έγώ   είμι  

ego eimi , én vagyok ,

folyamatos Létet jelent , 

minden időtől függetlenül  

EGO  SUM 

 VIA  VERITAS  

E VITA

A BUDAPESTI SZENT ISTVÁN BAZILIKA TIMPANONJA

A kifejezés Jézus szavait idézi : " Én vagyok az út , az igazság és az élet ". Ezt a mondatot gyakran idézik a keresztények , mint hitvallást . A kifejezés Ján. 14 , 6 .-t idézi , ahol Jézus , Tamással beszélget és válaszol annak kérdésére , hogy hogyan juthatnak el az Atyához ? ; Jézus ezzel a kijelentésével világosan fogalmazza meg hogy ő az egyetlen út , amelyen keresztül el lehet jutni Istenhez . Tulajdonképpen itt a Krisztus követéséről van szó , ami nem más mint az IMITATIO  CHRISTI 

Ebben az évben , 2025-ben van a niceai zsinat 1700 éves évfordulója . Nekünk keresztényeknek illik megemlékezni erről a kerek évfordulóról , a mostani római pápa XIV Leo , ellátogatott Nikaiába , Bartholomaiosz konstantinápolyi pátriárkával együtt és megemlékeztek az évfordulóról , valamint közös nyilatkozatot írtak alá, amelyben megerősítették elkötelezettségüket a teljes szeretetközösség felé vezető út mellett. Visszaemlékezve a zsinat (más néven szinódus) a keresztény egyház püspökei számára az első egyetemes tanácskozás volt , I. Konstantin római császár hívta össze 325-ben, Nikaiaban. Érdekes visszatekinteni az akkori időkben történtekre és az egyház akkori állapotára . Caesareai Euszebiosz a következő elragadtatott szavakkal emlékszik vissza az eseményre: „Egész Európa, Ázsia és Afrika valamennyi egyházából egybesereglettek Isten első számú szolgái. És az Isten kegyelméből az egész világon elterjedt egyetlen egyház magában foglalt szíreket, kilikiaiakat, föníciaiakat, arabokat és palesztinaiakat, továbbá egyiptomiakat, thébaiakat, afrikaiakat és mezopotámiaiakat. Még egy perzsa püspök is volt a zsinaton. Még egy szküthiai sem hiányzott a kórusból. Pontosz és Galatia, /Anatólia / , Kappadokia és Ázsia, Phrügia és Pamphülia elküldte válogatott férfiúit. De távolabb élők is érkeztek, és még egy hispániai, ama hírneves, is jelen volt a tanácskozás számos résztvevője között” . / Hosius, Córdoba püspöke (aki I. Szilveszter pápa távollétében képviselte az egyházfőt) / Jól látható, hogy Euszebiosz valamiképpen a pünkösd eseményével állítja párhuzamba azt, ami Nikaiában történt: az egész egyház jelen volt a zsinaton, és egysége is megnyilvánult. Feltűnő hogy az európaiak nem igazán vannak még jelen . Az első egyetemes zsinat aktái nem maradtak ránk, a részletes ügymenetről nincsenek megbízhatónak mondható forrásaink. Az eseményekre Caeseareai Eusebios, Athanasios és Basileos feljegyzéseiből következtethetünk. A zsinat célja a nézeteltérések feloldása volt az alexandriai egyházban Jézusnak az Atyához viszonyított természetéről, nevezetesen, hogy Jézus egylényegű-e az Atyaistennel vagy hasonlatos hozzá. Alexandriai Szent Alexandrosz az előbbi nézetet vallotta; a népszerű presbiter, Arius (akinek nevéből az arianizmus kifejezés származik) az utóbbit. A zsinat elsöprő többséggel az ariánusokkal szemben foglalt állást (a 250-318 főnyire becsült tanácskozótestületből 2 fő kivételével mindenki az ariánusokkal szemben szavazott). A zsinat úgy döntött, hogy a húsvétot a tavaszi nap-éj egyenlőséget követő első telihold utáni első vasárnap ünneplik, függetlenül a Biblia héber naptárától és felhatalmazták az alexandriai püspököt, hogy (valószínűleg az alexandriai naptárt használva) évente hirdesse ki püspöktársai számára a pontos dátumot. Ekkor már Jézus halálát és feltámadását követően közel 300 év telt el és nem élt már egyetlen szemtanú sem , sőt még az evangélisták sem és érdekes hogy a Jézus istenségének természetéről , a Szentháromságról és a niceai hitvallásról , szavazás útján döntenek a különböző irányzatok püspökei . Ebben az időben a Római Birodalom még nem vált ketté /csak 395-ben / , egységes volt és a kereszténység még nem volt államvallás /csak 391-ben lesz az / , még alig vagyunk túl a milánói ediktumon /313/ , amikor engedélyezték a szabad vallásgyakorlást . Ekkor fogadják el és erősítik meg az apostoli hitvallást , ismertebb nevén a Hiszekegyet , amint azt most bírjuk, nem más, mint amit a római egyház az apostoloktól fogva megőrzött változatlanul; Csakhogy 325 után jó két évtizeden át szinte egyetlen szó sem esett a zsinati hitvallásról, és csak a 350-es évek elején kezdte emlegetni Athanasziosz alexandriai püspök. Ennek a különös jelenségnek a hátterében főként az a tény húzódik, hogy a Nikaiai hitvallás eleinte nemcsak egységet nem tudott teremteni az egymással szembenálló teológiai és egyházpolitikai csoportok között, de egyenesen növelte a közöttük meglévő feszültséget. Sokan nem is bánták volna a szinte pünkösdi egységet átélő püspökök közül, ha többé nem is kerül előtérbe a szöveg, oly sok nehézséget és vitát eredményezett. Valószínűleg szintén az általános elégedettség hiányával magyarázható, hogy semmiféle feljegyzés nem készült a zsinat lefolyásáról. Később azonban mind a zsinat, mind a hitvallása páratlan tekintélyre tett szert az egyházi tudatban, és a mai kereszténységben is a remélt és vágyott egység sarokkövévé vált. Nagyon érdekes megfigyelni, hogy az ortodox, protestáns és katolikus közösségek milyen kiemelkedő jelentőséget tulajdonítanak ma a nikaiai hitnek . Amiról ma már kevés szó esik az az hogy abban az időben a keresztény egyházaknak több központja is létezett , úgymint : Róma , Konstantinápoly , Alexandria , Antiochia , Jeruzsálem .

Na és hol tartunk most 1700 évvel később ? Karácsony első napján , kijövök a falusi templomunkból a szentmise végeztével és elgondolkodom , itt még van gyülekezet , de ez Magyarország , Európa szerte ezek már egyre gyérülnek , ugyan a tv még közvetíti Rómából a szentmisét és elvétve még néhány nemzeti tv , de mára már Európa szerte a muzulmán migránsok miatt egyre veszélyesebbek ezek az ünnepek , zavargások , biztonsági karhatalom járőrözik , akadályokkal védik a karácsonyi vásárokat ott ahol nem kényszerültek a felfüggesztésükre , terrortámadások rondítanak bele az ünnepi gyülekezetbe . Róma és a Vatikán még létezik , de már oda is sereglenek a muzulmán bevándorlók , ... 

 

Konstantinápoly , a híres Hagia Sophfia , egykor a földrész legnagyobb keresztény temploma , ma már a muzulmánok birtokolják és átalakították mecsetté , a mai neve már Isztanbul , a törökök birtokolják az egykori ortodox kereszténység központját , 328-1453 , közel 300 kolostor volt itt , 1960 - ban már csal 1 kolostor volt , a többiekből a törökök dervis iskolát illetve mecsetet formáltak . A századok során időközben volt egy sötét időszak , amikor a keresztes seregek , - elsősorban velencei és francia erőkből álló hódítók és rablók , fosztogató nyugatiak , akik eredetileg Jeruzsálem felszabadítására indultak a muszlim uralom alól - , elfoglalták és kifosztották Konstantinápolyt , a híres hajdani ortodox rítusú bazilikát , a Hagia Sophiát , megszentségtelenítették , és római katolikus rítusú katedrálissá alakítottak . Számtalan felbecsülhetetlen értékű műtárgyat és ereklyét zsákmányoltak és szórtak szét Európában.

Latin birodalom vette kezdetét ami rövidéletűnek bizonyult , 1261-ben az oszmánok elfoglalták . Európa legnagyobb városa , átmérője 100 km , lakossága kb. 15 000 000 , Isztambulban négy fő kisebbség él, örmények (45 000 fő), zsidók (22 000 fő), görögök (4 000 fő) és keresztény szírek , és levantei keresztények , tehát kb. 80 000 keresztény , durván a lakosság 0,5%-a . De van még görögkatolikus és ortodox keresztény patriarchátus . Isztambulban 35 örmény templomot tartanak számon, és számos keresztény temető is található. A zsinagógák száma 26 ,  a 2000-es adatok szerint 2562 mecset van a városban .  Bár az alkotmány rögzíti a vallásszabadság jogát, a 20. században a keresztények ellen többször is követtek el támadásokat és atrocitásokat a városban , az 1900-as években a város alig 50%-a volt muszlim , mára már pedig a keresztények száma szinte csak jelképes , a lakosság száma évente kb. 200 000-rel nő . XIV. Leó pápa  az Isztambuli Szentlélek katolikus székesegyházban találkozott a püspökök, papok, férfi és női szerzetesek, diakónusok és lelkipásztori munkatársak kb. 500 fős közösségével, amelyhez beszéddel fordult.  A latin katolikusok száma Isztambulban ma kb. 5 000 , a görög  ortodoxok száma kb. 3 000 , míg az orosz ortodoxok száma kb. 15 000 és a protestáns keresztények száma kb. 5 000 .  Az ortodox patriarchátus és az ökomenikus patriarchátus székhelye a Szt. György bazilika ,  az Ökumenikus patriarchátus a világméretű ortodox / 300 000 000  keleti ortodox hívő / egyházak egységéért dolgozik, és párbeszédet folytat a katolikusokkal, anglikánokkal és más vallásokkal. Az 1991-ben megválasztott I. Bartolomaiosz pátriárka áll az élén . Az európai kereszténység elterjedése , ...

A kereszténység a 4. század végére államvallássá vált a Római Birodalomban, és a germán törzsek körében is elterjedt. A Szent Péter apostol által alapított római katolikus egyház tekintélyét nem vonta kétségbe senki, de a pápai elsőség hangoztatása egyre több konfliktushoz vezetett. A többi központ továbbra is Konstantinápoly befolyása alatt állt, a bizánci császár beleszólhatott teológiai kérdésekbe és az egyház irányításába. Az arabok a 7. században elfoglalták Jeruzsálemet, An­tiochiát és Alexandriát, így egyedül Bizánc maradt meg a keleti keresztények legfőbb központjának.

Rómában a császári hatalom bukása után megszűnt minden világi uralom, amely beleszólhatott volna az egyházi központ életébe. Nyugaton a pápa a germán népek (például frankok, szászok) megtérítésére törekedett. A pápai hatalom törékenységét jelezte, hogy az észak-itáliai longobárdok többször is Róma ellen vonultak. Támadásukat a frankok serege hárította el, és a győzelem után a pápaság fennhatósága alá vonta Közép-Itáliát, ezzel kialakult az Egyházi Állam (756). Cserébe a pápa Kis Pippint elismerte a frankok királyának. A két fél szövetsége az egyenrangúságon alapult, és Nagy Károly császárrá koronázásakor (800) teljesedett ki. A 10. században a pápaválasztás az egymással vetélkedő római nemesi családok kezébe került, akik gyakran alkalmatlan személyt emeltek a magas méltóságba. A Szentszék tekintélyvesztését súlyosbította néhány főpap világias, erkölcstelen életmódja. A korban általánossá vált az egyházi méltóságok megvásárlása (szimónia), így akár képzetlen személyek is pozícióba kerülhettek. Az általános züllés ellen a bencés szerzetesrenden belül a burgundiai Cluny kolostorából megújulási mozgalom bontakozott ki. A clunyi reform az egyház szabadságát, vagyis a világi hatalom háttérbe szorítását, a pápai uralom megerősítését támogatta. A reformeszme az egyház megtisztítását (például a szimónia eltörlését) és az erkölcsös életmódot a papi nőtlenség, vagyis a cölibátus bevezetését sürgette. A kora középkorban Konstantinápoly kulturálisan eltávolodott a Nyugattól. A hivatalos latin nyelvet felváltotta a görög, és nem csitultak az ókor óta jellemző dogmatikai viták sem. Sokszor véres utcai zavargásokkal járt együtt egy-egy vitatott teológiai kérdés. Keleten kialakult a saját görög nyelvű szertartásrendszer és a világtól elhúzódó szerzetesség. A templomokban a bibliai jelenetek ábrázolását ikonok váltották fel. Bizánc mind több hittételben nem értett egyet Rómával, és a kapcsolatok néha évtizedekre is megszakadtak.

A kora középkor végét már a pápával folytatott heves teológiai-dogmatikai viták jellemezték. A bizánciak nem ismerték el a pápai főséget, elvetették a pápai tévedhetetlenség dogmáját, és nem fogadták el a tisztítótűz (purgatórium) tanát sem. Mindezt politikai rivalizálás is kísérte a balkáni népek (szlávok) megkeresztelése során. Az egyházszakadást végül egy teológiai nézeteltérés idézte elő 1054-ben, a két központ kölcsönösen kiátkozta egymást. Innentől kezdve önálló ortodox, görögkeleti és római katolikus egyházról beszélhetünk. A 13. század elején megjelenő kolduló rendek evangéliumi szegénységet hirdettek. A Szent Domonkos által alapított Domonkos-rendek és az Assisi Szent Ferenc által alapított ferencesek főleg prédikáló-hittérítőként léptek fel a városokban, később mindkét rend szerzetesei tevékeny részt vállaltak az egyetemi oktatásban is.

Szent Ágoston (354-430) teológiáját felelevenítve különbséget tettek az „igazi egyház” (melyhez a mindenkori hívők tartoznak) és a látható egyház (amelyhez Krisztus igaz és tévelygő követői egyaránt tartoznak) között. A protestánsok így a lelki egység hangsúlyozása mellett utat nyitottak az újabb és újabb teológiai szakadásoknak és egyházszületéseknek. 

Apostoliság. A katolikus és az ortodox egyház az apostoli jelzővel arra utal, hogy az egyházban, az apostoloktól napjainkig, a szentelések révén az apostolutód püspökök által valóságos folyamatosság létezik. A protestánsok ezzel szemben a tanításbeli örökséget értik alatta, vagyis hogy Krisztus az apostoloknak nyilatkoztatta ki tanítását, melyet az egyháznak mindenkor hűen kell közvetítenie. A niceai hitvallás tehát a keresztények közös öröksége, amelyet a különböző hagyományokra épülő közösségek egyaránt vallanak, de értelmezésében nem egységesek. Ebből következően a kereszténységen belül több egyházról és felekezetről beszélünk.

VIII. Henrik angol király nem vallási, hanem hatalmi meggondolásokból kiindulva, 1534-ben elszakította Rómától az angliai katolikus egyházat, s a mindenkori angol uralkodó alá tartozó államegyházat alapított. Később, VI. Edward uralkodása idején, 1547-ben bevezették a kálvini hitvallást, a két szín alatti áldozást, s eltörölték a kötelező papi nőtlenséget. Azóta az anglikán egyház hivatalos tanítása protestáns, de az egyházi hierarchia megtartotta a katolikus egyházra jellemző püspöki felépítését. Az érsekeket és a püspököket az uralkodó, mint az egyház legfőbb feje nevezi ki. Az anglikán egyház spirituális vezetője a canterburyi érsek, aki – a többi főpásztorral együtt – automatikusan tagja a parlament felsőhazának. Az anglikán egyházon belül két fő irányzat él évszázadok óta. Az egyik az ún. High Church, a magas egyház, amely ragaszkodik a keresztény tradíciókhoz, s a reformáció előtti kereszténységgel való szerves kapcsolatra helyezi a hangsúlyt. Szertartásai hasonlítanak a katolikusokéihoz, s vallják, hogy az egyháznak fontos szerepe van az emberek üdvözülésében. A másik, az ún. Low Church, az alacsony egyház a kálvinista protestáns egyházakhoz áll közelebb, s a Szentírást tartja a legfontosabbnak. Ez utóbbi irányzatból szakadt ki a 18, sz. végén a metodista egyház. A britek gyarmati terjeszkedése révén az anglikán egyház a világ nagy részén elterjedt.

A geopolitikai okok miatt az államalapító I. István király uralkodása alatt felvette a kereszténységet, és az országba hittérítőket hívatott, azóta a magyarok nagy többsége keresztény. 

A fejedelmek idején, Taksony és Géza korában erős geopolitikai nyomás nehezedett a magyarságra, hogy hagyjanak fel az ősvallásukkal és ennek a hatására Géza felvette a kereszténységet, pontosabban, keresztény szertartásokat vegyített az ősvallás közé; továbbra is azt vallotta, hogy elég nagy úr ahhoz, hogy „két istent” szolgáljon. Querfurti Brúnó megkeresztelte Gézát, s fiát a kisgyermek Vajkot, valamint ötszáz magyar főurat. Apa és fia a keresztségben az első vértanú, István nevét kapták, aki Passau védőszentje volt. Bár Géza és környezetének kereszténysége felszínes volt, a fejedelem támogatásával kezdték meg nyugati szerzetesek a Szt. Márton tiszteletére emelt pannonhalmi monostor építését. 

A 10-12. században az országban a Türkiai Metropolitanátus keleti ortodox egyházmegye (eparchia) létezett, miután Zombor gyula 952 körül Konstantinápolyban megkeresztelkedett. ...  István a római egyházat juttatta diadalra, bár még hosszú ideig a keleti kereszténység is terjeszkedett. Egyházszervezői tevékenységére tekintettel lett az ország "Szent" Istvánja. A keresztény hit terjesztésével párhuzamosan honosította meg a Boldogasszony-kultuszt, amikor a hagyomány szerint Máriának ajánlotta fel örökségül az országot. Még uralkodása alatt ünneppé avatta a Nagyboldogasszonyt (Assumptio Beatae Mariae Virginis) a katolikus egyház legnagyobb Mária-ünnepe napját. (A katolikus magyarság néphimnusza a „Boldogasszony Anyánk” kezdetű, valószínűleg 18. századi eredetű ének lett.)

A pálos rend magyar alapítású férfi remete szerzetesrend, amely a mai napig működik . A rendet Boldog Özséb esztergomi kanonok alapította, amikor 1250-ben egyesítette a Patacs-hegyi és a pilisi remetéket. - https://hu.wikipedia.org/wiki/P%C3%A1los_rend

- https://paloskonyvtar.katolikus.hu/

Alexandria , Nagy Sándor alapította , aki itt van eltemetve . Az első keresztyén közösséget Márk evangélista alapította Alexandriában, nem sokkal Krisztus mennybemenetele után. A harmadik század elejére már annyira megerősödtek, hogy misszionáriusokat küldhettek ki Etiópiába, Jeruzsálembe és Ciprusra. 451-ben elszakadtak a római egyháztól, mivel nem tudták összeegyeztetni Jézus természetéről vallott nézeteiket.

Kopt , A szó az új-egyiptomi hikuptah, 'Ptah lelkének háza' kifejezésből való , a felső-egyiptomi Qoptos , Quft város nevéből (ar. qibtiy, qubtiy,  'aqbát; egyiptomi tájszólásban 'ibtiy, 'ubtiy, 'qbát; görög aigiptosz) származik. - A koptok a régi egyiptomiak egyeneságú leszármazottai. A kopt szó azt jelenti, hogy egyiptomi. Azaz az egyiptomi muszlim hitű arab többség nem az őslakosokat takarja. Ámon és Ré egykori követői , a koptok ma

a keresztyén Istent tisztelik. Afrika ÉK-i térsége a legkorábbi időktől az alexandriai patriarchátus hatáskörébe tartozott . A keresztény koptok sokasága szenvedett hitéért vértanúságot. Kr. u. 284. VIII. 29: (Diocletianus császár uralkodásának kezdetén) indul. Az 5. sz: kettős patriarchátus létesült: Alexandria ortodox (a 11. sz-ig katolikus), ill. kopt patriarchátusa. Az ortodox  patriarchátus főleg görög emigránsokból állt, míg az egyiptomi keresztények a kopt patriarchátushoz tartoztak. Az élet ősi egyiptomi jelét , a füles keresztet a Kereszt szimbólumaként vették át.

Patriarchatus Alexandrinus Coptorum , a kopt katolikus egyház pátriárkai székhelye , a katolikus egyház szerves részét képező sui iuris keleti partikuláris egyház , amely kopt nyelven követi az alexandriai rítust . A Koptok Alexandriai Patriarchátusának saját területe Egyiptomra korlátozódik , bár a kopt katolikus egyháznak is vannak plébániái és szórványközösségei különböző országokban , amelyek a latin szertartású helyi püspökök joghatósága alá tartoznak . A pátriárka a Keleti Katolikus Pátriárkák Tanácsának tagja . A Nikaiai Zsinat 325-ben elismerte, hogy egyes keleti városok metropolita elsőbbséget élveznek a közeli püspökségekkel szemben. Az alexandriai és antiochiai egyházak számára a zsinat elismerte egyiptomi, líbiai és pentapoliszi (Alexandria) és a keleti egyházmegye (Antiochia) metropolitáival szemben. A tiszteletbeli elsőbbséget is megteremtette a két szék között, hiszen Alexandria székhelye volt az első hely keleten, mígnem 381-ben az I. konstantinápolyi zsinat létrehozta a konstantinápolyi patriarchátust . A következő évszázadokban ezeket a püspököket pátriárkák néven ismerték el. A keleti patriarchátusok elszakadtak a Római Szentszékkel való közösségtől, vagy nem tudtak vele kommunikálni, autokefális egyházakká alakultak, amelyekben különböző történelmi folyamatok vezettek a keleti katolikus egyházak kialakulásához. Az alexandriai egyház eredete hagyományosan Márk evangélista i.sz. 42-ben való prédikációjára vezethető vissza. A 318-as alexandriai zsinat nagyvárosi székhelynek ismerte el, amit a 325-ös I. Nikaiai Zsinat is megerősített. II. Theodosius császár 431-ben ismerte el Alexandriát pátriárkai székhelyként, amit a kalkedoni zsinat 451-ben megerősített . Ez a zsinat elítélte I. Dioszkorusz alexandriai pátriárkát, amiért Eutychius monofizita tanát tartotta , amiért II. Theodosius császár leváltotta és száműzte. Helyét az alexandriai Proterius vette át , akit 457-ben megöltek egy lázadásban, az egyiptomi papság pedig II. alexandriai Timóteust pátriárkává nyilvánította , akinek első lépései a kalcedoniai zsinat elutasítása, valamint I. Nagy Leó pápának és az antiochiai pátriárkáknak a kiközösítése volt. és Konstantinápoly. Később a monofizita és a kalcedoniai pátriárkák követték egymást, mígnem 536-tól Alexandriában volt egy melkita kalcedoniai pátriárka és egy kopt monofizita pátriárka , akik a kopt ortodox egyház létrejöttét eredményezték . 642-ben megtörtént a Bizánci Birodalmon kívül maradt Alexandria muszlim arab hódítása . Egyiptom arab-muszlim meghódítása után számos kapcsolat alakult ki a kopt pátriárkák és a római pápa között a két egyház közötti egység helyreállítása érdekében. Az 1439- es firenzei zsinaton történt az első egyesülési kísérlet , de gyakorlati hatása nem volt, mivel a kopt hierarchia elutasította. A kopt pátriárka 1597. június 28-án megerősítette a második uniót, de az eredménytelen maradt.  Történelmileg a katolikus koptok a 17. és 18. században a ferencesek és más vallási rendek által az ortodox koptokon , főként Felső-Egyiptomban végrehajtott missziós akcióból származtak , és 1630-ban kezdték meg a missziót. 1741. augusztus 4-én XIV. Benedek pápa A jeruzsálemi Athanasius kopt püspököt nevezte ki az egyiptomi koptok kis közösségének apostoli helytartójává , elindítva a katolikus kopt hierarchiát. 1824. augusztus 15-én XII. Leó pápa 1824. augusztus 15-én a Petrus apostolorum princeps apostoli alkotmány révén felállította a patriarchátust a kopt katolikusok számára , mert azt a téves benyomást keltették, hogy Mehmet Ali egyiptomi oszmán khedive akarta ezt . A pápa Maximus Givaid apostoli vikáriust nevezte ki pátriárkává , de a patriarchátus csak névleg létezett 1824. augusztus 15. és 1831. augusztus 30. között, mivel az Oszmán Birodalom hatóságai 1829-ig nem engedték meg a kopt katolikusoknak , hogy saját templomaikat építsék , és a trónra lépést sem hajtották végre  pátriárkájukról. Ezután az apostoli vikáriusok egymásutánja folytatódott. 1895. november 26.-án XIII. Leó pápa Christi Domini apostoli levelével  visszaállította Alexandria patriarchátusát , a kopt katolikusok közül , kinevezte Caesareae Paneadis címzetes püspökét , Cyril Makariost a patriarchátus apostoli adminisztrátorává , és létrehozta a három eparchiát. A ban Keleti katolikus egyházak, az eparchia egyenértékű a egyházmegyei a Latin egyház , és annak püspök eparch-nek /megyéspüspök / nevezhető , amely egyenértékű a latin egyházmegyéjével. Hasonlóképpen, az archeparchia egyenértékű egy érsekség a latin egyház és püspöke archeparch-nek nevezhető, amely egyenértékű egy érseki a római rítusból. A koptok alexandriai eparchiája ( Eparchia Alexandrina Coptorum ) a pátriárka saját eparchiája, amelyben ugyanazokat a jogokat gyakorolja, mint a többi egyházmegyés püspök. 1895. november 26-án jött létre a Christi Domini apostoli levél révén, amely megszüntette a koptok apostoli helytartóságát . Az alexandriai patriarchális eparchia fennhatósága alá tartozott Alsó-Egyiptom, beleértve Alexandriát, a Nílus deltáját és Kairót, a Földközi-tengertől az északi szélesség 30°-ig ( Gíza ), valamint a Szuezi-csatornától Tripolitánia határáig . Később kibővítették a Sínai -félszigettel , majd leszűkítették, így 1982. december 17-én létrehozták az Iszmailiai Eparchiát, 2003. március 21-én pedig a Gízai Eparchiát (a területeket december 1-jén adták át a Meniai Eparchiából). 1988), 8 úgy, hogy lefedje (a 2014-es kiigazítások előtti határokkal): Kairó , Occidental , Behera , Alexandria , Matrou , Khaliubia , Menufia és Kafr el Sheikh kormányzóságait . A patriarchális joghatóság Nuevo Valle sivatagi kormányára is kiterjed anélkül, hogy az eparchia része lenne. A 2016-os Pápai Évkönyv szerint az eparchiának 31 plébániája (a patriarchátus honlapja szerint 37) és 36 020 híve van. Az Egyiptomi Boldogasszony (vagy Szűz Mária ) székesegyház Kairó egyik külvárosában, Naszr városában található. Szintén katedrálisnak tekintik a Feltámadás templomát Alexandria Ramley külvárosában.

Az Alexandriai Patriarchátusnak ma kb. 2 millió híve van , a legtöbbjük afrikai és nem az ősi egyházmegyék területén lakik ,  25 ezer hívő él Egyiptomban , a görög eredetű ortodoxok száma kb. 300 ezer fő. Ma a kereszténység elterjedt egész Afrikában – Egyiptomtól Dél-Afrikáig, Etiópiától Nyugat- Afrikáig. A kopt nyelv csupán a 10. századig volt a közösség nyelve és élő nyelv, ezután az arab lépett a helyébe, bár liturgikus nyelvként tovább élt – ma már csak elvétve találunk kopt nyelvű misét Egyiptomban , szerepét itt is az arab vette át .  Ma az egyház központja Kairóban van, a Szent Márk székesegyházban , de a kopt keresztények jelképes központja Alexandria maradt. Az iszlamista szervezetek megerősödése óta a koptok, akárcsak a Közel-Kelet más keresztényei , a terrorista csoportok célpontjaivá váltak. 2013-ban a Muszlim Testvériség évszázadok óta a legnagyobb pusztítást vitte végbe az egyházi épületekben. Néhány nap leforgása alatt 40 templomot és kolostort romboltak le. A támadások azóta is folytatódnak, bár kisebb intenzitással, különösen Felső-Egyiptomban. 

2024 szeptemberi hír : A Kopt Egyház megszakítja a kapcsolatokat a Katolikus Egyházzal a kölcsönös egységre vonatkozó tárgyalásokat illetően , ok: a homoszexualitás katolikus értékelésének változása.

Szóval amit a kopt vezetés mond, azzal nem fog vitába szállni senki más. Ez egyértelműen vitán felül álló dogmatikai kérdés: a szex a házasság kelléke, s a házasság fogalma pedig megváltoztathatatlan. Az a katolikus trükközés, hogy "mi nem a homokos párokat áldjuk meg, csak egyenként a párok tagjait" meg hogy "az áldás célja nem a bűnös cselekedet legalizálása, hanem a bűnös kivezetése a bűnből" kiverte a biztosítékot, hiszen ezek nyilvánvalóan nem igaz állítások. Miért? Mert meg lehet áldani a bűnösöket, de nem párban, továbbá bűnbánó bűnöst kell megáldana, s nem olyat, aki szerint amit tesz, az nem bűn.

A gázai keresztyéneknek minden évben engedélyt kell kérniük az izraeli hatóságoktól, hogy részt vehessenek a jeruzsálemi és a betlehemi ünnepi istentiszteleteken. A fiatalok közül néhányan soha többé nem térnek haza, máshol kezdenek új életet.

Gázát először az 1Móz 10,19-ben említi a Biblia. Később itt telepedtek le a filiszteusok, akik névadói lettek Palesztinának. Bálványuknak, Dágonnak, pogány templomot emeltek, amit Sámson döntött romba. A terület azonban csak rövid békés időszakokat élvezhetett, egymás után került Dávid király, majd az asszírok, egyiptomiak, babilóniaiak és perzsák kezére. Nagy Sándor komoly ellenállással találta szembe magát és miután meghódította a várost, lakosait rabszolgává tette. Gázában prédikált Fülöp evangélista az első században, nyomában pedig egyre többen fogadták el az új tanítást. A Római Birodalom felosztását követően a 3. században Gáza a Keletrómai Birodalom ellenőrzése alatt maradt. A keresztyénségre való áttérés 396 és 420 között gyorsult fel, amelynek köszönhetően a hatodik századra a gázaiak többsége keresztyén lett. 635-ben az arabok elfoglalták, és muszlim várossá tették. A település a keresztes háborúk idején lehanyatlott, és soha nem nyerte vissza korábbi jelentőségét. A keresztesek felett 1187-ben Szaladin szultán aratott győzelmet és ismét muszlim ellenőrzés következett. A templomok egy részét mecsetté alakították, az arab lett a hivatalos nyelv.

A keresztyénség nem halt ki, de egy jelentős része gyorsan áttért az iszlámra. 1526-ban a rendkívül jól szervezett közigazgatási rendszerrel, fejlett katonai erővel rendelkező Oszmán Birodalom uralma alá került egészen a 20. század elejéig. Az első világháborúban a törökök makacsul védték, és a brit csapatok csak 1917 novemberében tudták elfoglalni. A világháború utáni évtizedekben egyre erősödött a zsidók Palesztinába vándorlása, új városokat és falvakat alapítottak.

A zsidó bevándorlás következtében felerősödött a két nép közötti ellentét, így együttélésük egyre több feszültséggel járt. 1947-ben az ENSZ Közgyűlésének határozata szerint Palesztinát egy zsidó és egy arab államra osztották, Jeruzsálemet és környékét pedig nemzetközi övezetnek nyilvánították, amely felett az ENSZ gyakorolt ellenőrzést. 1948-ban kikiáltották Izrael Államot, amit a szomszédos arab országok nem ismertek el. Háború indult a felek között, amelynek során a menekülő arabok egy része az Egyiptom által elfoglalt Gázai övezetben talált menedéket. Sorozatos fegyveres konfliktusok és diplomáciai bravúrok sem oldották meg a szembenállást. A Muszlim Testvériségből 1987-ben alakult Hamász, amely a történelmi Palesztinában független iszlám állam megteremtését tűzte ki célul, 2006-ban megnyerte a parlamenti választásokat.

Izrael továbbra is blokád alatt tartja a Gázai övezetet Ciszjordániával együtt, folyamatosak az összetűzések, a zsidó–palesztin konfliktusnak messze nincs vége.

Az afrikai lakosság száma jelentős mértékben keresztény - 2000-ben kb. 380 millió keresztény volt, az összlakosság kb. 43-46%-a - , ...

Az uralkodó vallások Afrikában lila: kereszténység ; zöld: iszlám sárga: hinduizmus ; rózsaszín : törzsi vallások

... az afrikai keresztényekről szólva meg kell említeni az etiópiai keresztényeket . Etiópiában a 4. század közepén vált államvallássá a kereszténység. Mivel az etióp egyház egészen a 20. századig az alexandriai pátriárka joghatósága – így a kopt ortodox egyház – alá tartozott, Egyiptom különválása a khalkédóni zsinatot elfogadó egyháztól automatikusan magával vonta az etiópok elkülönülését is. 

Az etiópiai kereszténység az ókori zsidókereszténységnek egy sajátságos hajtása. Erről tanúskodik Bibliájuk kánonja, mely magába foglalja az apokrif Énok könyvét, Ezdrás apokalipszisét, valamint Hermász Pásztorát is. Hitük szerint ők birtokolják az elveszettnek tartott ószövetségi frigyládát, melyet Akszum­ban őriznek és különleges tiszteletben részesítenek. A keresztség szentségét a születés utáni nyolcadik napon szolgáltatják ki és a fiúgyermekeket körülmetélik. Ezenkívül tartják az ószövetségi táplálkozási tilalmakat, végzik az ószövetségi tisztulási szertartásokat, a zsidó szombatot ugyanolyan szent napnak tekintik, mint a vasárnapot. Imádják a háromszemélyű egy Istent és különleges tiszteletben részesítik Máriát. Mint a jako­bi­táknál és az örményeknél, náluk is elhalványodott a miafizita tan. Bibliai feljegyzés utal arra, hogy Etiópiában az i. sz. 30-as években nagyobb számú fekete zsidó közösség létezhetett,amely időről-időre fogadalmi ajándékai elküldte a jeruzsálemi Templomba, sőt, ilyen zsidó személy a legmagasabb udvari méltóságok között volt kincstárnoki rangban. (Apostolok cselekedete 8,26-39.) Ennek a kereszténység előtti meghatározó zsidó vallási jelenlétnek bizonyítéka a nyolcadnapi körülmetélés szertartásának a kopt egyházban való megléte is, mert a korai keresztény gyülekezetekben ezt a szertartási törvényt már nem gyakorolták.

A kereszténység az etióp hagyományok alapján a 4. század közepén érte el Etiópiát. Azonban valószínűleg már ez előtt is jártak ott keresztény utazók, kereskedők, misszionáriusok. A legenda szerint a 4. század első felében egy szíriai kereskedő hajója zátonyra futott és elsüllyedt a Vörös-tengeren. A hajóról csak két fiatal keresztény férfinak, Frumentiosznak és Édésziosznak sikerült a partra jutnia. Az etiópok itt elfogták őket, és mint rabszolgákat eladták a Ella Amida császárnak. A két keresztény rabszolga hamarosan kitűnt műveltségével, és Frumentiosz a trónörökös, Ézana nevelője lett. A nevelés nem maradt hatástalan és Ézana csakhamar megkeresztelkedett. Amikor apja halála után trónra lépett, felszabadította Frumentioszt és Alexandriába küldte az ottani patriarchához, hogy Etiópia számára püspököt kérjen. Nem véletlenül esett a választás Alexandriára. Az elsődleges ok minden bizonnyal a földrajzi közelség volt. Ne feledjük, hogy ebben az időszakban a kereszténységnek még nem egy, hanem öt egyenrangú vallási központja volt (Alexandria, Jeruzsálem, Antiochia, Bizánc és Róma). Az alexandriai főpap, Athanasziosz magát Frumentioszt szentelte Etiópia első püspökévé, aki visszatérve megkezdte a birodalom népének keresztény hitre térítését. Ettől kezdve az Etióp Egyház egészen 1959-ig Alexandria fennhatósága alatt állt, azaz az ottani patriarcha nevezte ki Etiópia püspökét (abun) az egyiptomi Szent Márk kolostor szerzetesei közül. A püspökök tehát közel 1600 éven át egy idegen országból érkeztek úgy, hogy többnyire nem beszéltek egyetlen etióp nyelvet sem és nem ismerték a helyi viszonyokat.

A monofizita dogma és a szíriai hatás

A fent említett öt keresztény központ egyben öt teológiai iskolát is jelentett, amelyek gyakran vitatkoztak különféle dogmatikai kérdésekben. Ezek csúcsát az egyetemes zsinatok jelentették, amikor többségi elv alapján határoztak az egyes kérdésekben. Így került sor 451-ben a khalkedóni zsinatra, amelyen a „monofizita” tanokat elítélték az egyetemes (katolikus) dogmával szemben. Ez a teológiai irányzat eredetileg Bizáncból indult el, ám hamarosan az alexandriai iskolában talált szilárd támaszra. Az itteni tanítás lényege, hogy Jézus isteni személyében csak egyetlen, mégpedig isteni természet lakozhat, mivel ha emberi természettel is rendelkezne, ez egyúttal azt is jelentené, hogy tökéletlen, vagyis nem Isten. Mégsem mondják azonban azt, hogy Jézusnak sosem volt emberi természete, hanem azt, hogy amikor az Atyától emberi természetet kapott, isteni része azt azonnal magába olvasztotta, mintegy „semlegesítette”. Éppen ezért elutasítják a „monofizita” jelzőt és inkább a „nem-khalcedoniánus” kifejezést részesítik előnyben. Etiópián kívül monofiziták még az egyiptomi koptok, a szíriai jakobiták és nesztoriánusok, az örmények és egyes indiai keresztények, számszerűleg azonban az etiópok vannak a legtöbben, mintegy 25 millióan.

Az etiópokat 451-ben valószínűleg senki sem kérdezte meg, miként vélekednek Krisztus természetéről. Alexandria vonzásában, akarva-akaratlanul szakadtak el az egyetemes keresztény világtól. A későbbi századok során Bizánc lassan a keleti patriarchátusok fölé kerekedett, így teológiáját igyekezett azokra ráerőszakolni. A monofizitákat üldözték, és az alexandriai patriarcha olykor Bizáncban raboskodott.

Valószínűleg egy ilyen üldözés következtében menekült Etiópiába az a „Kilenc Szent”, akik 500 körül kezdték meg etiópiai tevékenységüket. A hagyomány szíriaiaknak tartja őket, ám az újabb kutatások szerint egyiptomi koptok lehettek. Az Etióp Orthodox Egyház alapjait valójában ők rakták le. A keleti keresztény világban, Szerbiától Etiópiáig a kolostorok voltak az egyházi tevékenység bázisai. Ezt a kolostori hálózatot teremtette meg a „Kilenc Szent”. A kolostorok lettek a keresztény műveltség letéteményesei (akárcsak a középkori Európában), és az egyházi hagyomány szerint a „Kilenc Szent” fordította le a Bibliát giz nyelvre. A giz a mai etiópiai semita nyelvek (például tigrinya és amharinya) közös őse, amelyből később kialakultak a modern nyelvek, de az egyházi használatban a mai napig megmaradt (hasonló utat járt be, mint Európában a latin). A giz előtt Etiópiában valószínűleg a görög volt a műveltség nyelve, amire máig emlékeztetnek a liturgia egyes kifejezései (például kyrie eleison). A létrehozott kolostorok egészen a 20. századig az oktatás kizárólagos színhelyéül szolgáltak. A szerzetességnek ettől kezdve komoly befolyása volt a birodalom politikai életére. A szerzetesek élén az ecsagé állt, aki kezdetben a Debre Damo, majd a Debre Libanos kolostor mindenkori apátja volt. Az abunnal ellentétben ő etióp származású volt, így érthető, hogy sokkal komolyabb befolyással rendelkezett mind a nép vallásos életére, mind a császárra. Rangban viszont az ecsagé az abun alatt állt, amiből számtalan súlyos konfliktus származott.

Az, hogy a „Kilenc Szent” a hagyománnyal ellentétben valószínűleg nem Szíriából, hanem Egyiptomból érkezett, nem jelenti azt, hogy nem hoztak magukkal szír hagyományokat. Úgy tűnik, a korabeli monofizita világ egymással szoros kapcsolatot tartott, és egyfajta érdekszövetség jött létre közöttük. Erre vonatkozóan meglehetősen kevés bizonyíték áll rendelkezésre, de ennek egyik jele lehet, hogy a ma Lalibélának nevezett hely (ahol tizenegy csodálatos sziklatemplom épült a 13. században) eredeti neve Roha. Ez azonos a szíriai monofizita központ, Edessza arab nevével (Al-Rúha). A szíriai befolyás idővel olyan méreteket öltött, hogy Jagba-Szion császárnak a 13. század végén rendelettel kellett megtiltania, hogy szíriaiak hivatalt viselhessenek Etiópiában.

A 7. századtól már a muszlim Egyiptom választotta el Etiópiát a Szentföldtől. Egyfelől igaz, hogy az iszlám meglehetősen toleráns volt a kereszténységgel szemben, másfelől az alexandriai patriarcha gyakorlatilag az egyiptomi muszlimok túsza volt. Bár a koptok továbbra is jelentős szerepet játszottak Egyiptom állami életében (főleg szakértelmüknek köszönhetően), gyakran szenvedtek el kisebb-nagyobb üldöztetéseket. Etiópia és a muszlim Egyiptom viszonya máig ható izgalmas kérdés. Vallásilag ugyan szemben álltak egymással, de egyéb körülmények mégis békés egymás mellett élésre kényszerítették a két államot.

Egyiptomban a koptok (élükön a patriarchával), ill. Etiópiában a muszlimok kölcsönös garanciát szolgáltattak arra nézve, hogy a vallási ellentétek ne menjenek túl a tűréshatáron. Igaz, a kölcsönös „túszpolitika” olykor zsarolásba ment át, és a keresztény etióp császár mecsetek építésére kényszerült.

A keresztény világ többi részéhez hasonlóan az etióp keresztények is Jeruzsálembe jártak zarándoklatra. A 12. század előttről erre nézve inkább csak feltételezéseink vannak. Az etiópok számára ugyanis egy ilyen út meglehetősen kockázatos vállalkozásnak számított a muszlim területeken keresztül.

A 11. századtól megkezdődtek a nyugati keresztesek szentföldi hadjáratai. Oroszlánszívű Richárd legnagyobb ellenfele, Szaladin 1187-ben visszafoglalta Jeruzsálemet, de azt mégsem tette kizárólagos iszlám hellyé, hanem – bizonyítva toleranciáját – 1189-ben számos szentföldi keresztény kegyhelyet etióp szerzetesek gondjaira bízott. Jeruzsálemben a mai napig van etióp orthodox kolostor. 1189-től tehát az etiópok palesztinai jelenléte állandósult, így a zarándoklatok száma is megnőtt. Minden bizonnyal ez is hozzájárult az európai János Pap-legenda elterjedéséhez. Európában Szaladin győzelme nagy elkeseredést okozott. Ekkor terjedt el az a legenda, hogy valahol keleten, az iszlám világ háta mögött van egy mesésen gazdag keresztény birodalom élén egy királlyal, aki egyben népének főpapja is. Számos feltételezés és kutatás látott napvilágot arra nézve, hogy mi lehetett a legenda alapja (szóba kerültek belső-ázsiai államok, India stb.), mégis a legvalószínűbb, hogy a legendás János Pap az egyik etióp császár, Imrehá-Krisztosz volt, akit trónra lépése előtt valóban pappá szenteltek.

Imrehá-Krisztosz egyik utódja (egyébként unokatestvére), Lalibéla császár alatt épültek Etiópia talán legszebb műemlékei, a lalibélai sziklatemplomok. A kiválasztott helyen tizenegy, egyetlen sziklatömbből kifaragott templom található. A templomcsoport környékén minden hely biblikus elnevezésre utal: a közelben Jordánnak nevezett folyó folyik, az egyik helyen megtekinthető Ádám sírja, a közelben pedig a Sion-hegy magasodik… Egyértelmű, hogy a szándék egy második Jeruzsálem felépítése volt, aminek logikus következménye, hogy Etiópiát kezdték „új Szentföldnek” tekinteni.

A Kebra Nagaszt vagyis Királyok Dicsősége című legendagyűjtemény a középkori és újkori etióp történelem legfontosabb forrása. Tudományos vizsgálata alapján tudjuk, hogy eredetileg a 10. század körül íródott Egyiptomban (valószínűleg kopt nyelven), amelynek arab nyelvű változata Lalibéla király idejében került Etiópiába kifejezetten politikai célzattal. Lalibéla, Imrehá-Krisztosz és öt másik császártársuk ugyanis az un. Zagué-dinasztiából származott, amely a hagyomány szerint 133 éven át, 1270-ig uralta a trónt. A Zagué császárok uralkodása alatt végig jelentős ellenzéki mozgalommal kellett számolniuk, főként egyes kolostorok részéről. Az ellenállás ideológiai alapja az volt, hogy a Zaguék nem ősi, semita családból származtak. Talán éppen ezért kezdtek a Zaguék fokozott vallásos tevékenységbe (pap-király, templomépítések). A semita ellenzéknek valamilyen módon jogot kellett formálnia ahhoz, hogy a Zaguékat letaszítsa a trónról. A Kebra Nagaszt erre kiválóan alkalmas volt.

Az, hogy a legenda írott változata csak a 10. század körül keletkezett, még nem zárja ki, hogy mint szájhagyomány már jóval előbb létezhetett, és mint minden legendának, talán ennek is van több-kevesebb valóságos alapja. A Kebra Nagaszt szerint etiópia császárai – a trónbitorló Zaguékat kivéve – a bibliai Salamon király leszármazottai. Amint az a Bibliában olvasható (Királyok I. könyve, 10. rész, ill. Krónikák II: 9), Sába királynője meglátogatta a bölcs Salamont, a zsidók királyát. A Kebra Nagaszt szerint azonban egyszerű látogatásnál több is történt, aminek a végeredménye az lett, hogy Sába királynője, Makedá, Etiópiába hazatérve kilenc hónap múlva fiúgyereknek adott életet. A fiú, Menelik avagy Ebna Hakím (a ‘Bölcs Fia’) tizenéves korában útra kelt, hogy meglátogassa apját Jeruzsálemben. A látogatás megint csak több volt közönséges találkozásnál, minthogy annak végeztével Menelik és barátai (isteni sugallatra) egyszerűen ellopták a zsidók Frigyládáját, amely Isten és választott népe közötti szövetséget jelképezi. Hazatérve Menelik lett Etiópia első császára (a birodalmon addig nők uralkodtak).

A történetből két igazán lényeges következtetés adódik. Egyfelől döntő a trónöröklés kérdésében, hiszen csak Menelik leszármazottai formálhatnak jogot az uralkodásra, vagyis a Zaguék trónbitorlók. Másfelől a Frigyláda Isten akaratából Etiópiába került, vagyis Isten új kiválasztott népe az etiópok, Etiópia pedig az új Izrael. 

„Imitatio Veteris Testamenti”

A később Etiópiába érkező katolikus misszionáriusok borzadva tapasztalták, hogy a magukat kereszténynek tartó Etiópok számtalan „zsidó” szokást gyakorolnak. Ebből származott az a magát sokáig tartó feltételezés, miszerint az etiópok a kereszténység felvétele előtt zsidók lettek volna.

A valóság ezzel szemben az, hogy a Kebra Nagaszt hatása alatt az etiópok kezdtek úgy tekinteni magukra, mint Isten új kiválasztott népére, és igyekeztek ennek az elvárásnak megfelelni. A kiválasztottság tudatát persze sokban erősítette az is, hogy Etiópia az iszlám megjelenése, vagyis a 7. század óta a keresztény világ többi részétől elszigetelten, teljesen magára utaltan élt. A birodalom a 13. századtól kezdve kemény küzdelmet folytatott a keleti határok mentén megerősödő muszlim emirátusokkal. Ez kezdetben sikerrel járt, és a 14–15. században, Amda-Szion és Zara-Jakob császár alatt Etiópia azelőtt soha nem látott gazdagságot élvezett. Később azonban, belső konfliktusok miatt , és a muszlim Adal emirátus csapásai alatt a császárság az összeomlás szélére került.

Már volt szó az európai János Pap-legendáról. Az európaiak évszázadokon keresztül tettek kísérleteket, hogy megtalálják a mesés birodalmat, míg végül a portugálok sikerrel jártak. A 16. század elején kapcsolat létesült a portugál és az etióp uralkodó között, éppen akkor, amikor Etiópiát elfoglalta Adal emírje, Ahmed, akit az etióp hagyomány csak Granynak, vagyis Balkezesnek nevez. Ahmed hadjárata során a muszlimok több száz, talán több ezer kolostort leromboltak, amelyekkel együtt felbecsülhetetlen mennyiségű és értékű kézirat semmisült meg. A portugál segítségnyújtás nem maradt el. Christovao Da Gama (a híres felfedező, Vasco Da Gama fia) 400 portugál fegyveres élén szállt partra Etiópiában, és egyesülve az etióp seregekkel, modern fegyverzetüknek köszönhetően legyőzték az emírt. Egyháztörténeti szempontból mindennek azért van jelentősége, mert a portugál katonák közül a harcok után többen letelepedtek Etiópiában. Eredetileg az ő lelki gondozásuk érdekében érkeztek az első portugál, majd spanyol jezsuita misszionáriusok.

Még Zara-Jakob császár uralkodása alatt, 1439 és 1442 között tartották Európában a Firenzei Zsinatot, amelynek fő célja az oszmán török veszély árnyékában a keleti és nyugati egyházak kibékítése volt. Tudjuk, hogy a zsinaton etiópok is részt vettek, de hivatalosan minden bizonnyal az alexandriai patriarcha képviselte őket, így ott nem vehettek részt a vitákban. A zsinat egyébként meglepő módon sikeres volt, és rövid időre létrejött a kereszténység régóta áhított egysége. Ez azonban nem tartott néhány évnél tovább. Etiópiába valószínűleg minden hír csak évekkel később jutott el, így egyáltalán nem meglepő, hogy csak a 16. század elején született végleges döntés ez ügyben. A firenzei unió elutasítását tartalmazó császári levelet Francisco Alvarez jezsuita szerzetes vitte Vatikánba, 1526-ban. Három év múlva került sor Etiópia muszlim megszállására.

A közös etióp–portugál felszabadító háború után a letelepedő portugálok lelki gondozására egy Rodrigez nevű jezsuita érkezett, nem titkoltan azzal a szándékkal is, hogy „megtérítse” az etióp uralkodót. Ezzel kezdetét vette az a közel száz évig tartó folyamat, amelynek végén az etióp ortodoxok és a katolikus egyház között végzetesen elmérgesedett a viszony. Etiópiában ekkor Galavdevosz uralkodott (1540–1559; az európai források Claudius néven említik). Ő és Rodrigez hamarosan elkeseredett vallási vitába bonyolódott. Ennek és minden későbbi ellentétnek az volt a gyökere, hogy az etiópok nem értették, hogy a katolikus szerzetesek miért akarnak megtéríteni már keresztény embereket. Rodrigez elkészítette „Etiópia tévedései és Szent Hitünk Igazságai” című röpiratát, amire válaszként Galavdevosz megírta saját hitvallását (Confessio Fidei), amelyet a pápához küldött. Ebből képet alkothatunk magunknak arról, miként értelmezte az etióp uralkodó a „zsidó” szokásokat, amelyek a katolikus vádak középpontjában álltak. Mint Galavdevosz írja, sem a szombat megünneplése, sem a körülmetélés, sem a disznóhústól való tartózkodás az etiópok körében valójában nem vallási előírás, hanem szokás vagy hagyomány.

Ugyanakkor figyelembe vehető e tekintetben a már említett Kebra Nagaszt hatás. A „zsidó” szokások gyakorlása tekinthető hagyománynak is, de sokkal több is annál. Etiópia, mint Isten kiválasztott népe, úgy érezte, kötelessége az ószövetségi zsidó atyák útmutatása szerint élni, mintegy utánozni az Ószövetséget (latinul: imitatio Veteris Testamenti). Másfelől vannak arra utaló jelek is, melyek szerint némelyik zsidó eredetű szokás már a Kebra Nagaszt előtt gyökeret vert. Ezt általában azzal magyarázzák, hogy bár az etiópok többsége a kereszténység előtt valóban nem gyakorolta a zsidó vallást, élhettek közöttük zsidók. A mai napig tisztázatlan annak a falasának (idegennek) nevezett népcsoportnak az eredete, amely (ma már elenyésző számban) Etiópia északi hegyei között él. A falasák, akik magukat ‘Izrael Házának’ (Béta Izráel) nevezik, valóban zsidó vallásúak, bár bőrük színe fekete, nem ismerik a héber nyelvet, sem a Talmudot, ellenben szent irataik egyes újszövetségi részeket is tartalmaznak! Miután azonban a falasák a történelem során Etiópiában mindvégig számkivetettek voltak, valószínűtlen, hogy a keresztények zsidó jellegű szokásai tőlük származnának. A legelfogadhatóbb az a nézet, miszerint a fent említett szokások egy része nem kifejezetten zsidó vallási előírás, hanem a térség semita népei között ősidőktől gyakorolt szokás. Bárhogyan is van, tény, hogy a zsidó hagyományokat Etiópiában is sokáig üldözték és csak Zara-Jakob császár engedélyezte azok gyakorlását a 15. században, olyannyira, hogy a középkori (és későbbi) etióp büntető törvénykönyv, a Fetha Nagaszt (‘Királyok Törvénye’) is ószövetségi biblikus alapon nyugszik.

A „katolikus” Etiópia

Ahmed emír pusztítása és a portugálok megjelenése után Etiópia már nem bírta visszanyerni régi fényét. A birodalom belső vallási ellentétei (ortodox eretnekmozgalmak), az örökösödési háborúk, a déli nomád népek (oromók) támadásai és az oszmán törökök megjelenése a térségben szétzilálta a birodalmat. A császár (királyok királya) hatalma kezdett egyre inkább névlegessé válni. A bonyolult, kaotikus belső viszonyok kedveztek a jezsuita misszionáriusoknak, mert bekapcsolódhattak az udvar hatalmi harcaiba. 1603-ban Pero Páez spanyol jezsuita misszionárius érkezett a birodalomba, és hamar felismerte a lehetőséget. A császárhoz közel férkőzve azzal kecsegtette, hogy amennyiben katolizál, európai fegyveres segítséget szerez a számára. Páez tervei azonban két ízben is csődöt mondtak, mert a császárt a konzervatív ortodox ellenzék meggyilkoltatta. Végre a harmadikat, Szuszeniosz császárt (1607–1632) sikerült rávennie a katolizálásra 1612-ben. Szuszeniosz azonban sokáig nem merte ezt nyilvánosságra hozni, de a dolog kitudódott és hamarosan kitört az első katolikus ellenes lázadás. Amikor 1622-ben az egész birodalmat katolikussá nyilvánította, az elégedetlenség a tetőfokára hágott. 1625-ben Páez helyére a sokkal bigottabb Alfonso Mendez érkezett, immár mint a pápa által felszentelt etióp püspök. Ettől kezdve Etiópiában (máig) kettős egyházszervezet van: az egyik elismeri a Vatikánt, a másik nem. Mendez elképesztő dolgokat kezdett követelni: elrendelte az egész lakosság újbóli megkeresztelését, a teljes papság újbóli felszentelését, és az etióp ortodox liturgia felcserélését a latinra, beleértve azt is, hogy a liturgia nyelve a giz helyett a latin legyen. Mendez és társai egész egyszerűen nem értették az etióp kereszténység mibenlétét, talán nem is akarták megérteni. A félreértésekből csak egyetlen példa: a katolikus liturgia szerint az áldozás előtt az ostya és a bor átváltoztatása Krisztus testévé és vérévé (eucharisztia) a hívők szeme láttára, a mise részeként történik. Ezzel szemben Etiópiában az átváltoztatást a papok a mise előtt, a templom egy erre a célra elkülönített helyiségében végzik. Miután Mendez nem látta ezt, azt hihette, az etiópok nem hisznek az eucharisztiában. A katolikus misszionáriusok persze már az európai eretnekmozgalmak és reformáció több száz éves emlékével érkeztek, ezért érthető gyanakvásuk – ne feledjük, hogy Mendez már az ellenreformáció (tridenti zsinat) „gyermeke”.

Az ellenkezés csakhamar olyan méreteket öltött, hogy Szusznejosznak választania kellett: vagy jó katolikusként meghal, vagy megtagadja azt, és ezzel talán megmenti a trónját. Végül 1632-ben rendeletileg visszaállította az ortodox államvallást, azzal, hogy akik időközben katolikus vallásra tértek, továbbra is szabadon gyakorolhatják vallásukat. Ekkor azonban már késő volt. A katolikusokkal szembeni gyűlölet pogromokban nyilvánult meg, Szusznejoszt megfosztották a tróntól, helyére fiát, Faszilidaszt ültetve, aki még ugyanabban az évben (1632) kiutasította a jezsuitákat Etiópia egész területéről. János Pap legendája ezzel szertefoszlott, és örök tanulságul szolgált minden későbbi misszió számára. Az etióp egyház ekkor visszatért a Szombat megünnepléséhez, aminek általános volta az 1800-as évek első felében szűnt meg. ... 1855-ben lépett a trónra II. Tevodrosz császár, aki pontosan látta, hogy a megjelenő európai gyarmatosítással szemben csak egy jól szervezett, egységes birodalom nézhet szembe. Egységesítő harcait az egyház kezdetben azért támogatta, mert azt remélte, hogy a birodalom egységével az egyház egysége is megteremthető. Tevodrosz és Szalamá püspök részvételével már 1854-ben zsinatot tartottak, amelyen kihirdették a tevahido tanok kizárólagos érvényességét. Tevodrosz halála után négy évvel IV. Johannész (1872-1889) lépett a trónra, aki addig soha nem látott mérvű muszlim-ellenes kampányba kezdett. Ennek mindenekelőtt az volt az oka, hogy Johannésznek előbb az egyiptomiakkal kellett harcolnia, akik dél felé terjeszkedtek, majd a harcos szudáni iszlám fundamentalisták (mahdisták) ellen küzdött. A birodalomban élő muszlimokat talán jogosan, talán jogtalanul azzal gyanúsította, hogy potenciális szövetségesei a keresztény Etiópiát fenyegető muszlim hatalmaknak. Egyes számítások szerint Johannész uralkodása alatt több százezer muszlimot kényszerítettek megkeresztelkedésre, vagy arra, hogy fegyvert fogjon hitének védelmében. Johannész végül a mahdisták elleni harcban esett el. Egyháztörténeti szempontból jelentős, hogy Johannész volt az első, akinek kívánságára az alexandriai patriarcha az abun mellé további négy püspököt szentelt fel Tigré, Volló, Begemder és Godzsam élére. Azonban az abun és a négy püspök továbbra is egyiptomi volt. Utódja, a modern Etiópia megteremtője, II. Menelik (1889–1913) békés reformer volt, aki talán azért tanúsított nagyfokú toleranciát vallási tekintetben, hogy a békés hátország biztosítsa a nyugalmat hódításaihoz és az európaiak elleni védelemhez. ... Etiópia számszerű keresztény dominanciája ekkor borult fel, hiszen ettől kezdve máig a muszlimok és keresztények száma nagyjából azonos. A számszerű kiegyenlítődés logikus következménye volt az iszlám követőinek egyre nagyobb befolyása is, bár politikai hatalomhoz sokáig csak tartományi szinten jutottak. 1913-ban Menelik unokája, V. Ijaszu került trónra (1913–1916). Ezzel szokatlan helyzet alakul ki a birodalomban, mert Jaszu apja eredetileg muszlim volt, aki megkeresztelkedett, és egész neveltetése az iszlám jegyében telt. Nem csoda hát, hogy intézkedései kedveztek a muszlimoknak, ami kiváltotta az egyház nagyfokú ellenállását . 

Gyakorlatilag 1916-tól kezdődik Hailé Szelasszié (avagy a Szentháromság Hatalma) uralkodása. (Valójában csak 1928-ban lett király, majd 1930-ban császár, addig Zauditu császárnő mellett volt régensherceg.) Hailé Szelasszié egész politikai pályafutását Etiópia felemelésének rendelte alá . ...  Uralkodásának idejére Egyiptom, vele együtt pedig Alexandria angol gyarmattá vált, ezért a császár megkezdte a független (autokefál) Etióp Patriarchátusért vívott harcot. 1929-ben elérte, hogy az abun mellett már öt püspök működött. A további reformokat 1935-ben megakasztotta az olasz invázió. Az olasz megszállás (1936–1941) éveiben sajátos dolgok történtek az egyházban. Az olaszok, akik ebben az időszakban Anglia ellenfelei voltak, szerették volna függetleníteni az etióp kereszténységet az angol fennhatóság alatt álló Egyiptomtól. Miután az abun Kairóba menekült, kényszerítették a szerzetesek vezetőjét, az ecsagét, hogy lépjen annak helyére, és „kollaboráns” püspököket szenteljen fel. Bár ezt az alexandriai patriarcha sosem ismerte el, mégis sajátos, hogy de facto az Etióp Egyház ekkor vált első ízben függetlenné. Mindez persze nem járt véres események nélkül, hiszen az olaszok a behódolni nem akaró papok és szerzetesek közül igen sokat meggyilkoltak, köztük Petrosz püspököt. Emlékezetes továbbá a Debre Libanosz kolostor több száz szerzetesének lemészárlása 1937 májusában.

A felszabadulás után az egyházi függetlenség megteremtése nem tűrt tovább halasztást. 1948-ban végül sikerült egyezségre jutni Alexandriával, hogy az akkori abun halála után az alexandriai patriarcha végre etióp származású abunt fog felszentelni. Ez végül 1951-ben következett be, amikor felszentelték abuna Baszileoszt. Baszileosz megkapta a püspökök felszentelésének jogát is. Végül 1959-ben Baszileoszt patriarchává nyilvánították .

Antiochia , a név jelentéseː Antiokhosz városa, ugyanúgy, ahogy Caesarea Caesar városát, Alexandria pedig Nagy Sándor városát jelenti , a hellenisztikus világ egyik jelentős városa a mai Törökország és Szíria határvidékén , amelyet I. Szeleukosz alapított Kr. e. 300 körül. , apja Antiokhosz (Αντιοχος) tiszteletére .

 A késő ókor egyik legnagyobb és legfontosabb görög városa volt; a Szeleukida Birodalom fővárosaként, majd a római és a Bizánci Birodalom regionális fővárosaként szolgált. A római és bizánci időkben a Földközi-tenger keleti részének egyik legnagyobb és legfontosabb városa volt az egyiptomi Alexandria és (később) Konstantinápoly mellett. Kr.u. 100 körül a Római Birodalom valószínűleg harmadik legnagyobb városa, közel félmillió lakossal.

Fontos szerepet játszott a kereszténység korai történetében, ... Itt volt az öt ősi patriarchátus (egyházkormányzati központ) egyike és itt jött létre az ún. antiochiai iskola. A város ma az Antakya nevet viseli, és sokkal jelentéktelenebb, mint amikor a Kelet Királynőjeként ismerték, és kiemelkedő szerepet játszott a történelemben.

266-ban a perzsák váratlanul megtámadták a Római Birodalom keleti végeit, és rövid időre Antiochiát is elfoglalták. Szinte teljesen kifosztották, és a görög lakosság jó részét rabszolgaként elhurcolták. A nagy csapást nehezen heverte ki Antiochia. A császárok ugyan újjáépítették a várost, de a lakosság nem állt ilyen gyorsan helyre. Ez azért sem volt ekkor egyszerű, mert Antiochia lakói ekkorra már nagyrészt keresztények voltak  .

Krisztus halála után a tizenkét apostol hirdetni kezdte az Úr igéjét szerte a világban. Jeruzsálemben hamarosan összetűzésbe és teológiai vitákba keveredtek a zsidókkal. Péter apostol körülbelül Kr. u. 44-ben érkezett meg a népes Antiochia városába, mert úgy gondolta, hogy a város termékeny talaja lesz Jézus követőinek. Erre alapozta évszázadokkal később a város pátriárkája Rómával szemben az elsőbbséget, az apostoli egyház alapjait. Pétert megelőzve 40 körül a városba érkezett a megtért Tarszuszi Saul, vagyis Pál apostol. Az ő térítései nyomán vita tört ki az egyre nagyobb keresztény közösséggel rendelkező Antiochiában arról, hogy az apostoloknak kit szabad megkeresztelnie és kit nem. Sokan úgy vélték, hogy mindenekelőtt a zsidókat kell megnyerni Jézus tanításainak, és a pogányokat nem szabad megtéríteni. A vita hamar elmérgesedett, és a jelentős antiochiai zsidóság is szembekerült a keresztény közösséggel. Ezért Pál megérkezése után nem sokkal Jeruzsálemből egy újabb apostol, Barnabás érkezett a városba. Az ő érveiket támasztotta alá Péter is, akit gyakran a város térítőjének neveztek. A vitának tehát az lett az eredménye, hogy az Úr igéje mindenkinek szól, és előtte mindenki egyenlő, ezért bárkit meg lehet keresztelni. Ezt a döntést a jeruzsálemi Apostoli Tanács is elfogadta. A vita végén Antiochiában először nevezték el a Jézust követőket keresztényeknek. A név eredetileg gúnynév volt, amellyel a zsidók illették az apostolok által megtérítetteket.

Pál és Barnabás a vita lezártával elindult, hogy a birodalom pogány népeit is keresztény hitre térítse. Pál innen indult négy nagy térítő útja közül háromra. 42 körül Antiochiából Kis-Ázsia központi részébe utazott, majd valamikor 49 és 56 között szintén ebből a városból indult Görögországba. Harmadik útját 53 és 57 között kezdte meg, amikor Antiochiából Jeruzsálembe ment, majd onnan indult Itáliába. Az egyre nagyobb méreteket öltő kereszténység sok gondot okozott a császároknak is, hiszen a terjedő vallás pogánynak pecsételte azokat az isteneket, amelyektől a császárok származtatták magukat, sőt, amelyek sorába gyakran önmagukat is sorolták. Többször is üldözések törtek ki, és 70-ben Jeruzsálemben is legyilkolták vagy letartóztatták a keresztényeket. Ebben a korban Antiochia független vezetése keresztények ezreit vonzotta a városba, s ekkor vált igazán a keresztény világ központjává a város. A város több nagy hatású gondolkodót és teológust is adott az ókori világnak. Így például Aranyszájú Szent Jánost, Konstantinápoly püspökét, Flaviust, Szent Ignácot, Theophiloszt és Theodorét.

Antiochia tehát az 1. század végére minden téren a keresztény vallás és kultúra fellegvárává változott. Az egész birodalomban itt volt a legnépesebb keresztény közösség, és a teológusok, filozófusok fontos vitákat tartottak itt az új vallásról. Hamarosan átépítették a pogány templomokat a keresztény rítus szerint. Így a Caesar által emelt Jupiter-templom is egy nyolcszögletű katedrálissá változott. A gazdag és nagyszámú kereszténység képes volt bajba jutott testvérein segíteni. A Júdeát sújtó éhínség alkalmával már komoly segítséget tudtak nyújtani a területen élőknek. A római kultúra hanyagolását azonban a császárok nem nézték ölbe tett kézzel. A gondok akkor kezdődtek, amikor Iulianus császár 362-ben Antiochiába érkezett, ahonnan a perzsák elleni hadjáratait irányította. A császárt zavarta a város önállósága, és az is, hogy nagyrészt keresztények lakják. Az antiochiaiak dühét azzal váltotta ki, hogy megemelte a városban az italok és a táncosok árát. A gőgös városlakók bosszúból gúnyt űztek a császárból, és kecskeszakállas törpeként ábrázolták vagy beszéltek róla. A császár bezáratta Antiochia keresztény templomait, és egy újabb szentélyt emelt Apollón tiszteletére a városban. 363-ban pedig itt adta ki keresztényellenes írásait. Az egységes Római Birodalom 395-ben végleg kettészakadt. A nyugati részen Róma, míg a keleti részen Konstantinápoly vált vezető központtá. 387-ben Antiochiában a központi hatalom gyengülését látva felkelés tört ki az adóterhek miatt, és sikerült is egyezségre jutni a megszorult császárral.

A kereszténység gyorsan elterjedt a birodalom minden területén, és Antiochiának kiváltságos helyzetén lassan osztozkodnia kellett Alexandriával, Jeruzsálemmel és Rómával. Ennek ellenére az egyik legfontosabb központja maradt a keresztény vallásnak, noha a római pápák (pontosabban ekkor még: püspökök) primátusa egyre nyilvánvalóbban bontakozott ki. A kereszténységet egyre többen választották vallásuknak, és ezért az egyház rendszerének is gyorsan kellett felépülnie. A primátus és hatáskör kialakításához gyakran a Biblia szavait idézték, amelynek értelmezései vitákat szültek a különböző egyházi vezetők között. A vitákat zsinatokon beszélték meg, amelyből öt fontos – nem egyetemes – zsinatot Antiochiában hívtak össze.

• Elsőként hozzávetőleg 251-ben hívtak össze zsinatot a városban, amely csak a Közel-Kelet püspökeinek és főpapjainak szólt. A város püspöke, Fabianus nesztoriánus tanokat vallott, és ennek a megvitatására gyűlt össze a szír klérus. De a püspök halála eloszlatta a vita tárgyát.
• Másodjára 264-ben hívtak össze zsinatot Antiochiában, majd 268-ban és 269-ben. Ez a három zsinat ugyanazzal a problémával foglalkozott, nevezetesen az antiochiai püspök, Szamoszatai Pál nézeteivel. Pál tanait I. Félix pápa is támadta, és az első két zsinaton a szembenálló felek érveket hoztak fel a vitához.  Szamoszatai Pál azt hirdette, hogy Jézus Krisztus nem volt több egyszerű embernél, akire cselekedetei által szállt az isteni jelző. Ezzel egyúttal azt is állította, hogy Jézus egyházára is így szállt Isten áldása. Ezek mellett a zsinatokon élénk vita folyt a Szentháromság és az isteni megtestesülés formáiról is. Félix végig kitartott az Atya, Fiú és Szentlélek hármasságánál, és végül 269-ben sikerült kiközösíteni az eretnek tanokat hirdető püspököt. Helyére Domnusz püspök léphetett volna, ha a közeli Palmüra királynője, Zenobia nem támogatta volna Szamoszatai Pált. Ezért az eretnek püspök egészen 272-ig hivatalában maradt, amikor Aurelianus megtörte a királynő hatalmát és elűzte Pált az antiochiai egyház éléről.
• Ötödikként 344-ben hívtak össze a városban zsinatot. Ennek szükségességét az a közel harmincéves időszak idézte elő, amely a kereszténység arianista felfogásának terjedésével járt. 330 és 358 között az antiochiai patriarchátusi körzetet felváltva vezette ariánus és ortodox püspök. Márpedig a 325-ben összehívott első nikaiai zsinat az arianizmust elítélték. Az antiochiai klérus vitái lassan elmérgesedtek és fegyveres konfliktusokat szültek. Ezért 341-ben újabb zsinatot hívtak össze a városban, amelyen ugyan lemondatták az ariánus tanokat valló István püspököt, de a város lakói már túlságosan magukba szívták az eretnek tanokat, ezért csak nehezen nyugodtak bele a római császár akaratába.

A történelem folyamán később is tartottak zsinatokat Antiochiában, de azok nem voltak ennyire fontosak. Az 5. században megjelenő nesztoriánus és monofizita tanok megvitatása miatt hívták ezeket össze az esetek túlnyomó többségében. A zsinatok mind elítélték és eretneknek bélyegezték ezeket a tanokat, mégis Antiochia lakosságának nagy része monofizita lett, és az ott élő keresztények nagyrészt mind a mai napig azok. 

Az ókori hellenisztikus világot és Európa hatalmas részét felölelő Római Birodalom 395-ös kettészakadásával Antiochia helyzete is megváltozott. A keleti birodalom egyik legnagyobb városa lett, és vezető szerepét is megőrizte.

A 4. és 5. században a város a szellemi élet, a művészetek és a keleti egyházak központjává vált. A Rómától egyre távolodó pátriárka tizenöt egyházmegye fölött rendelkezett hatáskörrel és több száz püspök tartozott hozzá az egyházi hierarchiában. Ebből a szempontból Alexandria vetélytársává vált.

A birodalom kettészakadása után vált Antiochia az apostoli patriarchátusok egyik központjává Róma, Jeruzsálem és Alexandria mellett. Az idők során egyre fontosabb keleti végvárrá vált, hiszen Bizáncot gyakran zaklatták a perzsák betörései. Ezért gazdag katonai központként említik a korabeli krónikák. 

De a bizánci korba lépő Antiochiát a 6. században elérte végzete. A virágzó, gazdag és erős várost 526-ban nagyerejű földrengés rázta meg. Olyannyira nagy, hogy Prokopiosz szerint legalább 300 ezer ember életét követelte. A természeti csapást a város nehezen tudta kiheverni. I. Justinianus császár azonnal a város segítségére sietett, és újjáépítette a megroppant központot. A véderődökben esett károkat és a város ideiglenes gyengeségét kihasználva a perzsák 540-ben megtámadták a várost, és amit a földrengés nem pusztított el, azt az idegen sereg megtette. Szinte porig rombolták a várost, teljesen kirabolták és lakóit rabszolgának hurcolták el. A tragédia után Antiochia már sosem tudta visszaszerezni korábbi dicsőségét. Justinianus hiába tett rá kísérletet, hogy újjáépíti a várost. Kövezett utakat, vízvezetékeket, kutakat és fürdőket emelt a romokon. A szigeten álló Újvárosban pedig felépítette az új Tetrapylont, a császári palotát. A régi városhatárokat jóval szűkebbre szabta, és a megújult várost Theopolisnak nevezte el, amelynek neve Isten városát jelenti. 542-ben pestis sújtotta a várost, és a földrengések is újult erővel törtek rá a vidékre. 551-ben, 557-ben, 587-ben és 588-ban is rengett a föld Antiochában. Hajdani nagy lélekszáma ekkor nagyon leapadt, és mindössze erős erődje miatt tudott valamelyest jelentékeny városka maradni Bizánc keleti részén. Az ókori ragyogás tehát tovatűnt, és már nem is jött vissza. A kereskedelem ugyan még jelenthetett volna fejlődést, és a Selyemútnak hála a korábbi olajültetvények mellett a selyemgyártás is gazdagította az itt maradt embereket, de a keleti kereskedelem súlypontja lassan nyugatra tolódott. 638-ban, Hérakleiosz császár már nem tudta megvédeni a várost a kelet felől feltűnő féktelen hódítók, a szaracénok ellen. Több mint háromszáz éven át arab kézre került. Arabul Antákijja (أنطاكية) néven ismerték. A város ekkor teljesen elveszítette jelentőségét. Az arabok a megmaradt keresztény lakókat hatalmas adókkal sújtották, és nem törődtek a várossal. A legtöbb kereskedelmi út már elkerülte a várost, és menthetetlenül pusztultak a hellenisztikus emlékek. II. Niképhorosz Phókasz császárnak csak 969-ben sikerült visszafoglalnia a várost az araboktól, de a keresztények minden igyekezete ellenére csak rövid időn keresztül maradhatott bizánci kézen. 1085-ben ugyanis a szeldzsukok újra iszlám befolyás alá vetették a várost. Antiochia ekkorra már a keresztény világ számára is csak legendás, történelmi város maradt, amelyet az 1095-ben meghirdetett keresztes háborúk egyik célpontjának jelöltek ki.

Az iszlám közel-keleti hódításai ellen az első keresztes háborúban ragadtak először fegyvert Európa keresztény népei. Sokakat vezérelt a vallásosság, de talán még többekben munkálkodott a hatalom- és vagyonszerzés lehetősége. A Bizánc felől érkező hadak az elsők között akarták bevenni Antiochia várát. Míg Boulogne-i Balduin és Tankréd galileai herceg Edessza felé vezették seregüket, Tarantói Bohemund a több mint négyszáz toronnyal büszkélkedő város ostromába fogott. Antiochia ostroma a keresztes történelem egyik legkiemelkedőbb csatájaként vonult be a krónikákba. 1097 októberében kezdődött a kilenc hónapon át tartó ostrom, amely mindkét felet nagyon megviselte. A gigantikus erődöt alig pár száz arab próbálta védeni, de a mesteri falak segítségével még ez a maroknyi csapat is fel tudta tartóztatni a tízezres keresztes sereget. Bohemund végül 1098. június 3-án lefizetett egy Firúz nevű toronyőrt, aki valamikor keresztény volt, és csak így tudott betörni a városba. A felbőszült sereg mindenkit lemészárolt, akit a falakon belül talált.

Moszulból Kerboga bég vezetésével muszlim sereg érkezett a feldúlt város visszafoglalására. A kereszteseknek még nem volt idejük, hogy elfoglalják állásaikat az erődben, ezért Antiochia belvárosa Kerboga seregeinek megérkeztével hadszíntérré változott. Bohemundnak végül június 28-án végleg sikerült elfoglalnia Antiochiát.

Miután a harcok elültek, Bohemund úgy döntött, hogy nem fogad hűbéresküt I. Alexiosz bizánci császárnak, mivel az visszafordult seregeivel, amikor meghallotta, hogy a keresztény hadak először betörtek a várba. Helyette a győztes hadvezér felvette az „Antiochia fejedelme” címet, és ezzel megalapította az Antiochiai Fejedelemséget. Ezt az önállósodást Konstantinápoly nem nézte jó szemmel, és katonai nyomást akart gyakorolni Bohemundra, aki 1100-ban fogságba esett a Rúmi Szultanátus ellen vívott harcokban. Fogságában Tankréd galileai herceg lett a fejedelemség régense.

Az új uralkodó rendbeszedte Antiochia erődrendszerét, majd kiterjesztette a fejedelemség határait, méghozzá Bizánc kárára. Elfoglalta Tarszusz városát is. 1103-ban Bohemund kiszabadult fogságából, de meghagyta Tankréd régensi címét, és 1105-ben Itáliába utazott, hogy újabb seregeket hozzon fejedelemségébe. 1107-ben a mai Albánia területén Bohemund megtámadta Alexiosz birodalmát, de a Durazzónál elvesztett csata után kénytelen volt aláírni a devoli békét, amelyben esküt tett arra, hogy halála után a fejedelemség Bizánc vazallusállama lesz. Bohemund Aleppo ostromára vonult ezután, majd hamarosan szülőföldjére tért vissza, ahol 1111-ben meghalt.

Gustave Doré: Az antiochiai csata

Tankréd uralkodott a fejedelemség fölött, és nem egyezett bele a bizánci császár követeléseibe. Alexiosz nem csupán hűbérállamot akart létrehozni Antiochiából, hanem a birodalmához akarta csatolni. A Tripoliszi Őrgrófság és a Jeruzsálemi Királyság is Tankréd mellé állt, így Bizánc újra hoppon maradt, és Antiochia megőrizte függetlenségét. 1112-ben, Tankréd halála után II. Bohemund foglalta el Antiochia trónját. Az ifjú fejedelem helyett Salernói Roger uralkodott régensként, aki 1113-ban visszaverte a szeldzsukok támadását, majd a jeruzsálemi seregek ellen vívott harcban meghalt. Halála után 1119-ben Bohemund névleges uralma mellett II. Balduin jeruzsálemi király uralkodott a fejedelemségen. Ettől kezdve Antiochia a Jeruzsálemi Királyság vazallusállama lett. Először 1138-ban, majd véglegesen 1158-ban I. Mánuel császárnak sikerült hűbéresküt kifacsarni az antiochiai fejedelmekből. Ez azért következhetett be, mert 1144-ben elesett a fejedelemség nyugati szomszédja, az Edesszai Grófság, és a szeldzsuk seregek elfoglalták a fejedelemség keleti felét.

A birodalom befolyása 1180-ig, Mánuel császár haláláig maradt fenn. Ezek után Bizánc levette védő kezeit Antiochiáról, amely így egyre vonzóbb célponttá vált a szeldzsuk hadvezérek szemében. Csak az itáliai városállamok flottái védték meg a várost a pusztulástól, de a fejedelemség érezhetően hanyatlani kezdett. A további keresztes háborúkban már nem tudott fontos szerepet játszani, és hamarosan a szomszédos Kis-Örményországgal keveredett hatalmi vitába. 1254-ben ugyan sikerült elsimítani a két szomszédos állam ellentétét, amelyben Antiochia örmény vazallus állam lett, mégsem sikerült felvenni a harcot a hódítókkal. 1268. május 19-én Bajbarsz mameluk szultán foglalta el a várost és egész Észak-Szíriát.

Úgy tűnt, hogy a hajdani dicsőség a keresztes hadjáratok végére véglegesen elmúlt. A muszlim mameluk szultánok uralma alatt álló város a háborúk és ostromok után több évszázadon keresztül romos, elfeledett település lett. Pompás erődrendszere ugyan helyenként még állt, már nem tudta betölteni védelmi szerepét. A középkori történetírás legközelebb 1517-ben emlékezett meg róla, amikor a mamelukok ellen indított török hadjárat során az Oszmán Birodalomhoz csatolták. Ettől kezdve Antakya lett a neve. Az Orontész folyó lassan eliszaposodott, így az ötezres kis várost elvágta a Földközi-tengertől, amely még éltette a megmaradt szerény kereskedelmet. A történelmi mélypontból mind a mai napig nem tudott kilábalni Antiochia, bár a jelen sokkal biztatóbb, mint az elmúlt nyolcszáz év.

Mindezek mellett az antiochiai szellemi élet a kereszténység megjelenésekor bontakozott ki igazán. A 3. század végén létrejött ókeresztény teológiai irányzatot antiochiai iskolának nevezték el. A 4. századra elnyomta a vetélytárs alexandriai iskola tanításait. Az egyiptomiak szerint a Bibliát allegorikusan kell értelmezni. Ezzel szemben az antiochiai iskola hívei úgy vélték, hogy a Szentírást szó szerint kell magyarázni és hirdetni. A teológiai vitába hamarosan a római pápa is bekapcsolódott. Az antiochiai iskola egyre inkább az egyházi kiközösítés felé haladt, így külön vallási közösséget hoztak létre. Ekkor fejlődött ki a nesztorianizmus. Az antiochiai iskola legjelesebb képviselője közé tartozott Aranyszájú Szent János, Lucianus és Tarszoszi Theodorosz is.

A kereszténység egyik ősi bölcsője valamikor a legfontosabb vallási központ volt. Az antiochiai egyházmegye története igen bonyolult szálakon vonul végig a történelem során. A keresztény egyházak tagolódása és története irányította az antiochiai pátriárka személyének változásait és hovatartozását.

A 4. századra kialakult egyházi hierarchia alapján az antiochiai püspök volt a Közel-Kelet legnagyobb hatalmú egyházi vezetője. Joghatósága kiterjedt a mai Törökország keleti részére, Libanonra, Izraelre, Szíriára, Jordániára, Irakra, Iránra és Palesztinára. Ebben az időben a legnépesebb keresztény közösség lelki vezetője volt. Miután az antiochiai egyházat hagyományosan Szent Pétertől eredeztették, Antiochia püspökei abszolút primátust harcoltak ki maguknak a keresztény szervezeten belül. Antiochia pátriárkája ekkor megelőzte rangban a jeruzsálemit, az alexandriait és a rómait is . Az antiochiai egyház tagozódása és mai szerteágazó alakjának létrejötte 451-ben kezdődött el. A Khalkédóni zsinat határozatainak következtében az egységes keresztény egyház először vált szét. Az egyetemes zsinat tételeit elutasító közösségek létrehozták az ókeresztény keleti egyházakat, amelyek jórészt monofizita tanokra épülnek. A kereszténység ezen ága mind a mai napig fennáll. Az antiochiai egyház vezetésében a zsinat egy ideig nem okozott törést. Majd 544-ben a monofiziták és az ortodox keresztények nem tudtak megegyezni az egységes pátriárka személyében, ezért ekkor ketté bomlott az antiochiai pátriárka hivatala. A monofizita ágból alakult ki a Szír Ortodox Egyház, az ortodox ágból pedig az antiochiai ortodox egyház, mindkettő vezetője ma is viseli az Antiochia pátriárkája címet.

638-ban arab seregek foglalták el a várost. Az iszlám térhódítása elmosta az antiochiai egyház hatalmát, sőt a keresztény vezetők jó időre elmenekültek a városból. A khalkedóni zsinat után a főként szír és perzsa monofiziták nem nézték jó szemmel a zsinat határozataihoz hű keresztényeket. A többségében monofizita városból sok szerzetes menekült el, míg mások a városban maradtak, és tűrték a monofiziták csúfolódásait. Az előbbiek remeteségbe vonultak. Továbbra is a pápát ismerték el vezetőjüknek, de az iszlám hódítás után teljesen magukra maradtak, ezért 685-ben megalakították a maronita egyházat. A maroniták mindvégig elismerték Róma primátusát, és vezetőjük felvette az Antiochia pátriárkája címet. ... Csak 1724-ben alakult meg hivatalosan a melkita bizánci katolikus egyház, amelynek központja Antiochia maradt, és annak élére kinevezték immár a negyedik pátriárkát.

A maroniták távol éltek a várostól, de a szír szertartást végezték, ráadásul később más tanok is beépültek hitükbe és szokásaikba. A városban maradt melkiták a bizánci rítusú szertartást végezték, ezért a városban évszázadok múltán megalakult egy újabb egyház: 1663-ban a szír katolikus egyház, amely 1781-ben lépett unióra Rómával. ... Az utolsó latin pátriárka 1953-ban halt meg, és a címet 1964-ben szüntették meg hivatalosan. Ezek után ma hivatalosan öt antiochiai pátriárka létezik. Ők a következők:

• Őszentsége Mor I. Ignatius Zakka, Antiochia és az egész Kelet pátriárkája, a szír ortodox egyház feje. Az ókeleti keresztény egyházakhoz tartozó pátriárka székhelye Damaszkuszban van.
Őüdvössége IV. Ignatius Hazim, Antiochia és az egész Kelet pátriárkája. Ignatius az antiochiai ortodox egyház feje, tehát az ortodox kereszténység egyik legfőbb pátriárkája. Székhelye Damaszkusz.
• Őüdvössége VIII. Ignace Pierre, Antiochia és az egész Szír Kelet pátriárkája. A szír katolikus egyház vezetője, aki a római pápát ismeri el feljebbvalójának, de az antiochiai liturgiát és szertartásrendet használják. Bejrútban van a székhelye.
• Őüdvössége Béchara Boutros Raï bíboros, Antiochia és az egész Maronita Kelet pátriárkája. A maronita egyház feje, aki szintén Ferenc pápát ismeri el az egyház fejének, de az antiochiai liturgiát és szertartásrendet használja. Székhelye a libanoni Bkerkében van.
• Őüdvössége III. Laham György, Antiochia és az egész Kelet, valamint Alexandria, Jeruzsálem görög melkitáinak pátriárkája. A melkita bizánci katolikus egyház feje, aki feljebbvalójának Rómát ismeri el, de a bizánci rítust használják. Székhelye Damaszkuszban van.

A valamikor hatalmas város helyén ma Antakya városa áll, amely a török Hatay tartomány székhelyeként újra egyre jelentősebb központtá válik. A 2000 évi népszámlálás alapján 144 910-en lakják ma a várost

Jeruzsálem , Az egyike a a világ legrégebbi városának , , több mint 5000 éves múltra tekint vissza .  Eredete ie 3000 körülre nyúlik vissza , az első település a közelben Gihon tavasz . A várost először egyiptomi nyelven említik Kivégzési szövegek i.e. 2000 körül „Rusalimum“ néven.  Az ie 17. századra Jeruzsálem megerősített várossá fejlődött Kánaáni vízrendszerét védő masszív falakkal. A során Késő bronzkor Jeruzsálem vazallusa lett Ókori Egyiptom, amint azt a Amarna levelekben található .

Végig hosszú története során , Jeruzsálemet legalább kétszer elpusztították, 23-szor ostromolták , 44-szer elfoglalták és visszafoglalták , 52-szer támadták . Jelenleg Jeruzsálem státusza továbbra is az egyik alapvető kérdés a Izraeli–palesztin konfliktust illetően . Az 1948-as arab–izraeli háború,  során Nyugat-Jeruzsálem a területe Izraelhez került miközben , Kelet-Jeruzsálemet , beleértve az Óvárost is, elfoglalták az arabok és hozzácsatolták Jordániához . Izrael 1967-ben elfoglalta Kelet-Jeruzsálemet Jordániától Hatnapos háború során és utána hozzácsatolta a város önkormányzatához , a további környező területekkel együtt. A nemzetközi közösség elutasítja az annektálást, illegálisnak tekinti , és Kelet-Jeruzsálemet Izrael által megszállt palesztin területnek tartja .

Shalim vagy Shalem volt az alkonyat istenének neve a Kánaáni vallásban , akinek a neve ugyanazon a gyökön alapul SLM amelyből a héber „béke“ szó származik (Shalom > héber, a rokon >arab Szálem)

A befejezés -ayim jelzi a kettősséget , így annak a felvetésnek ad okot , hogy a név Yerushalayim arra utal , hogy a város kezdetben két dombon ült. A város jelentősége nőtt a Izraelita korszakban , amely ie. 1000 körül kezdődött , amikor  Dávid elfoglalta Jeruzsálemet , és fővárosává tette Izrael Egyesült Királyságának . Ie 63-ban Jeruzsálemet elfoglalták a rómaiak  Pompeius  által és  a Római Köztársaság uralma alá vonták .

A kereszténység szempontjából Jeruzsálem , Krisztus születésétől kezdve érdekes , vagyis miután Gábriel megjelenik József számára , vagy ezt megelőzően Zakariásnak . A továbbiakban : 

- https://gasztropusztitas.blogspot.com/2024/07/az-igazsag-reszletekben-lakozik-i.html

  https://gasztropusztitas.blogspot.com/2024/11/aktualizalas-summa-summarum-xl.html

https://gasztropusztitas.blogspot.com/2024/11/aktualizalas-summa-summarum-xl_11.html

https://draft.blogger.com/blog/post/edit/2890656179765200113/5547723752219140933?hl=hu

https://gasztropusztitas.blogspot.com/2024/11/aktualizalas-summa-summarum-xl_25.html

https://gasztropusztitas.blogspot.com/2024/11/aktualizalas-summa-summarum-xl_27.html

https://gasztropusztitas.blogspot.com/2024/11/aktualizalas-summa-summarum-xl_29.html

A Jeruzsálemi Királyság

A Jeruzsálemi Királyság egy történelmi keresztes állam volt, amely 1099-től 1291-ig állt fenn, és jelentős szerepet játszott a keresztes hadjáratok és a kereszténység történetében.

A Jeruzsálemi Királyságot a sikeres első keresztes hadjárat után alapították 1099. július 15-én, amikor a keresztes lovagok elfoglalták Jeruzsálemet. A királyságot Bouillon Gottfried vezetésével hozták létre, és a következő kétszáz évben a térség vezető keresztény hatalmának számított.

A királyság vazallus államai voltak: az Antiochiai Fejedelemség, a Tripoliszi Grófság, az Edesszai Grófság. Az állam területén a nyugati (frank) típusú feudalizmust honosították meg. Fővárosa 1099-1187 között Jeruzsálem, 1187-1291 között Akkón volt. 1187-től 1229-ig és 1244-től a királyság megszűntéig Jeruzsálem a szaracénok kezében volt.

II. András 1217/18-as szentföldi hadjárata után vette fel a Jeruzsálem királya címet mint II. Balduin ükunokája, melyet 1918-ig minden magyar király viselt őutána.

Jeruzsálem igen gazdag történelmében vannak olyan epizódok amelyikek nem igazán közismertek , vagy nem beszélnek róla pl. : 

1. A Bar-Kochba szabadságharc leverésétől a bizánci korig (Kr.u. 135-395) 

Bár Jeruzsálemet Titusz seregei rombolták le, a város, valamint a zsidó nép sorsa a Bar-Kochba szabadságharc leverésével pecsételődött meg évszázadokra, sőt közel kétezer évre. A zsidók többsége elhagyta a Szentföldet. Ezzel kezdetét vette a nagy szétszóratás, az államnélküliség, a hazátlanság, a gálút hosszú, sok szenvedéssel teljes ideje.Hadrianus császár (Kr.u. 117-138) elhatározta, hogy Jeruzsálemnek még az emlékét is eltörli. Hadrianus Jeruzsálem helyén római kolóniát építtetett, amit családi nevéről (Aelius) és a rómaiak hatalmát jelképező Jupiter Capitoliumról Colonia Aelia Capitolina nak nevezett el. A császár meg akart szabadulni a keresztyén emlékektől is. A Golgota és a Szent sír közötti egyenetlen sziklás talajt feltölttette, fallal körülvétette, ligetesíttette, s templomot építtetett Jupiter és Vénusz tiszteletére. A császár halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a zsidóknak, hogy belépjenek a városba. Ez Jeruzsálem történetének legtragikusabb s legreménytelenebb ideje.

A keresztyénség terjedése és megerősödése azonban jelentős változást hozott. Nagy Konstantin Kr.u. 313-ban (milánói ediktum) a keresztyén hitet elismert vallásnak, majd Aelia Capitolinát a keresztyének szent helyének nyilvánította. A várost újra Jeruzsálemnek nevezték, bár használták az Aelia Capitolina, vagy röviden az Aelia elnevezés még egyházi körökben is.

Nagy Konstantin 328-ban elrendelte a jeruzsálemi pogány szentélyek lebontását, sőt még a bálványok és démonok által megfertőzött földet is elhordatta. Leástak egészen a régi terepszintig, s ennek során felfedezték a régi szent helyeket. A szent helyek fölé a császár bazilikát építtetett. A bazilika ünnepélyes felszentelése 335. szeptember 14-én volt. Az ünnepségen Nagy Konstantin is megjelent. Ezt követően ez a bazilika volt a keresztyén kultusz szentföldi központja csaknem háromszáz éven át. A császár édesanyja, Helena (Szent Ilona) is buzgó keresztyén volt, s jóvoltukból más templomok is épültek. A pogány Aelia Capitolina ból keresztyén Jeruzsálem lett. Nagy Konstanitin a zsidóknak is megengedte, hogy letelepedjenek a szent városban.

Jeruzsálem keresztyén arculatúvá formálását rövid időre megszakította Julianus császár uralkodása (361-363). Julianust nagyon szigorú keresztyén nevelésben részesítették. Ő maga azonban lélekben sohasem volt keresztyén. Amikor egyeduralkodó lett (361), élesen szembefordult a keresztyénséggel. Ebben nyilván szerepet játszott az is, hogy atyját és idősebb testvéreit a "keresztyén- császári ház mészároltatta le, s bőven látott az udvarban és környezetében példát arra, hogy mi minden meghúzódhat a keresztyénség álarca alatt. Julianus helyre akarta állítani a régi pogány istenek tiszteletét. A lerombolt pogány templomokat újjáépíttette. Részint, mert ebből az elgondolásból logikusan következett, részint a keresztyének bosszantására és Jézus szavai (Máté 24:2) megcáfolására elhatározta a jeruzsálemi "harmadik templom vagy szentély- felépítését. Tervét azonban nem valósíthatta meg. Az épülő templom valószínűleg földrengés következtében összeomlott, s a perzsák elleni hadjáratban ő maga is hamarosan elesett (363). A Julianust követő császárok visszatértek elődeik politikájához. Jeruzsálem ismét a keresztyénség szent helye, ami alapvetően meghatározza arculatát és történetét. Nagy Theodosius halála után a római birodalom kétfelé szakadt. Palesztina s vele Jeruzsálem a Keletrómai Birodalomhoz tartozott, s ezzel elkezdődött Jeruzsálem történetének egy új szakasza.

2. A bizánci korszak (395-638)

A bizánci uralkodók nagy figyelmet szenteltek Jeruzsálemnek. A császár bőkezű támogatása, a megváltás nagy eseményének színhelye, a szent helyek és ereklyék vonzották a tehetős, kegyes családokat. Sokan nem csak elzarándokoltak Jeruzsálembe, hanem le is telepedtek a szent városban. 444 és 460 között II. Theodosius felesége, Eudoxia császárné is Jeruzsálemben élt. Számos templom, kolostor, zárda, kórház és zarándokszállás épült. Justinianus császár (527-565) uralkodása idején épült a templom téren a Mária templom. Nagy Konstantin templomot építtetett a Szent sír fölé. A gótok elől Itáliából is sokan menekültek Jeruzsálembe. Jeruzsálem gazdag keresztyén város lett. Sok díszes palota és előkelő ház jelzi jólétét és biztonságát. II. Theodosius császár 491-ben patriarchátus rangra emelte. Jeruzsálem jelentőségét azonban egyre inkább háttérbe szorította Róma. Jeruzsálem püspöke már a niceai zsinat (325) felsorolásában csak a negyedik helyet kapja.

3. Az arab uralom kora (638-1099)

A "keresztyén Jeruzsálem"- egén már a VII. század elején viharfelhők gyülekeznek. A perzsák 614-ben elfoglalták Jeruzsálemet. A keresztyén templomokat és szent helyeket lerombolták és igen sok keresztyént lemészároltak. A perzsa uralom azonban csak hét évig tartott. Hérakleiosz bizánci császárnak (610-641) 621-ben sikerült visszafoglalni Jeruzsálemet. Ekkor viszont a keresztyének álltak kegyetlen bosszút a zsidókon, mivel a perzsák oldalán sok zsidó is harcolt.

Az elgyengült keletrómai császárság azonban nem tudott sokáig ellenállni a győzelmesen előrenyomuló iszlámnak. Omar kalifa 637-ben elfoglalta Jeruzsálemet. A keresztyéneknek engedélyezte vallásuk szabad gyakorlását, a zsidóknak viszont megtiltotta, hogy letelepedjenek a szent városban. Jeruzsálem ismét új arcot ölt: a keresztyén Jeruzsálemből iszlám Jeruzsálem lesz .

Az Omajjáda kalifák székhelye Damaszkusz volt, de különös figyelmet szenteltek Jeruzsálemnek, mind vallási, mind politikai okokból.

A Templom hegynek a muzulmánok hitében is fontos szerepe van. A Korán 17. szúrájában olvasható Mohammed csodálatos "éjszakai utazása-. Eszerint Mohammed, felesége (Khadídzsa) és nagybátyja (Abú Tálib) halála után 620-ban Gábriel angyal kíséretében egy Boráq nevű fehér lovon Jeruzsálembe megy. A Templom téren lévő szent sziklából (Mórija sziklája vagy Ábrahám sziklája, amelyen Ábrahám kész volt feláldozni fiát, Izsákot) emelkedett fel Mohammed a hét égbe (ahol találkozott többek között Ádámmal, Jézussal, Mózessel és Ábrahámmal), hogy küldetésében megerősödve térjen vissza Mekkába. E szikla fölé építtette Abd el Malik (685-705) a Sziklamecsetet. A Sziklamecset építését 687-ben kezdték el, és 691 ben fejezték be. Ezt követően Abd el Malik fia, I. Valíd (705-715) a Justinianus által építtetett Mária templomot átalakíttatta mecsetté, ez az el Aqszá mecset. Ezzel Jeruzsálem Mekka és Medína után az iszlám harmadik legszentebb helye lett.

Abd el-Malik kalifát azonban nyilvánvalóan politikai megfontolások is vezették a Sziklamecset építésében, s ezzel Jeruzsálem jelentőségének növelésében. Attól félt ugyanis, hogy a kötelező mekkai zarándoklatok alkalmával nagy ellenfele, Abd Alláh ibn Zubejr visszaél helyzetével, s a Mekkába és Medínába zarándokló szíriaiakat arra fogja kényszeríteni, hogy hűségesküt tegyenek neki. Ennek a veszélynek az elhárítására jó lehetőséget nyújtott a "helyettesítő zarándoklat- tana. Ennek alapján elrendelte, hogy a kötelező "körülfutás- a jeruzsálemi szent helyen is elvégezhető, s azonos értékű a Kába körül való "körülfutással-, amit Mohammed előírt. Ezek szerint a zarándoklatot három mecsetben lehetett elvégezni: a mekkai, a medínai és a jeruzsálemi mecsetben. Később mindezt kiegészítik azzal, hogy "egy ima a jeruzsálemi Bejt el Maqdiszban többet ér, mint ezer ima más helyen-. Így lett Jeruzsálem a muzulmánok számára még Mekkánál és Medínánál is fontosabb, de legalábbis a harmadik legtiszteltebb város el-Qudsz, a Szent s ezzel minden muszlim öröksége.

A muzulmánok általában türelmesek voltak mind a zsidók, mind a keresztyének iránt, illetve lenézték mind a két vallást. Valószínű, hogy a zsidók és keresztyének egyforma megvetése fejeződött ki abban, amikor Hárún ar Rasíd bagdadi kalifa (763-809), az Abbászida dinasztia (750-1258) neves uralkodója a zsidókat és keresztyéneket egyaránt megkülönböztető jel viselésére kötelezte. A különbség csupán annyi volt, hogy a zsidóknak sárga, a keresztyéneknek pedig kék jelet kellett viselniük.

A muzulmán uralkodók általában nem akadályozták a keresztyén zarándoklatokat. Amikor Szíria és Palesztina az egyiptomi Fátimidák uralma alá került, kezdetben, al Azíz uralkodása alatt jólét és biztonság köszöntött Jeruzsálem lakóira, mind zsidókra, mind keresztyénekre. De al Azíz fiának és utódjának, al Hákimnak (996-1021) az idején a helyzet gyökeresen megváltozott. Al Hákim megtiltotta a zarándoklatokat, üldözte mind a zsidókat, mind a keresztyéneket. Elkobozta a kolostorok vagyonát, felgyújttatta a templomokat, A Szentsír bazilika is rommá lett. Al Hákim intézkedései és kegyetlenkedései váltották ki a keresztes hadjáratokat.

4. A jeruzsálemi keresztyén királyság kora (1099-1250)

A keresztesek az első keresztes hadjárat során 1099 ben foglalták el Jeruzsálemet s megalakították a Jeruzsálemi Királyság-ot. Első uralkodója Bouillon Gottfried volt. Legnagyobb kiterjedése idején a jeruzsálemi királysághoz tartozott Libanon és Palesztina, egészen a Vörös tengerig. A keresztesek igyekeztek ismét keresztyén arculatúvá tenni Jeruzsálemet: templomokat, palotákat, zarándokházakat építettek. A keresztyén királyság valójában csak a nevében volt keresztyén. A keresztesek uralma mérhetetlen szenvedést zúdított Jeruzsálem és Palesztina zsidó lakosságára. A keresztesek Jeruzsálem zsidó lakosságát a város elfoglalásakor beterelték a zsinagógába és elevenen megégették őket. Palesztinában még a Bar Kochba szabadságharc leverése után is jelentős zsidó lakosság maradt. A keresztesek csaknem minden zsidót kiirtottak. Jeruzsálem és Palesztina zsidó lakosainak a könny, a vér, a mártíromság ideje volt ez a korszak

5. A mamelukok kora (1187-/1250/-1517)

A jeruzsálemi (keresztyén) királyság nem volt hosszú életű: 1187 őszén az egyiptomi Szaladin (Szaláh ed Dín al Ejjúbíj; 1138-1193) Hittínnél legyőzte a kereszteseket, s még ugyanabban az évben elfoglalta Jeruzsálemet is. Zavaros, bizonytalan, háborús idők következtek. Az egész XIII. században Jeruzsálem hol a keresztesek, hol a muzulmánok kezén volt. Végül az egyiptomi mamelukok ragadták magukhoz a hatalmat (1250), s Jeruzsálem két és fél évszázadon át az ő uralmuk alatt volt.

Ebben az időben, tehát a XIII. századtól újra megkezdődött a zsidók letelepedése Jeruzsálemben, de Palesztina különböző részein is. 1267-ben Móse ben Nahman rabbi (RaMBaN, Nachmanidész), aki Spanyolországból érkezett a Szentföldre, felépíttette az Óváros első zsinagógáját, a Ramban zsinagógát. 1488-ban Egyiptomból, 1492-ben pedig Spanyolországból érkeztek jelentős számban zsidók Jeruzsálembe. Ezek a zsidó bevándorlók az ősi cionizmus hordozói, a palesztinai zsidó jogfolytonosság letéteményesei és zsengéi voltak.

6. Az oszmán török uralom kora (1517-1917)

1517-ben az oszmán törökök foglalták el Jeruzsálemet, s néhány év kivételével (1831-1840 Egyiptom) 400 éven át ők birtokolták (1917-ig). Nagy Szulejmán szultán falakkal vetette körül a várost (1536-1539). A mai falak ezeknek a maradványai. 1840 után a város elkezdett terjeszkedni a falakon túl északra, nyugatra és délre. A világ érdeklődése ismét felébredt Jeruzsálem iránt: zarándokok, turisták, missziói és ökumenikus törekvések célpontja lett.

Az oszmán török uralom idején nem volt könnyű az alattvalók élete. A sokféle szolgáltatás és illeték szinte elhordozhatatlan terhet jelentett. A nem muzulmán vallásúak sorsa még nehezebb volt: fejadót, türelmi adót vetettek ki rájuk, külön törvények szabályozták a zsidó és keresztyén templomok, épületek és birtokok használatát, bérlését, sőt a templomok és épületek javítását is. A templomok, sírok, emlékhelyek engedélyeztetése rengeteg pénzbe és ajándékba került, hiszen az okmányoknak hosszú utat kellett bejárni, míg az utolsó pecsétet is rájuk ütötték. Néhány év után pedig rendszerint meg kellett újítani az engedélyeket.

Sajátos vonása a hosszú arab és oszmán török uralomnak, hogy nem veszett ki a hódítók tudatából egészen, hogy Palesztina a zsidóság hazája, Jeruzsélem pedig a legszentebb helyük, mert Allah nekik adta ezt a földet. A Korán így szól erről: "És Izrael fiainak alkalmas helyet jelöltünk ki és jó dolgokkal láttuk el őket.- (10. szúra:93) "Ó népem! Lépjetek le a Szent Földre, amit Allah nektek rendelt.- (5:21) A XII. század fordulóján a híres Korán magyarázó és nyelvtudós Az Zamakhsarí (1075-1144) még meggyőződéssel vallotta, hogy Palesztina és Jeruzsálem jog szerint a zsidóké: "Isten nektek adta ezt a földet: Az Úr megígérte és megesküdött, s felírta a táblákra, hogy ez a ti földetek-. 1861 ből is van egy történet, ami szintén erről a tudatról tanúskodik. Ezt Ernetti Pierotti jegyezte fel, aki éveken át a jeruzsálemi pasa főépítésze volt. A történet szerint egy trónváltozás alkalmával Jeruzsálem kulcsait a zsidóknak adták át, annak jeleként, hogy ők az ország jog szerinti birtokosai. Pierotti a kulcsátadási szertartáshoz hozzáfűzi: "Mindnyájan tudjuk s ennek az arabok is tudatában vannak , hogy Isten ezt mondta Ábrahámnak: A te magodnak adom ezt a földet, s ezt az ígéretet többször is megismételte neki, valamint Izsáknak és Jákobnak is. A mohamedánok ezt tökéletesen hiszik.- Mindezt azért szükséges emlékezetbe idézni. mert az oszmán török uralom utolsó századától egészen napjainkig, sőt az emberileg beláthatatlan jövőben is ez a kérdés határozza meg alapvetően Jeruzsálem történetét. A továbbiak megértése érdekében nézzük meg röviden, milyen eszmék és erők mozgatják, határozzák meg Jeruzsálem történetét!

A XIX. század második fele a térséget illetően három nagy eszme fellángolásának az ideje. Ez a három eszme: a cionizmus, a pániszlámizmus és a pánarabizmus.

A cionizmusnak mély, bibliai gyökerei vannak. Mind a vallási, mind a szekuláris vagy politikai cionizmus ezekből a gyökerekből táplálkozik függetlenül attól, hogy ez mennyire tudatos mert Isten akarata, terve, célja rejtőzik mögötte. Cjjonnak (Sionnak) eredetileg Jeruzsálem délkeleti dombját nevezték. Ezen volt a jebúsziak sziklavára, amit Dávid foglalt el. Közelében épült fel a Templom. Így lett Cijjon az egész Jeruzsálem, sőt Izrael hazájának a szimbóluma. A cionizmus célkitűzése az, hogy a zsidóság térjen vissza a szűkebb (Jeruzsálem) és tágabb (Palesztina) értelemben vett Cijjonra. A cionizmus alapja Isten ígérete, hogy szétszórt népét összegyűjti az ígéret földjén (5 Móz 30:1-6; v.ö. 3 Móz 26:14 26). A visszatérés gondolata és vágya a szétszóratás pillanatától él a zsidóság szívében. A történelem során mindig tértek haza zsidók a Szentföldre. A XIX. század második felétől részben a fokozódó antiszemitizmus és az ismétlődő zsidóüldözések, az oroszországi pogromok következtében (1821; 1859; 1871; 1881; 1882; 1883;1903) fölerősödtek a cionista törekvések. A hazatérők száma egyre növekedett. 1854-ben létrehozták az első zsidó kórházat Jeruzsálemben. 1855-ben Sir Moses Montefiore lerakta az első zsidó település alapjait az Óvároson kívül. (Ez a hely szélmalmáról ma is közismert.) Az Észak Afrikából hazatérő zsidók 1868-ban a Dávid király és az Agron utca sarkán felépítették a Makhana Israelt. 1875-ben létrejön a második zsidó település az Óvároson kívül, a Mea Shearim. (A Mea Shearim név Izsák "százszoros- aratására utal (1Móz 26:12), de jelent "száz kaput- is.) 1896-ban megjelent Theodor Herzl történetteremtő könyve: "A zsidó állam- (Der Judenstaat). 1897-ben megvolt az első cionista kongresszus Bázelban. A kongresszus határozottan kimondja, hogy a zsidóságnak hazára, otthonra van szüksége, s ez az otthon csak az atyák földje lehet, a hazatérés a Sionra a Tóra parancsa.

A pániszlámizmus gondolata a török szultánoktól indult ki, akik elkezdték minden muzulmánok kalifájának és uralkodójának nevezni és neveztetni magukat. Lényegében tehát a pániszlám mozgalom a török nagyhatalmi törekvések szolgálatában állt. Az arab értelmiségiek az "eltörökösítéssel- szemben létrehozták a pánarab mozgalmat 1880-ban, ami az arabul beszélő népek föderációját tűzte ki célul.

A három eszmének volt egy közös vonása: mindegyik igényt tartott Palesztinára s mindegyiknek különösem szent hely volt Jeruzsálem. Nyilvánvaló, hogy az érdekeknek ez az egybeesése nagy veszély rejtett magában.

A XIX. századtól a nagyhatalmak is egyre inkább érdeklődtek Palesztina s a szent város, Jeruzsálem iránt. Európa keresztyén országai a török szultán mellé álltak az egyiptomi Ibrahim pasával szemben. A szultán több kedvezmény és lehetőség nyújtásával hálálta meg a támogatást, aminek következtében templomok, iskolák, kórházak és árvaházak épültek. A pápa visszaállította az 1099-ben alapított, majd 1291-ben megszüntetett latin patriarchátust. 1845-ben angol porosz püspökség jött létre. 1873-ban a német templomosok alapítottak kolóniát. 1881-ben egy amerikai svéd vallási közösség tagjai létrehozták az amerikai kolóniát a Damaszkuszi kaputól északra.

Először Anglia nyitott konzulátust Jeruzsálemben, 1838-ban. A német császárság Jaffában már 1763-ban alkonzulátust létesített. 1859-től 1914. szeptember 30-ig osztrák magyar postahivatal működött Jeruzsálemben, ami jelzi, hogy sok osztrák magyar állampolgár és számos e térségből jött zsidó élt Jeruzsálemben.

A megélénkülő politikai érdeklődést jelzik az uralkodók szentföldi zarándoklatai és jeruzsálemi látogatásai is. 1898 őszén törökországi útja során II. Vilmos német császár feleségével együtt ellátogatott a Szentföldre is. A vallási érzelmek mellett nyilvánvaló a látogatás politikai háttere is. "Az új Palesztina- már a császár elindulása előtt méltatja a németek érdemeit: "A kultúrát Palesztinában a német missziós telepek honosították meg, s oly rohamosan terjesztették a civilizációt, hogy ma már rendes iskolák vannak, amelyekben a német szellem diadalát hirdetik, arab és német nyelven. Kétségtelen, hogy a német császár mostani utazása csak fokozni fogja a német missziók eddigi hódításait.- (Rapcsányi László: Jeruzsálem Budapest, 1984., 207. lap). A tét a latin szertartású keleti keresztyének protektorátusa volt, azaz: kinek a joga védeni ezeket a keresztyéneket. A franciák maguknak követelték ezt a jogot. II. Vilmos császár a Szentföldre lépve rögtön elvágta a vitát. Biztosította a Szentföldön élő katolikus alattvalóit császári védelméről. Ezzel a protektorátus kérdése eldőlt, a mögötte lévő kérdés azonban csak kiéleződött. II. Vilmos császár természetesen Jeruzsálembe is ellátogatott. A törökök, annak érdekében, hogy császári őfelsége méltóan vonulhasson be a szent városba, a Jaffai kapu mellett kibontották a falat. Ez a "császári kapu- ma is megvan, teherautók is áthaladhatnak rajta. Ferenc József (1869), Rudolf trónörökös (1881) és Ferenc Ferdinánd főherceg (1885) is járt Jeruzsálemben. A Monarchia súlya azonban olyan jelentéktelen volt ebben a térségben, hogy ezek a látogatások nem keltettek aggodalmat a keleti érdekeikre érzékeny hatalmak köreiben. Mindezek az események jelzik, hogy a XIX. század végén egyre jobban sűrűsödtek és éleződtek a kérdések Palesztina és Jeruzsálem körül.

7. Az angol mandátum korszaka (1917-1948)

Az első világháború jelentős változást hozott Palesztina, s ezzel Jeruzsálem történetében. Törökország a központi hatalmak oldalán lépett be a háborúba, így az antant hatalmakkal, közelebbről az angol haderővel találta szemben magát a Közel Keleten. A törökök nem tudtak ellenállni a Mezopotámia felől előrenyomuló angol seregeknek. Az angolok 1917. december 11-én, Allenby tábornok vezetésével bevonultak Jeruzsálembe. Palesztinában ezzel véget ért a négyszáz évig tartó oszmán török uralom. Mivel Nagy Britannia a törökök legyőzése után "birtokon belül- volt Palesztinában, 1920-ban a san remói konferencia, majd 1922-ben a Népszövetség Brit mandátumnak nyilvánította Palesztinát. 1920. július 1-től Jeruzsálem a brit főmegbízott székhelye lett.

A Népszövetség Nagy Britannia feladatává tette a zsidók bevándorlásának a megkönnyítését. Nagy Britannia ennek a kötelezettségnek nem tett eleget. A kérdés gyökerei oda nyúlnak vissza, hogy az első világháború idején az angolok Palesztinát mind a zsidóknak, mind az araboknak odaígérték. Világosan azonban nem mondták ki, hogy mit jelent az ígéretük. Mind a zsidók, mind az arabok úgy értelmezhették az angolok ígéretét, ahogyan akarták. A zsidóknak tett ígéret dokumentuma az úgynevezett Balfour nyilatkozat, amit a brit kormány 1917. november 2-án hozott nyilvánosságra, nem sokkal Jeruzsálem elfoglalása előtt. A nyilatkozat Arthur J. Balfour brit külügyminiszterről kapta nevét, aki Lionel W. Rotschild bárónak küldött levelében a következőket írta: "Őfelsége kormánya jóakarattal szemléli egy nemzeti otthon megteremtését a zsidó nép számára Palesztinában, s megteszi a legnagyobb erőfeszítéseket, hogy megkönnyítse ennek a célnak az elérését, aminek során magától értetődően semmi olyat nem szabad tenni, ami a fennálló palesztinai nemzsidó közösségek polgári és vallási jogait, vagy valamely más országban élő zsidók állampolgári jogállását megcsorbítaná."

Palesztina első felosztási terve amit Churchill, akkori gyarmatügyi miniszterként készített a Balfour nyilatkozat és a Népszövetség határozata szellemében született 1922 ben. Ez a felosztási terv "zsidó nemzeti otthonnak- a Jordántól nyugatra eső területet (Kánaán földjét), a palesztin nemzeti állam területét pedig a Jordántól keletre (Transzjordánia) jelölte ki. Kétségtelen, hogy Palesztina felosztásának ez volt a legegyszerűbb, legreálisabb terve, ami megfelelt a Fejszal Weizmann megállapodásnak, amit nevezettek 1919. január 3-án írtak alá Londonban. A megállapodás szerint a cionista mozgalom támogatja az arab követeléseket a párizsi konferencián, és minden lehetséges segítséget megad az arab országok gazdasági fejlődéséhez. E feltételek mellett az arabok nem támasztanak igényt arra, hogy Palesztina a jövőben arab állam része legyen, és egyetértenek a zsidó nemzeti otthon létrehozásával. Ez a felosztási terv azonban hamar lekerült az asztalról. Az angolok ugyanis az arabokra szándékozták építeni távlati közel keleti politikájukat. Amikor aztán az arabok kezdtek nyugtalankodni a fokozódó zsidó bevándorlás és Jeruzsálem sorsa miatt, az illetékes angol szervek a Népszövetség határozatával ellentétben egymás után hozták meg a zsidók bevándorlását korlátozó rendeleteket. Az 1939 ben kiadott "Fehér könyv- éppen akkor korlátozta a legdrasztikusabban a zsidók bevándorlását, amikor ezzel a biztos halál előli menekülés útját zárták el.

A második világháború befejeződésével felgyorsultak az események. A palesztina kédés az ENSZ közgyűlése elé került, amely külön bizottságot nevezett ki a kérdés tanulmányozására. A bizottság javaslata szerint Palesztinát csak a Jordántól nyugatra eső területet értve alatta három zsidó és három arab egységre osztották, amiket keskeny folyosók kötöttek össze egymással. A zsidóknak szánták Kelet Galileát a Bétseán és a Jezréel síksággal, a tengerparti sáv középső részét és az egész Negevet. Palesztina többi részét az araboknak ítélték. A terv szerint Jeruzsálem nemzetközi státust kapott volna.

A felosztási terv 1947. november 29 én került az ENSZ közgyűlése elé. A közgyűlés a javaslatot s ezzel egy zsidó és egy arab állam létrehozását Palesztinában a szükséges kétharmados többséggel megszavazta. Ezek után a brit kormány bejelentette, hogy mandátumát 1948. május 15-től megszűntnek tekinti. 1948. május 14-én az utolsó brit katona is elhagyta Palesztinát. Ezzel véget ért a brit mandátum korszaka.

8. Izrael megalakulásától (1948. május 14-től) napjainkig

Ugyanazon a napon, amelyen az utolsó angol katona is elhagyta Palesztinát, tehát a zsidó időszámítás szerinti 5708. esztendő Ijjár havának 5. napján, sabbat előestéjén, azaz 1948. május 14-én megtörtént Izrael állam kikiáltása. Izrael a Függetlenségi Nyilatkozatban békejobbot nyújtott mind az Izraelben élő araboknak, mind a szomszédos államoknak. A békejobbot az arabok nem fogadták el. Már május 15-én hat arab állam (Szíria, Libanon, Jordánia, Irak, Szaúd Arábia és Egyiptom) megtámadta Izraelt. Ezzel elkezdődött Izrael élet halál harca, a függetlenségi háború. Az egyenlőtlen küzdelemből Izrael került ki győztesen. Általában megvédte az ENSZ által neki adott területeket, sőt némileg meg is növelte azt. A fegyverszüneti tárgyalások 1949 júliusában fejeződtek be. Ezek eredményeként Izraelé lett az egész Galilea, a tengerparti síkság, egy bejárat Jeruzsálem felé, valamint a Negev puszta a gázai sáv kivételével. Lényegében a frontvonal lett Izrael ideiglenes államhatára. A fegyverszüneti megállapodás idején Jeruzsálem közepén húzódott a frontvonal, kettéválasztva a várost. Az Óváros, az ottani zsidónegyeddel együtt Jordániáé lett. A határ mentén 8 km hosszú "senki földjét- létesítettek. A Mandelbaum kapu volt az egyetlen kijelölt átjáróhely, gyakorlatilag azonban megszűnt a közlekedés a két városrész között. Jordánia 1950-ben annektálta Cisz-Jordániát, beleértve Jeruzsálemet is. A jordániai uralom ideje alatt "külföldi- zsidó nem mehetett Jeruzsálem óvárosába, s a Siratófalnak a helybeli zsidók sem mehettek még csak a közelébe sem.

A jordániai uralom 19 évig tartott Kelet Jeruzsálem felett. A hat napos háború (1967. június 5-10) második napjának reggelére az izraeliek elfoglalták a Siratófalat. Slomo Goren tábornok, a hadsereg főrabbija, kezében a Tóra tekerccsel futott a Siratófalhoz, elmondta az első fohászt. S a második szentély lerombolását követően 1897. év után ismét a főrabbi által megfújt sófár hangja köszöntötte a felkelő napot. A háború harmadik napján Jeruzsálemben megszűnt minden harci cselekmény. 1980-ban az akkori izraeli kormány Izrael örök fővárosának nyilvánította Jeruzsálemet. Az UNESCO 1981-ben Jeruzsálem óvárosát felvette az emberiség "védett kultúrkincsei- közé.

Jeruzsálem azonban még mindig csak nevében a "béke városa-. Fejszal emír 1981-ben mondott szavai még mindig igazak és megvalósulásra várnak: "...ármánykodások viszályt szítottak zsidó telepesek és arab felláhok között, de az arabok és a zsidók céljainak kölcsönös megértése a korábbi keserűségnek utolsó nyomait is eltüntetik...-.

9. Jeruzsálem végtelen korszaka

Teljes bizonyossággal mondhatjuk: Jeruzsálem olyan város, amelynek a története nem ér véget: a szó legteljesebb értelmében "örök város " -. Ennek a bizonyosságnak megrendíthetetlen alapja Isten kijelentése, a Szentírás. Jeruzsálem végtelen története nagyvonalakban meg van írva a Bibliában. Eddig is az történt, ami megíratott felőle, ezután is az történik majd, amit Isten gondolt felőle. Sok mindent homály fedett és fed, de a legfontosabb dolgok kristálytisztán ragyognak.

A bibliai kijelentések szerint Jeruzsálemet Isten választotta ki, hogy ott lakozzon a neve. Jeruzsálem ezért mindenekelőtt az Isten, a nagy király városa. A kiválasztásban elválaszthatatlanul összetartozik a nép (Izrael), a föld (Kánaán) és a város (Jeruzsálem). Ez Jeruzsálem titka, ezért áll látható és láthatatlan, történelmi és démoni erők támadásának a kereszttüzében. Változó időkben, jó és balsorsban változatlanul megáll Isten kijelentése: "Szeretem Jeruzsálemet és a Siont nagy szeretettel... megvigasztalja még az ÚR Siont és magáévá fogadja Jeruzsálemet.- (Zakariás 1:14, 17) Meg van írva, hogy népe bűnei miatt rommá és pusztasággá lesz, de az is, hogy Isten a világ minden tájáról egybegyűjti és visszaviszi fiait. Századunk és nemzedékünk ennek az egybegyűjtésnek a tanúja.

Jeruzsálem áttekintett története Isten szentségének, igazságának, szava megbízhatóságának a bizonysága. Ezért mondhatjuk, hogy ezután is úgy lesz minden, amint kijelentette és elénk tárja a Szentírásban.

Hogyan vázolja fel a Biblia Jeruzsálem további, vég nélküli történetét? Az utolsó időkben Isten részegítő pohárrá és súlyos kővé teszi Jeruzsálemet a körülötte levő népek számára: "Aki föl akarja emelni, mind megszakad bele, még ha összefog is ellene a föld minden népe.- (Zakariás 12:2) Dávid házára és Jeruzsálem lakóira Isten kiárasztja "a könyörület és a könyörgés lelkét. Rátekintenek arra, akit átdöftek, és úgy gyászolják, ahogyan az egyetlen gyermeket szokták, és úgy keseregnek miatta, ahogyan az elsőszülött miatt szoktak- (Zakariás 12:10). "Azon a napon forrás fakad Dávid háza és Jeruzsálem lakói számára, hogy lemossa a vétket és a szennyet.- (Zak 13:1) Az ÚR pedig összegyűjt minden népet, hogy "harcoljanak Jeruzsálem ellen... de az ÚR harcba száll majd azokkal a népekkel... Megveti majd lábát azon a napon az Olajfák hegyén, amely Jeruzsálemtől keletre van. Az Olajfák hegye pedig középen kettéhasad... az egész ország síksággá változik Gebától Rimmónig, Jeruzsálemtől délre. Jeruzsálem pedig kimagasodik, és a régi helyén marad.- (Zak 14:2-4, 10)

"Az ÚR lesz a király az egész földön. Azon a napon az ÚR lesz az egyetlen Isten és neve az egyetlen név.- (Zak 14:9) Az ÚR házának hegye minden hegy fölé emelkedik, és "özönlik hozzá valamennyi nép... nép népre többé kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul- (Ézsaiás 2:2, 4). S "készít majd a Seregeknek URa ezen a hegyen minden népnek lakomát... Ezen a hegyen leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, és a takarót, amely betakart minden nemzetet. Véget vet a halálnak örökre... letörli a könnyet minden arcról. Leveszi népéről a gyalázatot az egész földön.- (Ézs 25:6 8) És lesz új ég és új föld (Ézs 65:17; 66:22; Jelenések 21:1). Az új Jeruzsálem "alászáll a mennyből az Istentől, felkészítve, mint egy menyasszony, aki a férje számára van felékesítve- (Jel 21:2). Templom nem lesz benne, mert "az Úr, a mindenható Isten és a Bárány annak temploma... a népek az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai oda viszik dicsőségüket- (Jel 21:22, 24). Ott lesz az élet vizének folyója és az életnek fája (Jel 22:1 2). Jeruzsálem véges története így torkollik bele a végtelenbe.

Mi a mi dolgunk, mit tehetünk mindezért? Azt, ami meg van írva: "Falaidra, Jeruzsálem, őröket állítottam. Soha ne hallgassanak, se nappal, se éjjel! Ti, akik az URat emlékeztetitek, ne legyetek némák! Ne engedjétek, hogy néma maradjon, amíg helyre nem állítja és dicséretének helyévé nem teszi Jeruzsálemet a földön (Ézs 62:6-7). "Könyörögjetek Jeruzsálem békességéért; legyenek boldogok a téged szeretők- (Zsoltárok 122:6)! - Írta: Dr. Nagy Antal Mihály teológiai professzor

Jeruzsálem kapcsán én úgy gondolom hogy szólnunk kell az örmény kereszténységről .

Az örmény kereszténység a világ első keresztény országa .

Az örmények a III. század elején fogadták el a kereszténységet, és már 295-ben (a konstantini fordulat előtt) államvallássá tették. 

A Szentírás „Urartu országának” nevezi Örményországot, ebből ered az Ararát név. Ennek lankáin művelt szőlőt Noé, aki aztán megittasodott annak levétől. Egy apokrif evangélium örmény fordítása megnevezi a háromkirályokat, innen ismerjük Gáspár, Menyhért és Boldizsár nevét.

Örményország a kőkortól fogva lakott terület, máig sok kőemlék tanúskodik erről a kultúráról, melynek egyenes folytatása a mindenütt föllelhető tipikus örmény kőkereszt.

Az örmény keresztény egyház független és autokefál (saját jogú). Apostoli, amennyiben eredetét visszavezeti Bertalan és Tádé apostol az ország területén végzett térítőmunkájára. Az örmény apostoli egyház jóllehet jó ökumenikus kapcsolatokat ápol az ortodox, a katolikus és a protestáns egyházakkal, valójában egyházjogi szempontból teljesen független tőlük, az örmény katholikosz irányítása alatt áll. E függetlenség eredete visszanyúlik a 451-es kalkedoni egyetemes zsinatig, melyet nem ismert el. Az örmény apostoli egyház önmagát ortodoxnak és katolikusnak is tartja, amennyiben az ő hite az igaz keresztény, az egyetemes egyház hitének kifejeződése. 1996 decemberében hosszú előkészítés után Szent II. János Pál pápa és I. Karekin örmény katholikosz aláírták azt a közös nyilatkozatot, melyben megállapították az örmény és a római katolikus egyház közös eredetét.

Jóllehet az örmény apostoli egyház eredetét közvetlenül visszavezeti Bertalan és Tádé apostolok igehirdetésére, valójában ezt az apostoli hitet Szíria és Kappadócia misszionáriusai mélyítették el. Mérföldkő volt az ország történetében II. Tiridatész örmény király megtérése 299-ben, aki 301-ben egész népét keresztény nemzetté tette.

Az örmények hitét Világosító Szent Gergely, az örmények nagy apostola mélyítette el.

Kezdetben az örmény egyház a kappadóciai Cezárea metropóliához tartozott egyházkerületileg, de az 5. század nagy krisztológiai hitvitái, köztük a monofizitizmus tévtana (Krisztusnak egyetlen, isteni természete van), arra vezették az örmény egyházat, hogy egyházjogilag függetlenné váljon. Ehhez használták fel a pátriárkával nagyjából egyenrangú, de tőle független katholikosz hivatalát, aki a Keletrómai Birodalom határain túl volt illetékes. A 4. században született meg az örmény liturgia, mely modellként közvetlenül a jeruzsálemi patriarkátus ősi liturgiájából merített. Ebben a korban alakult ki az örmény írásbeliség, a máig szentként tisztelt Meszrop szerzetes munkásságának köszönhetően, aki megalkotta az örmény ábécét.

Amikor II. Tiridatész örmény király megtérésével és keresztségével Örményország felvette a kereszténységet, az új államvallásnak számtalan kihívással kellett szembenéznie. Ezek közül a legfontosabb a nyelvi érintkezés megoldatlansága, valamint az örmény írásbeliség hiánya volt. Az örmény egyház első papjai szír, latin, illetve görög nyelvterületekről érkeztek, s nem ismerték az örmények nyelvét, ezért komoly nehézséget jelentett számukra a köznéppel való érintkezés. A másik alapvető gond az volt, hogy a legfontosabb liturgikus irodalom nem volt örmény nyelven hozzáférhető. Ez a problémakör előrevetíthette annak az eshetőségét is, hogy Világosító Szent Gergely apostoli és hittérítői tevékenysége zátonyra fut, mert gyakorlatilag a 4. században örmény nyelven a templomokban nem lehetett igét hirdetni. Ráadásul az 5. század elejéig az istentiszteletek túlnyomórészt szír nyelven folytak, amelyet a hallgatóság zömmel nem is értett. Kérdéses volt tehát, hogy a kereszténység képes lesz-e erős gyökereket ereszteni Örményországban, vagy sem.

Az önálló írásbeliség hiánya politikai kérdéssé is vált. Örményország két világhatalom, a Szaszanida Irán és a Római Birodalom között helyezkedett el, s mindkét birodalom az ország feletti teljes politikai és gazdasági befolyás megszerzéséért küzdött. Ebből kifolyólag az örmények számára létkérdéssé vált, hogy miképpen tudják nemzeti és politikai különállásukat megőrizni. Egyik lehetséges lépés az úgynevezett „egyensúly-diplomácia”, a másik pedig az önálló örmény írásbeliség megteremtése volt. A 4. és az 5. század fordulóján Örményországban gyakorlatilag a klérus hathatós befolyásával irányították az ország adminisztratív ügyeit, s külföldön – elsősorban Kis-Ázsia hellenisztikus iskoláiban – tanult örmény egyházi személyeket alkalmaztak, akik járatosak voltak nemcsak a teológiában, hanem a világi tudományokban is, mint például a logika, és beszéltek idegen nyelveket is.

Az örmény nyelvű írásbeliség megszületéséhez azonban hiányzott a saját írás és az ábécé. Meszrop Mastoc szerzetes a probléma megoldását a közel-keleti nagy egyházi központokban, mint például Edessza, Amida, Cezárea, Szamoszata és Antiochia, kereste Szahak Parthev katholikosz és Vramsapuh (389–414) örmény király megbízásából. Elsősorban a szír (arameus) iskoláknál próbált útmutatást találni, vagyis az örmények, más népekhez hasonlóan, szintén a sémi írásjelrendszerekben keresték a mintát. Mivel a sémi írásrendszerek csak a mássalhangzókat jelölik, Meszrop Mastocnak magának kellett pótolnia a hiányzó magánhangzókat, s talán ez volt munkásságának egyik legjelentősebb része. A hellenisztikus iskolák hozzásegítették, hogy 400 körül megalkossa a teljes örmény ábécét, az egyik legalaposabb, legpontosabb és legtökéletesebb fonetikus írásrendszert.

Világosító Szent Gergely , (örményül: Grigor Luszávorics) (kb. 257 – vsz. 331) Örményország apostola és első püspöke.

Gergely gazdag és nemes szülők gyermekeként született. Az Agathangelosz-féle térítéstörténet szerint az apostol maga is a pártus eredetű Arsakuni-dinasztia tagja volt. Apja Anak volt, a király testvéröccse, aki a perzsa királyok által felbujtva megölte Khoszroész királyt, ezért a családnak menekülnie kellett. Apját Anakot és udvartartását legyilkolták, a gyermek Gergely ekkor római területre menekült. Fiatalon Kaiszareában / Qēsarya,  [keiˈsaʁja]), lefordítva  Keisarya vagy  Qaysaria , romanizálva : Caesareai Kappadókiában /  nevelkedett, Szebasztéban tanult. Ker. leányt, (Szt) Julittát vette feleségül. 2 fiuk született: Arisztakesz és Verdanesz. 278: Rómában katona lett. 286: főtisztként harcolt a perzsák ellen a →Tiridát herceget az örmény trónra segítő római seregben . 

„A történész Agatangelosz szimbólumokkal teljes elbeszélésben mondja el részletesen azokat a dolgokat, melyek a hagyomány szerint népetek tömeges megtérését kísérték. Az elbeszélés két hős gondviselésszerű és drámai találkozásával kezdődik: az egyik a pártus Anak fia, Gergely, aki a cezáreai Kappadókiában nevelkedett, a másik az örmény király , III. Tiridát . Először egy összeütközés történt, mert Gergelytől a király azt követelte, hogy áldozzon Anahit istennőnek. Ő ezt megtagadta, és elmagyarázta az uralkodónak, hogy egyedül egy a Teremtője az égnek és a földnek, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja. Kegyetlenül megkínozták, de Gergely Isten erejével állhatatos maradt. Amikor a király ezt látta, egy szűk, mély és sötét kútba dobatta, ahol kígyók éltek, s ahonnan még senki sem került ki élve. Gergelyt azonban a Gondviselés egy jámbor özvegy keze által táplálta és hosszú éveken át élt a kútban sértetlenül. - A történet következő eseménye Rómában játszódik, ahol Diocletianus császár megpróbálta elcsábítani Hripszime szüzet, aki, hogy elkerülje a veszedelmet, néhány társnőjével elmenekült Rómából, és Örményországban keresett menedéket. Szépségére fölfigyelt Tiridát király is, s ő is meg akarta szerezni magának. Amikor látta, hogy semmire sem megy, Hripszimét társnőivel együtt kegyetlenül megkínoztatta és megölette. Büntetésül e szörnyű tettért, Tiridát vaddisznóvá változott és nem kapta vissza emberi alakját mindaddig, amíg égi jelnek engedelmeskedve ki nem szabadította Gergelyt a kútból, melyben ő már 13 éve élt. Amikor Gergely imádságára Tiridát újra emberré változott, megértette, hogy Gergely Istene az igaz Isten, s elhatározta, hogy családjával és hadseregével együtt megtér és az egész országban hirdetni kezdi az evangéliumot.” - Az örmények Tiridát feleségét, Askent és nővérét, Koszrovidukot is szentként tisztelik. Az apostol egy alkalommal az akkori fővárosban Vagarsapat isteni látomást látott, maga a megváltó jelent meg neki; kijelölve az első örmény kőegyház helyét is. Az írott hagyományok szerint ekkor alapították az vagarsapati székesegyházat, amely azóta mind a mai napig Világosító Szent Gergely utódainak; az örmény egyháznak a székhelye, s egyben a világ örménységének központja.

 325: A Szebuh-hegy barlangjában remetéskedett. - Holttestét évek múltán épen találták meg. Ereklyéi föltalálását a pünkösd utáni 4. szombaton egyaránt ünnepli az örmény katolikus és ortodox egyház .

Az egész országot megtérítő apostolnak , Világosító Szent Gergely püspököt tartják, nevét is innen kapta. ő világosította meg az élet világosságával, az Evangéliummal az örmény népet. Joggal lehet Örményország Megvilágosítójának nevezni, ő világosította meg az élet világosságával, az Evangéliummal az örmény népet.