt övező területekre isteni ajándékként utalnak, melyek az Isten és a kiválasztott nép között köttetett frigy ékes bizonyítéka.

A keresztény hitvilágban a Szentföld fogalma az Ószövetségben gyökeredzik; a Teremtés könyvében Ábrahámnak megígért földet takarja. Az Újtestamentum, mint Izrael földjét említi, ezt példázza Máté II. 19.–22. A Szentföld vallási jelentőségét tovább növelte az, hogy Jézus Krisztus e területen született, tevékenykedett prófétaként, itt feszíttetett meg, valamint e földön támadott fel.  A keresztény hitben is kiemelkedő fontosságú szerepet kap Jeruzsálem, a szent város, ami annak tudható, hogy a Biblia szerint Jeruzsálemben Jézus Krisztus több prédikációt tartott, itt ment végbe az Utolsó vacsora, valamint /ma már / a Jeruzsálem részét képező Golgota hegyén feszítettet meg Jézus Krisztus.

Vallási jelentőségét bizonyítja, hogy a Szentföld birtoklásáért indultak a Keresztes hadjáratok, valamint Jeruzsálem 1099-es elestét követően szerte Európából özönlöttek a zarándokok a Szentföldre. Az egyik legismertebb lovagrend, a Templomos rend megalapításában is komoly szerepe volt a Szentföldnek, hiszen a templomos lovagok a Szentföld, valamint a Szentföldre zarándoklók védelmére esküdtek fel.

Az iszlám szentséges helynek tekinti a Sínai-hegyet, az iszlám kezdeti időszakában az imairány Jeruzsálem volt, majd Allah parancsára (Korán 2:149 és 2:150) a muszlimok az iszlám szerinti legrégebbi imaház, a mekkai Kába szentély felé fordultak.

A közel-keleti és egyiptomi szövegekben a „kánaánitákra” és a „ kánaánra ” való korai utalások fordulnak elő ( i.e. 2000 körül); ezek a lakosságok politikailag független városállamokként épültek fel .

Egy Izrael nevű nép először jelenik meg a Merneptah Stele-ben, egy ókori egyiptomi feliratban, amely körülbelül i.e. 1200-ból származik. 

Babiloni szövegekben a Kánaánnak megfelelő szó Kinahhu-nak hangzik, s ez jelentette eredetileg a piros bíbort, amelyet a tengerből halászott bíborcsigából nyertek. Eszerint Kánaán azt jelenti, hogy „Bíbor ország”, ugyanaz, mint a görög Fönícia név.

 Az izraeliták ősei között feltehetően ezen a területen őshonos sémi nyelvű népek is voltak, majd később monoteista – vallás kifejlesztésén keresztül, amelynek középpontjában Jahve áll -  a héber egy archaikus formáját beszélték , amelyet bibliai héberként ismertek . Körülbelül ugyanebben az időben telepedtek le a filiszteusok a déli parti síkságon .

A Földközi-tenger partvidékén i. e. 1200 körül letelepedő filiszteusok számos kisebb-nagyobb települést, köztük öt jelentős várost emeltek. Ez az öt város, Gáza, Askelón, Asdód, Ekron és Gát pentapoliszt, azaz az öt városból és birtokaikból álló kereskedelmi és védelmi szövetséget alkotott.

E korban kezdődött a területért folytatott több évszázados izraeli-filiszteus és judeai-filiszteus háborúskodás.

Hérodotosz az i. e. 5. században a tengerparti és az azon túli területeket is a Palesztina néven nevezi.

Az Izraeli Királyságot i.e. 720 körül hódította meg az Újasszír Birodalom .  A dávidi uralom alatt álló Júda Királyság, amelynek fővárosa Jeruzsálemben volt ,  előbb az Új-Asszír Birodalom, majd az Újbabiloni Birodalom ügyfélállamává vált .  

I.e. 587/6-ban, egy júdeai lázadást követően II. Nabukodonozor király ostrom alá vette és lerombolta Jeruzsálemet és Salamon templomát , feloszlatta a királyságot, és a júdeai elit nagy részét Babilonba száműzte .

Babilon i.e. 539-ben történt elfoglalása után Nagy Kürosz , az Achaemenida Birodalom alapítója kiáltványt adott ki, amely lehetővé tette a száműzött júdeai lakosság visszatérését Júdába. 

A Második Templom építése kb.  i.e. 520 .  Az Achaemenidák Jehud Medinata tartományaként uralták a régiót . i.e. 332-ben Nagy Sándor meghódította a régiót az Achaemenida Birodalom elleni hadjáratának részeként . Halála után a területet a Ptolemaioszi és a Szeleukida birodalom irányította Coele-Szíria részeként . A következő évszázadok során a régió hellenizálódása olyan kulturális feszültségekhez vezetett, amelyek IV. Antiokhosz uralkodása alatt tetőztek ki , ami a Kr.e. 167-es makkabeusok lázadását eredményezte . A polgári zavargások meggyengítették a szeleukida uralmat, és a 2. század végén létrejött a félautonóm Júdeai Hasmoneus Királyság , amely végül elérte a teljes függetlenséget, és kiterjesztette a szomszédos régiókra.

A Római Köztársaság i. e. 63-ban támadta meg a régiót, először átvette Szíria irányítását , majd beavatkozott a Hasmoneus-i polgárháborúba . Júdeában a rómaibarát és a pártuspárti csoportok harca vezetett Nagy Heródes Róma dinasztikus vazallusává történő beiktatásához . I.u. 6-ban a területet Júdea római tartományként csatolták el ; A római uralom körüli feszültségek sorozatos zsidó-római háborúkhoz vezettek , amelyek széleskörű pusztítást eredményeztek. Az első zsidó–római háború (i. e. 66–73) Jeruzsálem és a második templom lerombolásához vezetett , és a lakosság jelentős részét megölték vagy kitelepítették.

Hadrianus császár, az utolsó zsidó nemzeti szabadságharc, a Bar Kohba felkelés leverését követően (i. sz. 135), Júdea tartományt és a környező területeket Szíria Palesztina néven szervezte újjá, a zsidóknak pedig megtiltotta a jeruzsálemi letelepedést. Al-Quds város (Jeruzsálem) a császár családi nevéről az Aelia Capitolina (isteni Aelius) nevet kapta. A terület eztán évszázadokig viselte a Palesztina nevet, Róma, illetve a Bizánci Birodalom uralma alatt állt egészen az iszlám hódításokig. A zsidó vallás a Római és Bizánci Birodalom területén is a bevett vallások közé tartozott, így követői szabadon gyakorolhatták vallásukat.

Palesztina Jeruzsálem ostroma után, 637-ben került a Rásidún kalifák uralma alá és vált az iszlám világ részévé. A muszlimok a zsidókat és keresztényeket egyaránt a könyv népeinek tekintették, akik így megtarthatták vallásukat, saját közösségük ügyeit pedig saját törvényeik szerint intézhették .

Az i.sz. 4. században a korai kereszténység kiszorította a római pogányságot , Konstantin felkarolta és támogatta a keresztény vallást, I. Theodosius pedig államvallássá tette . Egy sor olyan törvényt hoztak, amely diszkriminálta a zsidókat és a judaizmust, és a zsidókat az egyház és a hatóságok is üldözték.  Sok zsidó vándorolt ​​ki virágzó diaszpóra közösségekbe,  miközben helyi szinten keresztény bevándorlás és helyi megtérés is volt. Az 5. század közepén már keresztény többség volt.  Az 5. század vége felé szamaritánus lázadások törtek ki, amelyek egészen a 6. század végéig tartottak, és a szamaritánusok lakosságának nagymértékű csökkenését eredményezték.

A lakosság a következő évszázadok során drasztikusan csökkent, a római és bizánci időszak 1 millió főről a korai oszmán időszakra körülbelül 300 000-re esett vissza, és az arabizáció és az iszlamizáció folyamatos folyamata zajlott .

Az első keresztes háború során az Európából indult keresztény hadak 1099-ben elfoglalták Jeruzsálemet. A győztesek tömegesen mészárolták le a város zsidó és muszlim lakosait, majd elzarándokoltak a Szent Sírhoz, és körmenetet tartottak a város elfoglalásának örömére. A Jeruzsálem visszafoglalásával próbálkozó kalifát a keresztesek Aszkalónnál megverték. A harcok csillapodtával többségük hazatért Európába. 1100-tól Palesztina területének jórésze a katolikus keresztény Jeruzsálemi Királyság birtoka. A keresztes hadjáratok során Palesztina 1099 és 1187 között keresztény kézen volt, majd Szaladin hadjáratai nyomán ismét visszakerült a muszlim uralkodókhoz.

Palesztina 1516-tól az Oszmán Birodalom része volt és Szíria része lett . 1561-ben az oszmán szultán meghívta a spanyol inkvizíció elől menekülő szefárd zsidókat, hogy telepedjenek le és építsék újjá Tiberias városát .

Palesztina zsidó lakossága az oszmán uralomtól a cionista mozgalom, a régi jisuv kezdetéig kisebbséget alkotott, és mérete ingadozott. A 16. század során a zsidó közösségek a négy szent városban – Jeruzsálemben, Tibériásban, Hebronban és Safedben – gyökereztek .Az 1660-as drúzok lázadása az oszmánok ellen elpusztította Safedet és Tibériást .  

A 18. század második felében Palesztinában telepedtek le a kelet-európai zsidók, akik a haszidizmus ellenfelei voltak , a perushim néven .

A 18. század végén a helyi arab sejk, Zahir al-Umar de facto független emírséget hozott létre Galileában. Az oszmán kísérletek a sejk leigázására kudarcot vallottak. Zahir halála után az oszmánok visszavették az uralmat a terület felett. 1799-ben Jazzar pasa kormányzó visszaverte Napóleon csapatainak Acre elleni támadását , ami arra késztette a franciákat, hogy felhagyjanak a szíriai hadjárattal.  1834-ben leverték a palesztin arab parasztok lázadását az egyiptomi hadkötelezettség és adózási politika ellen Muhammad Ali vezetésével; Muhammad Ali hadserege visszavonult, és 1840-ben brit támogatással helyreállt az oszmán uralom.  A tanzimati reformokat az Oszmán Birodalom egész területén végrehajtották.

A modern zsidó migráció első hulláma az oszmánok által uralt Palesztinába , az Első Alíja néven 1881-ben kezdődött, amikor a zsidók elmenekültek a kelet-európai pogromok elől.  Az 1882. májusi törvények fokozták a zsidókkal szembeni gazdasági diszkriminációt, és korlátozták, hol élhetnek. Válaszul megalakult a politikai cionizmus , egy mozgalom, amely egy zsidó állam létrehozására törekedett . 

Az antiszemitizmus, a pogromok és a hivatalos politika a cári Oroszországban 1882 és 1914 között hárommillió zsidó kivándorlásához vezetett, ennek mindössze 1%-a került Palesztinába. Azokat, akik Palesztinába mentek, elsősorban az önrendelkezés és a zsidó identitás gondolatai vezérelték

Az első világháború után az antant hatalmai felosztották maguk közt az Oszmán Birodalom területeit. A Levante területe mandátumként került francia és brit fennhatóság alá. Ezt a fennhatóságot a világháború után létrehozott Népszövetség törvényesítette a mandátumrendszer keretében.

A második alija (1904–1914) a kisinyevi pogrom után kezdődött ; mintegy 40 000 zsidó telepedett le Palesztinában, bár végül csaknem a fele távozott. A bevándorlók első és második hulláma is főleg ortodox zsidókból állt .

Az I. világháború vége és 1947 között brit mandátumterület, tulajdonképp gyarmat volt. Ekkor indult meg a zsidók cionista mozgalom szervezte betelepülése, amit a zsidók hazatérésnek (alija) neveznek.

A brit mandátum fennállása alatt a mandátum területére több hullámban jelentős számú, főleg Európából jövő cionista zsidó bevándorló érkezett, ami jelentősen megváltoztatta a terület népességének összetételét. A zsidó bevándorlás etnikai feszültségekhez és polgárháborús helyzet kialakulásához vezetett.

Bár a második alija bevándorlói nagyrészt közösségi zsidó mezőgazdasági telepek létrehozására törekedtek, Tel Avivot hozták létre 1909-ben az első tervezett zsidó városként. Ebben az időszakban jelentek meg a zsidó fegyveres milíciák, az első Bar-Giora volt 1907-ben. évekkel később ennek a helyére megalapították a nagyobb Hashomer szervezetet.

Chaim Weizmann erőfeszítései a cionista mozgalom brit támogatásának megszerzésére végül biztosították az 1917-es Balfour-nyilatkozatot , amely kimondta, hogy Nagy-Britannia támogatja egy zsidó „ nemzeti otthon ” létrehozását Palesztinában. A következő években drámaian megromlottak a palesztinai zsidó-arab kapcsolatok .

1918-ban a Zsidó Légió , elsősorban cionista önkéntesek, segítettek Palesztina brit meghódításában .  1920-ban a területet felosztották Nagy-Britannia és Franciaország között a mandátumrendszer alapján, és a britek által irányított területet (beleértve a modern Izraelt is) kötelezően Palesztinának nevezték el .

A harmadik (1919–1923) és a negyedik alija (1924–1929) további 100 000 zsidót hozott Palesztinába. A nácizmus térnyerése és a zsidóüldözés fokozódása az 1930-as évek Európájában az ötödik alijához vezetett , negyedmilliós zsidó beáramlással. Ez volt a fő oka az 1936–39-es arab lázadásnak , amelyet a brit biztonsági erők és cionista milíciák fojtottak el.

A britek az 1939-es fehér könyvvel korlátozták a Palesztinába irányuló zsidó bevándorlást . Mivel a világ országai visszautasították a holokauszt elől menekülő zsidó menekülteket, egy Aliyah Bet néven ismert titkos mozgalom szerveződött, hogy zsidókat hozzon Palesztinába. A második világháború végére Palesztina lakosságának 31%-a volt zsidó.  Az Egyesült Királyság zsidó felkeléssel találta szemben magát a bevándorlási korlátozások miatt, és folyamatos konfliktusban volt az arab közösséggel a határértékek miatt. A Haganah csatlakozott Irgunhoz és Lehihez a brit uralom elleni fegyveres harcban.  A Haganah több tízezer zsidó menekültet és holokauszt-túlélőt kísérelt meg Palesztinába szállítani hajón. A legtöbb hajót a Királyi Haditengerészet feltartóztatta , a menekülteket pedig Atliton és Cipruson fogolytáborokba helyezték .

1947-ben zsidók tulajdonában 1850 km² volt, Palesztina területének 7,04%-a. Közbirtok, vagy a „korona birtoka”, amit a mandátumterület kormánya kezelt, a teljes terület 70%-a volt, főleg a Negev-sivatag. A többi  az arabok, keresztények vagy bárki más kezén volt .

A zsidó felkelés 1946-ban és 1947-ben is folytatódott, annak ellenére, hogy a brit katonaság és a palesztinai rendőrség összehangolt erőfeszítéseket tett a leverésére .

1947. november 29-én az ENSZ Közgyűlése Palesztinát zsidó és palesztin államra osztotta.

1948-ban cionista zsidó fegyveres csoportok (Irgun, Lehi, Pálmách) követték el a palesztinai Déir Jászin falu lakosai elleni tömegmészárlást.

1948. május 14-én, egy nappal a brit mandátum lejárta előtt David Ben-Gurion , a Zsidó Ügynökség vezetője kijelentette, "egy zsidó állam létrehozását  Erec-Izraelben"

1948. május 14-én megalakult Izrael állama, a Palesztin mandátum területének az 56%-án. Az ezelőtti 1947-48-as civil háborúban több mint 250 ezer palesztin lett kiszorítva otthonából, amely később ürügyként szolgált az arab támadásra. A gyengén felszerelt palesztin milíciák, és a környező arab államok megtámadták . Másnap négy arab ország – Egyiptom, Szíria, Transzjordánia és Irak – hadserege belépett az addig kötelező Palesztinába, és elindította az 1948-as arab–izraeli háborút ;  Jemenből , Marokkóból , Szaúd-Arábiából és Szudánból kontingensek csatlakoztak a háborúhoz.  Az invázió célja az volt, hogy megakadályozzák a zsidó állam létrejöttét, és "besöpörjék őket [a zsidókat] a tengerbe" ,Izraelt . Május 15-én, kitört az első arab–izraeli háború, amely az arab fél vereségével ért véget, többek között mivel hadműveleteiket nem hangolták össze. Az 1947–1949-es eseményeket a palesztinok a „nakba”-nak nevezik, amely arabul katasztrófát jelent: 711 000 embernek, a lakosság 80%-ának kellett elhagynia lakóhelyét és vált menekültté, melyeknek a túlnyomó többsége a mai napig nem térhetett vissza. Ezen kívül 400–500 település lett elpusztítva, és több ezer ember halt meg.

Jordánia annektálta az úgynevezett Ciszjordániát , beleértve Kelet-Jeruzsálemet is , Egyiptom pedig elfoglalta a Gázai övezetet .

1955. február 28-án az izraeli hadsereg különleges egységei a Fekete Nyíl Hadművelt keretében behatoltak a Gázai övezetbe, megtámadták az egyiptomi hadsereg Gáza város melletti laktanyáját és megöltek harmincnyolc egyiptomi katonát. Erre válaszul az egyiptomi hatóságok elkezdték gerilla-hadviselésre oktatni a palesztin ellenállókat, és már nem akadályozták tevékenységüket. Gamal Abden-Nasszer elnök egy esetleges újabb izraeli-arab vagy izraeli-egyiptomi háború kitörésére számítva az 1955-ös csehszlovák-egyiptomi fegyverüzlettel nagy mennyiségű korszerű fegyvert szerzett be, így nyílttá téve az eddig a színfalak mögött zajló izraeli-egyiptomi fegyverkezési versenyt .

A Szuezi válság néven elhíresült akcióban /  A Szuezi-csatorna és a Tiráni-szoros folyamatos blokádja az izraeli hajózás előtt, valamint az izraeli déli lakosság elleni növekvő fedayeen támadások az izraeli csapatok 1956. október 29-én lépték át az egyiptomi határt és  elfoglalta a Sínai-félszigetet , de az ENSZ kilépésre kényszerítette az izraeli hajózási jogok garanciáiért cserébe.

1956. november 3-án és 12-én az izraeli hadsereg katonái 200~300 palesztint mészároltak le Hán Júnisz és Rafah menekülttáboraiban. Végül az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió nyomására Izrael 1957-ben kénytelen volt kivonulni az általa megszállt területekről.

1959-ben palesztin menekültek megalapították a Fatah mozgalmat, amely a palesztin függetlenségért küzdő egyik meghatározó mozgalom, majd a palesztin szervezetek összefogásával 1964-ben létre jött a Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ).

1964 óta az arab országok, amelyek aggódtak amiatt, hogy izraeli tervek a Jordán folyó vizét a parti síkságra terelték , megpróbálták elterelni a forrást, hogy megfosszák Izraelt a vízkészletektől, ami feszültséget váltott ki egyrészt Izrael, valamint Szíria és a másik oldalon Libanon között .

1966-ra az izraeli-arab kapcsolatok odáig fajultak, hogy harcok zajlottak az izraeli és az arab erők között. 1967 májusában Egyiptom az izraeli határ közelében gyűjtötte össze hadseregét, kiutasította a Sínai-félszigeten 1957 óta állomásozó ENSZ-békefenntartókat, és elzárta Izrael hozzáférését a Vörös-tengerhez. Más arab államok is mozgósították erőiket. Izrael  ezeket az akciókat  casus belli-nek minősítette, és júniusban megelőző csapást ( Operation Focus ) indított Egyiptom ellen. Jordánia, Szíria és Irak megtámadta Izraelt. A hatnapos háborúban Izrael elfoglalta Ciszjordániát Jordániától, a Gázai övezetet és a Sínai-félszigetet Egyiptomtól, valamint a Golán-fennsíkot Szíriától. Jeruzsálem határait kibővítették, belefoglalva Kelet-Jeruzsálemet is. Az 1949-es zöld vonal lett a közigazgatási határ Izrael és a megszállt területek között . A palesztin és arab csoportok közül a legfontosabb az 1964-ben létrehozott Palesztinai Felszabadítási Szervezet (PFSZ) volt, amely kezdetben "a haza felszabadításának egyetlen módjaként fegyveres harc mellett kötelezte el magát".  Az 1960-as évek végén és az 1970-es évek elején palesztin csoportok támadásokat indítottak izraeli és zsidó célpontok ellen szerte a világon,  köztük izraeli sportolók lemészárlását az 1972-es müncheni nyári olimpián . Az izraeli kormány válaszul merényletet indított a mészárlás szervezői ellen, egy bombamerényletet és egy razziát indított a PFSZ libanoni főhadiszállásán .

1973. október 6-án az egyiptomi és a szír hadsereg meglepetésszerű támadást indított az izraeli erők ellen a Sínai-félszigeten és a Golán-fennsíkon, megnyitva ezzel a jom-kippuri háborút . A háború október 25-én azzal ért véget, hogy Izrael visszaverte az egyiptomi és szíriai erőket, de nagy veszteségeket szenvedett. 

Szadat és Begin aláírta a Camp David-egyezményt (1978) és az egyiptomi–izraeli békeszerződést (1979). Cserébe Izrael kivonult a Sínai-félszigetről, és beleegyezett abba, hogy tárgyalásokat kezd a palesztinok autonómiájáról Ciszjordániában és a Gázai övezetben.

1978. március 11-én a PFSZ gerillatámadása Libanonból a Coastal Road mészárlásához vezetett . Izrael válaszul inváziót indított Dél-Libanon ellen, hogy megsemmisítse a PLO bázisait. A PFSZ hamarosan újraindította felkelését Izrael ellen, és Izrael számos megtorló támadást hajtott végre. Később, 1987-ben jött létre a Hamász ellenállási mozgalom, amely idővel meghatározó szerepre tett szert a palesztinok között.

1981-ben Izrael ténylegesen annektálta a Golán-fennsíkot.1981. június 7-én, az iráni–iraki háború során az izraeli légierő megsemmisítette Irak egyetlen, akkor még épülő atomreaktorát, hogy akadályozza az iraki atomfegyver-programot.

1982-ben első libanoni háború , Izráel megszállta Libanont , hogy elpusztítsa a PFSZ bázisait. Az első hat napban Izrael megsemmisítette a PFSZ katonai erőit Libanonban, és határozottan legyőzte a szíriaiakat. 1985-ben Izrael a ciprusi palesztin terrortámadásra a PFSZ tunéziai főhadiszállásának bombázásával válaszolt. Izrael 1986-ban kivonult Libanon nagy részéből, de 2000-ig fenntartott egy határmenti ütközőzónát Dél-Libanonban, ahonnan az izraeli erők konfliktusba keveredtek a Hezbollah-al .

A Gázai övezetben kezdődött az első intifáda, miután 1987. december 7-én egy izraeli tehergépkocsi összeütközött egy palesztin személygépkocsival, megölve négy palesztint.

Az intifáda kitörése nyomán alakította Ahmed Jászín 1987 végén a Hamászt.

1988. november 15-én a Palesztinai Felszabadítási Szervezet egyoldalúan kinyilvánította Palesztina függetlenségét.

1993-ban született oslói megállapodások elhozták az intifáda végét. A megindult békefolyamat azonban az ezredfordulóra kudarcba fulladt, mivel nem szélesedett a palesztin önrendelkezés, nem jött létre a az önálló és életképes palesztin állam, sőt, tovább folyt a törvénytelen zsidó telepek építése a megszállt palesztin területeken.

Az 1991-es Öbölháború során a PFSZ támogatta Szaddám Huszeint és iraki rakétatámadásokat Izrael ellen . A közfelháborodás ellenére Izrael megfogadta az amerikai felszólításokat, hogy tartózkodjanak a visszaütéstől.

2000 szeptemberében kezdődött a második intifáda. A 2005-ig tartó összecsapásokban, illetve a palesztin gerillák által elkövetett öngyilkos merényletekben közelítőleg 3000 palesztin, 1000 izraeli és néhány külföldi állampolgár is életét vesztette. Izrael a 2000-es években biztonsági kerítés kiépítését kezdte meg a palesztin területek körül.

Sharon egy 2001 - es választáson lett miniszterelnök ; végrehajtotta tervét, hogy egyoldalúan kivonuljon a Gázai övezetből, és élére állt a ciszjordániai gát megépítésének , véget vetve az intifádának .

2006-ban a Hezbollah tüzérségi támadása Izrael északi határ menti közösségei ellen és két izraeli katona határokon átnyúló elrablása váltotta ki a hónapig tartó második libanoni háborút . 2007-ben az izraeli légierő megsemmisített egy atomreaktort Szíriában. 2008-ban összeomlott a Hamász és Izrael közötti tűzszünet , ami háromhetes gázai háborúhoz vezetett .  Izrael a dél-izraeli városok elleni több mint száz palesztin rakétatámadásra adott  2012-ben nyolc napig tartó hadműveletet kezdett a Gázai övezetben .  Izrael újabb hadműveletet indított Gázában a Hamász 2014 júliusi rakétatámadásainak eszkalációját követően.  2021 májusában újabb , tizenegy napig tartó harci kör zajlott Gázában és Izraelben.

Az izraeli biztonsági helyzet a hagyományos arab–izraeli konfliktusról az Irán–Izraeli proxy konfliktusra és a szíriai polgárháború során Iránnal való közvetlen konfrontációra tolódott el . 2023. október 7-én a gázai palesztin fegyveres csoportok a Hamász vezetésével összehangolt támadássorozatot indítottak Izrael ellen, ami az Izrael–Hamász háború kezdetéhez vezetett . Azon a napon körülbelül 1300 izraelit, többségében civileket öltek meg a Gázai övezet határához közeli közösségekben és egy zenei fesztivál során . Több mint 200 túszt raboltak el és vittek a Gázai övezetbe.

Miután kitisztította területéről a fegyvereseket, Izrael elindította a modern történelem egyik legpusztítóbb bombahadjáratát , és október 27-én megszállta Gázát azzal a kitűzött céllal, hogy megsemmisítse a Hamaszt és kiszabadítsa a túszokat. A gázai–izraeli konfliktus ötödik háborúja 2008 óta, a palesztinok számára ez volt a leghalálosabb háború az egész izraeli–palesztin konfliktusban és a legjelentősebb katonai szerepvállalás a térségben a jom kippuri háború óta .

A legfrissebb hírek szerint ma ' 11. 09 . : 

Az izraeli légierő éjszaka tovább támadta a Hezbollah libanoni síita szervezet állásait Bejrút déli részén - közölte a hadsereg szombaton a Telegram üzenetküldő alkalmazáson, miközben az izraeli fegyveres erők további támadásokat hajtottak végre a Gázai övezetben is.

Az izraeli szárazföldi csapatok "terroristák tucatjait számolták fel" és megsemmisítettek "egy fegyverraktárat" a Gáza északi részén lévő, harcok sújtotta Dzsabalija menekülttáborban . A Hamász által ellenőrzött gázai egészségügyi hatóságok szerint eddig mintegy 43 ezer palesztin vesztette életét a folyamatban lévő háborúban.

A történelmi áttekintés során azt tapasztaljuk hogy a háború semmire sem jelent megoldást immár több mint 2000 éve ! Az amerikai és európai bal-liberális politika , a migráció gerjesztése , a gender ideológia szajkózása , valamint az LMBTQ protekcionizmus csak gerjeszti a pornográf és pedofil megnyilvánulásokat és ösztönzi a muzulmán terrorizmust és zsidóellenes valamint keresztényellenes pogromokat .

A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy az egyállami megoldás nem működőképes alternatíva: Izrael és Palesztina nem képes egy demokratikus államon belül a békés együttélésre. 

A másik opció, a kétállami megoldás is kudarcot vallott, ezt az ENSZ-nek és a nemzetközi kapcsolatok szereplőinek is be kell látnia. A kétállami megoldás immár harminc éve van napirenden, és mint olyan, erősen kétségbe vonható, hogy valaha eléri-e a célját. 

Izrael aggodalma teljesen logikus: egy palesztin állam létrehozása a zsidó állam közepén egyértelmű biztonsági fenyegetést jelent. Ezen túlmenően Palesztina és Izrael is a Jordán folyó nyugati partján terül el, a keletin pedig Jordánia. Emellett probléma, hogy Palesztina elég kedvezőtlenül ékelődik Izrael és a Jordán folyó közé, ráadásul gazdaságilag gyenge lábakon áll és túlnépesedett: mindössze kicsivel több mint 6000 négyzetkilométer, durván 5 milliós lakossággal, így bármikor késztetést érezhet, hogy a Jordán folyótól a Földközi-tengerig terjeszkedjen – Izrael kárára a problémái megoldása céljából. Így tehát a kétállami megoldás a zsidó állam számára egyenértékű az egzisztenciális és biztonsági fenyegetéssel, ezáltal nem is szolgálhat alapjaként egy jövőbeni békejavaslatnak. Izrael szempontjából a kétállami megoldás egy ördögi kör: a zsidó állam földrajzi értelemben szűken terül el a Földközi-tenger és a Jordán folyó között, így stratégiailag sebezhető és gyenge, azaz bármilyen területi engedmény a palesztin államnak Izrael rovására megy – minél nagyobb és így életképesebb Palesztina, annál kisebb és gyengébb Izrael. Egy egyébként is robbanásveszélyes térségben a zsidó állam nem engedheti meg magának ezt a luxust, ami potenciálisan a létezését veszélyeztetheti. Az pedig egészen biztosan nem végződik jól, ha egy atomhatalom sarokba szorítva és veszélynek kitéve érzi magát.

Az egy- és kétállami megoldáson túl adott esetben működhet tehát egy harmadik forgatókönyv: ez a háromállami, amely választ jelenthet a biztonsági garanciákra. Ez feltételez egy harmadik, semleges felet, amely hiteles biztonsági garanciákon keresztül kompenzálja Izraelt a palesztin területek elvesztéséért. Ez lehetne a Jordán folyó keleti felén elterülő Jordánia. Izrael a keleti szomszédjával 1994 óta békében él, így ha átadja számára a palesztin területeket, nem nő meg a fenyegetettség.

Ez jelenleg is működik Ciszjordániától délre, Izrael és Jordánia közös határszakaszán, ami már elegendő bizalmat adhat a zsidó államnak, hogy átadja a palesztin területeket a leendő Palesztin–Jordán Föderációnak. Palesztina a föderáción belül már gazdaságilag eléggé életképes lenne ahhoz, hogy ne támasszon követeléseket Izrael területére. Korábban már volt kísérlet erre a háromállami megoldásra; 1994-ig kellett várni, amíg a két állam kapcsolatai rendeződtek: ekkor békeszerződést írtak alá, amely a diplomáciai kapcsolatok és a béke kérdésén túl rendezett vízügyi, szárazföldi vitákat is, valamint kimondta, hogy egyik állam területét sem használhatja harmadik ország katonai csapások állomáshelyéül. Ezzel Egyiptom után Jordánia volt a második, amely békemegállapodást írt alá Izraellel. A szűk keresztmetszet ennél a rendezésnél is a Gázai övezet helyzete. Megoldás lehet, ha Egyiptom, amely 1979 óta békés kapcsolatokat ápol Izraellel, átvenné az irányítást a terület felett: az egyiptomi hatóságok ellenőriznék és bekapcsolnák a térséget az ország gazdasági vérkeringésébe. De ettől Egyiptom egyenlőre elzárkózik , idegenkedik ugyanis attól hogy a muzulmán testvéreik a terrorista megoldásaikat az országba hozzák esetleg itt alakítsák ki fő támaszpontjukat a további harcok folytatására .

További akadály a palesztin menekültek jövője, akik az 1948-as kiutasításuk óta várnak a hazatérésre. A jelenlegi helyzetben nem térhetnek vissza Izraelbe, de mint a Palesztin–Jordán Föderáció lakosai, Ciszjordániában vagy a jordániai hátországban földdel kárpótolhatnák őket.

Ami Jeruzsálemet mint fővárost illeti, Izrael és Palesztina is a fővárosának tekinti, a háromállami megoldással irrelevánssá válna, miután Palesztina Jordánia szövetségi fennhatósága alá kerülne, amelynek a fővárosa Ammán.

Mintegy 30 év után minden nemzetközi szereplőnek ideje lenne belátnia, hogy sem az egy államon belüli megoldás, sem pedig a két állam békés együttélése nem megvalósítható a térségben, ellenben egy háromállami rendezésnek, egy Palesztin–Jordán Föderáció létrehozásának igenis van létjogosultsága .

Fontos, hogy a nemzetközi közösség erős gazdasági támogatást nyújtson ennek a föderációnak. Ideális lenne ezeknek a támogatásoknak a vízügyre fókuszálniuk, hogy kellő édesvízhez juthasson. Az olyan fejlett gazdaságok, amelyeknek megvan a kellő vízépítési szakértelmük, hozzájárulhatnának a 2017 óta fejlesztésre váró holt-tengeri csatorna rekonstrukciójához – ilyen lehetne Hollandia, miután a területének jelentős hányada a tengerszint alatt fekszik. A Holt-tenger és az Akabai-öböl között megépítendő csatorna munkahelyeket, termőföldet és (sótalanított) ivóvizet biztosítana. Ez hozzájárulhatna, hogy új palesztin lakóterületek jöjjenek létre a mintegy „kibővített Jordán-folyó” partján. Ha ennek a csatornának a nyomvonala az izraeli–jordán határ mentén haladna, akkor a nyugati oldalon is létesülhetnek izraeli telepek. Ezenkívül a zsidó állam vízellátása kevésbé lenne a Jordán felső folyásának függvénye.

Létezik még egy paradoxon : a gazdag öbölmenti országok miért nem segítik a szegény menekült palesztin muzulmán testvéreiket ?

Az ÖET-államokban / Öböl Menti Együttműködési Tanács a Perzsa-öböl menti arab olajmonarchia által létrehozott közös piac : Kuvait, Bahrein, Katar, Egyesült Arab Emírségek, Omán és Szaúd-Arábia / a külföldiek aránya a világ többi részéhez képest új szintre emelkedett, ami azt jelenti, hogy a nem állampolgárok a lakosság jelentős hányadát teszik ki, és némelyik országban számuk jelentősen meghaladja az állampolgárokét. Katarban és az Egyesült Arab Emírségekben a lakosságnak csaknem 90 százaléka külföldi, Kuvaitban ez az arány eléri a 70 százalékot. Szaúd-Arábiában ez az arány 38,4, Ománban 29, Bahreinben pedig 45,2 százalék. E jelenség egyik legfőbb oka, hogy az olajipar növekedése a külföldi munkavállalóktól való erős függéshez vezetett. A migrációs keretrendszer mind a hat ÖET-országban (sok más országgal összehasonlítva) viszonylag egyszerűvé tette a különféle képzettségű migránsok számára, hogy valamelyik Öböl-menti arab államban éljenek és dolgozzanak. Ebből kifolyólag a gazdasági érdekek miatt ezen országok némelyikében a nemzeti lakosság kisebbségbe került. Az ÖET-országok az elmúlt évtizedben felismerték, hogy instabil demográfiai helyzetben vannak, és attól félnek, hogy még inkább elárasztják őket a külföldiek. Az Öböl-menti arab országok valójában a térség legstabilabb államai, de bizonyos álláspontok szerint a migránsokkal való keveredés veszélyeztetheti ezt a stabilitást. Ezen országok úgy érezték, hogy a külföldi arabok befogadása meggyengítheti szilárd biztonsági helyzetüket. Attól is tartottak, hogy az Iszlám Állam terrorszervezet tagjai besurrannak a bevándorlók közé, és ez jelentős terrorveszélyt vonna maga után. A gazdag arab monarchiák lelkiismeretüket megnyugtatva nagylelkűen támogatják a határaikon kívül élő menekülteket, ami főképpen a migráns- és menekültkolóniák, valamint nemzetközi szervezetek patronálását jelenti.

A biztonsági együttműködés kiszélesedett más országokkal, elsősorban az USA-val. A helyi biztonsági szervek ellenőrző tevékenysége erősödött. A külső nyomás még tovább erősödött az után, hogy Dubai neve felmerült több terrorszervezet anyagi támogatásával foglalkozó nemzetközi jelentésben.

Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy úgy Gázában, mint Júdea-Szamáriában, Libanonban, Szíriában és Jordániában kivétel nélkül a városok mellett jöttek létre a menekülttáborok. Miért? A válasz nagyon egyszerű. Így rendelkezésre áll egy teljesen jogfosztott és mindenben kiszolgáltatott, olcsó munkaerő. Az UNRWA, amit a palesztin menekültprobléma megoldására hoztak létre, azzal, hogy a segélyosztogatáson kívül semmit nem csinál, csak konzerválja ezt a méltatlan állapotot. Nem véletlen az sem, hogy az arab országok nyomást gyakorolnak az UNRWA-ra annak érdekében, hogy e tevékenységen ne is változtasson. Mi lenne ugyanis a bejrúti gazdag maronita családokkal, ha elveszítenék az olcsó palesztin cselédeket?

Nagyjából 2010 - ben nagy vihart váltott ki Egyiptomban az ENSZ jelentése, mely szerint a palesztinok több ezer dollár segélyt kapnak fejenként. Az egyiptomiak ennek az összegnek az ötödét keresik meg rabszolgamunkával! A legszelídebb jelző, amivel a palesztinokat illették, a “vérszopó” volt, akik eladták országukat a cionistáknak és a segélyként kapott pénzt svájci bankokba tették, most pedig szaladgálnak az arab országokhoz, hogy “szabadítsák fel Palesztinát”.

Az arab országok hosszú éveken át fegyvereztek fel palesztin milíciákat, melyek többnyire egymással harcoltak a “befogadó” ország érdekei szerint és kevéssé Izraellel. Ebben a harcban egyértelműen az ágyútöltelék szerepét töltötték be.

Egyiptomiak, szíriaiak, irakiak és libanoniak tízezrei haltak meg a palesztinokért vívott háborúban anélkül, hogy akár egyetlen millimétert is felszabadítottak volna. Hogy hány milliárd dollárt ajánlottak fel az arab országok a gázai övezet rekonstrukciójára, már senki sem emlékszik. Az azonban tény, hogy a felajánlásokból eddig egyetlen fillér sem érkezett meg. Az ok nagyon egyszerű: Az arab országok egyáltalán nem nézik jó szemmel a gázaiak kapcsolatát Iránnal és a Hezbollahhal. Az izraeli arabok ma az egyetlen arab népcsoport, amely apái földjén él, (bár nem egynek a családneve végződik “egyiptomi”, “iraki” jelzővel) demokratikus államban, az egyetlenben ezen a vidéken. Ők az egyetlenek, akik teljes körű polgári és politikai jogokat élveznek. 

A palesztinok pontosan tudják, hogyan vélekedik róluk az arab világ és azt is, hogy támogatásra csak a nyugati világ “hasznos idiótái”-tól számíthatnak, akik még mindig a “szerencsétlen palesztinok”-ról beszélnek, akiknek jár az önálló állam.

Természetesen a legtöbb arab ország is érdekelt a palesztin állam létrehozásában, bár az ok teljesen más: Elegük van a palesztinokból.

Továbbá az Európai Unió Külügyek Tanácsa a Hamász terrorszervezetet és a Palesztin Iszlám Dzsihád nevű iszlamista szervezetet érintő korlátozóintézkedések célzott keretét hozta létre . Az új szankciós keretet az unió 2025. január 19-ig alkalmazza. Célkitűzései megvalósulásának elmaradása esetén érvényesége meghosszabbítható.

A Hamász palesztin iszlamista szervezet és Izrael között a Gázai övezetben zajló konfliktus kiújulása óta a jemeni húszi lázadók számos kereskedelmi hajó ellen hajtottak végre támadásokat a Vörös-tengeren, nemzetközi vélemények szerint iráni támogatással. Az Egyesült Államok a Szuezi-csatornához vezető, kulcsfontosságú tengeri kereskedelmi útvonal hatékonyabb védelme érdekében nemzetközi katonai szövetség létrehozását kezdeményezte, és ehhez már több mint 20 ország, köztük Nagy-Britannia, Kanada, Franciaország, Hollandia, Norvégia és Dánia csatlakozott . A húszi lázadók hetek óta tartó vörös-tengeri támadásainak megállítására az amerikai és a brit erők csapásokat mértek a húszik katonai infrastruktúrájára. A lázadók válaszul bejelentették, hogy minden amerikai és brit hajót meg fognak támadni.

Izrael és a nukleáris fegyverek

Izrael atomprogramja nem sokkal fiatalabb, mint az ország maga. Már az 1950-es évek elején döntés született, hogy a fennmaradásuk egyik kulcsa lehet a nukleáris fegyverek birtoklása, amellyel ellenpontozhatják létszámban való gyengeségüket a potenciális ellenfeleikkel szemben. A nukleáris erő birtoklásának másik aspektusa pedig a náci holokauszt emléke lehet, és a zsidók azon törekvése, hogy még egy hasonló eset ne történhessen meg semmiképen - ha másért nem, hát azért, mert az új anyaország komoly elrettentő erővel bír.

Simon Perez 1952-ben nagy politikai sikere volt a francia-izraeli együttműködés tető alá hozása, amelynek részeként francia tudósok és mérnökök segítségével elkezdtek egy kísérleti reaktort felépíteni Dinoma városának közelében, a Negev Nukleáris Kutató Központban. Már feltehetően a reaktor építésekor alapvetően a katonai célú plutónium gyártására készültek, és ezzel a francia építők is tisztában lehettek. A reaktor építése közben történt az 1956-os Szuezi-válság, ahol Franciaország, Anglia és Izrael összefogott, hogy visszaszerezzék az államosított Szuezi-csatornát. Az akció katonailag tökéletes siker volt, az Egyesült Államok azonban pusztán politikai és gazdasági erejével mégis térdre kényszerítette a három országot, akiknek szembesülniük kellett a szuperhatalommá vált amerikai erővel.

A potenciális atomhatalom-aspiránsokra nagyon odafigyelt az Egyesült Államok, így Kennedy-elnök nyíltan kérdőre is vonta a nukleáris fegyverek kapcsán Simon Perez akkori izraeli védelmi minisztert. A nagy külpolitikai nyomás ellenére sem engedték a reaktor közelébe a Nemzetközi Atomenergetikai Ügynökség embereit, de kompromisszumként felajánlották, hogy az Egyesült Államok szakemberei megvizsgálhatják a reaktort és a központban folyó munkát. Ez azonban gyakorlatilag csak félrevezetés volt. Az izraeliek a szigorú biztonsági előírásokra hivatkozva nagyban korlátozták a szakemberek mozgását, akik ráadásul elkezdtek arra gyanakodni, hogy a központ emberei álfalakat húztak fel, valójában nem működő konzolokat szereltek fel, és így álcáztak mindent, ami a valóban ott folyó munkára utalt. A szakértőgárda évente visszatért Dinomába, de végül valódi, értékelhető eredmény nélkül hagyta abba feladatát. A Negev-sivatagban lévő központ valódi kilétét végül 1986-ban egy egykori alkalmazott, Mordechai Vanunu fedte fel Londonban, aki a saját bevallása szerint kilenc évig dolgozott ott. Elmondása szerint a központ kilenc gyáregységből áll, jó részüket a föld alá rejtve építették fel. A központ gyakorlatilag a katonai célú programok teljes skáláját felöleli, kezdve az urándúsítástól - amelyet gázcentrifugákkal és lézerizotópos módszerrel is végeznek - a litium-6 deuterid gyártáson át az üzemanyagrudak előállításáig. A reaktorból kikerült fűtőrudakból helyben vonják ki a plutóniumot, sőt, a gyártáskor keletkező gyengített urániumot is itt dolgozzák fel, hogy páncéltörő lövedékek magja lehessen belőle. Izrael atomprogramjának része még egy uránbánya a Holt-tenger mellett, de ennek kapacitása mindössze 10 tonna évente, amely messze nem elégséges a szükségletek kielégítésére. Az ország ezért különféle fedőcégek alatt több száz tonna nyers uránércet vásárolt, illetve Dél-Afrikától további 600 tonnát kapott, cserébe a fegyverprogramjukhoz nyújtott segítségért. Nemrég pedig botrány kavarodott annak kapcsán, hogy nyilvánosságra került: Anglia hajdan titokban jelentős mennyiségű hasadóanyaggal, nehézvízzel és egyéb nyersanyagokkal segítette elő a dimonai reaktor üzembe helyezését, valamint az első izraeli atomfegyverek megépítését.

1967-re, a Hatnapos háború előestéjén Izrael már rendelkezett néhány még elég kezdetleges, de bevethető atomfegyverrel - ha az arab országokkal való háború esetleg elfajult volna, végső eszközként rendelkezésre álltak. Csakhogy a háttérben már ekkor is komoly politikai erők dolgoztak. Az Egyesült Államok és Izrael kapcsolata ez időben már normalizálódott, és Izrael első számú fegyverimportőre immár Washington lett. Izrael tehát 1967-ben, majd 1973-ban is úgy harcolt szomszédaival, hogy már a kezében volt egy olyan tömegpusztító fegyver, amellyel komoly csapást mérhetett volna ellenfeleire, de egy háborút aligha nyerhetett volna meg velük. Az egyre fejlődő izraeli atompotenciál még egyszer került riadókészültségbe: 1991-ben, amikor Irak SCUD rakétákkal támadta az országot. Izrael hathatós amerikai politikai nyomásra maradt ki az Irak elleni akciókból, és hagyta válasz nélkül az iraki támadást.

Izrael az első időkben a feltételezések szerint francia Mirage és amerikai F-4 Phantom gépek alá felfüggeszthető, viszonylag kis robbanóerejű (10-20 kilotonnás, azaz Hiroshima méretű) légibombákkal rendelkezett. Ezek ugyanakkor nem a legideálisabb végrehajtó eszközök, hiszen a sikeres bevetéshez megfelelő légi fölényre is szükség van, hogy biztosítsák a bombát hordozó repülőgép útját a célig. Éppen ezért francia-izraeli együttműködés keretében a Dassault cég MD-620-as ballisztikus rakétájának alapján egy saját gyártású, 500 km hatótávolságú hordozóeszközt rendszeresítettek, a beszédes nevű Jerikó-1-est. Az 1980-as években kezdték meg a már saját tervezésű Jerikó-2 tesztjeit. Ez a rakéta már 1500 km-es hatótávolsággal rendelkezik, így a távolabbi célpontokat, mint Irak is elérhet, a fejlesztett Jerikó-2B pedig már Iránt és Líbiát is veszélyeztetheti. A Jerikó-1 és -2 rakéták Jeruzsálemtől 23 km-re, egy viszonylag kis méretű bázison állnak készenlétben, megerősített bunkerekben. Izrael rendelkezik egy Shavit nevezetű hordozórakétával is, amellyel már több kémműholdat és kommunikációs műholdat állítottak Föld körüli pályára. A feltételezések szerint ennek bázisán már egy közepes hatótávolságú, mintegy 4500-5000 km-re lévő célokat is elérni képes interkontinentális ballisztikus rakétán dolgoznak.

Utódja, a 2008-ban sikeresen tesztelt Jericho–III még messzebbre képes eljutni, ami a gyakorlatban annyit tesz, hogy az ellenség 11 500 kilométer távolságra sem alhat biztonságban. A szerkezet legfeljebb 1,3 tonna „hasznos” terhet tud elvinni a hátán, ami megfelel hat, egyenként száz kilotonnás, vagy egy darab egy megatonnás nukleáris robbanófejnek. A pontossága – apró éllel fogalmazva – kimagaslóan halálos. Tel Aviv több tucat olyan, kétszáz kilogrammos nukleáris robbanófejjel bír, amely hat kilogramm plutóniumot tartalmaz, és cirkálórakétákra is felszerelhető. Utóbbiakat állítólag 2000 júniusában próbálták ki az Indiai-óceánon, Srí Lanka közelében. A jelentések úgy vélik, a hatótávolságuk megközelítette az ezerötszáz kilométert. Külön érdekességként megemlíthető, hogy Izraelnek állítólag akad bőröndatombombája is, amely a töltetek miniatürizálása nyomán született. Taktikai atomfegyvereket is emlegetnek, lévén a zsidó állam több olyan önjáró löveggel rendelkezik, amelyek (gyakorlatilag) alkalmasak a nukleáris lövedékek használatára. Ha a hírek igazak, három zászlóaljat szereltek föl ezekkel, amelyek összesen száznyolc darab nukleáris lőszert tárolnak. Az ágyúk és tarackok hatótávolsága negyven és hetven kilométer között ingadozik.

Az Izraeli légierő F-15-ös és F-16-os vadászgépein eközben újabb hordozóeszköz jelent meg: a Popeye nevezetű robotrepülőgép, amely mintegy 150 km-es hatótávolságra képes harci töltetét eljuttatni, és a feltételezések szerint ellátható kis méretű nukleáris fejjel is.

Érdekes módon Izrael úgy döntött, hogy a megfelelő elrettentő erő miatt a haditengerészetet is képessé teszi a nukleáris csapásmérésre. Izraelnek három darab modern, német gyártmányú, hagyományos meghajtású tengeralattjárója van, a Dolphin-osztály három egysége. Az információk szerint ezeket képessé tették nukleáris töltetű robotrepülőgépek indítására. A tengeralattjáróra való telepítés logikája abban van, hogy még ha a légierőt és szárazföldi telepítésű rakétabázist sikerülne is semlegesíteni a támadóknak, a tenger alatt megbúvó tengeralattjárók még mindig képesek lehetnek a válaszcsapásra a potenciális célpontok esetén.

Izrael hétpecsétes titokként kezeli atomarzenáljának minden részletét, de a nyilvánosságra került becslések szerint 75 és 130 közé tehető a rendelkezésre álló nukleáris fegyverek mennyisége.

Izraelnek vannak 130 km-es hatótávolságú Lance harcászati rakétái is, amelyek szintén felmerülhetnek hordozóeszközként.

Izrael helyzete egyedülálló. Noha hivatalosan nem deklarált atomhatalom, gyakorlatilag mindenki tényként kezeli, hogy az. Arzenálja modernebb és népesebb, mint Indiáé és Pakisztáné együttvéve, de nem tagja semelyik nukleáris fegyverekre vonatkozó, illetve azokkal kapcsolatos korlátozó egyezménynek.

Az izraeli hadsereg kétségkívűl a világ egyik leghatékonyabb fegyveres ereje. Technikai felszereltsége a legjobbak közé tartozik, és a folyamatos fenyegetettség miatt készültségi szintje nagyon magas. A környező országok katonai ereje nem igazán mérhető hozzá harcérték szempontjából, így nem is csoda, hogy nyilt támadással egyetlen szomszédja sem fenyegeti.

Izrael az EMP csapásmérő képesség terén is csodákra képes. Maga az EMP rövidítés az angol nukleáris elektromágneses impulzus kifejezést takarja. Az ilyenkor létrejövő és roppant gyorsan változó elektromos és mágneses mezők káros áram- és feszültséglökéseket idézhetnek elő, s így teszik tönkre az ellenség rádiótechnikai és elektromos eszközeit, rendszereit. Izrael állítólag több, egy megatonnás bombával rendelkezik, amelyek emberi elmével nehezen fölfogható EMP támadási képességet biztosítanak számára. Csak a miheztartás végett: egy darab egy megatonnás fegyver négyszáz kilométer magasan Irán felett megsemmisülve komoly károkat okozhat a Közel-Keleten és Európa nagy részén az összes elektromos rendszerben. Az pedig szinte már csak amolyan mellékes körülmény, hogy Izraelnek a jelentések szerint ismeretlen számú neutronbombája is akad valahol a sivatag mélyén.

A status quo megváltoztatása

A publikus katonai statisztikákból az olvasható ki, hogy az IDF a légierő, a rakétaállomány, a modern haditechnika tekintetében fölényben van az iráni hadsereggel szemben, annak az élőerő mennyiségében, a szárazföldi alakulatok számában van túlereje – a katonai konfliktusok azonban Izrael közelében zajlanak, az iráni hadsereg ütőképes egységei távol vannak, és azt a profi iráni logisztika se tudja beszállítani, rakéta- és dróntechnikája pedig az eddig akciók során nem volt képes súlyos veszteségeket okozni. A gócpontok közelében tartózkodó proxy-erők, így a Hezbollah arzenálja pedig jóval kisebb és minőségben is alatta marad az izraeli képességeknek.

A háborús esélyeket eldöntő ultima ratio kérdés azonban az atomfegyver-birtoklás kérdése. Izrael minden bizonnyal atomhatalom, bár hivatalos kommunikációja ez ügyben a meg nem erősítés-meg nem cáfolás politikája – Irán vélhetően nem, bár polgári célú atomprogramjának a nemzetközi ellenőrök előli elrejtése azt sejteti, hogy katonai célú párhuzamos urándúsítási programot is futtat. Az izraeli hírszerzés információi alapján Izrael évek óta figyelmezteti a nemzetközi közösséget, hogy Irán karnyújtásnyira van az atomfegyver előállításához, technológiája képes lehet már az ahhoz szükséges mértékű dúsított urán létrehozására.

Ha Irán valóban közel van az atomfegyver előállításához, akkor Izraelnek most van a pillanat, hogy erőszakos eszközökkel ezt megakadályozza, miután a nemzetközi közösség támogatását eredménytelenül próbálta maga mellé állítani az iráni atomveszély kérdésében.

A közel-keleti térségben a „síita félhold” szorítása tehát enyhülni fog, a szunnita muszlim államok fellélegezhetnek, saját regionális együttműködési koncepcióikat már ezen fenyegetés nélkül érvényesíthetik, és ebben benne lehet a zsidó állammal való kapcsolatfelvétel, szabad kereskedés, gazdasági együttműködés lehetősége is.

A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség adatai szerint egy atombomba előállításához elegendő 25 kilogramm uránium, illetve 8 kilogramm plutónium. A világon egyébként 43 ország rendelkezik magasan dúsított katonai urániummal.

Az iráni atomlétesítmények több helyen épültek, nem elég egyet megsemmisíteni, ráadásul föld alattiak, hegyek gyomrában vannak, így nem akármilyen pusztító erő kell, ha meg akarják őket semmisíteni. Még az is lehet, hogy a feladat hagyományos bunkerrombolókkal sem végrehajtható, abba pedig belegondolni is ijesztő, hogy taktikai atomfegyverre lehet szükség a feladathoz, ráadásul olyankor, amikor az orosz-ukrán konfliktusban is időről időre felvetődik az atomfegyver bevetésének lehetősége.

Hatalmas változást hoz majd a Közel-Keleten, hogy Irán rövid időn belül atomfegyverrel fog rendelkezni, amelyhez jelentős segítséget kap az oroszoktól. Ezt a folyamatot a Nyugat már csak lassítani képes, megállítani biztosan nem.

Informatikai kifejezéssel élve a mostani helyzet ahhoz hasonlatos, mintha a nyugati világ különböző hadszíntereken egy folyamatos és átgondolt túlterheléses támadás alatt állna.

Közben az amerikai választásokon győztes Donald Trump új realitást hoz a globális politikában , egy új lehetőséget a béke megteremtésére az eddigi háborúpárti állásponthoz képest és a változás kényszere elé állítja a teljes kudarcot vallott háborús stratégiát , ennek a következménye a nemrég lezajlott a budapesti Informális európai uniós csúcson megszületett a Versenyképességi paktum és az ebben foglaltak szerint európai védelmi ipari bázist hoznak létre.