Az igazság a részletekben lakozik III.

Az előző rész folytatásaként nem hagyhatjuk figyelmen kívűl Révay Péter koronaőr leírását 1613-ból .

1608. november 19-én Mátyást magyar királlyá koronázták. Az országgyűlés a Szent Korona őrzési helyéül Pozsony várát jelölte ki, koronaőrré (conservatores coronae) pedig Révay Pétert és Pálffy Istvánt tette meg. Révay ettől fogva egész életét a korona szolgálatának szentelte.1613-ban jelenteti meg Christoph Mangus augsburgi nyomdájában De sacrae coronae regni Hungariae... című könyvét. 

1659-ben jelent meg Révay Péter: De Monarchia et Sacra Corona Regni Hungariae Centuriae septem. Goetz, Frankfurt, 1659. Ezt régen Florus Hungaricusnak hívták.

Ezen kívül fennmaradt tőle egy 1608. december 15-i magyar nyelvű utasítás. Az ízes szöveg a koronaőrségnek és a pozsonyi vár porkolábjának kötelességeit foglalja össze. Az eredeti iratra Bónis György talált rá Pozsonyban, a Szlovák Központi Állami Levéltárban, a Révay család volt kisselmeci levéltárának anyagában .

Visszatérve Gróf Révay Péter koronaőr a történelem során egyedülálló módon öt alkalommal szemlélte és vizsgálta meg a Szent Koronát, így leírása abszolút hitelesnek tartandó:

 

A MINDENHATÓ JÓ ISTEN SEGÍTSÉGÉVEL!

A KORONA SZÜLETÉSE

"...Jól tudom ugyan, hogy Nagy Károly uralkodása alatt sarjadni kezdett Magyarországon az igaz vallás, mivel azonban a magyar lelkek nem na­gyon merülhettek el ebben (hiszen minden kezdet nehéz), hanem épp csak hogy kóstolgatták, már amennyire a harctéri vereséget követően rá­kényszerültek, az történt, hogy halála után belső zavargások támadván, visszacsúsztak a korábbi sötétségbe, és e csírák a nagy vadságban egy­kettőre elpusztultak, eltűntek, míg aztán előbb Géza, majd fia, István, bámulatos buzgalmat tanúsított a keresztyén vallás ledőlt alapjainak helyreállításában, nemcsak ő maga hitt forrón és állhatatosan a keresztyén vallásban, hanem isteni hatalommal felvértezve a vad nemzet körében is széltében-hosszában plántálta, növelte, hatalmas költséggel templomo­kat, tekintélyes egyházakat állított.  ... Ki ne csodálná hát amaz idő szerencsés és áldott voltát, melyben annyi nemes és pompás, dicső és bámulatos dolog történt a keresztyén tár­sadalomban?

SVÁB PÉTER *

István királyt rokona, Sváb Péter követte. Az újdonsült királyságban szokatlan, kellemetlen és sanyarú sors tette próbára szinte még bölcsőjé­ben a Koronát. Aba ugyanis erővel elrabolta, a királyságból kiűzött Péter pedig Harmadik Henrik császár segítségéért folyamodott, hogy vissza­szerezze. Tekintélyes német csapattal haladéktalanul benyomult Magyar­országra, megszerezte a felségjelvényt, amelyet azonban egyáltalán nem tartott meg magának, hanem újra a visszahozott Péternek adta, akit a ki­rályi trónra ültetett.

Ezzel a tettével Henrik császár múlhatatlan emlékezetet és dicsőséget érdemelt ki, részint azért, mert megóvta a Szent Korona méltóságát, ré­szint mert egy akkora birtokot, melyre a fejedelmek áhítozni szoktak, érintetlenül hagyott, sem az ország szépsége, földjének termékenysége, sem nagysága nem csábította arra, hogy birtokba vegye. ... No de aztán, mert semmi sem lehet egyszerre szerencsés és hosszan tartó, Péter király öröme igencsak rövid volt, megfosztották szemétől, királyságától, nem sokkal később életétől is. ...

* Sváb Péter = Velencei vagy Orseolo Péter ;  Magyarország királya 1038 és 1041, valamint 1044 és 1046 között. Apja Orseolo Ottó velencei dózse, anyja I. István nővére Árpád-házi Ilona. Miután I. István fia, Imre herceg 1031-ben meghalt, a király Pétert tette örökösévé. Belharcokkal teli uralkodása alatt Magyarország formailag a Német-római Birodalom hűbéresévé vált, és megalapozta a császárok későbbi igényeit. Főleg emiatt a mai napig az egyik legnegatívabb megítélésű magyar uralkodó.

I. ANDRÁS ÉS I. BÉLA

Henrik császár a magyaroknak e tettét nagyon rossz néven vette, ellen­ségükké vált, és ezért, mikor az ország kormányát már András tartotta, újra erős hadsereget állítva visszatért Magyarországra, hogy a Péteren el­követett jogtalanságot megtorolja és a Koronát hatalmába kerítse. ... De András király, aki kémeitől idejekorán tudomást szerzett a császár jöve­teléről, maga is akkora sereget gyűjtött, amekkorát csak tudott, ... cselt is vetett neki, ugyanis elfogta Gebhart regensburgi püspök, a hajóhad és utánpótlás parancsnoka leve­lét, ... A király a császár nevében azt válaszolta neki, hogy az ország kedvezőtlen és zűrzavaros helyzete miatt ő magának tüstént vissza kell térnie Németországba, ezért a lehető legnagyobb gyorsasággal rombolja szét a hajókat, nehogy az ellenség hasznára maradjanak, és ipar­kodjék Regensburgba. ... a császárt mind magát, mind seregét az élelem és takarmány akkora szüksége szorongatta, hogy kénytelen volt András királytól békét, élel­met és biztonságos elvonulást kérni. Kívánsága nem teljesült addig, míg esküvel meg nem fogadta, hogy kudarcát nem fogja megtorolni, sem ti­tokban, sem nyíltan, sem tettel, sem szándékkal, sem András király, sem utódai ellen nem lép föl ellenségesen. Ez volt csak jeles hadicsel, inkább éhséggel és szükséggel, mint fegyverrel győzni az ellenségen, de még nagyszerűbb, hogy a király csupán az ártatlant ól való félelemmel és a Korona szentségével győzte le a császárt. ... 

András király megszerezvén a győzelmet, miután megérezte, hogy fá­radt és hanyatló életkorra jutott, elhatározta, hogy idejében gondoskodik utódjáról az uralomban, és a Szent Koronával kisfiát, az ötéves Salamont akarta felékesíteni. Miután ez megtörtént, megtudta, hogy rokona, Béla herceg, sérelmezi ezt, a Koronát, a királyi méltóság jelképét vagyis szim­bólumát, és a kardot, a hercegség jelvényét vörös takaróra helyezve Béla elé tette, szabad választást engedve neki a kettő között. Béla azonban, akit talán figyelmeztettek, vagy tán magától is bölcs volt, életének vesze­delmét elkerülendő engedett az időknek, és az illetetlen Korona mellől a kardot emelte föl, ezzel nyilvánítva magáról, hogy elégedett a hercegi címmel. Szándékát akkor eltitkolta ugyan, de nem sokkal később apó­sának, Boleszláv lengyel királynak csapataival és pénzével támogatva megtámadta az országot, elrabolta a Koronát, Moson városka mellett ütközetben legyőzte a királyt, és elfoglalta az országot. Bizony, megtanul­hatjuk e példából, milyen igaz és megdönthetetlen szabály az, hogy a bűnt mindig ugyanaz a bűn bünteti. Hiszen Pétert az fosztotta meg az ura­lomtól, akit ugyanattól s egyben életétől is hasonlóképpen megfosztott Béla; akár idegenek, akár hazaiak voltak is azok, akik a Koronát erőszak­kal illették és elrabolták, nem úszták meg büntetlenül. Többnyire igaz bizonyítékot szolgáltattak arra, hogy megszentségtelenítését a legsúlyo­sabb végzet követi, mint ahogy Béla sem kerülhette el a hasonló bünte­tést, hiszen három egész évet sem tölthetett az ország élén: igazság­szolgáltatás közben leszakadván a királyi trónus, teste, csontja annyira összetört-zúzódott, hogy kínok közepette kellett kiadnia lelkét, Egyéb­ként jóságos fejedelem volt, polgárait nyugalomban, békében kormá­nyozta, elsőként rendelt Magyarországon súlymértékeket, megteremtette a hitelesített pénzt, piacokat állított, az alattvaló adóját enyhítette, csök­kentette; buzgósága és jósága annyira meggyarapította mind a nemesség, mind a parasztok jólétét ez időben, hogy a szomszédok között szinte senkit sem tartottak oly vagyonosnak és tehetősnek, hogy a magyarokkal gazdagságban vetekedhetett volna.

SALAMON, I. GÉZA ÉS SZENT LÁSZLÓ

Miután Béla király szánalomra méltó baleset következtében eltávozott az élők sorából, az emberek Salamont tartották a Korona legjogosabb örökösének, de Isten titkos akaratából háttérbe szorult ama sikertelen vál­lalkozásai miatt, melyeket idegen nemzetek segítségével indított hazája ellen. Mert Negyedik Henrik császárt, Harmadik Henrik fiát, a Korona visszaszerzésére ösztökélte, segédcsapatokért könyörgött, és ezek támo­gatásával vissza is szerezte a felségjelvényt, mellyel ismételten megkoro­názták; de a sváb őrség elbocsátása után Géza súlyos háborút indított Sa­lamon ellen, úgy vélekedne, hogy idősebb lévén, őt illeti a Korona; a megbékélés után azonban az idősebb engedett az ifjabbnak. Mint a tör­ténetírók elbeszélik, Salamont újra megkoronázták Pécsett Szent Péter bazilikájában, ami több más épülettel együtt nyomban a koronázást kö­vető éjszakán leégett. E tűzvész kétségtelenül jelentette, hogy Salamon ismételt megkoronázása: a polgárháború és a kiontott rokonvér, valami­képp megsértette a Szent Koronát, és az a mohóság, mellyel méltóságá­nak megszerzésére törekedett, előbb-utóbb megbosszulja magát; így is lett. Ugyanis Géza nem sokkal utóbb háborúban legyőzte Salamont, meg­szerezte a Koronát. Ámde Géza nemcsak e szerencsés győzelem jegyében nyerte el a királyságot, hanem csoda folytán, égi jóslattal is, mert László, Isten kedveltje, angyalt látott, aki az égből hozott Koronát fivérének fe­jére tette. Mi lehet, könyörgök, ékesszólóbb érv a Korona isteni volta mellett, mint az, hogy a mennyei gondviselés, a királyok jámborsága és az ország boldogsága egyesül benne?

Géza megbékélt országot szerzett, és nagyszerű tettei miatt a Nagy melléknévvel illették, majd váratlanul elragadtatott a világról, és közös megegyezéssel, szavazattal fivérét, Lászlót kiáltották ki királynak, ő azonban ezt a méltóságot sokáig állhatatosan visszautasította, azt sem tűrte, hogy Salamon életében fejét a szent felségjelvénnyel ékesítsék, ki­rályként üdvözöljék, véteknek tartván, hogy a koronázott király életében a szent felségjelvénnyel jelöljék. Mivel azonban buzgón kérlelték, és látta, hogy a főemberek szíve megkeseredett Salamonnal szemben, nehogy az ország valami kárt szenvedjen, kormányzói és hercegi címmel felvállalta gondját. Úgy vélekedett ugyanis, hogy a királyi méltóság teljessége nem a trónon, hanem a jeles és dicséretes tettekben található. Amilyen ritka László jámborsága és páratlan szerénysége, oly nagy dicsőséget érdemel az utókor szemében. A jogart bizony megvetette e nagy és felelősségteljes lélek; ámde amikor észrevette, hogy Salamon visszaél az ő nyájasságával és szerénységével, megzavarja az ország állapotját, legfőképp pedig, hogy a szomszédos nemzetek seregeit hazája ellen ingerli, nem annyira saját, inkább a haza és a magyar nemzet üdvét féltve felgerjedt, és végül is győ­zelmet aratott Salamon fölött, a polgárháborúnak békével vetett véget. Bizony, nincs dicséretesebb és üdvösebb kormányzat az isteni Lászlóénál, mely teljes kegyelettel és vallásossággal ápolta, tisztelte a Koronát. Egész Dalmáciát és Horvátországot szerencsés rendelésből vér nélkül megsze­rezte a Korona és a magyar uralom számára.

KÁLMÁNTÓL III. GÉZÁIG

A tökéletes és jámbor László király halála után az ország kormányát a következők tartották sorra kezükben: Kálmán, aki előbb váradi püspök volt, Második István, Kálmán fia, akit a köznép Villám melléknévvel em­legetett, Második Béla, aki szíves vendéglátással fogadta a Jeruzsálem visszaszerzésére sereget vezető Konrád császárt, Harmadik Béla, Máso­dik és Harmadik Géza. A Korona e királyok idejében sem volt mentes a hányattatástól, gyakran szenvedte, mint tengeren a szélhányta, vihar­verte hajó, az uralomhajhászok, cselvetők áhítozását, átkos mesterkedé­seit, gyászos áskálódásait, amelyeket hosszú volna elbeszélni. Mert sok­szor sokféleképpen gyötrődött saját polgárai és fiai között, akiket elraga­dott az iránta való epekedés és az uralomvágy; ezek közül egyesek hábo­rúban, békében fényes dicsőséget szereztek a hazának, mivel a Szent Ko­rona igaz és őszinte imádata vezette őket, mások, akár a helytartók, rövid ideig örvendeztek a királykodásnak, szinte mindjárt uralkodásuk kezde­tén meghalván.

A mindezen időket saját hazája ölében túlélő Korona minden derék királyt minden veszedelemtől megvédett, nem kellett félni attól, hogy a gonoszok gyalázatot hoznak a közre, s romlatlan szabadságban őrizte nemzetét. Ugyanebben a században győzelmes háborúkat vívott önszán­tából vad népekkel a hitért és üdvösségért; felségével legyőzte vagy féken tartotta a velencéseket, görögöket, oroszokat, szarmatákat, kunokat és más szomszédos nemzeteket.

Emlékezetes pedig, hogy egyebeket mellőzzek, az, ami Harmadik Ist­ván idejében történt. Míg őt a dalmát háború foglalta le, fivére, László, kihasználva a király távollétével kínálkozó alkalmat, féktelen és pimasz uralomvágytól tüzelve, ravasz fondorlatot szőtt a Korona elragadására abban a hiszemben, hogy azt megszerezve könnyűszerrel megszerzi a ki­rályságot is. Ezért bámulatos ügyességgel ellopta a felségjelvényt, és né­hány ranggal, tisztséggel, ajándékkal megvesztegetett főember támogatá­sával királlyá kiáltották, miközben a törvényes király elnézte testvére őrültségét. Ugyanis engedett, mint a tapasztalt hajós, aki megtanulta, hogy az időjárás szerint alkalmazkodjék a hullámveréshez. Valóban bölcs dolog mindig az időtől kérni tanácsot, mert az többnyire vértelen győze­lemmel küzdi le a jogtalanságot, erőszakot, veszedelmet. A királyok állí­tója, a Korona oltalmazója, a mindenható jó Isten ezt a bűnt sem tűrte soká bosszulatlanul, mert a Korona meggyalázóját, a koronás király ve­télytársát váratlan végzet sújtotta le. István pedig mindjárt újabb nehéz­ségbe botlott, mert László másik öccse, István, Vak Béla fia, akinek ha­talmába került a Korona, a birodalmat magához kaparintotta. Nagyon is igaz az, amit Seneca ír valahol: az istenek nem tartják gyönyörűségek kö­zött a derék embert, zaklatják, gyötrik, amidőn maguknak készítik. Nincs irgalom a királyoknak és a méltóság felsőbb fokán állóknak sem, nehogy véletlenül túl sokat tulajdonítsanak szerencséjüknek, vagyonuk­nak, hatalmuknak, és elbízzák magukat. A király azonban - úgy látszik ­nem hagyta cserben soká önmagát, a jó ügyet és a királyi tekintélyt, fegy­verrel támadt Lászlóra, véres csatában legyőzte. Ekképp a királyi jelvé­nyek az országgal együtt visszaszálltak Istvánra. Mert végül a Szent Ko­rona támogatásával győzelemre jut a királyok igaz ügye, és az olyan feje­delmeket, akiknek az istenség ítéli oda az uralmat, akiknek egyenlőkép­pen fekszik szívükön a szelídség, jámborság, igazság és az alattvalók jó­léte, az olyanokat a mennybeliek is védelmezik, és végül bármely veszély­ből, bajból kimenekülnek.

IMRE ÉS II. ANDRÁS

Nem hallgatható el az sem, ami Imre király uralma alatt történt. Öccse ugyanis, András herceg, megvetette bátyja tunyaságát, és egyesek gonosz tanácsaira hajolva ifjonti hévvel mindegyre azon igyekezett, hogy kiűzze a királyságból és megfossza a felségjelvénytől; amikor azonban már harcra került a sor, és mindketten felkészítették katonáikat az ütközetre, Imre letette fegyverét, majd a Koronával és a jogarral ragyogva egyedül tört át öccse seregének zömén; ez a látvány annyira megdöbbentette a herceget és katonáit, hogy fegyverüket elhányva bűnbánóan bocsánatot kértek. Nem így történt egykor Negyedik Henrik császárral. Őt a mainzi, a kölni és a wormsi főpap kereste föl, és fia, Ötödik Henrik nevé­ben követelte tőle a jelvényeket, a császár uralkodói ruhában trónján ülve hallgatta őket, úgy vélekedvén, hogy a követek ekkora fenségnek en­gedni kényszerülnek, de amikor vonakodott fia kérésének eleget tenni, azok hirtelen rárontottak, megfosztották koronájától és jogarától. En­nél sokkal szerencsésebben járt Imre királyunk, akinek öccse nagyobb becsben tartotta a királyi, mint az a fiú a császári méltóságot. Ugyanis a Korona katonák, harcra kész csapatok, ijesztő fegyvercsörgés között érintetlen, csorbítatlan maradt a királlyal együtt, amazzal szemben vi­szont, akiről azt beszélik, hogy hatvankét szer ütközött meg az ellenség­gel, bírói székén ülve tógások alkalmaztak erőszakot. Nem könnyen tu­dom eldönteni, honnan a nagy különbség e két tett és példa között: alig­hanem Koronánk szentségéből és tiszteletéből; a király tőle nyeri felsé­gét, miatta tartjuk szentségesnek és sérthetetlennek. Garai Miklós, Ma­gyarország hajdani nádora szokta volt gyakran mondogatni, hogy a szent felségjelvénnyel koronázott királyt, még ha valami otromba vad­állat volna is, súlyos bűn nélkül nem lehet megsérteni. Ezzel szemben a római császárság méltósága inkább az augustus címnek és nevezetnek tulajdonítható, nem a felségjelvénynek, mely ország szerint különböző a birodalomban, és amelyet - mint a történelemből tudom - sosem tekin­tettek csodás tulajdonságokkal jelesnek. Mert miután - mondja Vege­tius - a császár fölvette az augustus címet, hű engedelmesség illeti, mint e világi és testbeli Istent. Imre, akit tehát e Szent Korona tisztelete tartott meg biztonságban a fegyverek között, kegyesen megbocsátott András öccsének meg a többieknek, akiket e méltóság megsértésének bűntudata gyötört és könyörögtek neki. Amennyire csodálatra méltók tehát ez is­tenségtől adott Koronára vonatkozó tapasztalatok a magyarok között, melynek megsértését szinte az egész nép romlásával kell kiengesztelni, annyira fájdalmas és siratni való, hogy a fejedelmi férfiakat a becsvágy, az államok e rákfenéje és mérge tévútra vezeti, úgy magával ragadja, hogy akiket a természet egymásért szült, ellenséggé lesznek, és nem törődnek sem a vérségi kapcsolattal, sem az egymásrautaltsággal, sem a Korona szentségének méltóságával. Hát a hatalom édessége a természetes szere­tet erejét is fölülmúlja? Eltörli a vallás, igazság, szégyen tiszteletét? Kívánja bizony az uralmat, méghozzá bűnös módon kívánja - hogy Livius­tól kölcsönözzek - , aki keresztülgázol a kor, a természet, az erkölcs, a hazai és nemzetközi jog rendjén, ámde az effajta, vétkesen nagyravágyók törekvése nem szokott szerencsés véget érni. Ezt igazolja világosan, hogy sok egyebet elhallgassak, Lászlónak, Istvánnak, az ő fivérének, Kis Ká­rolynak meg András hercegnek a példája. Ezek mindnyáját alaposan meggyötörte és megbüntette a sors, mert a szóban forgó Korona és a fel­ség szentségét megvetették.

Imre elhalálozása után fia, László nyerte el a királyi méltóságot, de nem hosszú időre. Utána aztán mindenki készséges és szíves egyetértésével András herceg nyerte el a királyi tisztet, aki, mint előrebocsátottuk, fegyveresen, riadó kürtök és csatarendben álló seregek között kért bocsánatot a Koronától. Ez mint népének jó pásztora, igazságosan és békességesen uralkodott idehaza, a csatamezőn vitézül harcolt, késő századokig fényes hírnevet szerzett a Szentföld és városa visszaszerzéséért folytatott hadjárattal. Ö volt az, aki a Korona iránti tiszteletből, az alattvalóival szemben érzett szeretetből és jóindulatból (hogy egy szóval foglaljam össze) öregbítette Magyarország szabadságát, a nemességet nevezetes kiváltságokkal aján­dékozta meg, melyekre hazai szokás szerint Magyarország minden királya felesküszik.

IV. BÉLÁTÓL III. ANDRÁSIG

Az isteni András eltávozván e világból, Negyedik Béla idejében (mint­hogy e földön semmi sem lehet állandó, erős és örökös) a forgandó sors zord csapása és a tatárok ocsmány nemzetének betörése megtörte a Szent Korona békéjét és nyugalmát, vagy azért, mert népünk körében a belső gyűlölködés elsorvasztotta a Korona tiszteletét, vagy mert Isten bölcses­sége megengedte, hogy ne csak jó, hanem balsorsban is szerezzünk ta­pasztalatot róla, és annál inkább fényeskedjék. Ó, nemes és nevezetes csillag, mely égtájon rejtőzködtél, hová rejtetted istenséged sugarát, míg az átkozott nemzet jószágodon kegyetlenkedett? Királyod, Béla, a bal­szerencsés harcos, seregét elveszítve, emberi támogatástól megfosztva nem maradhatott meg a hazában, Ausztriába majd Dalmáciába futva kel­lett életét mentenie, és mivel ott sem lehetett biztonságban, az Adriai-­tenger szigeteire kelt át. Az országot három teljes éven át az iszonyú, bősz nemzet tartotta, birtokolta. Ó, isteni szerencse! Mely istenség véd­nöksége alatt maradtál sértetlen, mely szállásadó hűsége, milyen őr gondja mentett meg a barbárok irgalmatlan dárdaesője, nyílzápora, a rablás, szentségtörés, gyilkosság, égő városok és várak, vérrel áztatott mezők, holttestekkel borított rétek között? Bizonnyal apostoli Koroná­nak kell neveznünk téged, hiszen csak a szent környezetedet körülvevő szent apostolok módja és példája szerint állhattad ki és viselhette d el a pogány nemzet vadságát és a menekülést. Ha sok író el is hallgatja meg­maradásod csoda voltát, egyetlen szállásadód vagy őrződ neve sem került napfényre, aki megóvott volna attól, hogy ellenséges fondorlatot szője­nek ellened, és senki sem henceghet azzal, hogy emberi buzgalommal, gondoskodással őrzött meg téged. Te mégis győztél, és mikor az istenség elűzte, megfuttatta a barbárokat, te, valóban diadalmas Korona, fényes hadi dicsőséget szereztél.

Béla halála után Ötödik István jutott hatalomra, és szerencsésen har­colt a csehek, kunok, bolgárok ellen. Helyébe a Kunnak nevezett Lászlót választották, aki a cseh háború folytatásaként a cseheket legyőzte egy csatában, melyben maga Ottokár király is elesett. A Szent Korona nem tudta elviselni ezt az illetlenül élő, gyalázatos erkölcsöknek és szerelmek­nek hódoló királyt, hanem megengedte, hogy megöljék maguk a kunok, akiket kedvelt, ezzel adta a szentségtörés büntetésének új példáját.

László után Harmadik András kapta a felségjelvényt, Velenceinek ne­vezték, mert velencei anyától született és Velencében nevelkedett.

A KORONA VISZONTAGSÁGAI – VENCELTŐL KÁROLY RÓBERTIG

Amikor a nálunk Lászlónak mondott Vencel szerezte meg a hatalmat, Koronánknak újabb viszontagságot kellett elszenvednie. Ugyanis Nyol­cadik Bonifác főpap Róbert Károlyt ajánlotta királyul a magyaroknak, ezek azonban, hogy ne engedjenek joghatóságának, vagy hogy szabad­ságuk a királyválasztásban ne szenvedjen csorbát, Vencelt hívták be Cseh­országból, Vencel tizenhárom esztendős fiát, úgy gondolva, hogy ezzel kisebbítik a Magyarország kormányát Károlynak szánó Kilencedik Be­nedek főpap tekintélyét, hatalmát és átkának komolyságát. E régi ma­gyarok oly sokra tartották a Korona tiszteletével elválaszthatatlanul összefüggő szabadság szeretetét, hogy elfeledve Hetedik Benedek régi jeles jótéteményét, amelynek révén a Szent Koronát szerezték, megvetették még az egyházi törvénykezés végső, villámcsapással fenyegető erőfeszítését is. Vencel, részint az előkelők szándékának ingadozása, részint a fő­pap fenyegetőzései miatt nem érezte magát biztonságban a trónkövetelő Károly támadásával szemben, és atyjának gyorsan megjelentette, mek­kora veszedelemben van, az pedig erős sereget gyűjtve, erőltetett menet­ben Pesthez érkezett, melyet a Duna választ el az ország fővárosától, Bu­dától; itt alkalmas helyen tábort ütve üzent a fiának Budára, hogy ne kel­jen át a Dunán és ne kerüljön másképp szülője szeme elé, mint azzal a bizonyos, a magyarok számára szent Koronával koronázva. Egyetértvén ezzel (bár mint az eredmény mutatta, eléggé elhamarkodottan) a főembe­rek is, a fiú engedelmeskedett a parancsnak, és a Koronát fejére téve já­rult az atyai ölelésre; ezt aztán Vencel, mintha tüzetesebben meg akarná vizsgálni, a saját fejére tette, és a veszedelemre hivatkozva megtagadta, hogy visszaadja a magyaroknak, megpróbálván, igaz-e, hogy ahol a Ko­rona, ott a magyar királyság is. Magával vitte tehát fiával együtt Cseh­országba, amikor az harmadik éve uralkodott. Ez volt a Korona első utazása, midőn a hazai olajfáktól távol, a legnagyobb veszedelemben ide­genek hatalmában tartózkodott, míg aztán Vencel második távozása után a magyarok, akik attól féltek, hogy a római főpap a királyállítás jogát és hatalmát végül is egyszer magához kaparintja, és ezért egyáltalán nem óhajtottak a Károly befogadását ismételten komolyan sürgető főpap sza­vára hajlani, a méltóságot Ottónak, Bajorország fejedelmének juttatták, aki miután Venceltől visszaszerezte a Szent Koronát, Magyarországra jött, és Fehérvárott bemutatta az országnagyoknak. Mihelyt megpillan­tották, mintha szelleme ösztönözte volna őket, valamennyien Ottó párt­jára hajoltak. A történetírók eltérően vélekednek arról, hogy Ottó kérés­sel és ingyen, avagy fizetségért szerezte-e meg ez égi kincset. Én pedig azt nem tudom eldönteni, dicséretre vagy kárhoztatásra méltó-e Vencel, aki a fenyegető veszedelemtől megijedve cserbenhagyta a gondjaira bí­zott országot, és a királyság szent zálogát Csehországba vitte magával. Ha viszont a mulandó arany értékét megvetve azért adta át Ottónak a nemes kincset, hogy az Magyarországra visszavigye, Vencelt nem érdem­telenül sorolhatnám a legbőkezűbb uralkodók közé. Amikor aztán Ottó Magyarországra jött, hogy a Koronát nagyobb biztonságban és védelem­ben szállíthassa, a magyarok szokása és törvénye ellenére hiú okoskodás­ból és félelemből egy gömbölyű palackba dugva rábízta egyik udvarno­kára, aki nem is sejtve, micsoda érték van abban, nem sokat törődött a palackkal, a nyergére kötötte, és az út közben leesett, másnap találták meg szorgos keresgélés után. Bizony, csodálatra méltó, hogy az ország­úton közlekedők sokasága nem vette észre, úgy ítélem, ez isteni gond­viselésből történt így, hogy legalább a Korona maradjon meg sértetlenül és épségben a hazában. Ottó pedig külföldi lévén és túlzott hatalomvágyá­ról ismeretes, nem illette valami nagy hálával a visszakerült Koronát. Mert az élet már csak olyan, hogy a jótéteményre szinte semeddig, a sér­tésre pedig örökké emlékezünk. Vagy talán a Szent Korona az égiek aka­ratából titokban felhasználta Ottó bűnét, nem azt akarta, hogy az nagyra becsülje őt, hanem hogy hatalmában megmenthesse magát, így találjon a meghasonlott haza valami gyógyírt és nyugvást. László erdélyi vajda még ez út során elfogta Ottót, börtönbe vetette, és a Korona hazakerült.

Az erdélyi vajdától nehezen tudott szabadulni a Korona, végül a fő­pap számos parancsa és súlyos figyelmeztetései, fenyegetései után a vajda Károlynak adta a Koronát, ez pedig, hozzájáruIván valamennyi rend sza­vazata és akarata, szokás szerint megkoronáztatott. Károly király meg­védte a koronát az általános nemtörődömségtől és a nemzet most már megszűnő széthúzásától, mivel nemcsak belső s méghozzá roppant erős ellenségei fölött aratott nagyszerű győzelmet, hanem a külföldi királyok­kal és fejedelmekkel, elsősorban Negyedik Károly császárral és a lengyel királlyal is helyreállította a megbomlott kapcsolatot, rokonságot és szö­vetséget, ekképp dicsőségesen megmenekült, és Isten különös kegyelmé­ből a belső áskálódásoktól is megszabadult. Azt mondják, oly nagy terü­leten uralkodott, hogy neki engedelmeskedett és évente megszabott adót fizetett Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Holics, Lodoméria, Kunország, Bulgária, Magyarország, valamint a Garganus-hegy meg Salerno. És ami a legemlékezetesebb, a Korona káprázatos szerencséjé­nek tudható be, úgy vélik, hogy e Károly uralma alatt és az ő akaratából került bevezetésre Galliából Magyarországra az a bírói perrendtartás és gyakorlat, amit a perek felvételében, folytatásában, halasztásában és el­döntésében most is tartanak.

NAGY LAJOSTÓL ZSIGMONDIG

Károly után fiát, Lajost kenték királlyá. Negyven évig és majd két hó­napig tartotta az uralmat. Hadviselésben szinte a legbátrabb és a legsze­rencsésebb volt, az igazságszolgáltatásban a legméltányosabb, mindenki iránt engedékeny és jóságos. E jámbor király uralkodása alatt a Szent Korona megpihent és kissé fellélegzett, ragyogó fényessége sugárzott, mialatt a királyi család ellenségein bosszút állt, Itáliában, Apuliában vi­lágra szóló győzelmeket szerzett. Kiűzte Magyarországról a zsidókat, a kunokat keresztyén hitre térítette. A szarmata koronát az ország szövet­ségével dicsőítette meg.

Lajos halálát az egész országban minden nemű és rangú ember három­éves gyásszal siratta, Mária pedig, a leánya, apja kitűnő érdemeire valótekintettel valamennyi honpolgár akaratából és szavazatával királlyá jelöl­tetett, megkoronázták a szent felségjelvénnyel, és megkapta a hatalmat. De számos főember hamar megunta és megelégelte a nőuralmat. Ezért nem a legszerencsésebb előjelek között úgy határoztak, hogy Kis Károly meghívása végett Nápolyba küldik a zágrábi püspököt, aki e küldetést készséggel elvállalta, és arra hivatkozva, hogy hűségnyilatkozat tételére és személyes esküje teljesítésére Rómába zarándokol, egyúttal a főembe­rek akaratának is eleget tett. Károly pedig uralomvágytól ösztökélve nem elégedett meg saját országával, hanem elfogadta a békétlen, nyugtalan, polgárháborúktól zaklatott kormányt. És Mária magyar királynő meglá­togatásának örve alatt, tudniillik atyai nagybátyja volt, egyúttal mintha a Mária és a főemberek közt dúló viszályt akarná elsimítani, haladéktala­nul benyomult Budára, országgyűlést hirdetve nyilvánosan királlyá kiál­tatta ki magát, aztán Fehérvárra ment a főemberek gyűlésébe, ahol részint fenyegetésekkel, részint egyesek pártolásával mindenekelőtt kicsikarta a Koronát (melyet, mint Bonfini emlékezetül hagyta, valaki odacsempé­szett), és azt az esztergomi főpap a fejére tette. De a hatalom nem maradt sokáig Kis vagy Második Károly oldalán. Mert bizony úgy látszott, hogy megsértette a Szent Korona törvényeit, midőn megvesztegetéssel, ravasz fondorlattal, inkább képmutatásból, semmint őszinte védelmező szán­dékkal Mária ellenében hozzája férkőzött. Mária tehát lekaszaboltatva őt, visszaszerezte a felségjelvényt, és azt a rendek egyetértésével a teljhata­lommal együtt vőlegényére, Zsigmondra, Negyedik Károly császár fiára bízta, miután csaknem négy esztendőn keresztül rengeteg nehézség köze­pette kormányzott.

Nem tudom, Zsigmond uralkodása alatt a Szent Korona dicsőséget szerzett-e többet, vagy kárt és csapást, mert azonfelül, hogy a magyarok feneketlen gyűlölete némely összeesküvők jogos megölése miatt a börtön gyalázatára és végső életveszedelemre juttatta, végül is Isten kegyelméből és a Szent Korona pártfogásával, kedvezésével megszabadulván, nem­sokára kétszeres vereséget szenvedett Európa újdonsült ellenségétől, a töröktől, Nikápolynál és Galambócnál, a franciák összeférhetetlensége és könnyelműsége miatt, akik a magyar király parancsa ellenére szeren­csétlenül csatába, ütközetbe nyomultak. Az ő vezérsége idejében találko­zott a Szent Korona Európában a magyar fennhatóság alatt álló Bulgá­riában a törökökkel, akikkel mindama kegyetlen időkig nem életéért és épségéért, hanem tisztességéért és Isten dicsőségéért vívott háborút, még­pedig a görögök becstelen széthúzása miatt, akik polgárháborújukban barbár segítséghez és szolgálathoz fordultak szövetségért, úgy vélekedve, hogy több hűség lakozik a pogány, mint a keresztyén nemzetben. Joggal kérhetném, hogy a halhatatlan istenek büntessék meg a görögöket, ha gonosztettükért elegendő büntetést nem szenvedtek volna, hiszen egykor ragyogó és híres birodalmuk, mely fegyverrel és tudománnyal egyaránt tündöklött, a példátlan török szövetségben úgy tönkrement, hogy már emlékezete is kiveszett, bizony-bizony előjelként vagy inkább példaként mindazok számára, akik a törökök csábos pártfogása alatt keresnek hit­szegően búvóhelyet, és hazájukat a legnyomorúságosabb szolgaságba hajszolják. Zsigmond nem utolsó érdemének kell tekintenünk, hogy ő hozta be Magyarországra elsőként a római császárság jelvényét, és annak felségét a Szent Korona istenségéhez csatolta, azt hiszem, nagyon szeren­csés jegyben, és azért, mert a mindenható Isten azt akarta, hogy a magya­rok a keresztyénség örökös ellenségével szemben, saját nyakuk már-már meghajolván, annál biztosabban nyerjenek segítséget a keresztyén feje­delmeknél.

A KORONA ELTULAJDONÍTÁSA

Miután Zsigmond életének napja leáldozott, az ország kormányát két éven keresztül veje, Albert, Ausztria főhercege irányította, aki, mert a római császárság hét választója a császári méltóságot fölajánlotta neki, Magyarország előkelőinek akaratából és egyetértésével elvállalta e kivé­teles tisztet. A szent felségjelvény őre Pálóczi György esztergomi érsek volt, akinek halála után Albert igen gyorsan megszállta Esztergomot.

A királyné azonban a kincstár átvizsgálása közben ellopta a szent felség­ jelvényt, és valami menyecskére bízta, hogy rejtegesse. Ó, Szent Ko­rona szánandó sorsa! Hiszen ki ne sajnálná, gyászolná, hogy az ország szent jelvényét asszonyi ravaszság ragadja, rabolja el, és egy méltatlan asszonyszemély ölében rejtekezik? Bizony más helyzet, más sors ez, mint amikor diadalszekerét vállukra emelő főurak hordják körül katonai tisz­teletadással. De a királyné hírhedett csele rosszul sült el.

Ugyanis Albert király és császár korai halállal meghalván, az özvegy Erzsébet egyetértésével Lengyelországból behívták UIászlót, akinek megérkezése előtt Erzsébet megszülte az Utószülöttnek nevezett Lászlót, majd e szülés után előbbi elhatározását megbánván, az alig négyhónapos, bölcsőjében sivalkodó csecsemőt az ellopott Koronával megkoronáz­tatta. Akarata szerint végbemenvén szülötte koronázása, újabb cselt ve­tett a Szent Koronának. Mégpedig az előkelőkkel Visegrád várához men­vén, az igazi Korona helyébe ügyes szemfényvesztéssel egy hamisítványt tett a szekrénybe, és a valódit fiával együtt Harmadik Frigyes császárnak adta át.

Ez volt a Korona újabb, második utazása, midőn az idegen asszonyban megbízó, óvatlan és hanyag magyarok a királyi felség isteni jelvényét szentségtörés révén elveszítették, és az elválván tőlük, a magyarok között meghonosodott az új, természetellenes gyűlölség, meghasonlás. Innen ered a folytonos széthúzás, a szakadatlan, véres háborúság. Az idő szerint Garai László bán volt a Szent Korona őrzője, kipróbált hűsége miatt a királyné legbelsőbb tanácsadója, és akadnak történetírók, akik azt állít­ják, hogy a Korona ellopása sem ment az ő segítsége nélkül, amiért állí­tólag általános szidalommal és gyalázattal illetve elfogták és megfosztot­ták a visegrádi kapitányságtól. Helyébe egyesek szerint Sciamatuleus Vin­cét állították; nem nagyon tudom, ki volt ez, Bonfini éppenséggel a len­gyelek között említi, akik Ulászlót, a szarmaták fejedelmét Magyaror­szágra követték. Herburt János is azt hagyományozza Lengyel króniká­jában, hogy a nevezett király kíséretében volt, és azt mondta, hogy a ki­rály a visegrádi kapitánysággal ruházta fel. Azt ugyan megengedem, hogy Visegrádot ez az idegen bírta, de a Korona őrségét a király semmiképpen sem bízhatta rá, mert az akkor Frigyes császár hatalmában volt. Ezért hát véleményem szerint egyáltalán nem számíthatjuk őt a királyi jelvények őrizői közé. És, kérdem, lehetett volna-e valami méltatlanabb, vészterhe­sebb, mint háttérbe szorítva a honos nemzet férfiait, akikbe szinte maga a természet oltotta bele valamiképp a szent felségjelvény szeretetét és tisz­teletét, nemzetünk előjogait a honi törvények ellenére, a legsúlyosabb ve­szélyeztetéssel megsértve, törvénytiprással idegenre bízni e hivatalt? Igaz, a magyar történelem írói (hogy mellesleg ezt is megemlítsem), mint sok másban, a személyek és helyek megnevezésében is igen gyakran kép­zelegnek, a kereszt- és vezetékneveket elhagyják vagy eltévesztik. Bon­fini megemlíti Atha nádort, László erdélyi vajdát, Balázs koronaőrt, Imre kincstartót, Simon esztergomi kapitányt, hogy a többiekről ne is szóljak, vezetéknevük közlése nélkül, hát ki tudja, kik lehettek ezek? Magam is gyakran bosszankodom, és nemzetünk szerencsétlenségét szoktam okolni azért, hogy ha őseink ki is tűntek tehetségükkel, erényükkel, fegy­verükkel, mégis oly kevesen akadtak, akik írásban rögzítették a hazai tör­ténelmet, minden bizonnyal megelégedve a virtussal, mely dicséreteset véghezvinni szeret, de dicséretre nem pályázik, és tetteik üdvös emléke­zetét nem hagyták az utókorra, megfeledkezvén arról, hogy a hírnév meg­vetésével a virtust vetik meg, hogy kinek-kinek az utókor adja meg a tisz­tességet, és a hősöket az évkönyvek nem múló dicsérete, messzire szóló nemes elbeszélése tiszteli és szenteli meg. Külföldi tudós férfiak vállalták e feladatot, és senki sem tagadhatja, hogy ezek a magyarországi személyek és helyek megnevezésekor, ami a történelem megértéséhez elsősorban szükséges, állandóan tévedésbe estek. Kérem, legyen szabad a tudósok bocsánatát kérve felsorolnom néhány efféle, a magyar nevekben elköve­tett hibát. Az ékesszóló Jovius történeti művében egyébként jól ismert családokat Pechrinek, Sircannak, Secalnak, Glessnek, Dotinak, Turac­nak, Jannak, Panphilinek, Ferenczinek, Gnarnak, Americnak, Cibach­nak, Morénak, Zdrininek, Bachiának, Revalinak, Scendennek nevez, Zoyter Menyhártot szerepeltet, Vagitit, Turro Vallát, Bizarus Péter Tur­rigert, Callimachus Hunjadjant, Herburt János Tharczi Tamást, Tallonti Matkót, Marcell Imrét, Ens Gáspár mi időnkbeli derék író említi Ragaczi Zsigmondot, Hasqui Illést, Janusi Jánost, Budjant, Istwanit, Neander Mihály meg Vrantit. Elmés és tudós legyen aztán, aki ezek kereszt- vagy vezetéknevét kitalálván érteni is képes! De e hibák javítását magukra az írókra hagyván, témánkra térek vissza.

ULÁSZLÓ ÉS V. LÁSZLÓ

Mivel a Korona Frigyes császárnál rejtőzött, Ulászló nem tudta magát szabályszerűen megkoronáztatni, ezért aztán azt a koronát rakták a vitéz Ulászló király fejére, melyet a fehérvári kápolnából Szent István király ereklyeképmásáról hoztak. És amilyen volt ez a koronázás, tudniillik természetellenes, szokatlan, szerencsétlen, olyan volt Magyarország álla­potja, boldogtalan, gyűlölségtől, széthúzástól, ellenkirályok marakodá­sától, átkos hadakozásaitól zaklatott, és a Korona megsértésének nyilván­való bizonyítékaként szenvedte a királynélküliség minden zavarát. Mert mindaz, ami ennek isteni szentségére volt bízva, jogtiprást, kárt vallott, míg aztán a Muráddal kötött fegyverszünet megtöretvén, a bulgáriai Várna városkája mellett lefolyt a szerencsétlen csata, mely gyászos ütkö­zetben a nemesség virágával együtt a távollevő Koronát engesztelő áldo­zatként maga Ulászló is elesett.

Ekképpen Utószülött Lászlót, Albert magyar király fiát a királyvá­lasztó országgyűlésen közös szavazattal és akaratból királlyá kiáltották. Ö akkor a Szent Koronával együtt Harmadik Frigyes császár őrizetében és kezei között volt, akihez a rendek először követeket küldtek, hogy ki­rályukat, Lászlót visszaköveteljék, de amikor ezek semmit sem értek el, a rendek az országgyűlésben Hunyadi Jánost országkormányzóvá válasz­tották, és közös akaratból, országgyűlési rendelettel megparancsolták neki, hogy a királyt és a Koronát fegyverrel szerezze vissza. A császárt azonban semmiféle kérés, fegyver, háború, kellemetlenség, kár nem kényszeríthette arra, hogy a királyt visszaadja. És bár az ausztriai Újhely erő­dített városának ostroma után nagy sokára, tudniillik majdnem a hetedik évben visszaszerezték az akkor már tizenkét esztendős Lászlót, a Korona továbbra is földönfutó maradt, mert illetéktelen tulajdonosai számára hallatlanul kedves volt ekkora kincs birtoklása, és Frigyes császár nem törődött sem gyűlölséggel, sem a kapzsiság, törvénysértés vádjával, csak hogy Magyarország nagyságát és sorsának meghatározóját kezei között tarthassa. És bizony a magyaroknak vagy szakadatlan és bizonytalan ki­menetelű háborút kellett volna folytatniuk, vagy mindörökre nélkülöz­niük kellett volna a Szent Korona ragyogását és látványát, ha a sors és a jó magyar szerencse visszaszerzésének teljes feladatát és dicsőségét fenn nem tartja az isteni Első Mátyás győzhetetlen király számára.

MÁTYÁSTÓL II. ULÁSZLÓIG

Ugyanis Utószülött László váratlan halállal kimúlván, a szerencsés sors Corvin János fiát, Mátyást kiszabadította a cseh fogságból, és felemelte a királyi trónra. Az ő jóvoltából, vezérsége és oltalma alatt nemsokára fel­ragyogott Magyarországon a Korona, e felettébb áldott csillag! Majdnem huszonöt év elteltével visszatért a hazai tűzhely mellé, mi­után súlyos háborúk, pusztítások, gyászos vereségek után hatvanezer arany fejében Frigyes császárral létrejött a megállapodás visszaadásáróI. Hazahozatalára az országgyűlés e főembereket küldte: István kalocsai érsek, János váradi főpap, Újlaki Miklós erdélyi vajda, macsói és szlavón bán, Pálóczi László országbiró, Szapolyai Imre királyi kincstartó, Thu­róczy Benedek; e tekintélyes tanácsurak szívesen vállalták feladatukat, és serényen hozzáfogtak, majd amikor mindent a dolog nagyszerűségéhez illőn előkészítettek, háromezer ragyogó lovas kíséretében elsiettek Auszt­riába Újhely felé, ahol Frigyes császár a Koronát őrizte; amikor a császár megtudta, hogy ezek közelednek, a kapukat bezáratta, az őrséget meg­erősítette és a falakra körös-körül fegyvereseket áIIított. Kifogásolta a követek nagy számát, hozzátéve, hogy ilyen módon nem követségbe szo­kás érkezni, hanem a földek dúlására, városok ostromára. Csak a váradi főpapnak engedi, hogy kétszáz lovas kíséretében odamenjen, a többiek vonuljanak vissza. A püspök a mondott számmal bement a városba, a többiek Sopronba húzódtak vissza. Miután tehát egy hónapot eltöltöttek a tárgyalásokkal, az öreg Pálóczi Lászlót a Korona azonosítására hívták, mert valami pletyka szállongott arról, hogy a császárnál az igazi Korona képére két másik is van. Pálóczi bizonyos jelből eredetinek ismerte meg a Koronát, azután a többi küldött ragyogó lovassággal Újhely elővárosá­hoz ment. Itt újra vita támadt a két fél között, tudniillik sem a császár a Koronát, sem Mátyás király követei a pénzt nem akarták elsőként átadni. Végül is kölcsönösen szavukat adva, ugyanazon pillanatban adták és vet­ték át a kapunál a Koronát meg a pénzt. Nehéz volna elbeszélni, micsoda üdvrivalgással, örömtánccal, pompával, vidámsággal futott össze a soka­ság az út egész folyamán látására, s micsoda ünneplés és tömeg kísérte be Budára.

Mátyás pedig a Korona visszatérte után a legnagyobb szerencsével vi­selt hadat egyazon időben Kelet és Nyugat császáraival, a velencéseket adófizetőivé tette, Bécset elfoglalta, az ausztriai Új helyt, melynek kapu­jában egykor a Szent Koronáért járó pénzt számlálták, szinte egész Auszt­riával egyetemben elfoglalta. Továbbá leigázta Morvát, mindkét Szilé­ziát és Lausitzot, idehaza és külföldön számos jeles tettet hajtott végre, birodalma szilárd és legyőzhetetlen volt. Lehet-e nyilvánvalóbb bizonyítéka a Szent Koronában rejtőző isteni gondviselésnek? Míg idehaza nyu­godott, országának minden dolga a legnagyobb sikerrel, szinte önmagá­tól folyt, boldogság kísérte. Távollétének idejében viszont mind magu­kat a magyarokat, akik hanyagul őrizték, mind az idegeneket, akik valami csellel megbántották, sőt ezek utódait is a legsúlyosabb büntetések érték. Amikor pedig Mátyás végzete után a Korona Corvin Jánosnak, törvény­telen ágyból született fiának hatalmába került, ismét új követelők támad­tak, amiből megint veszedelmes viharok kerekedtek. Mert az előkelők különféle pártokra oszoltak. Az országnagyok egyike Csehországból UIászlót, másik a Lengyelországból Albertot hívta be, egy rész Corvint kívánta az ország kormányára, vagy erényei és atyja érdemei miatt, vagy pedig azért, mert ő tartotta kezében a Szent Koronát.

Végre, mikor már soká és hevesen küszködtek a rendek a különféle szándékok között, megegyeztek abban, hogy Ulászlót hívják az országba, aki tekintélyes hadsereggel rendelkezett, és aki aztán Visegrádot, a Ko­rona székhelyét ostrommal fogta körül, és nagyon iparkodott azon, hogy Corvinnal megegyezzen a Korona önkéntes visszaadásáról. De mialatt Ulászló a Korona megszerzésére törekedett és annak lakhelyét ostro­molta, Miksa császár megszerezvén Bécset és Ausztria többi városát meg az egész tartományt, elfoglalta Székesfehérvárt, megszállta Veszprémet. Ennyibe került a magyaroknak Ulászló és Corvin veszekedése a Koro­náért. A török zsarnok önként tekintélyes segítséget ígért Corvinnak, hogy hozzájuthasson az atyai királysághoz, de ő hazaszeretettől égve in­kább a megegyezésre szánta rá magát, és néhány jószággal együtt el­nyerve a hercegi méltóságot, beleegyezett a Korona visszaadásába. Meg­bízta aztán Budai Balázst, a Korona őrét, hogy Visegrád várával együtt adja át azt Ulászlónak. Balázs, kétségkívül azért, mert a Szent Koronától önös hasznát és javát várta, nagyon rövid ideig élt, és nem örvendezhetett soká a Korona birtokának. Örököst sem hagyott hátra, a vár és az egész birtok ismét visszaszállt a Koronára. A sors üldözte-e Magyarországot, hogy a Szent Korona méltósága idegenekhez kerüljön, és teljességgel nél­külözze a királyi nemzetség ékességét, vagy pedig a Korona Corvin tör­vénytelen származását szentségéhez méltatlannak tartotta?

ELMÉLKEDÉS A SORSRÓL

Döbbenettel, csodálattal és szorongással látom e helyt, hogy Szent Koronánk sem kerülhette el azt a biztos, a bölcsek által sokszor megálla­pított, sorsszerű változást, mely az ötszázadik esztendő körül szokott be­következni, nálunk éppen Első Mátyás halála után. Az ötszázadik esz­tendő táján ugyanis az uralom és a polgári berendezkedés sok államban megváltozott; ha a természetnek valamiféle (hogy úgy mondjam) gazdál­kodása mindjárt nem rombolta is le és semmisítette meg teljesen, de jeles csapásokat és változásokat szenvedett. Eléggé ismeretes, hogy az ázsiai birodalom 520 éven keresztül volt az asszírok kezén, mely idő után a mé­dek foglalták el. Az athéni császárság Cercopstól Corusig 490 éven át maradt fenn, azután demokráciára változott. Ugyanennyi ideig virágzott a lacedaemonok állama a Heraclida királyok alatt Lycurgustól Nagy Sán­dor koráig, amikor elpusztult. A consulok a királyok elűzése után körül­belül 500 évig igazgatták a római államot Augustus császárságáig.

Bizony, Krisztus 1000. évétől, a Szent Korona születésétől, Szent Ist­ván uralkodásától Mátyás haláláig 490 esztendőt számlálunk, mikorra Magyarország az életerő teljében és csúcsára érkezett, saját, győzhetetlen királya alatt virágzott és pompázott.

Aztán pedig, ez idő tájban a cseh Ulászló következvén, lassacskán el­gyengült, megöregedett, elvirágzott, különböző okok miatt, melyeket most nem sorolok fel, Magyarország a csapásoknak egészen a mi korun­kig szakadatlanul húzódó sora alatt súlyos bántalmakat szenved a keresz­tyének vad és esküdt ellenségétől, és ha ezt a keresztyén fejedelmek egye­sült erővel le nem győzik, félő, bizonnyal félő, hogy gyalázatos szolga­ságba hajt minket.

Ó, idők? Ó, erkölcsök? Joggal mondhatom, amit saját koráról ír Pom­ponius Laetus. A gonosz démonok úgy behálózták agyunkat, hogy oda­hagyva a valódi ellenséget, akit hosszú békében üdülni engedünk, fegy­veres és vértől csöpögő kezünket önmagunkra és a mieinkre fordítjuk, ítéljék meg mások, vádolhatók-e azonközben a fejedelmek, akik e vesze­delmes gaztettre zsoldot fizetnek. Azt azonban ki merem mondani, hogy az összes keresztyénnek egyedül a kereszt jele alatt kell harcolnia, hogy a mi hitünk egy, egyetlen államunk Isten városa, melynek polgárai va­gyunk, és a köztünk folyó háború csak polgárháború lehet. De visszaté­rek a tárgyra.

Később, mikor a zágrábi püspök a Koronát Visegrádról Budára szállította az ország főtemplomába, az Isteni Anya egyházába, a teljes papi testület és a rendek elébe vonultak, majd két őrt állítva, mégpedig Orbán egri püspököt és Báthori Istvánt, szekérre helyezték, és az előkelők népes kíséretében, a király hátul haladván, nagy tisztelettel bevitték a királyi várba, ahol őrséget állítva a koronázás napjáig őrizték.

A Szent Korona eddig többnyire egyetlen személy hűségére és gond­jára volt bízva, erre az időre azonban, ha későn is, számos példa és vesze­delem komolyan megokosította a magyarokat, hogy gondoskodjanak a Szent Korona biztonságosabb és szigorúbb őrizetéről, ezért törvény út­ján felállították a szent felségjelvény kettősbizottságát, mely intézmény azonban azon kívül, hogy a hivatal nem volt mindig betöltve, végül szinte kizárólag politikai jellegűvé vált, sőt a Szent Korona távollétében meg is szűnt, és aztán (mint alább szóba kerül) csak akkor állt helyre, amikor Mátyás király visszaadta a Koronát a hazának.

Ha még mindig csodálná valaki, hogy nemzetünk, más országoktól el­térően, miért volt oly nagyon aggályos és buzgó Koronája őrzésében, miért költött oly nagy összegeket mind védelmére, mind visszaszerzé­sére, miért nem átallt annyi háborút vívni, gyászos vereségeket, véres csa­pásokat osztogatni és elszenvedni, az, úgy vélem, felhagy a csodálkozás­sal, ha ennek okát mindazon kívül, amit előadtam, alaposabban megfon­tolja. Tanúnak hívom azokat, akár hazaiak, akár idegenek, akik messziről meglátták e felségjelvényt, mondják meg őszintén, nem fogta-e el őket valami páratlan tisztelet iránta. Elsősorban pedig a mieink érzik ezt, akik tudják, hogy isteni kinyilatkoztatás és angyali parancs folytán Magyar­ország első királya, Szent István szerezte meg ezt a Koronát, és azt vall­ják, hogy nemcsak a királyi homlok ékességéül és fenségére kell meg­őrizni, hanem sokkal inkább azért, hogy a magyarok számára örök jelképe és emlékezete legyen a megismert és felvett keresztyén igazságnak. Ezért sajátos tisztelettel övezik, szentségként imádják, és nem tudom, erőseb­ben vonzza-e a mágnes a vasat, mint ahogy a Korona titokzatos erejével, magnetikus tulajdonságával kiváltja, vonzza a szeretetet és engedelmes­séget. Ezért van az, hogy bárhova kerül is, magával ragadja harcias pan­nonjait, akik úgy vélekednek, hogy minden költséget semmibe véve, a veszedelmeket és viszontagságokat megvetve követniük kell, és bármi­féle méltatlanságtól meg kell menteniük. Hozzáteszem, hogy mivel ha­zánkban a választásnál majdnem többet ér a koronázás, amit nem lehet mással jogszerűen végrehajtani, csak a Szent Koronával, őrzésére még nagyobb gondot és buzgalmat fordítanak. Akad jó néhány császár, hogy királyokról ne is beszéljek, akit nem is ékesítettek a legfőbb birodalmi koronával, tudniillik azzal az arany császári koronával, mellyel egyedül a római főpapnak van joga és lehetősége koronázni, Rómában, mint az ősi birodalomnak dicsőségben, az elődök diadalaiban és a szerencsés sors bámulatos emlékműveiben messze legfényesebb városában, a koronázást is ugyanott szokták végrehajtani, vagy valahol Itáliában. Az itáliai utazás azonban a legtöbb császárnak csakúgy, mint udvarnokaiknak, akik kísé­rik őket, túlságosan költséges és veszedelemmel fenyegető volt. így Habsburg Rudolf, az első császár e néven, sem volt hajlandó arra, hogy a birodalmi felségjelvény felvételére Itáliát meglátogassa, mert tudta, hogy a császárok Itáliába való érkezése vidám és ragyogó reménnyel tel­jes, hazatérésük viszont szomorú és siralmas. Ez a császár csakúgy, mint Első és Második Konrád, Madarász Henrik, Negyedik Lajos és sok más, sőt, Ferdinánd, Miksa, Rudolf is puszta választás után igaz és törvényes császárnak számított, teljes birodalmi joghatósággal és tekintéllyel ren­delkezett. Magyarországon viszont még ha minden rend egyetértésével és szavazatával kiáltják is ki a királyt, és az ország kormányát sok éven keresztül dicsőségesen tartja is, ha ezzel az ősi Koronával fel nem ékesítik és meg nem szentelik, minden engedélye, adománya, kiváltságlevele ér­téktelen, semmis, és méltán tartják csak kormányzónak. Könnyű volna számos példával bizonyítani ezt, de a többit elhagyva csak kettőt hozok elő. Mindenki tudja, hogy Ulászló Magyarország választott királya volt, és hazánk védelmében Várnánál nyílt ütközetben vitézül, bátran, nagy­szerűen küzdött Muráddal, a törökök hatalmas császárával, és hogy e csa­tában életét vesztette. De mert a Szent Koronával koronázva nem volt, egyetlen kiváltságlevele sem számít érvényesnek. Ugyanígy Első Mátyás adománylevelei, melyeket koronázása előtt majdnem hat egész éven át kibocsátott, nem érvényesek és nem hatályosak, hacsak a koronázás után ugyanő meg nem erősítette és újította őket. Bizony, úgy vélik, hogy Magyarország királyai méltóságuk teljét, dicsőségüket a Szent Koronától kérik és kapják, neki tulajdonítják az üdvös és hasznos törvények kibo­csátását, a fölöslegesek eltörlését. A Koronát mintegy a törvények törvé­nyének tekintik, a magyarok neki szoktak fizetni büntetést és váltságdíjat, neki tesznek ünnepélyes esküt, neki hagynak és ígérnek egyházi és világi örökségeket, neki adják vissza minden vagyonukat, mint valami forrás­nak, melyből minden ered, ezért számos várat és a szabad királyi városo­kat a Szent Korona tulajdonának nevezik, szentül és sértetlenül megtart­ják a törvényt, hogy ezeket sem magának a királynak, sem bárki más ha­landónak nem szabad más hasznára vagy javára fordítani vagy (ahogy mi mondjuk) elidegeníteni. Végül is akkora ereje van, hogy aki megsérteni szándékozik, nemcsak felségsértésben bűnös, hanem a vallás és az isten­ség ellen is vétkezik. Bámulatra méltó, hogy azok a hatalmas és ősi király­ságok, Szlavónia, Dalmácia, Horvátország, Bosznia, Szerbia, Holics, Lo­doméria, Kunország, Bulgária, melyeket a magyar királyok egykor beke­beleztek és a sajátjukhoz csatoltak, melyek más királyságok módjára min­den kétség nélkül rendelkeztek saját koronával, ez angyali Korona iránt mégis oly nagy fokú szeretetet és tiszteletet tanúsítanak, hogy saját felség­jelvényüket elhanyagolva csak erre áhítoznak tárt karral, és királyuknak csak azt ismerik el, aki ezzel a Koronával ékeskedik. így ez az angyali Korona saját ragyogásával sok más királyság koronájának fényét ho­mályba borította, úgyhogy nemcsak hogy nem nagyon használják őket, de még az sem világos, honnan származnak. És hogy ezek a tartományok, melyeket nagyrészt elfoglalt a török zsarnokság, mind mostanáig tartják a királyság nevét, emlékezetét, hírét a keresztyének körében, azt a Szent Koronától nyert jótéteménynek kell tulajdonítaniuk. A királyság és a csa­tolt részek határai között nem maradhat meg más korona, mint ahogy az ég vagy a föld sem tűr meg más Napot. Emlékszünk arra, hogy Bocskai fejére Ali basa egy koronát rakott, amelyet Ahmed török zsarnok kül­dött. Ámde hogy mi lett az ő vége és mire fordult az időben a haza sorsa, elhallgatom, nehogy az emlékezés felszaggassa és újra felvérezze sebein­ket. Az pedig, hogy ennek a koronának az országban való jelenlétét a haza okosabb polgárai milyen keserűen és méltatlankodva fogadták, fö­lös teljességgel nyilvánvaló mind a bécsi végzésekből, mind az ország alkotmányából. Egyesek ugyan azt hiszik, hogy ez valamikor a szerb ki­rályságé volt, amire abból következtetnek, hogy amikor Murád elzavarta Szerbia és Rácország despotáját, Györgyöt, fiait elfogta, leányát fele­ségül vette, egy koronát is szerzett kincstára számára, az nála rejtőzött, ez pedig ahhoz hasonlatos. De elbocsátva és elbúcsúztatva a török szolgá­latból származó koronát, beszédünket az angyali Koronára fordítjuk vissza.

Mondottuk, hogy az ország Koronáját Orbán püspök és Báthori Ist­ván őrizte. Őket István szerémi püspök és Báthori András követte, de az ország nemessége visszavette tőlük a Koronát, mert sokan úgy vélték, hogy nem kevésbé méltatlan, mint amilyen veszedelmes is ilyen fontos dolog őrizetét élethossziglan ugyanazokra bízni. És eskütétel után meg­őrzés végett Szapolyai István nádorra és Tamás győri püspökre bízták a Koronát. Amikor ők voltak a szent felségjelvény őrei, vagyis a kettős­bizottság tagjai, a visegrádi várnagy Némai Kolos László volt. Ö régi magyar szokás szerint szigorú kötelezvény- és esküformulát szerkesztett a Korona őrzésére és megtartására maga és vezére nevében. ...

I. LAJOS ÉS A KORONA VISZONTAGSÁGAI MOHÁCS UTÁN

Ulászlónak e halandó életből való távoztával az országot Második La­jos kapta meg, aki még atyja életében, szinte még a bölcsőben elnyerte a királyi fej díszt. Lajos uralkodása alatt a Korona Perényi Imre nádor kezé­ben volt, majd annak halála után, azt mondják, Perényi Péternél maradt, akinek és az előbb koronaőrként már említett Szapolyai Jánosnak hűsé­gére bízták.

A szerencsétlen mohácsi vereség után, melyben ama kor vétkei követ­keztében a főrendek és a nemesség virága, a magyar katonaság szinte megsemmisült, és Második Lajos király is elesett, Budát páni félelemtől űzetve pusztán hagyták, Szulejmán bevonult oda, aztán három sárgaréz oszlopot vive magával, eltávozott, más kegyetlenséget nem követett el ott, mint a történeti emlékek beszélik. Csoda, hogy abban a városban, mely nemcsak - mint valamelyik író mondja - kies fekvésben hasonlít­hatatlan Európa többi városához, de nagyon népes is, a drága épületekkel rakott, híres és gyönyörű királyi székvárban Szulejmán, semmiféle fegy­veres őrséget nem hagyott, nem rombolta le bástyáit, falait, amit a váro­sok megszállóinak többsége meg szokott tenni, nehogy véletlenül az ellenség számára búvóhelyet kínáljanak, mint (hogy a többiekről ne be­széljek) Athila is a germániai Argentína elfoglalása után széthányatta an­nak falait, hogy a bejárás mindenki számára megnyíljék, amiről máig úti várnak, németül Strassburgnak hívják. De Buda végzete akkor még nem teljesedett be, az istenség megóvta a mohó és hatalmas ellenségtől, mert a végtelenül kegyelmes Isten megelégedett ezzel az atyai fenyítéssel, és nemzetünket ama véres és gyászos vereséggel akarta tisztességesebb életre ösztönözni. Nem sok idő közbejöttével azonban - midőn az isteni figyelmeztetés, csekély lévén, nem igazította meg a vad erkölcsöket, a bűnök sokasodtak, a főemberek önzése mérhetetlenné vált, hitszegéssel, marakodással, rablással, gyilkossággal, háborúkkal versengtek annyira, hogy a Szent Korona tiszteletét semmibe véve, a polgárháborúban szö­vetségbe hívták a keresztyénség esküdt, örökös ellenségét - Isten haragja, mint a kegyetlen betegség szigorú orvosa, hasonlóképpen komoly orvos­sághoz folyamodott, a legsúlyosabb megtorlásra gerjedt, és elveszett, jaj, Buda az ország javával együtt, és a keresztyénektől szerzett zsákmány rej­tekhelye lett. Hogy Visegrádra, a Korona otthonára a szerencsétlen mo­hácsi ütközet milyen sorsot hozott, arról a történetírók körében teljes a csend. Mégis kétségtelen, hogy a Szent Korona akkor elkerülte a török erőszakot és veszedelmet, Isten oltalmában és védelmében, aki nekünk kinyilatkoztatta és adta. De aztán bámulatra és búsulásra méltó módon sodródott ide-oda: Szapolyai János erdélyi főkapitány ugyanis, aki nagy hatalommal rendelkezett, és bátorságával régebben rendre utasítva a ke­resztesek dögvészes bandáját, kiérdemelte egyesek nagyrabecsülését, úgy vélekedett, hogy megérdemli a királyságot, felingerelve tehát és saját vé­leményére hajtva nem kevés főembert, elérte, hogy királlyá választották, a Koronát, mely az ő és Perényi Péter hitére volt bízva, önhatalmúlag ki­hozta Visegrád várából, és Pál esztergomi érsek kezéből felvette. Kön­nyen meg lehet ítélni, hogy ez az elhamarkodott koronázás, mely iszonya­tos háborúk eredete és oka lett, kevéssé őrizte a Korona méltóságát. Több országnagy ugyanis Ferdinánd főherceget támogatta, akinek felesége La­jos király nővére, Anna volt. Ferdinánd elfoglalta Budát, az ország fővá­rosát, akár csak Székesfehérvárat, ahol a királyokat koronázni szokták, és János seregét megszalasztva-futtatva királlyá kiáltatott ki, majd Szé­kesfehérvárott felékesítették a Szent Koronával, mert Perényi Péter bizo­nyos méltánytalanság és sértés miatt elpártolt Jánostól, és Ferdinándnak adta. A szent felségjel vénytől megfosztott, az országból kiűzött János­nak egyedül, szökevényként kellett bolyongania, és részint a bánat, ré­szint erejének, pénzének fogyta iszonyú ötlettel arra kényszerítette, hogy (borzad a lélek említeni is) a keresztyénség ellenségeinek segítségéhez fo­lyamodjék. Mit nem tanácsol, lám, az önzés és az uralomvágy? Hogy - míg a hatalmat hajhásszák - minden igazat, tiszteset elfelejtsenek; és Euripides szerint cselekedjenek: az uralom kedvéért sértsd meg a jogot, minden másban gyakorold a jámborságot. A zsarnok, aki észrevette, hogy a segítség reményében folytatott háború révén alkalma nyíIik Ma­gyarország megszerzésére, örömmel élt is vele, és Jánost pártfogásába vette. Nagyon jól tudta, hogy ősei hasonló alkalommal igázták le Görög­országot, Bulgáriát, Holicsot, Szerbiát, ezért nagy sereget vezetett Ma­gyarországra, elfoglalta Budát, és pártfogoltja, János birtokába engedte, sőt, a Szent Koronát is visszaadta. Azt tette, amit a lovászok szoktak, akik, hogy a vad lovakat kezes hátaslovakká szelídítsék, eleinte nem rak­nak rájuk zablát, nem sarkantyúzzák, csak szelíden simogatják és laza kötőfékkel lassacskán szoktatják a szorosabbhoz, úgy számítva az időben Szulejmán, hogy alkalmasabb először tetszetős csellel kísérletezni, mint nyílt erőszakkal. Hogy pedig miféle alkalommal jutott a Korona a barbár kezére és a szerencse micsoda nyilainak szolgált céltáblául, hogy úgy mondjam, egy füst alatt elbeszéljük.

Miután Szulejmán János biztatására nagy sereggel Magyarországra ro­hant, Perényi Péter, aki már Ferdinánd pártján állt, egész családjával és a királyi felszereléssel együtt biztosabb lakozás és őrzés kedvéért Siklós várából Sárospatakra akart menekülni, de útközben fogságba esett és a Koronával együtt Szulejmánhoz vitték.

Kire-kire ráhagyom annak megfontolását, mekkora veszedelemben volt a Korona. Hiszen akkor valami csodás végzet rendeléséből a magya­rok vallása, üdve, dicsősége teljességgel a zsarnok hatalmába esett. Ámde a kegyetlen zsarnokot alighanem megvakította az istenség, mert úgy lát­szott, hogy sem a vallást nem törli el, sem az üdvösséget nem becsüli, sem a dicsőséggel nem törődik. Mihelyt ugyanis feloldotta a bécsi ostro­mot, Jánost az előkelőkkel együtt magához hívta, és önként visszaadta neki a felségjelvényt meg a többi királyi ékszert. Ki ne csodálná a kegyet­len zsarnok kegyes cselekedetét? Ki merne, kérdem, még mindig kétel­kedni abban, hogy a Szent Korona a mindenható Isten védnöksége alatt áll? Hát e példa nem erősít meg még inkább legjobb vélekedésünkben? Hát még mindig kételkedhetünk abban, hogy nincs fölötte hatalma semmi ellenségnek? Ha ez sértetlen és diadalmas, a haza is épségben ma­rad, csak kitartsunk az ősi apostoli vallásban, ápoljuk, mozdítsuk elő a közjót, kövessük a törököket szüntelen gyűlölettel, legyen idehaza jám­borság, hit, egyetértés, bármennyit szenvedjünk is az ellenségtől, nem fogunk megtörni, hanem erőt kapunk az égtől, és szorongatott pálma módjára fölserkenve kigyógyulunk háborús sebeinkből, visszanyerjük életünket és erőnket.

A KORONA FERDINÁNDHOZ KERÜL

Miután Jánost elragadta a végzet, és a Koronát valamiképp csecsemő fiának, Jánosnak fejére tették, György barát tűnt ki azok közül, akik János és anyja, Izabella mellett álltak, ez, miután a Szulejmán által csellel és erő­vel elfoglalt Budáról a királynéval együtt Erdélybe menesztették, kudar­cai miatti elkeseredett méltatlankodásában elpártolt Izabella királyné hű­ségétől, és az ország Koronáját, mely kezében és hatalmában volt, baráti szolgálata jeléül elküldte Bécsbe. Mások ugyan másképp vélekednek, hogy tudniillik, Magyarország előkelői sürgetvén a békét és a megegye­zést, maga Izabella küldte vissza a felségjelvényt és a királyi ékszereket Ferdinánd királynak. Bárhogy volt is a dolog, nem kétséges, hogy a Ko­rona Isten akaratából tért vissza Ferdinándhoz.

Hogy a Korona bolyongása és annyi viszontagsága után milyen volt az ország képe és helyzete? Állapota bizonnyal a legzavarosabb volt, míg az országnagyok egymás közt marakodtak, és Vatiniuséhoz hasonló gyű­lölettel üldözték, kölcsönösen karddal kaszabolták egymást. Mert a pol­gárok dühe súlyosabb veszedelmet idéz a kapukra, mint a legvadabb ellenség. És, mint Livius mondja: A polgári pártoskodás sok népre na­gyobb pusztulást hozott, mint a külső háborúk, mint az éhínség vagy a betegség, mint a legnagyobb országos csapás, amit az Isten haragjában reánk küld.

Ebben a gyilkos széthúzásban az országnagyok némelyike Szapolyai­hoz, másik a Ferdinándhoz húzott, legtöbbje a szerencse forgása szerint igazodott, gyakran hívták Magyarországra a barbár és kegyetlen török mocskot, mely annyi rosszindulattal és kegyetlenséggel tombolt, hogy azon idők pusztulását és tragédiáit könnyekkel nem lehet eléggé megsi­ratni.

Hát maga János és követői milyen előnyöket szereztek a barbárok szín­lelt barátságából és támogatásából? Bizony, semmi tiszteset, mert védel­mezőik az édes haza pusztítói voltak. Mennyire igaz, nagyon is igaz, hogy a törökök barátságának vége mindig az elnyomás, a pusztulás és a biztos szolgaság! Nem szólok arról, hogy ama szerencsétlen időkben az embe­rek végtelen sokaságát hajtották aljas és örökös szolgaságba. Elhagyom a bécsi ostromot, Sziget erős bástyájának elvesztéséről semmit sem mon­dok. Milyen kedvezésben részesült János felesége, aki az ellenség megejtő hízelgésének, az oltalom csábos ígérgetésének hitelt adva asszonyi tehe­tetlenségből egyszülött fiával együtt Szulejmán védnökségébe ajánlotta magát? Szulejmán Erdélybe zavarta, Budát, amit apjának színlelt jóság­gal átadott, elragadta, őt pedig királyságától elkergette, megfosztotta. Milyen gyümölcsöt hozott ezen kívül a török szövetség és segítség isten­telen, törvénytelen és mértéktelen hajhászása? Jaj, csak mi ne tapasztal­nánk saját korunkban hasonló sorsot, csak ne akadályoznák császárunk szerencséjének futását belső egyenetlenségek és lázongások, Krisztusra, ha a keresztyének vetélkedése nem válnék a törökök hasznára, ha nem lenne éppen a mi széthúzásunk a törökök dühöngésének legfőbb táplá­lója, hatalmuknak forrása, akkor már nemcsak a sok vérrel és fáradsággal bevett erős Esztergomot tudhatnánk sajátunknak, hanem Budát is, me­lyet Mátyás császár kétszeri ostrommal, nagy és erős csapatokkal vívott, miközben elfoglalta Pestet, Székesfehérvárt és Buda alatt számos őrsé­get. Az emberek gondolkodásmódja kétféleképpen szokott megjavulni, vagy saját bajaikon okulnak, vagy mások vereségeinek példája figyelmez­teti őket. Lelkemből kívánom, hogy legalább saját bajaink tegyenek már végre óvatosabbakká bennünket. De félek, hogy e régi mesét - mint mondják - süketeknek mesélem. Egyesek lelkét ugyanis annyira betöl­tötte és fölizgatta a csip-csup ügyekért való bosszúállás vágya, hogy szí­vesebben pusztulnak együtt azokkal, akiket gyűlölnek, mint védik a ha­zát, melynek születtünk, és jobban szeretik a nyakasságot veszedelemmel, mint az engedelmességet biztonsággal. Mi lehet közelebbi rokonságban a sárkány és a vipera természetével, mint ez az istentelenség? De hagyva a kellemetlen siránkozást, végezzük dolgunkat!

MIKSA

A honpolgárok még Ferdinánd császár életében királlyá tették fiát, Miksát, akinek atyja önként és szívesen átengedte a Koronát. Kivergőd­vén ugyanis a polgárháborúból, mintha saját polgárai körében nem volna eléggé biztonságban, a Korona az osztrákok védelmére és szeretetére bízta magát, mert bizony megvetette a mi nemzetünkből és vérünkből való fejedelmeket, akiknek bűnnel szerzett hatalma nem lehetett hosszú életű, meg a királyi örökösök is kihaltak, utánuk a felséges ausztriai ház szerzett újonnan birodalmat, és míg a hazai zavargásoktól messze, békes­ségben tartózkodott, a távolból gondoskodott a jólétről és dicsőségről.

Miksa pedig atyja példáját követve fiát, Rudolfot jelölte királynak, és az ország rendjeinek egyetértésével nyilvánosan átadta neki az országot és a felségjelvényt. Bizony, amilyen dicséretesen, olyan bölcsen tesznek fejedelmeink, akik nem annyira a maguk, mint hazánk javát akarják, ami­kor még életükben, idejében gondoskodnak a királyságról, jól tudva, hogy a halandók természete éhes az uralomra, türelmetlenül várja a kirá­lyi méltóságban való részesedést, az átmeneti állapot kedvez a lázadó és nagyravágyó törekvéseknek, és hogy milyen sok baj, veszedelem követ­kezik a királyok halála után, ha nem gondoskodnak időben az utódról. Tudniillik az árvaságban az előkelők pártokra szakadván, az állam, mint kormányos nélküli hajó, hányódik vagy akár el is süllyed a lázongás ten­gerében, amire kézenfekvő és eléggé fájdalmas hazai példáink vannak. A magyarországi királyválasztás az összes rendek egyetértésével történik, hajdan pedig a rákosi mezőn fegyverek közt folyt le, de bizony az egyet­értés, főleg felfegyverzett tömeg körében, nagyon is ritka. Ezért aztán gyakran megesett, hogy annak akarata szerint választották a királyt, aki mellett nagyobb erő, több férfi, nagyobb kíséret állt, miért is a választás szabadsága a törvény legsúlyosabb sérelmére néha-néha csorbát szenve­dett.

 

 

 RUDOLF

Rudolf császár és királyunk kezében és hatalmában volt a Korona egé­szen 1608-ig. Bárki megértheti, hogy az isteni gondviselés messzemenő kegyelméből történt, hogy a Szent Korona császári méltósággal tündöklő felséges királyok házi oltárán őriztetett idestova hetven évig, azon egész idő alatt, míg a törökök ellen változó szerencsével és sikerrel kegyetlen háborút vívtunk, mialatt belső viszályok, forrongások közt hánykolód­tunk, mígnem az áldott béke védelmében ragyogó dicsőséggel visszake­rült a hazába. A bécsi egyezményben valamilyen isteni sugallatra úgy ha­tároztak, hogy az ország Szent Koronáját vissza kell hozni a hazába, úgy látszott azonban, hogy a vonakodó Rudolf császárt inkább kényszeríteni, mint kérlelni kell visszaadására, ezért Mátyás császár, Magyaror­szág akkori helytartója és kormányzója Magyarországról, Ausztriából és Morvaországból sereget gyűjtött, Prága felé indult, és a szent kincset, mint valami száműzöttet, valamennyi magyar örömujjongása közepette hazabocsátotta. Alább kissé bővebben elbeszéljük ezt az eseményt, amivel kapcsolatban célszerűnek tartom, hogy rövid leírást adjak a Szent Koroná­ról és a többi királyi jelvényről.

A SZENT KORONA ÉS A KIRÁLYI JELVÉNYEK LEÍRÁSA

Tehát a Szent Korona színaranyból van, - az ötvösségnek inkább égi, mint emberi mesterségével kör alakba öntve, oldalsó kerületén egyenlő közökben háromszög alakú virágos csúcsok emelkednek ki körben, a négy szemben fekvő sarokban egymást kölcsönösen metsző bolthajtások­kal, melyek egy keresztben futnak össze, magán a kerületen pedig a hom­lokzati részen almát tartó Üdvözítőnk képmása, az ellenkező oldalon a Szent Szűz Máriáé, aztán az apostolok, a keresztyén királyok, császárok, vértanúk szentséges sora, mint látszik, görög betűkkel, az arany alakokat és a hozzájuk tartozó jelvényeket ábrázoló képek az egészen keresztül a legfelül álló keresztig váltakozva követik egymást, az egyes szent ábrák között drágakövek és gyöngyök, ami egyáltalán nem közönséges szokást és módot követ, úgyhogy feltűnő is. A fül természet szerinti helyéről két­oldalt drágalátos, fehéren csillogó ékkövek lógnak a fülre mintegy függe­lékként, melyek a szent fő könnyű mozdulatára is kölcsönös összhangban ütődnek egymáshoz, hogy a két fület figyelmeztessék az isteni és emberi igazság meghallgatására, ennek révén pedig arra, hogy mindent Isten nevének dicsőségéért, a jó hírért és névért kell cselekedni; e kilenc lán­cocska és kilenc csúcs, mely a Korona homlokzati és nyakszirt felőli ré­szén meghatározott közökben nagyobb gyöngyökkel ragyog, a Magyar­országba bekebelezett kilenc ország és tartomány, úgymint Dalmácia, Horvátország, Szlavónia, Szerbia, Bosznia, Holics, Lodoméria, Bulgária, Kunország hatalmát és fényét jelképezi. Azt hiszem, nem hiába rendezték el ezt így, ugyanis a csúcsok, drágakövek, ábrák, aranyozott függelékek számában nagyon pontosan és következetesen a kilences figyelhető meg. A kettős köb van ugyanis benne, vagyis kétszer négy- és háromszög, tudniillik a háromszögek között vannak még két-két pontból álló sorok­kal határolt négyszögek is, és így a párosnak és páratlannak, vagyis az egész számsornak a teljessége és tökéletessége fejeződik ki benne. Akinek már most szívügye és dolga a számok és arányok misztikájának vagy a Szent Koronát díszítő gyöngyök és drágakövek jelentésének nyomozása, áldozza rá tehetségét a mi beleavatkozásunk nélkül. Az isteninek, ami­lyen ez a Korona, tökéletesnek kell lennie, s ez tökéletes királyokat is kíván, ezek tökéletessé teszik a népet, és így aztán végül az ország is bol­dog és tökéletes, a tökéletesek pedig Isten rendeléséből sokáig fenn­maradnak. Azt hiszem azonban, a Korona egész ékessége a szent ábrák­kal együtt sajátságos jelentésével mást sem akar, mint hogy a megkoroná­zott király maga és vezérlete alatt hasonlóképpen a magyarok egész nem­zete, mely a boldogságos apostoli vallást elnyerte, annak teljes megisme­résére, ápolására, szeretetére, sőt fegyverrel való védelmezésére minél áll­hatatosabban törekedjék.

Azonkívül jó okkal kell beszélnünk a Koronához tartozó királyi fel­szerelésekről, melyek nemcsak a koronázás ünnepélyességéhez kívántat­nak meg szükségszerűen, hanem a koronás királyt titkos jelbeszéddel a királyi kötelességek derekas és jámbor vállalására is figyelmeztetik.

Szent István palástja, vagyis királyi köpönyege nem annyira régisége és drágasága, mint inkább hímzésének szentsége miatt csodálatos; se­lyemből készült, égszínkék, az egyik részén Isten trónusa látható meg az összes apostol isteni fenséggel, a másikon Krisztus győzelme a kereszt jegyében aranyból hímezve; diadal köpeny formájú; ha .pedig valaki e szent palást pontosabb leírását óhajtja, elmélkedjék önálló buzgalommal az alábbiak alapján: Hátul az öv alatt körös-körül e szavak olvashatók:

AZ INDICTIO 14. ÉVÉBEN (1031) ISTVÁN KIRÁLY ÉS GIZELLA KIRÁLYNÉ KÉSZÍTETTE ÉS ADTA EZT A MISERUHÁT SZENT MÁRIA FEHÉRVÁROTT LEVÖ EGYHÁZÁNAK.

A vállak között, Krisztus képénél ez áll:

ELLENEIN DIADALMAS KRISZTUS RÖPPEN AZ ÉGBE.

A jobb vállon, a Boldogságos SZŰZ képénél ez olvasható:

FELRÖPPENT AZ EGEK MAGASÁBA A SZENT ANYA KÉPE.

A bal vállon, Szent János evangélista képénél:

MENNYEI SZOLGASEREG SZOLGÁL A KIRÁLYOK URÁNAK.

A tetején, hátul a rojt fölött:

MINDENEKETKORMÁNYZÓ KRISZTUS KÉPE: A TRÓNUS.

A nyakrész körül, a feszület baloldalán:

Ó, MENNYBÉLI REMÉNYSÉGI

A feszület jobb oldalánál nagybetűkkel:

R.R.E.T.O.B.VMBRA,

E betűk titkát csak maga a szerző, Szent István ismerte, ha valaki akarja, találgassa, hogy mit jelentenek, de ami a legvalószínűbbnek látszik, az így hangzik: A Római Egyház és az Egész Olympus Királynője, Szent Szűz Mária, a Harcos Királyság Pártfogója; vagy esetleg: A Királyok Királya a Világ Áldott Meghódítója, Szent Szűz Mária az Angyalok Ki­rálynője.

Ha ezt Istenre vagy Krisztusra értjük, nagyon szép a mondás, minden­esetre szebb, mintha Benedek főpapra vonatkoztatjuk. Ha pedig Szent Istvánra, hát ő valóban áldott (Benedictus = áldott) volt, hiszen a ke­resztyén hitnek nemcsak Magyarországon volt terjesztője, hanem a szarmaták és géták között is. Az VMBRA (umbra = árnyék) szó betűi után nincsenek pontok, hogy egyetlen szót alkosson, értelme tehát: En­nek az égi és lelki királyságnak a földi csak árnyéka.

Az elöljáró ugyanis a hatalmas Istennek képe és árnyéka, és evilágon ugyanaz a törvény áll a király, mint a többi ember előtt, hiszen: Por és árnyék vagyunk. Vagy mert a szent öltözéken a szent ábrák hímzése csak árnya a valóságos dolgoknak. Nincs bizony, ami e hímzés szent tartalmánál hívebben fejezné ki a jó király természetét. Nincs fontosabb a királyi méltóság számára, mint hogy az Istent, akinek képét e földön viseli, meg­ismerje, tisztelje, szentségét, igazságosságát vallásos áhítattal őrizze sér­tetlenül, és keresztyén hittel felvértezve kivánatos győzelmet arasson az ,ellenség fölött, a jól végzett munka jutalmát pedig ne a földön, hanem az egekben várja.

Azután a jogar, amit a megkoronázott királynak az esztergomi főpap szokott átnyújtani, az igazság és jog vesszejét jelenti, némiképpen eltér a királyok szokásos jogarától, rövidebb, a tetején gömbölyű, igen hason­latos a magyar gombos buzogányhoz, mely hadiszerszámot más nemze­tek szokásától eltérően csak a magyarok vezérei szoktak használni, rajta ugyanúgy, mint a Szent Koronán, négy sorba lefüggő drágakövek, me­lyek arra figyelmeztetnek, hogy ha a szükség úgy hozza, harcolni kell a törvényért és a nyájért.

Az aranyalma vagy éggömb, amin egy kereszt áll, titkos szentséggel je­löli a szerencse forgandóságát, hogy tudniillik valamint az éggömb is fo­rog, úgy a királyok szerencséje sem biztos és állandó, hanem méltányta­lanságok és veszedelmek nyilainak kitett, a királyok méltóságuk csúcsá­ról nagyon könnyen csúsznak le egyik percről a másikra, mégis Krisztus szeretetében, aki e világ földjét és egét szent vérével teljességgel megvál­totta, a királynak, feledve minden veszedelmet és kellemetlenséget, ural­kodnia kell az istenség által reá bízott nép fölött, úgy kell szolgáltatnia jogot és igazságot, hogy az élők és holtak legfelsőbb bírája ítéletének megfelelhessen. Azt mondják, az aranyalmát vagyis gömböt elsőként Konrád császár gondolta ki, mármint azt, amit a császárok használnak, mert a miénkről nem áll az, amit a császáriról beszélnek, hogy nyitni és csukni lehet, belsejében pedig föld van, ami azt jelenti, hogy a méltóság csúcsára állított egyeduralkodó éppúgy por és hamu, mint a többi ha­landó.

Továbbá Szent István kardja, ősi formájú, egyenesre vágott heggyel; e kardot ő, aki a keresztyén hit annyi sok ellenségét győzte le, a jövendő királyok számára hasonló célra hagyta; ezt szintén sajátos magyar szokás szerint a megkoronázott királya szabad ég alatt a díszes tömeg szeme lát­tára könnyű lovaglás közben a világ négy sarka felé meg szokta rázni, a bárhonnan fenyegető ellenséget ekképp háborúval fenyegeti, utánozva (mint Bonfini mondja) a rómaiak példáját, akiknél a Mars-mezei oszlop­nál a hadba induló consul szokta volt lándzsáját a négy égtáj felé elhají­tani.

Valamint Szent István kesztyűje és saruja, melyek a király erkölcseinek tisztaságát és ártatlanságát jelentik.

....... - Kulcsár Péter fordítása 

Forrás: A Korona kilenc évszázada, szerk.: Katona Tamás , Magyar Helikon, 1979

 

Révay rajza a koronáról (felül) 

és az 1790-es hivatalos vizsgálat alapján készített ábrázolás (alul)