|
A három Mária Kápolna |
A Három Mária helye mellett jutni a bazilika nyugati részében lévő, tágas Rotundába. Déli falán a mozaik témája: Jézus a kereszten, Máris és Mária és Magdaléna. Az asszonyok erről a helyről figyelték Jézus keresztre feszítését.
Az a hely, ahol fölállították Krisztus, keresztjét a Golgotán, ma a Görög Kálvária Kápolnában található a Szent Sír Bazilikán belül, a Latin Kálvária közvetlen szomszédságában. A helyet az első évtizedekben, ha félig-meddig titokban is, de látogatni tudták a keresztények. Majd Kr. u. 135-ben, hogy ezt megakadályozzák, Vénusz-szentélyt építenek rá a rómaiak, amit Kr. 325-ben, a Szent Sír Bazilika építésekor bontanak el. A kápolna oltára alatt, illetve annak a két oldalán, láthatóak a Kálvária-domb eredeti sziklatömbjének részletei.
A szenvedésében való helytállása azonban az egyik latornak szemet szúrt. Hogy Jézus még az ellenségeiért is imádkozik? („Atyám! Bocsátsd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” – Lk 23:34/a) Hogy édesanyjáról gondoskodik, János apostolra bízva életét? (Jn 19:26–27). A jobb lator megenyhült, sőt, társát inteni kezdte: „A felfüggesztett gonosztevők közül pedig az egyik szidalmazta őt, mondván: Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is! Felelvén pedig a másik, megdorgálta őt, mondván: Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán, mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett.” (Lk 23:39–41) A jobb lator minderre teljesen megváltoztatta ítéletét. Gondolkodása gyökeresen átalakult Krisztus magatartását szemlélve. Ő volt az első – a római századost és Nikodémust megelőzve –, aki megnyitotta azon kevesek sorát, akik a keresztfa lábánál Jézusról mint Úrról gondolkodtak. „És mondta Jézusnak: Uram, emlékezzél meg énrólam, mikor eljössz a te országodban!” (42. vers) Hitét látva, Jézus ígéretet tett neki: „És mondta néki Jézus: Bizony mondom néked ma, velem leszel a paradicsomban.” (43. vers – helyes fordítás szerint)
Midőn a keresztet besüllyesztették a gödörbe, ez a rázkódtatás Jézusnak a töviskoronával is megterhelt fejét annyira megkínozta, hogy egyszerre elöntötte a vér, sőt kezeiből és lábaiból is csak úgy patakzott szentséges vére. A poroszlók most létrán fölmentek a keresztre és eloldották a köteleket szent testéről, melyekkel előbb a törzshöz kötözték, hogy a kereszt felállításakor le ne szakadjon a szegekről. Erre a vízszintes helyzettől és a megkötözéstől megzavart vérkeringés a függőleges helyzetben új irányú mozgásnak indult. Ettől minden fájdalom megújult és egészen elkábította Jézust, úgy hogy lehajtotta fejét és mintegy hét percig eszméletlenül függött, mint egy halott.
Rövid nyugalom állott be. A megfeszítők Jézus ruháinak elosztásával voltak elfoglalva; a templom felől a harsonahang elszállt a levegőben.
Jeruzsálemben, a Golgotán épült fel a Szent Sír templom, melyet Kr.u. 335. szeptember 16-án avattak fel. Az építmény erdetiéből viszont az utókorra szinte semmi sem maradt; később az alaprajza nyújtott segítséget a rekonstrukcióban. Az átriummal bevezetett öthajós bazilikát az évszázadok folyamán számtalan pusztítás, rablás érte. Kr.u. 614-ben perzsák fosztották ki, Kr.u. 808-ban földrengés okozott az épületben károkat, kr.u. 1009-ben pedig Al-Hakim kalifa romboltatta le.
Arca, a rettenetes koronával, a vérrel, mely elborította szemgödreit, haját, szakállát és tikkadtan nyitott száját, mellére esett; csak később, akkor is csak kegyetlen kínnal tudta fölemelni a korona nagysága miatt. Melle tágra feszült és erőszakosan felrándult; hóna rémesen kinyúlt; könyöke és csuklói mintha kicsavarodtak volna forgóikból; vére tágra szétszakadt kezeiből végigfolyt karjain. A felhúzódott mellkas alatt mély gödör volt, egész alteste üres és vékony volt, szinte eltűnt. Miként karjai, úgy lábszárai és csípője is borzalmas módon kicsavarodtak ízületeikből. Tagjai oly rettenetesen ki voltak nyújtva, izmai és szétszaggatott bőre oly kegyetlenül kifeszültek, hogy minden csontját meg lehetett számlálni; vére a lábait átverő szörnyű szeg alól végigcsorgott a keresztfa törzsén lefelé; egész szentséges testét teljesen elborították a sebek, vörös daganatok, kék, barna és sárga foltok, csíkok, tályogok és véresre marcangolt cafatok. A sebek fölszakadtak a heves feszüléstől és közbe-közbe piros vért eresztettek. Később a vér sápadt és vizes lett, a szent test egyre fehérebb, a sebhegek leestek; vérehagyott húshoz hasonlított.
A latrok megfeszítése és az Úr ruháinak szétosztása után a poroszlók összeszedték szerszámaikat és Jézust szidalmazva s gúnyolva eltávoztak. A jelenlevő lovas farizeusok is megmozdultak, körüllovagolták Jézust, gyalázkodó szavakat szórtak feléje és elvágtattak. Épp így elvonult a római század is tisztjeivel le a hegyről, mert másik ötven katona jött már fölfelé és felváltotta őket. Ennek a csapatnak parancsnoka Abenadar volt, egy arab, akit később Ktezifónnak kereszteltek meg; az altiszt neve Cassius volt, olyan küldöncféléje Pilátusnak, ez később Longinus nevet kapott. Jött még föl lovon tizenkét más farizeus, tizenkét szadduceus, tizenkét írástudó és néhányan a nép vénei közül; visszajöttek azok is, akik hiába próbáltak Pilátustól más keresztfeliratot kieszközölni. A helytartó nem is bocsátotta őket maga elé s emiatt még jobban fel voltak dühödve. Körüllovagolták a kört és szidalmak közt elkergették a Szűzanyát. János Máriát a hátulálló asszonyokhoz vezette, Magdolna és Márta vette karjaiba.
Mikor az Úr ellenségei körüljárva a keresztet, Jézus elé álltak, megvetően ingatták fejüket és mondották:
– Piha! Te hazug! Nos, hogyan rontod le a templomot és hogyan építed fel három nap alatt?!
– Mindig másokon akart segíteni, most önmagán nem tud segíteni!
– Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!
– Ha Izrael királya, szálljon le a keresztről és akkor hiszünk neki!
– Istenben bízott, hát segítsen rajta!
Még a katonák is csúfolták:
– Ha a zsidók királya vagy, segíts magadon!
Midőn Jézus szinte eszméletlenül függött, a bal lator, Gezmas, odakiáltott:
– Most elhagyta őt az ördöge!
Egy katona ecetbe mártott szivacsot tűzött egy póznára és Jézus szájához emelte; ő szívott is belőle egy keveset, mialatt a gúnyolódás tovább tartott; az a katona is mondta:
– Ha a zsidók királya vagy, segíts magadon!
Mindez aközben történt, hogy Abenadar szakasza felváltotta az előbbi őrséget.
Jézus most kissé fölemelte fejét és szólt:
– Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek!
És csendesen tovább imádkozott. Gezmas ismét kiáltott:
– Ha te vagy Krisztus, segítsd magadon és rajtunk!
A gúnyolódás folytatódott; de a jobb lator, Dizmas, mélyen megindult, midőn Jézus ellenségeiért imádkozott.
Máriát, amint meghallotta Fia hangját, nem tudták kísérői tovább visszatartani: besietett a köröndbe. János, Kleofás felesége Mária és Salome követték őt és a százados nem űzte vissza őket.
Dizmas, a jobb lator, Jézus imádsága által abban a kegyelemben részesült, hogy lelkébe belső megvilágosítás sugara hatolt, midőn Mária odalépett. Most ismerte föl bensőleg, hogy Jézus és Anyja már gyermekkorában segítettek rajta. Megszólalt tehát erős hangon és körülbelül ezeket mondotta:
– Hogyan? Hát lehetséges, hogy ti gyalázzátok őt, míg ő értetek imádkozik? Ő hallgatott és tűrt és imádkozik, ti pedig káromoljátok őt; Ő próféta, Ő ami királyunk, Ő Isten Fia!
Ez a váratlan vádbeszéd, mely egy nyomorult, keresztre vert rablógyilkos szájából hangzott el, a gúnyolódó tömegben nagy zenebonát keltett. Köveket kaptak fel és ott a kereszten meg akarták kövezni; de Abenadar százados megakadályozta ezt, szétverette őket és helyreállította a rendet.
Eközben a Szűzanya Jézus imádsága folytán egészen magához tért és erőre kapott. Gezmas odakiáltott Jézusnak: „Ha te vagy Krisztus, szabadítsd meg magadat és minket!” – Dizmas átkiáltott társához: „Te sem félsz az Istentől, holott ugyanazon büntetésben vagy! Mi ugyan igazság szerint vagyunk ebben a kínban, mert tetteink méltó bérét vesszük; de ez itt semmi rosszat sem művelt! Ó, gondolj most órádra és fordítsd lelkedet a megtérésre!” – És még egyéb hasonlókat mondott Dizmas; az ő lelke már teljes világosságban járt, megvallotta bűnös voltát Jézusnak: „Uram, ha elítélsz engem, joggal történik velem; de könyörülj rajtam!” Jézus így felelt neki: „Részed lesz irgalmamban!” És Dizmas hátralevő negyedóráján keresztül érezte a bűnbánat nagy kegyelmét.
Tíz óráig, amikor Pilátus ítélete elhangzott, rövid jégesők záporoztak közbe-közbe; azután délig derült ég és napsütés volt s akkor zavaros vöröses felhő úszott a nap elé. De a hatodik órában, vagyis a nap állása szerint – körülbelül fél egykor (mert a zsidó időszámítás más, mint a mienk és eltér a nap járásától) a napnak valami csodálatos elsötétedése következett be. Kezdetben volt a nap keleti oldalán valami fekete folt, ez olyan lett, mint egy hegy és csakhamar eltakarta a napot egészen. E kép magja fakó volt, körülötte piros fény, mint egy izzó gyűrű. Az égbolt egészen sötét lett, a csillagok vörösen izzottak. Nagy rémület szállta meg az embereket és állatokat; a barmok bőgtek és szétfutottak, a madarak elbújtak vagy csapatostul hullottak le a Kálvária körüli dombokra, úgyhogy kézzel lehetett fogni őket. A gúnyolódók elhallgattak, a farizeusok megpróbálták mindezeket a jelenségeket természetes módon magyarázgatni, de kudarcot vallottak és végül őket is belső szorongás fogta el. Mindenki az égre nézett. Sokan mellüket verték, kezüket tördelték és kiáltoztak: „Az ő vére szálljon gyilkosaira!” Mások távolban és közelben térdre hulltak és bocsánatért esdekeltek Jézushoz. Jézus pedig gyötrelme közepette feléjük fordította szemét.
Miközben a sötétség egyre fokozódott és mindenki az égre nézett és a kereszt elhagyatottan állt, csupán Jézus Anyja és leghívebb barátai állották körül, Dizmas, mélységes bűnbánatba merülve, alázatos reménnyel, fejét Jézus felé fordította és szólt:
– Uram, engedd, hogy olyan helyre jussak, ahol te megválthatsz engem! Emlékezzél meg rólam, ha országodba jutsz!
Jézus így felelt neki:
– Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban!
Jézus Anyja, Kleofás felesége Mária, Magdolna és János a latrok keresztjei közt Jézus keresztje körül álltak és őreá néztek. A Szűzanya, egészen lenyűgözve az anyai szeretettől, magában nagyon forrón esedezett Fiához, hogy engedje őt vele együtt meghalni. Az Úr rendkívül komolyan és részvevően tekintett szeretett Anyjára, szemét aztán János felé fordította és mondotta Anyjának:
– Asszony, íme a te fiad! Ő sokkal inkább fiad lesz, mintha te szülted volna őt!
Jánost pedig megdicsérte:
– Ő mindenkor jámborul hívő volt és sohasem botránkozott meg, csak akkor egyszer, midőn anyja fel akarta őt magasztaltatni. – És Jánoshoz így szólt: „Íme a te anyád!”
János ekkor tiszteletteljesen átölelte a Megváltó keresztje alatt, mint hű fiú, Jézus anyját, aki most neki is anyja lett. A Szűzanyát haldokló Fiának ez ünnepélyes végrendelkezése után a fájdalom és e végrendelet jelentése annyira megrendítette, hogy a szentasszonyok karjaiba roskadva elvesztette külső eszméletét. Lefektették tehát egy kis időre szemben a kereszttel a földsáncra, majd elvitték a vesztőhelyről barátnőihez.
Nem tudom, vajon Jézus mindezeket a szavakat szent ajkaival hangosan mondta-e ki; de azt világosan értettem, amint halála előtt szent Anyját Jánosnak adta át anyául, Jánost pedig Anyjának fiául. Az ilyen látomásokban sok mindent megtud az ember, ami nincs megírva és bizony csak nagyon keveset tud az ember közönséges szókkal ismét elmondani. Ami ott oly világos, hogy az ember azt egészen magától értetődőnek hiszi, azt itt nem képes aztán szavakkal megértetni. Például ott egyáltalán nem csodálkozunk, azon, hogy Jézus az ő édesanyjának nem azt mondja: „anyám”, hanem „asszony”; mert e pillanatban Máriát az ő méltóságában annak az asszonynak érezzük, akinek a kígyó fejét el kellett tipornia, mert ebben az órában teljesedett be amaz ígéret az ő Fiának, az Emberfiának áldozati halála által. Ott nem csodálkozunk azon, hogy Jézus annak, akit az angyal így köszöntött: „Malaszttal teljes”, Jánost adja fiául, mert látjuk, hogy ennek neve a kegyelem neve; mert ott mindenki az, amit neve jelent, János pedig Isten gyermeke lett és Krisztus élt benne.17 Ott megérzi az ember, hogy Jézus ama szavakkal Máriát mindenkinek anyjául adta, akik őt (Jézust) úgy fogadják, mint János és hisznek az ő nevében s ezáltal Isten gyermekeivé válnak, és nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi indulatjából, hanem Istenből születtek. Ott megérzi az ember, hogy a Legtisztább, Legalázatosabb, Legengedelmesebb, aki így szólván az angyalhoz: „Íme az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint”, a megtestesült Örök Ige anyjává lett: most – midőn haldokló Fiától megtudja, hogy ő most egy másik fiúnak is lelki anyjává lesz – a búcsúzás szívszaggató fájdalmai közepette alázatos-engedelmes szívvel ismét azt mondja lelkében: „Íme az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint!” és megérezzük, hogy ő Isten valamennyi gyermekét, Jézus valamennyi testvérét gyermekeiül fogadta. Azonban mindez ott olyan egyszerűnek és szükségképpeninek tűnik fel, itt pedig oly különlegesnek, hogy Isten kegyelme által inkább lehet érezni, mint szavakkal kifejezni. Az ilyen esetekben mindig arra kell gondolnom, amit egyszer mennyei Jegyesem mondott nekem: „Az Egyház hívő, reménylő és szerető gyermekeiben minden meg van írva”.
12. stáció: Jézus meghal a kereszten
" Körülbelül fél kettőre járt az idő, köd és éjszaka ülte meg az utcákat; az emberek megzavarodva tapogatództak ide-oda; sokan beburkolva fejüket, zugokban ültek és mellüket verték; sokan az eget kémlelték a háztetőkről és jajveszékeltek. Az állatok bőgtek és elbújtak, a madarak alacsonyan röpködtek és lehullottak. Pilátus meglátogatta Heródest és mindketten nagy meg-zavarodottan nézték az eget ugyanarról a teraszról, ahonnan Heródes reggel végignézte Jézus megcsúfolását. Ez nem természetes dolog, mondották; azzal a Jézussal bizonyára túlságosan elbántak. Heródes Pilátussal a Forumon keresztül emennek palotájába ment át; mindketten nagy aggodalomban voltak és keményen kiléptek, őrséggel körülvéve. Pilátus nem nézett a gabbathai törvénykező székre, ahol Jézust elítélte. A Forum puszta volt; az emberek itt-ott a házakba siettek, mások meg jajgatva futkostak össze-vissza. Csoportok gyűltek össze a nyilvános tereken. Pilátus palotájába hívatta a nép véneit és megkérdezte tőlük, véleményük szerint mit jelent ez a sötétség; ő úgy véli, ez valami fenyegető vészjel; úgy látszik, az ő istenük haragszik rájuk, amiért azt a galileait erőszakosan halálra követelték; pedig az bizonyosan prófétájuk és királyuk volt; de ő mosta kezeit stb. Amazok azonban nyakasak maradtak, igyekeztek mindent szokásos természeti jelenségnek magyarázni, és nem tértek meg. Másutt azonban sokan megtértek, elsősorban mindazok a katonák, akik tegnap az Úr elfogatásakor az Olajfák hegyén leestek és ismét fölkeltek. Eközben sok nép gyűlt össze Pilátus palotája előtt, és ahol reggel azt kiabálták: „E1 vele! Feszítsd meg őt!”, most ezt kiáltozták: „Igazságtalan bíró! Az ő vére szálljon gyilkosaira!” Pilátus kénytelen volt katonákkal körülvétetni magát; és az a Zádok, aki reggel, midőn Jézus a törvényházba ment, hangosan hirdette Jézus ártatlanságát, most annyira kiabált és ágált a palota előtt, hogy Pilátus majdnem lefogatta. Pilátus, ez a lelkierő nélküli nyomorult ember, a legnagyobb szemrehányásokkal halmozta el a zsidókat: neki semmi része a dologban; az ő királyuk, az ő prófétájuk, az ő szentjük volt, akit halálra vittek, nem az övé; neki semmi köze az egészhez; ők akarták halálát!
A templomban a legnagyobb szorongás és rémület uralkodott; éppen a húsvéti bárány leölésénél tartottak, mikor beállott a hirtelen sötétség; egy zűrzavar lett minden és olykor-olykor rémült jajveszékelésbe törtek ki. A főpapok mindent elkövettek, hogy fenntartsák a rendet és a nyugalmat; meggyújtottak minden lámpát olyan időpontban, mikor különben fényes nappal szokott lenni; de a zavar csak fokozódott. Annás kínos szorongásban futkosott egyik zugból a másikba, hogy elrejtse magát. A városba, az ablakok zsalui és ernyői hajladoztak és reszkettek, pedig nem volt szél. A sötétség egyre nagyobb lett. A város külső szélén, északnyugatra a falak irányában, ahol kertek és sírok vannak, néhány sírbejárat besüllyedt, mintha földrengés lett volna."*
"A Golgothán a sötétség csodálatosan borzasztó benyomást tett; az iszonyatos dühöngés és kínzás, az ordítozás és a szitkozódás közt végrehajtott megfeszítés, és a kereszt felállítása, a két lator keresztre kötözése és üvöltése, a farizeusok gúnyolódása és ide-oda vágtatása, a katonacsapat felváltása, a részeg hóhérok lármás elvonulása az elsötétedés kezdetén: még ellensúlyozta a rémületes benyomást; aztán következett Dizmas vádbeszéde és a farizeusok dühöngése ellene; de amint a sötétség növekedett, az emberek elkomolyodtak és figyelmük mindinkább elfordult a kereszttől. Ekkor ajánlotta Jézus az ő anyját Jánosnak és ekkor vitték ki a Szűzanyát a köröndből. Most tompa szünet állott be; a népet aggodalom fogta el a sötétség növekedtével, legtöbben az eget kémlelték; sokakban megmozdult a lelkiismeret; némelyek bűnbánóan fordították szemüket a kereszt felé, sokan mellüket verték bűnbánattal; a farizeusok még mindig próbálgatták természetes módon magyarázgatni a jelenségeket, de szavuk egyre csöndesebb lett s végül egészen elnémult. Hébe-korba még kiszalasztottak szájukon egy-egy szemtelen szót, de ez is már nagyon kényszeredetten sikerült. A nap közepe fakó volt, fátyolos, mint a hegyek holdfényben; vörös gyűrű övezte; a csillagok, rőt fényben emelkedtek ki a sötét háttérből. A madarak leestek a levegőből a Kálvária-hegyén és a közeli szőlőhegyeken az emberek közé és hagyták magukat kézzel megfogni; az állatok mindenfelé körös-körül üvöltöttek és reszkettek, a lovas farizeusok lovai és szamarai összebújtak és lógatták fejüket. Pára és köd vett körül mindent.
A kereszt körül csend volt. Mindenkinek gondolatai másutt jártak. Sokan a városba futottak. A megfeszített Üdvözítő a teljes elhagyatottság érzetével, véghetetlen kínjai közt, barátai iránt való szeretetével és értük rebegett imádságaival mennyei Atyjához fordult. Miként egész szenvedése alatt, most is azokat a zsoltárrészeket imádkozta, amelyek most rajta beteljesedtek. Angyalalakok voltak körülötte. Amint azonban a sötétség fokozódott és szorongás ülte meg a lelkeket és tompa csend nehézkedett az egész tömegre, Jézust teljesen egymagára hagyva és vigasz nélkül láttam függni a keresztfán. Szenvedte mindazt, amit egy nyomorult, összekínzott, összetört ember szenved a legnagyobb elhagyatottságban, megfosztva minden emberi és isteni vigasztalástól, mikor a hit, a remény, a szeretet egészen magára maradva, viszonzás és felhasználás nélkül, minden világosság nélkül, mintegy mezítelenül és kiüresítve, ott áll a megpróbáltatás sivatagában és végtelen kínnal egyedül önnönmagából él. Ezt a fájdalmat lehetetlen kifejezni. A kereszténynek a végső halálküzdelemben nincs többé sivatag, nincs magányosság, nincs elhagyatottság; mert Jézus, aki a világosság, az út és az igazság, szintén megjárta ezt a sötét utat, megáldotta azt és száműzött róla minden rémet és felállította keresztjét ebben a sivatagban.
És ekképp szenvedésében hangos kiáltással bizonyította elhagyatottsága tényét s ezzel megadta a szabadságot minden mélyen sújtottaknak, akik Istent Atyjuknak ismerik el, arra, hogy bizalmas, gyermeki panasszal forduljanak Istenhez.
Három óra tájban Jézus hangos szóval kiáltott: „Eli, Eli, lamma szabaktáni?!” – azaz: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”
Midőn Urunk e hangos kiáltása megtörte a körötte uralkodó csöndet, a gúnyolódok ismét a kereszt felé fordultak. Valaki így szólt: „Illést hívja ez”. Egy másik felkiáltott: „Hadd lássuk, eljön-e Illés és lesegíti-e őt?” Az Anya pedig, amint meghallotta Fia hangját, nem tudta magát visszatartani és ismét a kereszthez sietett: János, Kleofás felesége Mária, Magdolna és Salome követték őt.
Mialatt a tömeg ott zajongott és jajongott, lovon odaérkezett egy csapat, mintegy harminc előkelő férfiúból, akik Júdeából és Joppe vidékéről jöttek az ünnepekre. Midőn meghallották, mily rettenetesen bántak el Jézussal, és látták a félelmetes természeti jelenségeket, hangos kifejezést adtak iszonyodásuknak és így szóltak:
– Ó, ó, föl kellene égetni ezt a kegyetlen várost, ha nem állna benne Isten temploma, oly borzasztó bűnterhet vett magára!
Az előkelő idegeneknek e kijelentése kapóra jött a népnek: zúgolódás és jajgatás hangzott fel mindenfelől és a rokonérzésűek összecsoportosultak. A tömeg két pártra oszlott: az egyik jajveszékelt és zúgolódott, a másik dühöngött és gyalázkodott. A farizeusok egyre csöndesebbek lettek, és minthogy zendüléstől féltek, hiszen Jeruzsálemben is nagy volt a zűrzavar, tanácsot tartottak Abenadar századossal, minek folyományaképpen embereket küldtek a közeli kapuhoz és azt bezáratták, hogy így elzárják az érintkezést a várossal; sőt hogy elejét vegyék a lázadásnak, küldönc útján ötszáz katonát kértek Pilátustól és Heródes testőrségéből. Egyelőre Abenadar teremtett rendet és nyugalmat az ő komolyságával és megtiltotta a gúnyolódást, hogy az se izgassa a népet.
Mindjárt három óra után kezdett világosodni, a hold távolodott a naptól, mégpedig ellenkező irányban. A nap fénytelen, ködborított és vörös volt, és a hold lement az ellenkező oldalon, oly gyorsan, mintha leesett volna. Lassankint megjelentek a nap sugarai is; a csillagok eltűntek; de azért még mindig homály ült a tájon. A világosság közeledtével a gúnyolódok ismét bátrabbak lettek és diadal-ujjongásba törtek ki; ekkor mondták, hogy „Illést hívja ez!” De Abenadar csöndet és nyugalmat parancsolt." *
" Amint világosabb lett, előtűnt Jézus teste a kereszten; halvány és elgyöngült, egészen elernyedt és fehérebb volt, mint eddig, annyi vért veszített. És így szólt : „Kisajtoltattam, mint a szőlő, melyet itt először sajtoltak; minden véremet oda kell adnom, míg víz nem jön ki és a héj fehér nem lesz; de soha többé itt nem sajtolnak szőlőt”.
Jézus egészen el volt epedve és kiszáradt nyelvvel mondá: „Szomjúhozom!” És mivel övéi szomorúan néztek rá, így szólt: „Nem adhatnátok egy korty vizet?” Úgy vélte, a sötétség leple alatt bizonyára senki sem akadályozta volna meg őket. János felelt zavartan: „Ó Uram, elfelejtettük!” Jézus erre ilyesfélét mondott: „Még felebarátaimnak is meg kellett feledkezniük rólam, és nekem egy ital vizet sem nyújthattak, hogy beteljesedjenek az írások!” De ez a feledékenység keservesen fájt neki. Panaszszavára övéi pénzt kínáltak a katonáknak és kérték, adjanak Jézusnak egy kis vizet. De azok nem azt tették, hanem egyikük egy körte alakú szivacsot bemártott az ecetbe, mely egy gyékénnyel befont hordócskában állt ott, de epét is kevert bele. Ámde Abenadar századost már nagyon megindította Jézus sorsa; elvette a katonától a szivacsot, kifacsarta és tiszta ecettel itatta be. Aztán egy rövid darab izsópcsövet dugott bele, mely szívócsőül szolgált, feltűzte lándzsája hegyére és föltartotta Jézus arca elé, úgyhogy az izsópszár éppen Jézus szájához ért és ő a csövecskén kiszívhatta az ecetet.
Az Úr még intelmül szólt a népnek, : „És ha nekem már nem lesz hangom, a halottak szája fog szólani”. Mire némelyek azt kiabálták: „Még gyalázkodik!” Abenadar azonban csöndet parancsolt."*
" Elkövetkezett az Úr Jézus órája. Tusakodott a halállal és hideg veríték szivárgott ki tagjaiból. János a kereszt mellett állt és törölgette Jézus lábait kendőjével. Magdolna, teljesen megtörve a fájdalomtól, a kereszt hátának dűlt. A Szűzanya Jézus és a jobb lator keresztje között állt, Kleofás felesége Mária és Salome karjára támaszkodva, és nézett föl, haldokló Fiára. Ekkor így szólt Jézus:
– Beteljesedett!
Fölemelte fejét és hangos szóval kiáltott:
– Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet!
Édes, hangos kiáltás volt; betöltötte a földet és eget. Aztán lehajtotta fejét és kiadta lelkét. János és a szentasszonyok arcra borultak.
Abenadar százados (születésére nézve arab, később, mint tanítványt Ktezifon névre keresztelték), itt, amióta Jézust megitatta az ecettel, lovával a keresztdomb közepén állt, úgyhogy lova elülső része magasabban volt. Hosszan, komolyan, mélyen megrendülve, szüntelen az Úr töviskoronás arcába nézett. Paripája feje szomorúan, betegen lógott, és Abenadar, akinek büszkesége most meghajolt, meg sem húzta már lova kantárját. Ekkor mondotta ki az Úr utolsó szavát, hangos, erős, eget, földet és poklot átható kiáltással. A föld megrendült és a sziklatalaj Jézus és a bal lator keresztje között szélesen tátongóra repedt. Isten tanúságtétele rémülettel és borzadállyal, fenyegetően, hatotta át a gyászoló természetet."*
" Beteljesedett, igen! Urunk lelke elhagyta testét, és a meghaló Üdvözítő halálkiáltásától megreszketett mindenki, aki hallotta, sőt a Föld is megrendült és így ismerte el Megváltóját; de csak a rokonszíveket hasította át a fájdalom éles kardja. Ekkor történt, hogy a kegyelem leszállt Abenadar lelkébe; akkor reszketett lova, akkor ingott meg a százados szenvedélye és tört meg büszke, kemény értelme, mint a Kálvária szirtje: eldobta lándzsáját és kemény öklével erősen verte mellét, hangosan kiáltva egy új ember hangján: „Dicsértessék Isten, a Mindenható, Ábrahám és Jákob Istene! Ez igaz ember volt, ez valóban Isten Fia!” És sokan a katonák közül, századosuk szavától megrendülve, hasonlóképpen cselekedtek.
Azonban Abenadar, aki most már új emberré, megváltott emberré lett, most, miután Isten Fiának nyilvánosan behódolt, nem akart tovább az Úr ellenségeinek szolgálatában maradni. Leszállt lováról és átadta Cassius altisztnek, akit Longinusnak neveznek, fölvette a földről lándzsáját, azt is átadta neki, beszélt katonáival és Cassiusszal, aki most felült a lóra és átvette a parancsnokságot, mert Abenadar elsietett a Kálvária-hegyéről a Gihon-völgyén keresztül a Hinnom-völgy barlangjaihoz, hírül adta az ott rejtőző tanítványoknak az Úr halálát, aztán besietett a városba Pilátushoz.
Midőn Jézus halálkiáltásakor a föld megrendült és a keresztdomb megrepedt, nagy rémület fogta el az összes jelenlevőket; de ez a rémület áthatott az egész természeten is, mert ugyanakkor széthasadt a templom kárpitja is, sok halott kikelt sírjából, a templomban falak süllyedtek meg, hegyek omlottak le és épületek dűltek össze a világ sok táján.
Abenadar hangosan kimondta meggyőződését és sok katona ugyanígy tett; a jelenvolt népből és a legutóbb odaérkezett farizeusok közül is sokan megtértek. Mellüket verték, jajveszékeltek és a szent hegyről a völgyön keresztül hazatámolyogtak. Mások megszaggatták ruhájukat és port hintettek fejükre. Félelem és rémület ült meg mindeneket. János fölkelt a földről, néhány szentasszony, aki eddig a köröndön kívül állott, most benyomult a kereszthez; fölemelték Jézus Anyját és barátnőit s kivezették a köröndből, hogy megnyugtassák őket.
Miután minden élet Ura megfizette a bűnösökért a halál kínteljes adósságát, és miután, mint ember, lelkét Istenének és Atyjának ajánlotta, testét pedig a halálnak szolgáltatta ki: ezt a szentséges, összetört edényt bevonta a halál hideg, sápadt színe; teste kínokban reszketett és elfehéredett, és a sebekből lefolyt vércsíkok sötétebbek és láthatóbbak lettek. Arca megnyúlt, orcái beestek, orra vékony és hegyes lett, álla leesett, lehunyt, vérrel befutott szemei megtörve kinyíltak; még egyszer, utoljára fölemelte néhány pillanatra töviskoronás fejét és a kínok súlya alatt mellére ejtette. Kiszáradt, elkékült ajkai között nyitott szájában látszott véres nyelve. Kezei, melyek eddig a szegfejeket markolták görcsösen, most szétnyíltak és jobban előre álltak; karjai kinyúltak, háta a kereszthez tapadt, és szent testének egész súlya lábaira nehezedett. Ekkor térdei megcsuklottak s egy oldalra fordultak; lábai megvonaglottak a szeg körül, mellyel át voltak fúrva.
Erre megmerevedtek Anyja kezei; szeme elborult, arca halálsápadtra vált, füle nem hallott, lábai inogtak s ő a földre roskadt. De Magdolna, János és a többiek is, a fájdalomtól megtörtén, arcukat elfedve, a földre borultak.
Midőn aztán a legszeretőbb, legfájdalmasabb Anya, barátaitól támogatva ismét fölkelt és szemeit fölvetette, látta Fiának a Szentlélektől tisztán fogantatott testét, a húst az ő húsából, a csontot az ő csontjából, a szívet az ő szívéből, isteni megárnyékozásban az ő méhéből alkotott szent edényt, most itt minden ékességtől, minden formától és szentséges lelkétől is megfosztva, kiszolgáltatva a természet törvényeinek, melyeket ő teremtett és melyekkel az ember a bűnben visszaélt és eltorzította őket; látta őt összetörve, megkínozva, elalaktalanítva, megölve azok kezétől, akiknek megújhodásáért és megelevenítéséért testet vett! Ó jaj, ott függött kitaszítva, megvetve, kicsúfolva, mint egy bélpoklos, Jézus holtteste, minden szépségnek, igazságnak és szeretetnek élettől megrabolt edénye, szertezúzva, két lator közt a keresztfán! Ki foghatja föl Jézus Anyjának, a Vértanuk Királynéjának fájdalmát!
A nap fénye még zavaros és ködös, a levegő a földrengéskor fülledt és nyomasztó volt, de aztán érzékeny hideg következett. Az Úr holttestének alakja rendkívül tiszteletreméltó és megható volt. A latrok rémesen kicsavarodott testtel, mintegy ittasan függtek keresztjükön; most már mindketten hallgattak; Dizmas imádkozott.
Három óra múlt, midőn Jézus meghalt. Amint a földrengés okozta rémület elmúlt, több farizeus merészebb lett; odaléptek a hegyen nyílt repedéshez, köveket dobtak bele, köteleket kötöttek össze és leeresztették a szakadékba; de mivel nem érték el fenekét, kissé gondolkodóba estek; a nép jajveszékelése és mellverése is hatott rájuk, és sietve ellovagoltak. Többen közülük egészen megváltoztak lelkükben. A néptömeg is hamarosan elszéledt rémületben és szorongásban a város felé és a völgyekbe. Sokan megtértek. Az ott levő ötven római katona közül egy rész, erősítésül ment a kapuőrséghez; míg a kívánt ötszáz főnyi csapat megérkezett; akkor bezárták a kaput, néhány katona más őrhelyeket foglalt el szanaszét, hogy elejét vegyék a nép összetorlódásának és a zűrzavarnak. Cassius (Longinus) és öt katona ott maradt a köröndben s lehevert a sáncra. Jézus rokonai a keresztet vették körül, vagy leültek vele szemben és siránkoztak, gyászoltak. Több szentasszony visszament a városba. A Kálvária csöndes, magános lett, a gyász helye lett. A távolban, a völgyben és a szemközti magaslatokon hébe-hóba megjelent egy-egy tanítvány óvatos alakja, félénken és kíváncsian nézett a kereszt felé és rögtön visszavonult, ha valaki közeledett.
A templomszentély bejáratának két nagy oszlopa, melyek közt egy gyönyörű függöny lógott, fönt szétvált és ledűlt, a baloldali délnek, a jobboldali északnak; az architráv, melyet tartottak, leomlott, és a nagy függöny felülről lefelé egész hosszában süvöltve végigrepedt és szétnyílva kétfelé hullott. Ez a függöny több színben pompázott: piros, kék, fehér és sárga színben. Égkörök voltak rajta kirajzolva, meg alakzatok, pl. az érckígyó. Most be lehetett
látni a szentélybe. Simeon imacellájánál a templomnak ebben a részében az északi falból
kidűlt egy hatalmas kő és a cella boltozata beomlott. Egyes csarnokokban a padlózat
besüllyedt, küszöbök elmozdultak és oszlopok meginogtak.
Nikodémus, Arimateai József és sokan mások elhagyták a templomot és eltávoztak. Itt-ott holttestek hevertek, más feltámadt halottak járkáltak a nép közt és a csarnokokban és fenyegető szavakat mondtak; de a templomból kivonuló angyalok szavára visszatértek sírjukba. A tanító szószék az előcsarnokban összeomlott. Többen ama harminckét farizeus közül, akik legutóbb érkeztek a Kálváriára, e zűrzavar közepette visszatértek a templomba, és mivel a kereszt alatt már megtértek, most e jelenségek még jobban megrendítették őket, úgyhogy Annásnak és Kaifásnak heves szemrehányásokat tettek és elhagyták a templomot. Annás, aki titokban Jézus legfőbb ellensége volt és már régóta vezette Jézus és tanítványai ellen az összes fondorlatokat s a hamis tanukat is kioktatta, most szinte őrült volt a félelemtől és a templom rejtett helyiségeiben egyik zugból a másikba menekült.
Kaifásban, noha őt is nagy félelem gyötörte, olyan kevély és nyakas ördög lakott, hogy nem árulta el rémületét. Dacolt mindennel és Isten fenyegető jeleinek és saját titkos félelmének, vakmerő homlokkal, gyűlöletét és kevélységét szegezte ellene. Midőn azonban a szent cselekmények folytatását nem tudta többé keresztülvinni, megparancsolta, hogy titkoljanak el minden jelenséget és eseményt, ami nem lett köztudomású az egész nép előtt. Ő maga is, de papjai által is azt hirdette, hogy Isten haragjának e jeleit a megfeszített galileai hívei okozták, akik tisztátalanul jöttek a templomba; és hogy csakis a szent törvénynek ellenségei, melyet Jézus maga is fel akart forgatni, idézték elő ezeket a borzalmakat, és hogy igen sokat a galileai varázslatának rovására kell írnia, aki, mint életében, úgy halálában is megzavarta a templom nyugalmát. Ekképp sikerült Kaifásnak sokakat meggyőzni, másokat meg fenyegetésekkel megfélemlíteni; mindazáltal sokan mélyen meg voltak rendülve és eltitkolták véleményüket . Az ünnepet a templom megtisztulásáig elhalasztották. Sok bárány nem is került leölésre. A nép apránkint elszéledt. Zakariás sírja a templom fala alatt mélyen besüllyedt és beomlott, s ezáltal a falból kövek estek ki. Zakariás kijött a sírból, de nem tért vissza bele; én nem tudom, hol vetette le ismét porhüvelyét. Simon Justus feltámadt fiai visszahelyezték testüket a sírboltba a templomhegy alatt, midőn Jézus holttestét előkészítették a temetésre. Mialatt mindezek történtek a templomban, Jeruzsálem sok részében is hasonló rémület uralkodott. Mindjárt három óra után sok sír beomlott, különösen az északnyugati kertvidéken a városon belül. Kaifás törvényházában
beomlottak azok a lépcsők, melyeken Jézus állt a gúnyolódások közepette; ugyanott az
előcsarnokban beomlott a tűzhely egy része is, ahol Péter tagadása kezdődött. Oly nagy lett a
pusztulás, hogy új bejáratot kellett csinálni. Pilátus palotájában összetört az a kő és besüllyedt az a hely, ahol Pilátus megmutatta Jézust a népnek. Minden ingott és rengett, és a közeli törvényházban elsüllyedt az egész hely, ahol az aprószentek testei el voltak ásva. A városban még sok más helyen is beomlottak építmények és meghasadtak falak; de teljesen egy épület sem pusztult el. A megzavarodott és babonás Pilátus nagy rémületben volt és képtelen minden kormányzati ténykedésre; a földrengés megrendítette az ő palotáját is, hullámzott és mozgott alatta a talaj, s ő egyik szobából a másikba szaladgált. Heródes
szinte őrjöngött palotájában és bezáratott minden ajtót-ablakot. A galileai tónál nagyon jelentékeny pusztulások történtek. Kafarnaumban igen sok épület beomlott; a rabszolgafalu, Tibériás és a kafarnaumi százados, Zerobabel kertjei között, úgyszólván teljesen elpusztult. Az egész szirtfok a százados szép kertjei előtt Kafarnaum mellett leszakadt, a tó vize elárasztotta a völgyet és egészen Kafarnaum közelébe áradt, pedig a város egyébként jó félórányira van onnan. Péter háza és a Szűzanyáé Kafarnaum előtt a tó felé épségben maradt.
A Golgothán eközben szomorú csönd uralkodott. A nép, félénken elszéledt és elrejtőzött. Jézus Anyja, János, Kleofás felesége, Mária Magdolna és Salome hol álltak, hol ültek befödött fejjel a kereszttel szemben és gyászoltak. Néhány katona a sáncon üldögélt; lándzsájukat beszúrták a földbe maguk mellett; beszélgettek lefelé a hegyről távolabb álló bajtársaikkal. Cassius ide-oda járkált lován. Az ég borús volt és valami mély gyász feküdt rá az egész természetre. Ekkor hat poroszló érkezett; létrákat, lapátokat és köteleket hoztak magukkal és súlyos, háromélű vasrudakat a lábszárcsontok összetörésére. Midőn a poroszlók bevonultak a köröndre, Jézus hozzátartozói kissé hátrább mentek, és Máriát újabb szívtépő aggodalom fogta el, hogy a poroszlók talán még a kereszten is bántalmazni fogják Jézus testét; mert már másztak is fel a keresztre és azt állították, hogy Jézus csak színleli a halált. De mivel megtapogatták és úgy találták, hogy már egészen kihűlt és merev, azonkívül János is a Szűzanya óhajtására kérlelte a katonákat, egyelőre békén hagyták, az Úr tetemét, bár nem látszottak meggyőződve lenni arról, hogy igazán meghalt. Ezután létrán felmásztak a latrok keresztjeihez; ketten az éles vasrudakkal összezúzták mindkét lator karcsontjait a könyök alatt és fölött, egy harmadik ugyanígy tett a térdük fölött és a lábszárcsontokkal; miközben Gezmas irtózatosan üvöltött, mert neki három ütéssel még mellét is beszakították. Dizmas nyöszörgött és meghalt a kínok közt, és ő lett az első halandó, aki viszontlátta Megváltóját. Ezután kioldották a köteleket és hagyták a tetemeket a földre lezuhanni; ezeket aztán kötelekkel elvonszolták a völgybe a domb és a városfal közé és ott elásták. Jézus halálában még mindig kételkedni látszottak, és Jézus hozzátartozói – a borzalmas csonttörések láttára – még jobban rettegtek attól, hátha még visszajönnek a poroszlók. Azonban Cassius altiszt, akit később Longinusnak neveztek, egy huszonöt éves, hebehurgya, roppant ügybuzgó katona, akinek bamba, kancsal szeme és fontoskodó magaviselete sok csúfolódásra adott alkalmat alantasai közt, hirtelen valami csodálatos buzgóságra gyulladt. A poroszlók gyalázatos kegyetlensége és dühe, a szentasszonyok gyásza és félelme, és a benne hirtelen felgyűlt szent buzgalom kegyelme egy jövendölés beteljesítőjévé tette őt. Összetolható lándzsáját kihúzta, rátűzte hegyét, és megfordítva lovát, felvágtatott a szűk kereszt dombra, ahol a ló alig tudott megfordulni, és láttam, amint a sziklarepedés előtt megállította paripáját. Ekképpen megállva a jobb lator és Jézus keresztje között, úgyhogy az Úr keresztje tőle jobbról esett, két marokra kapta lándzsáját és oly erővel döfte bele fölfelé a szentséges testnek behorpadt, megfeszült jobb oldalába a beleken és a szíven keresztül, hogy a lándzsa hegye a bal mellen kijött és egy kis sebet nyitott; és amint a szent lándzsát hevesen kihúzta a testből, Jézus jobb oldalának széles sebéből bőséges vér- és vízpatak ömlött alá és Cassius fölfelé néző arcát elárasztotta üdvvel és kegyelemmel. Leugrott lováról, térdre esett, mellét verte és hangosan megvallotta Jézust az összes jelenlevők előtt. A Szűzanya és a többiek, akiknek szeme állandóan Jézusra volt szegezve, riadtan szemlélték Cassius hirtelen cselekvését és a kereszthez rohanva, jaj kiáltással kísérték a lándzsadöfést. Mária úgy érezte, mintha a döfés az ő szívét járta volna át, és barátnői karjaiba omlott, mialatt Cassius térden állva hangosan megvallotta Jézust és örvendezve magasztalta Istent, mert hitt és lelke megvilágosodott, s most már tisztán és világosan látott. Testi szemei éppúgy, mint lelki szemei meggyógyultak és megnyíltak. De mindnyájukat is azonnal a legtiszteletteljesebb meghatottság fogta el a Megváltó vérének láttára, mely vízzel vegyülve habzóan gyülemlett össze a kereszt alatt a sziklatalaj gödrébe , szentasszonyok és János a náluk levő ivóedényekkel a vért és vizet palackokba gyűjtötték és kendőkkel felitatták. Cassius teljesen megváltozott; kancsalsága eltűnvén, arca egészen kisimult, egész lénye mélyen meghatódott és megalázkodott. A katonákat is megindította a rajta végbement csoda: ők is térdre estek és mellüket verve megvallották Jézust. A vér és a víz az Úr tágan megnyílt oldalából bőségesen omlott le. Mélységes meghatottsággal felgyűjtötték, és Mária és Magdolna könnyei belevegyültek. A poroszlók nem jöttek vissza, mert időközben megkapták Pilátus parancsát, hogy Jézus holttestét ne bántsák, minthogy ő azt Arimateai Józsefnek ajándékozta. Cassius lándzsája több darabból állt, melyeket egymásba lehetett illeszteni, úgy hogy ha össze volt tolva, vaskos, erős rúdnak látszott, és sima, körte alakú nyele volt. Felső végébe beleillesztették a hegyét, alul pedig két mozgatható, éles, görbe vasat húztak ki, ha a lándzsát használni akarták. Mindez négy óra után történt Jézus keresztje körül. Ezalatt, Arimateai József és Nikodémus a temetéshez szükséges dolgok beszerzésével voltak elfoglalva. Mikor azonban Jézus barátai a Golgothán József szolgáitól, akik a sírt mentek kitisztogatni, megtudták, hogy József Pilátus engedélyével Jézus testét leveszi a keresztről és eltemeti a saját kertjében levő sírba: János a szentasszonyokkal rögtön a városba ment a Sion-hegyére, hogy a Szent Szűz kissé kipihenje magát és hogy ő maga még néhány, a temetéshez szükséges holmit elvigyen. A Szűzanyának volt egy kis lakása a Coenaculum melléképületében. Nem a közeli kapun mentek át, hanem délebbre azon a kapun át, mely Betlehembe vezet, mert a közelebbi kapu zárva volt és belül katonaság szállta meg, ahogyan a farizeusok kívánták a nép nagy izgatottsága miatt."*
13. stáció: Jézus testét leveszik a keresztről .
" Mialatt a kereszt, csak néhány őrtől körülvéve elhagyottan állott, mintegy öt
férfiú Bethánia felől a völgyeken át jövet, felkémlel a kereszthez, aztán ismét elsurran; bizonyára tanítványok voltak. Azonban két férfit, Arimateai Józsefet és Nikodémust
ma már háromszor volt e tájon fürkészni és fontolgatni. Egyszer a keresztrefeszítés alatt
egészen a közelben voltak (talán akkor, midőn megvásároltatták Jézus ruháit a poroszlóktól).
Később azért jöttek, hogy lássák, elszéledt-e már a nép, majd elmentek a sírhoz, hogy valamit
előkészítsenek; onnan megint visszajöttek a kereszthez, néztek föl és néztek körül, mintha a
helyi viszonyokat tanulmányoznák. Megállapították a keresztről való levétel tervét és
visszamentek a városba.
Most nekiláttak összehordani a bebalzsamozáshoz szükséges szereket; szolgáik pedig a
Nikodémus csűréből két létrát vittek el és egyéb dolgokat, amik a szentséges test levételéhez
szükségesek voltak. Mind a két létra voltaképpen csak egy-egy dúc volt, melybe kétoldalt
fogak voltak beeresztve; kampók is voltak a létrákon, melyeket följebb vagy lejjebb lehetett
szerelni, hogy velük a létrát valamihez hozzá lehessen erősíteni, vagy valami tárgyat munka
közben rájuk akasztani.
Az a jó asszony, akinél a balzsamozó fűszereket beszerezték, mindent ügyesen
becsomagolt nekik. Nikodémus 100 font balzsamozó fűszert vásárolt, ami 37 fontot tett ki a
mi mértékünk szerint . E fűszereket részben a
nyakukba akasztott kis háncshordócskákban vitték. Az egyik hordócskában valami por volt.
Növény csomókat bőr- vagy pergamenzacskóban vittek. József vitt valami kenetszelencét is; a szelence piros volt kék karimával. A
szolgák egy tragacson edényeket, tömlőket, szivacsokat és
szerszámokat is vittek ki és égő tüzet is egy zárt tartóban.
A szolgák uraikat megelőzve mentek ki a Kálváriára egy másik kapun, a
betlehemi kapun át. A városon keresztül menet elhaladtak ama ház előtt is, ahol a
szentasszonyok és János összegyűltek, hogy egyet-mást összeszedjenek az Úr tetemének
előkészítésére; ők aztán kis távolságban követték a szolgák csapatát. Öten voltak a
szentasszonyok; némelyikük köpenye alatt nagy csomó kendőt vitt. A nők, ha este vagy
valami titkos vallásgyakorlatra kimennek, hosszú, jó egy könyöknyi széles lepellel szokták
magukat ügyesen bepólyázni. Kezdték az egyik karjukon és a pólyát oly szorosan tekerték
magukra, hogy hosszabb lépést nem is tudtak tenni. Láttam, amint teljesen bepólyázták
magukat; bőségesen futotta nekik a lepel egyik karjuktól a másikig, úgyhogy még fejüket is
beburkolta. gyászruha volt az!
József és Nikodémus is gyászöltözetben volt: fekete ujjas és széles öv; köpenyük, melyet
fejükön keresztül húztak át, bő és hosszú volt, sötétszürke színű. Mindent, amit magukkal
vittek, betakartak e bő köpennyel. Mindketten a kivezetés kapuja felé mentek (ti., amelyen
Jézust kivezették).
Az utcák csöndesek és kihaltak voltak; az általános félelem mindenkit otthon fogott.
Sokan bűnbánatot tartottak; csak nagyon kevesen tartották meg az ünnep rendjét. Mikor
József és Nikodémus a kapuhoz ért, azt zárva találták, az utak pedig és a falak körös-körül
katonasággal voltak megrakva; ezek azok a katonák voltak, akiket a farizeusok követeltek
délután két órakor, amikor zendüléstől tartottak; és mindeddig még nem hívták vissza ezeket
a katonákat. József felmutatta nekik Pilátus írott parancsát, mely szerint őt át kell engedni; ők
készségesen meg is tették volna, de kijelentették, hogy éppen az imént hiába próbálták a
kaput kinyitni, nyilván a földrengés következtében valahogy megszorult s emiatt a csonttörő
poroszlók is kénytelenek voltak a saroktorony felé kerülni s úgy bejutni. Amint azonban József és Nikodémus megragadták a reteszt, a kapu mindenek ámulatára egész könnyen
kinyílt.
Még borús, komor és ködös volt az idő, mikor kiértek a Kálvária-hegyre. Már ott találták
előreküldött szolgáikat és a szentasszonyokat, akik sírva üldögéltek a kereszttel átellenben.
Cassius és több megtért katona ott állt némi távolságban, mintegy megváltozva, félénken és
tiszteletteljesen. József és Nikodémus elmondta a Szűzanyának és Jánosnak, mi mindent el
nem követtek, hogy Jézust a gyalázatos haláltól megmentsék; ezek viszont elbeszélték, mily
nehezen tudták megakadályozni Jézus csontjainak megtörését és miképp teljesedett be ezáltal
a jövendölés. Szóltak Cassius lándzsadöféséről is. Ekkor megjött Abenadar százados is, mire
hozzáláttak mélységes gyásszal és tisztelettel, hogy véghezvigyék Uruk, Mesterük és
Megváltójuk szent testén a keresztről való levétel és tetem-előkészítés legszentebb
szeretetművét.
A Szent Szűz és Magdolna a dombon ült jobb oldalon, Jézus és Dizmas keresztje közt, a
többi nők azzal voltak elfoglalva, hogy rendezgették a fűszereket, lepedőket, vizet,
szivacsokat és edényeket. Cassius is odajött, mikor Abenadart közeledni látta, és elmondta
neki kancsalságának csodálatos gyógyulását. Mindnyájan nagyon meghatottak, ünnepélyesen
komolyak, szomorúak és szeretettel teljesek voltak, szófecsérlés nélkül. Néha, mikor a szent
foglalatosság sietsége és kellő figyelme engedte, fájdalmas sirám és sóhajtások hangzottak
föl. Legfőképpen Magdolna volt a leghevesebb izgalomban; teljesen rabja volt fájdalmának,
nem hallott, nem látott senkit és semmit.
Nikodémus és József a létrákat a kereszt mögé támasztották, fölmentek egy nagy
lepedővel, melyre három széles heveder volt varrva, és ezzel rákötötték szorosan Jézus testét
hóna és térde alatt a kereszt törzséhez, más lepedőkkel pedig karjait kezei alatt a kereszt
ágaihoz. Azután hátul a szegek kiálló hegyére illesztett peckekkel kiverték a szegeket; Jézus
kezei nem nagyon rázkódtak meg ettől; a szegek pedig könnyedén kiestek a sebekből,
minthogy ezek a test súlya folytán nagyon kitágultak, és a lepedőkkel fölhúzott test most már
nem nehézkedett egész súlyával a szegekre. Jézus alteste, a halálban megroggyant térdeivel,
most ülő helyzetben nyugodott az egyik lepedőn, mely a keresztágakon áthúzva kezeihez volt
kötve. Akkor, mialatt József kiverte a bal szeget és a bal kart lassan leeresztette a kötelékben
a testhez, Nikodémus ugyanúgy odakötötte a jobb kart a kereszt jobb ágához és az Úr
töviskoronás fejét is, mely a jobb vállra volt hajtva, ebben a helyzetben megkötötte, kiütötte a
jobboldali szeget és lebocsátotta a jobb kart a kötelékben a test mellé. A lábakat átverő nagy
szeget Abenadar húzta ki meglehetős erőfeszítéssel.
Cassius tiszteletteljesen fölvette a földről a szegeket és a Szűzanya mellé tette le. Akkor a
létrákat elül támasztották a kereszthez, szorosan a szent test mellé; leoldották a felső hevedert
a kereszt törzséről és a létrák kampójára akasztották; ugyanígy tettek a másik két hevederrel
is, és fokonkint leszállva mindig a lejjebbi kampókra akasztották a hevedereket. A szent test
ekképp mindig lejjebb csúszott, Abenadar százados felé, aki a lépcsőn állva a testet a térd
alatt karjába fogta és leszállt vele, míg Nikodémus és József Jézus felsőtestét maguk között
karjukkal tartva, lassan és óvatosan – mintha egy súlyosan sebesült drága barátjuk testét
tartanák, – fokról-fokra szállottak le a létrákról. Így ért le a földre a keresztről az Üdvözítő
szentséges, megkínzott teste.
Végtelenül megható volt ez a keresztről való levétel. Akik végrehajtották, oly óvatosan és
kíméletesen jártak el, mintha attól tartottak volna, hogy fájdalmat okoznak az Úrnak; át meg
áthatotta őket a szent test iránt az a szeretet és tisztelet, melyet a Szentek Szentje iránt még
életében tápláltak. A jelenlevők valamennyien szüntelen az Úr tetemére szegezték szemüket
és annak minden mozdulatát karjaik fölemelésével, könnyekkel és a fájdalom s aggodalom
mindenféle taglejtéseivel kísérték. De mindnyájan csöndben voltak, sőt a levétellel
foglalatoskodók is önkéntelen tiszteletből a szent cselekmény közben, csak keveset és halkan
beszéltek, ha éppen szükséges volt. Mikor felcsattantak a kalapácsütések, melyekkel kiverték a szegeket, Mária és Magdolna, de valamennyien is, akik ott voltak, új fájdalomban
reszkettek meg, mert ez a kalapácshang emlékeztette őket Jézus kegyetlen fölszegezésére, és
attól féltek, ismét meghallják éles jaj kiáltását, és szent ajkainak némaságában halálát
gyászolták.
Miután a szent testet levették, a férfiak begöngyölték térdétől derekáig és letették egy
lepedőre Anyja karjaiba, aki fájdalmas epedéssel fogadta Fia tetemét ölébe."*
A szent testet leveszik a keresztről és a fájdalmas Istenanya fogadja karjaiba.
" Az Úr halálakor történt földrengés alkalmával, midőn a Kálvária-hegye megrepedt, sok minden összeomlott és elsüllyedt az egész világon, főképpen Palesztinában és Jeruzsálemben. Még alig állt be némi nyugalom a növekvő sötétségben a város és a templom területén, midőn a földrengés, a sok helyen bekövetkezett beomlások dübörgő zaja még általánosabb rémületet idézett elő; a jajveszékelő, egymáson keresztül-kasul rohanva menekülő emberek végsőkig fokozott borzadalmára innen is, onnan is a feltámadt, támolygó, tompa hangon szóló halottak jöttek velük szembe. A templomban a főpapok éppen folytatni akarták a bárány leölését, melyet a sötétség okozta ijedelem némiképp megzavart, és már ujjongtak a visszatérő világosságnak, midőn hirtelen megrendült a föld, tompa dübörgés hallatszott és a beomló falak recsegése-ropogása, kísérve a nagy függöny végighasadásának sivító-sziszegő zajától. Az óriási tömegen egy pillanatra néma borzadály lett úrrá, melyet csak az innen-onnan feltörő jaj kiáltás tört meg. Azonban a tömeg oly rendben volt tartva, az óriási templom annyira zsúfolt, a bárányok leölésével elfoglalt emberek nagy seregének jövése-menése oly pontosan szabályozva, a cselekmények: a levágás, a vér kieresztése, és az oltáron való elhintése a megszámlálhatatlan papok hosszú sorai által, hangos énekszóval és kürtök harsogásával körülzengve, oly összefüggő rendben és egymásba kapcsolódó láncolatban volt szabályozva, hogy az ijedelem nem robbant ki mindjárt általános fejvesztettséggé és zűrzavarrá. Így tehát az óriási épületben, a sok helyiségben és folyosón, egyes helyeken nyugodtan folyt tovább az áldozati tevékenység, míg más pontokon rémület és borzadály lett úrrá; miközben másutt a papok úgy ahogy lecsillapították az izgalmat. De végül is, mikor itt is, ott is megjelentek a halottak, a templomban minden felbomlott és az áldozatot abbahagyták, mintha a templom tisztátalanná lett volna. De még ez az esemény sem tört rá a tömegre oly hirtelenséggel, hogy az emberek egymást taposva hanyatt-homlok menekülve, rohantak volna lefelé a templomlépcsőn, hanem lassankint oszlottak szét, úgy hogy egyes csoportok elsiettek, míg más csoportokat a papok és a sorompók feltartóztattak. Ámbár a rémület és félelem nem volt mindenütt egyenlőképpen nagy, mégis egészben véve leírhatatlan volt. Az ott uralkodó zavarról és fejetlenségről úgy alkothatunk magunknak képet, ha magunk elé képzelünk egy nagy-nagy hangyabolyt teljes, szabályos tevékenységében, amint egyszerre köveket dobnak közibe, vagy egy részét ásóval feltúrják; míg itt minden felfordul, ott a tevékenység még zavartalanul folytatódik és még a legfeldúltabb pontokon is rögtön mindent helyrehoznak. Kaifás főpap és udvara azonban kétségbeesett szemtelenséggel nem vesztette el fejét és mint egy fellázadt város okos hatósága, fenyegetésekkel, csoportok szétoszlatásával, rábeszéléssel és mindennemű ravaszkodással elejét vette a veszedelemnek és főképp ördögi nyakasságával s látszólagos nyugodtságával elért annyit, hogy általános, vészhozó felfordulás nem következett be és hogy az egész nép véleménye ezeket a rémes fenyegető jeleket nem értelmezte úgy, mint Jézus ártatlan halálának bizonyítékait. Az Antonia-vár római helyőrsége is mindent elkövetett a rend fenntartására. Ekképp aztán, bár a rémület és zavar nagy volt, és az ünnep el volt rontva, zendülés nem tört ki, és a nagy láng, pislogó ijedtséggé lett, melyet a lassan-lassan szétoszló nép hazavitt magával és melyet ott a legtöbbeknél a farizeusok tevékenykedése ismét kioltott."*
|
Szent Sir templom - előcsarnok |
A „Szent Sír-templom” megnevezés a nyugati kereszténység körében elterjedt név, az ortodox egyházak itt Feltámadás templomáról beszélnek (Anasztaszísz). A templom egyben székhelye a jeruzsálemi görög ortodox pátriárkának és a jeruzsálemi latin pátriárkának is. Ezen túlmenően az örmény, a kopt, a szír és etióp vallási közösség is kötődik hozzá. Maga a Szent Sír számtalan templom és kápolna mintájául szolgált az egész keresztény világban. A Keresztút X-XIV. stációi a bazilikában találhatók.
|
A Szent Sír-templom diagramja egy német dokumentumfilm alapján. A templom állítólag a Kálvária és Jézus sírja helyén épült fel. |
|
A Szentsír templomba előcsarnokában található a bebalzsamozás köve. A bejárattól jobbra lépcső vezet fel a Golgota kápolnába.
|
A keresztről való levétel helye értelemszerűen ugyanaz a hely, ahol a kereszt is állt. Ennek állít emléket a Fájdalmas Szűzanya Kápolna, mely tulajdonképpen egyetlen kis oltár, a Görög Kálvária és a Latin Kálvária között. Arról nem írnak az Evangéliumok, hogy Mária magához ölelte volna Jézus halott testét, de cseppet sem vitatható, hogy ez megtörtént. A Szentírás azokat a szereplőket emelik ki, akik jelenléte nem volt magától értetődő, és elsősorban azokról a történésekről számol be, melyek eltértek a dolgok megszokott menetétől.
14. stáció: Jézust sírba teszik
" Alig, hogy e borzasztó események után némi nyugalom állott be Jeruzsálemben, a megzavarodott Pilátust is azonnal megrohanták mindenfelől hírekkel a történtekről, és a zsidók főtanácsa is – miként már reggel elhatározta – izent Pilátusnak, hogy töresse meg a megfeszítettek csontjait és az így megölteket vétesse le a keresztről, nehogy ott maradjanak lógva szombatra. Pilátus tehát kiküldette evégből a poroszlókat a vesztőhelyre. Rögtön ezután láttam Arimateai Józsefet, a tanács tagját, Pilátushoz menni, ő már értesült Jézus haláláról és megbeszélte Nikodémussal, hogy az Úr holttestét az ő (József) kertjében, közel a Kálváriához, egy új sziklasírban fogják eltemetni. Azt hiszem, már láttam őt odakint a kapu előtt is, amint mindent megfigyelt; emberei pedig már kint voltak a sírkertben, tisztogattak és a sír belsejében mindent elrendeztek. Nikodémus elment egy-két helyre, lepleket és fűszereket vásárolt be és várta most Józsefet.
József Pilátust nagy zavarban és félelemben találta. Megkérte nyíltan és bátran, engedje meg, hogy levehesse Jézusnak, a zsidók királyának testét a keresztről, mert el akarja temetni saját sírjába. Pilátust csak még jobban felizgatta, hogy íme, egy előkelő férfi oly sürgetve kéri azt, hogy tisztelhesse Jézus testét, melyet ő oly gyalázatosan megfeszíttetett; így aztán Jézus ártatlansága még jobban nyomasztotta. De leplezte zavarát és kérdezte: „Hát már meghalt?” Ugyanis csak pár perccel előbb küldött ki poroszlókat, hogy a megfeszítetteket csontjaik összetörésével megöljék. Hívatta tehát Abenadar századost, aki már hazatért a barlangokból, ahol néhány tanítvánnyal beszélt. Abenadar jött és Pilátus megkérdezte tőle, vajon meghalt-e már a zsidók királya. Erre Abenadar elmondta az eseményeket: az Úr halálát három órakor, utolsó szavait és hangos kiáltását, a földrengést és a szikla megrepedését. Pilátus látszólag csak csodálkozott, hogy Jézus halála oly gyorsan következett be, mert a megfeszítettek rendszerint tovább szoktak élni; de bensőleg megrettent s megzavarodott a jeleknek és Jézus halálának összetalálkozásától. Talán némiképp szépíteni akarta kegyetlenségét azzal, hogy Arimateai Józsefnek rögtön parancsot állított ki, melyben neki ajándékozza a zsidók királyának holttestét és rábízza, hogy levegye a keresztről és eltemesse. A helytartó örült, hogy ekképp keresztülhúzhatja a főpapok tervét, akik arra számítanak, kaján örömmel, hogy Jézus tetemét a két latorral együtt tisztesség nélkül egyszerűen elássák. Pilátus küldött is ki valakit, valószínűleg magát Abenadart, mert láttam őt a keresztnél Jézus levételekor. Arimateai József ekkor eltávozott Pilátustól és elment Nikodémushoz, aki őt egy jólelkű asszonynál várta; ennek háza egy széles utcában állt, közvetlen ama szűk utca mellett, ahol Jézust mindjárt a keresztút kezdetén annyi gyalázat érte. A bebalzsamozáshoz szükséges füvek és fűszerek egy részét maga Nikodémus vásárolta be ennél az asszonynál, aki fűszerrel kereskedett, más cikkeket pedig, amiket az asszony nem tartott, meg bizonyos kendőket és pólyákat a tetem beburkolózására az asszony másutt vásárolt be és hazahozott. Mindezeket aztán összegöngyölte és Nikodémusnak kényelmesen vihető csomagba kötötte. József még elment valahová és vett egy nagyon szép, finom gyapotlepedőt, hat könyöknyi hosszút és több könyöknyi széleset; szolgái pedig a Nikodémus házánál levő fészerből előszedtek létrákat, kalapácsokat, harapófogókat, víztömlőket, vedreket, szivacsokat és mindenféle egyebeket, amire dolgukhoz szükség volt; az apróbb tárgyakat felrakták egy könnyű tragacsra, olyanfélére, amilyenen Keresztelő János holttestét tanítványai elszállították Machaerusból, Heródes várkastélyából.
Arimateai József kertje és sírboltja , ez a kert legkevesebb hétpercnyire van a Kálvária-hegytől, közel a betlehemi kapuhoz, azon az emelkedésen, mely a városfalakig nyúlik. Szép kert ez, nagy fákkal, padokkal és lugasokkal és egyik oldala felnyúlik a magaslaton egészen a városfalig. Ha az ember észak felől fent belép a völgybe, a kert talaja balról a városfalig emelkedik. Jobbról a kert végében áll egy magános szikla: ebben van a sír. A kert bejáró útjától jobbra az út a sziklasír bejáratához visz, mely kelet felé az emelkedő kertre és a városfalra néz. Ugyanennek a sziklának délnyugati és északnyugati oldalán még két kisebb sírbarlang van alacsony bejárattal. A szikla nyugati oldalán még egy keskeny út kanyarog körül. A föld szintje a sírüreg bejárata előtt magasabban fekszik, mint maga a bejárat; a szikla mélyen áll és a keleti oldalán levő ajtóhoz lépcsőn kell lemenni. Ez a külső bejárat fonadékajtóval van elzárva. A sziklaüreg akkora terjedelmű, hogy falai mellett jobbról és balról négy-négy ember állhat és a holttestet kényelmesen átviheti köztük másik néhány ember. Ez a helyiség nyugati végén, szemben az ajtóval egy tágas, de nem nagyon magas kerek fülkében végződik, amennyiben a sziklafal ott a két láb magas sírpad fölé boltozódik. A sírpad lapja egy bepólyázott tetem számára ki van vájva. Ez a sírpad oltár módjára csak hátsó oldalán függ össze a sziklával; fejtől és lábtól még van hely egy álló ember számára, valamint előtte is van ugyanennyi hely, még ha a sírfülke ajtaja be is van zárva. Ez az ajtó rézből vagy valami más fémből van és kétfelé nyílik, jobbra és balra, ahol az oldalfalakat érinti; nem áll függőlegesen, hanem kissé rézsút a fülkére és annyira leér a földig, hogy egy elébe tett kő megakadályozhatja kinyitását. Az erre szánt kő egyelőre a sírbolt bejárata előtt fekszik; csak később, az Úr eltemetése után fogják behengeríteni és a bezárt sírajtó elé helyezni. A kő jó nagy és a sírajtó felé kissé legömbölyített, mert a fal az ajtó mellett sem derékszögben törik. Hogy ezt az ajtót ki lehessen nyitni, azt a nagy követ nem kell előbb kihengeríteni a sírboltból, ami a térszűke miatt úgyis nagyon nehezen menne, hanem egy, a boltozatról lelógó láncot kell beakasztani a kőbe erősített gyűrűkbe és a kötelet felvonva az ajtó elől a sírbolt fala mellé, a követ el lehet húzni; de ez is több embernek kemény munkájába kerül. Szemben a sírbolt bejáratával, a kertben van egy kőpad. Fönt a fűvel benőtt szikla tetején lehet járni-kelni és éppen a városfal fölött látni Sion tetejét és néhány tornyot; ugyancsak látni lehet innen a betlehemi kaput, Gihon kútját és a vízvezetéket is. A szikla belül fehér, vörös és barna erezettel, szépen kifaragva.
A Szűzanya egy kiterített takarón ült; kissé magasabban tartott jobbtérdével és hátával egy köpenyekből összehajtott göngyölegnek támaszkodott, amelyet azért tettek oda neki, hogy a fájdalmaktól és megerőltetéstől kimerült anyának megkönnyítsék a szeretet szomorú munkáját megölt Fia tetemén, melyet a férfiak egy lepedőre fektetve ölébe helyeztek. Jézus feje Máriának kissé fölemelt térdére volt nyugtatva, teste pedig a lepedőn kinyújtva feküdt. A Szentséges Anya fájdalma és szeretete egyenlőképpen nagy volt; hiszen ismét karjaiban tartotta szeretett Fia testét, melynek a hosszú kínzás alatt semminő szeretetszolgálatot nem tudott tenni, de íme, egészen közelről látta ennek a szentséges testnek szörnyű megkínzottságát is, belenézhetett sebeibe, csókolhatta véres arcát. Magdolna arcával a földre borulva feküdt lábánál. A férfiak most elvonultak a Kálváriától délnyugatra egy mélyebben fekvő völgykatlanba, ahol a tetem előkészítését akarták elvégezni, és ott elrendeztek minden szükséges dolgot. Cassius néhány megtért katonával tiszteletteljes távolságban állott. Az ellenséges érzületűek mind visszamentek a városba, s akik itt maradtak, mintegy díszőrséget alkottak a végtisztelethez, melyet most adtak meg Jézusnak, hogy senki ne közelíthessen oda, aki azt megzavarhatná. Egyesek közülük megindultan és alázatosan segítettek a munkában: kézhez adtak egyet-mást, mikor szóltak nekik. A szentasszonyok szintén segítettek: a férfiak keze ügyébe adták a vizesedényeket, szivacsokat, kendőket, keneteket és fűszereket, mikor kellett, majd ismét figyelve álltak kissé távolabbra. Köztük volt Kleofás felesége Mária, Salome és Veronika. Magdolna mindig ott foglalatoskodott a szent test körül; Héli felesége, Mária pedig, a Szűzanya nénje, egy idős asszony, csöndesen szemlélődve ült némi távolságban a körönd sáncán. János folyton Mária mellett volt, hogy bármikor segítségére legyen; ő volt a közvetítő az asszonyok és férfiak között; hol az asszonyoknak segített, hol a férfiaknak szolgált minden módon a tetem előkészítésében. Mindenről történt gondoskodás; a nőknél bőrtömlők voltak vízzel, melyeket szét lehetett nyitni és laposra összerakni, továbbá szénparázson vizet melegítettek. Máriának és Magdolnának kezébe adták a váltogatott vizesedényeket és szivacsokat, tiszta vízzel telve, a használt szivacsokat pedig kifacsarták a bőrtömlőkbe. A Szűzanya azonban kimondhatatlan szenvedései mellett erős lélekkel volt megáldva; gyásza nem tarthatta vissza attól, hogy szeretetével el ne árassza a szentséges testet; nem hagyhatta azt szégyenletes és megkínzott állapotában, tehát azonnal hozzáfogott fáradhatatlanul Fia testének szerető gondozásához és letisztításához. Nagy vigyázattal és a többiek segítségével levette Jézus fejéről a töviskoronát, melyet előbb hátul szétnyitott; hogy pedig a fejbe behatolt tövisek mozgás folytán ne tágítsák ki a sebeket, egyes tüskéket le kellett metszeni a koronáról. A koronát letették a szegek mellé, és Mária most egy gömbölyű, sárga, rugós fogóval kiszedegette Jézus fejsebeiből azokat a hosszú tövishegyeket és szilánkokat, melyek beletörtek a fejbe, és szomorúan körülmutogatta a részvevő lelkeknek. A töviseket részben a koronához tették, részben megtartották emlékül."*
"Az Úr arca annyira el volt torzítva a vér és sebek által, hogy alig lehetett már fölismerni. A megtépázott haj és szakáll egészen összecsapzott a vértől. Mária megmosta Jézus siralmasan eléktelenített fejét és arcát, vizes szivaccsal leáztatta és letisztította a hajba és szakállba tapadt vért. A lemosás alatt egyre láthatóbbá lett Jézus kegyetlen megkínzása, és egyre megújuló részvéttel, gonddal és szeretettel mentek sebről sebre. Mária szivaccsal és jobb keze ujjai köré csavart kendőcskével kimosta a vért a fejsebekből, a megtört szemekből, az orrlyukakból és a fülekből; a kendőcskét mutatóujjára csavarva megtisztította a félig nyitott szájat, a nyelvet, a fogakat és ajkakat. A megmaradt kevés hajat háromfelé fésülte: két oldalra és hátra; az oldalra fésült fürtöket a fül mögé simította. Mikor az Úr feje rendbe volt hozva, Anyja megcsókolta arcát és betakarta. Ezután Jézus nyakát, vállát, mellét és hátát vette gondjába, meg karjait és csupa vér, szétmarcangolt kezeit. Ó, most mutatkozott meg teljes borzalmában az a rettenetes pusztulás: az összes mellcsontok, inak és izmok ki voltak nyújtva és csavarva s ennek folytán hajlíthatatlanná merevedtek; vállát, melyen a nehéz keresztet vitte, hatalmas seb marcangolta szét; egész felsőteste csupa daganat és korbács-seb. Bal mellén egy kis seb, ott, ahol Cassius lándzsájának hegye kijött; jobb oldalán pedig tátongott az a széles nagy lándzsaseb, mely szívét áthasította egyik oldalától a másikig. Mária kimosta és kitisztogatta valamennyi sebet; Magdolna pedig előtte térdelve segített neki, leginkább Jézus lábainál, melyeket most még egyszer utoljára inkább könnyeivel, mint vízzel, lemosott és hajával megtörölt. Ott feküdt tehát a szentséges test Anyja ölében, kékesfehéren, fénylően, mint az elvérzett hús, véraláfutásos barna foltokkal és bőrétől megfosztott piros helyekkel; feje, felsőteste és lába megtisztítva a vértől és szennytől. Mária most betakarta a megmosott testrészeket és elkezdte újból a fejtől kezdve az összes sebeket megkenni. A szentasszonyok egymást fölváltva elébe térdeltek és odatartották neki a szelencét, melyből ő jobb mutató- és hüvelykujjával kiszedegetett valami kenetfélét vagy efféle értékes dolgot, mellyel a sebeket kitöltötte és bekente. Az Úr haját is megöntözte a kenettel, és láttam, amint Jézus kezeit baljába fogva megcsókolta és a szegek okozta mély sebeket kitöltötte azzal a kenőccsel vagy fűszerrel, melyből aztán a fülekbe, orrlyukakba és az oldalsebbe is tett. Magdolna leginkább az Úr lábaival foglalatoskodott: előbb megtörölte és megkente, aztán megint könnyeivel áztatta és többször sokáig rájuk nyugtatta arcát. Láttam, hogy az elhasznált vizet nem öntötték ki, hanem összegyűjtötték a bőrtömlőkbe, amelyekbe kifacsarták a szivacsokat. Többször láttam, hogy a tömlőkben és korsókban, melyeket az asszonyok magukkal hoztak, egyik-másik férfi, Cassius vagy más katona, friss vizet hoztak a Gihon kútjából, amely oly közel volt, hogy a sírkertből oda lehetett látni. Mikor a Szűzanya az összes sebeket megkente, bepólyázta Jézus fejét; de az arcfedőt még nem húzta le. Lefogta a félig megtört szemeket, egyideig rajtuk pihentette kezét, aztán összezárta az Úr száját, átölelte Fia szent testét és sírva arcára hajtotta arcát. Magdolna tiszteletből nem érintette arcával Jézus arcát, hanem állandóan csak lábára nyugtatta. József és Nikodémus már jó ideje ott állt várakozva a közelben, midőn János a Szűzanyához lépett és kérte, váljon meg Fia tetemétől, hogy előkészíthessék a temetésre, mivel közeledik a szombat. Mária még egyszer bensőségesen átölelte Jézus testét és megható szavakkal búcsúzott el tőle. Ekkor a férfiak leemelték Anyja öléről Jézus testét a lepedőn, melyen feküdt, és levitték a tetem-előkészítés helyére. Mária, újból leigázva fájdalmától, mely a szerető ápolásban némi vigaszt lelt, betakart fővel a szentasszonyok karjában feküdt; Magdolna pedig, mintha elrabolnák tőle azt, akit szeretett, néhány lépést kitárt karokkal utánuk ment, aztán visszatért a Fájdalmas Anyához. A szent tetemet levitték a Golgotha magaslatáról egy ösvényen oda, ahol a domb egy behajlásában egy szép sima sziklalap volt. Ezt a helyet szemelték ki a férfiak a bebalzsamozásra és ide készítettek elő mindent. "*
Ahogy belépünk a Szentsír templomba, elhaladva a muszlim őr padja mellett, megpillantunk egy vörös márványlapot. A keresztény hagyomány szerint e márványlap alatti sziklára fektették Jézust, miután levették a keresztről. Arimatiai József és Nikodémusz megkente testét olajjal, majd bebalzsamozták és utána a közeli sírba helyezték.
Az Úr testét letették az áttört lepedőre, mások meg a másik lepedőt tartották föléje; Nikodémus és József letérdeltek és a lepel alatt leoldották az Úr altestéről a pólyát, mellyel a levételkor térdétől derekáig begöngyölték, majd levették róla azt az övkötényt, melyet Jonadab, Szent József unokaöccse hozott Jézusnak a megfeszítés előtt. Ezután alaposan megmosták szivacsokkal Jézus altestét a föléje tartott lepel alatt, mely szemük elől eltakarta őt. Akkor a felsőteste és térde alá keresztbe helyezett lepedőkön a felső lepellel még mindig letakart testet fölemelték és anélkül, hogy megfordították volna, a test hátulsó felét mosták meg. Mindig addig mosták, míg a szivacsokból kifacsart víz egészen tiszta nem lett. Ezután megmosták őt mirha-vízzel; és láttam, amint a szent testet lefektették és kezükkel tiszteletteljesen kiegyenesítették, mert a dereka és térde még meg volt görbülve és oly merev volt, ahogyan haldoklásában a kereszten összezsugorodott. Majd ágyéka alá egy könyöknyi széles, háromkönyöknyi hosszú lepedőt terítettek, ölét megtöltötték gyógyfűcsomókkal aminőket néha mennyei asztalokon látok zölden, kékszélű aranytányérokon, meg finom, bodros, sáfrányszerű növényrostokkal és végül beszórták valami porral, melyet Nikodémus hozott. Aztán mind e fűszerekkel együtt altestét begöngyölték az alája helyezett pólyába, ennek végét áthúzták a lábak közt és felkötözték az altest fölött szorosan a derekát körülfogó pólyába. E bepólyázás után bekenték az ágyék sebeit, behintették fűszerekkel, gyógyfű-csomókat raktak lábszárai közé egészen le a lábfejekig és a lábszárakat alulról fölfelé bepólyázták ezekbe a fűszerekbe. Ekkor János a Szűzanyát és a többi szentasszonyokat ismét odavezette. Mária az Úr fejéhez térdelt és egy finom kendőt, melyet Claudia Proclétől, Pilátus feleségétől kapott, és melyet köpenye alatt nyakában hordott, Jézus feje alá tett; aztán ő és a többi nők kitöltötték a közöket Jézus vállai és feje között, az egész nyak körül egészen arcáig gyógyfű-csomókkal, azokkal a finom rostokkal és azzal a finom porral; végül Mária azzal a kendővel az egészet szorosan bekötötte a fej és vállak köré. Magdolna egy egész palack illatszert öntött Jézus oldalsebére, az asszonyok fűszereket raktak az Úr kezeibe és lábai alá. A férfiak még megtöltötték a hónaljakat is fűszerekkel, valamint a szívgödröt és az összes közöket a test körül, merev karjait keresztbe tették mellén, végül az egész testet a fűszerekkel együtt egészen mellig szorosan begöngyölték a nagy fehér lepedőbe, úgy, ahogyan kisgyermeket szokás bepólyázni. Akkor az egyik hóna alatt megkötötték egy széles pólya egyik végét, és a testet s a kezeket fölemelve, körültekerték a fej köré és az egész test köré lefelé, úgyhogy a test egy bepólyált bábu alakját vette föl. Most lefektették a testet a nagy, hatkönyöknyi lepedőre, melyet Arimateai József vásárolt, és belepólyázták. A test keresztben feküdt a lepedőn, s ennek egyik sarkát a lábtól föl a mellig, másik sarkát a fejen át a vállakra hajtották, kétoldalról aztán a test köré göngyölték. Midőn ezután Jézus szent testét mindnyájan sírva körültérdelték, hogy elbúcsúzzanak tőle, megható csoda ment végbe szemük előtt: a szentséges test egész alakja megjelent az őt takaró lepel felszínén, minden sebével együtt, barnás-rőt színben lerajzolódva, mintha szerető ápolásukat és gyászukat akarná hálásan megjutalmazni és képét minden burkolaton keresztül nekik hátrahagyni. Sírva és keseregve ölelték át a szent testet és tisztelettel csókolták meg a csodálatos képmást; ámulatuk oly nagy volt, hogy még egyszer fölemelték a leplet, és még jobban csodálkoztak, midőn az összes kötéseket fehérnek találták, amilyennek előbb látták; csak a felső lepelén volt lerajzolódva az Úr alakja. A lepelnek az az oldala, melyen a test feküdt, mutatta az Úr egész hátának képét; az az oldala pedig, amely takarta, az ő testének elülső alakját; de ezt az oldalt össze kellett hajtogatni, mert a lepel különböző sarkai voltak rajta egymásra hajtva. A kép azonban nem volt véres sebek lenyomata, mert az egész test fűszerekbe volt szorosan csavarva a sok pólyával. Egy csodakép volt az; a teremtő, alkotó Isten bizonysága Jézus testén. Ennek a szent lepelnek későbbi történetére vonatkozólag is sok mindent láttam, de most már nem tudom pontosan rendbe hozni. A feltámadás után a többi kendőkkel együtt Jézus barátainak birtokában volt. "*
|
A felújított Edicule a Szent Sír-templomban látható, amelyet hagyományosan Jézus Krisztus keresztre feszítésének helyszíneként tartanak számon Jeruzsálem óvárosában . Egy görög restaurátor csapat befejezte az Edicule történelmi felújítását. , a szentély, amely szerint a hagyomány szerint a barlangnak ad otthont, ahol Jézust eltemették és feltámadt . Fotó: AP
A sír eredetileg a domboldalba, egy sziklába vájt kamraszerű helység volt. Krisztus feltámadása után, a kereszténység legelső évtizedekben a Szent Sír kegykápolnaként funkcionált. Ekkoriban, az általános üldöztetés ellenére is, az istentiszteleteket viszonylag akadálytalanul megtarthatta itt az Egyház. A római hatóságok ugyanis a kegyeleti szertartásokkal szemben toleránsabbak voltak, még a máskülönben üldözött vallások és kultuszok esetében is. Azonban Kr. u. 135-ben a terepet feltöltik, és Jupiternek állítanak szentélyt a Szent Sír fölé, úgy, hogy azt ne is lehessen megközelíteni. Kr. u. 325-ben, a Bazilika építésekor nem csak az utólagos feltöltést, de magát az eredeti domboldalt is elbontják. Csak konkrétan magát a sírkamrát hagyják meg és kívülről körbefalazzák, ekkor kapja meg a jellegzetes kápolna-formáját.
|
Az úgynevezett Aedicula, a Szent Sír kápolnaépülete, egy kettős osztatú helyiség, mely egy külső előtérre, és magára a belső sírkamrára tagolódik, melyben a holttest számára kialakított fekhely található. A külső és belső kamra közti átjárót zárták el a nagy kővel, amire az Evangéliumok hivatkoznak. A belső kamra maga a Szent Sír Kápolna, míg a külső kamra az Angyal Kápolnája, mert ez volt az a helység, ahol az angyal hírül adta Jézus Krisztus feltámadását a kenetvivő asszonyoknak."*
"Ott letették, a sírpad mélyedését megtöltötték fűszerekkel, egy lepedőt terítettek rája és a szent testet ráfektették. A lepedő szélei lelógtak a sírpadról. Most egyszer még kifejezték szeretetüket a szent test iránt könnyekkel és ölelésekkel, aztán kijöttek a sírboltból. Ekkor a Szűzanya lépett be oda, és láttam, hogy leült fejtől a sírpadra, amely a talajtól mintegy kétarasznyi magas volt, és sírva borult Fia tetemére. Amint elhagyta a sírboltot, Magdolna sietett be; ő már előbb virágot és zöld lombot szedett a kertben és most a szent testre szórta. Kezét tördelte, sírva és jajgatva ölelte át Jézus lábait. Midőn azonban a férfiak odakint figyelmeztették, kijött és visszaült a padra. Most a férfiak ráborították a lelógó lepedőt Jézus testére, az egész sírpadot letakarták a barna takaróval és bezárták a barna, valószínűleg rézből vagy más ércből való szárnyas ajtót; erre egy vízszintes és egy függőleges vaspántot tettek, úgyhogy a két pánt keresztalakot mutatott. A sírajtó elzárására szolgáló nagy kő, mely még a sírbolt előtt feküdt, körülbelül koporsó alakú volt; egy ember egészen jól ráfekhetett kinyújtózva. Nagyon nehéz volt és a férfiak a kert bejáratánál kiemelt lécek segítségével a sír előcsarnokába hengerítették a bezárt sírajtó elé. Az előcsarnok külső bejáratát egy könnyű fonott ajtóval zárták el. Mindezek az intézkedések a sírbolt belsejében fáklyafény mellett mentek végbe, minthogy odabent sötét volt. A sírbatétel alatt több férfi a kert és a Kálvária-hegy közelében, akik félénken és szomorúan jártak-keltek; A tanítványok voltak, akik Abenadar híradása után előjöttek a barlangokból, és ismét visszamentek."*
"Jézus testét a keresztről való levétele után Arimathiai József megkente olajjal és drága gyolcsba csavarva, a közeli sírkertben levő saját sírhelyébe temette segítőjével Nikodémusszal. A sír elé egy zárókövet hengerítettek. A templom őrsége lepecsételte a zárókövet.
Hazatérés a sírtól – Szombat . Itt volt az idő: kezdődött a szombat. Nikodémus és József bementek a városba egy kis
kapun át, mely a kert közelében a városfalon vezetett keresztül és amelynek használata, magánkedvezmény volt. Megmondták a Szent Szűznek, Magdolnának, Jánosnak
és néhány asszonynak, akik még egyszer vissza akartak menni a Kálváriára imádkozni és az
ott hagyott dolgokat elhozni, hogy ezt a kis kaput és a Coenaculum kapuját zörgetésükre
majd kinyitják nekik. A Szűzanya, koros nővére: Héli felesége Mária, Márkus anyja Mária és
más asszonyok kíséretében a városba ment. Nikodémus és József szolgái fölmentek a
Kálváriára, hogy az ott maradt szerszámokat hazavigyék.
A katonák elvonultak és csatlakoztak azokhoz, akik a kivezetés tornya mellett álltak;
Cassius pedig a lándzsával Pilátushoz lovagolt és elbeszélt neki mindent, ami vele történt, és
megígérte neki, hogy minden további eseményről pontos híradással lesz, ha Pilátus megbízza
őt a sír őrzésével, amit a zsidók – amint már értesült erről – bizonyosan követelni fognak tőle.
Pilátus titkos rémülettel hallgatta végig Cassius elbeszélését, de úgy kezelte őt, mint egy
rajongót, és babonából és finnyáskodásból megparancsolta neki, hogy lándzsáját, melyet ott
nála tett le, az ajtó elé tegye ki.
Midőn a Szent Szűz és kísérete holmijaival visszatért a Kálvária-hegyről, ahol
imádkoztak és sírtak, látták, hogy egy csapat katona jön velük szembe fáklyákkal, ezért
szétváltak az út két oldalára, míg a csapat elhaladt mellettük. A katonák a Kálváriára mentek, valószínűleg azért, hogy a kereszteket még a szombat beállta előtt elvigyék és elássák. Mikor
már elhaladtak az asszonyok mellett, ezek folytatták útjukat a kapu felé.
József és Nikodémus a városban találkozott Péterrel, az idősebb Jakabbal és az ifjabb
Jakabbal. Mind sírtak; különösen Péter volt nagyon szomorú és rendkívül izgatott; könnyezve
ölelte meg őket, vádolta magát, kesergett, hogy nem volt jelen Jézus halálánál, és köszönetet
mondott nekik az Úr sírjáért és eltemetéséért. Mindnyájan egészen odavoltak a fájdalomtól.
Ők is megkapták az ígéretet, hogy zörgetésükre beengedik őket a Coenaculumba, aztán
elbúcsúztak, hogy a többi elszéledt tanítványokat fölkeressék. A Szent Szűz és kísérete zörgetett a Coenaculum kapuján, mire
bebocsátották őket. Beengedték Abenadart is és egymásután az apostolokat és több
tanítványt. A szentasszonyok félrevonultak a Szűzanya lakásába. Némi frissítőket vettek
magukhoz és még néhány percet töltöttek együtt gyászolva, aggódva és egyet-mást még
megbeszélve. A férfiak más ruhát öltöttek és láttam, amint a lámpa alatt állva a szombatot
ünnepelték. Aztán megették a bárányt a Coenaculum asztalainál szétoszolva, de szertartások
nélkül. Ez nem a húsvéti bárány volt. Azt már tegnap ették. Mély gyász honolt mindannyiuk
lelkében. A szentasszonyok is Máriával együtt imádkoztak egy lámpa alatt. Később, mikor
már egészen sötét volt, bebocsátották Lázárt, Mártát, a naimi özvegyasszonyt, Maronit, a
szamariai asszonyt, Dinát, Marát, a szufanitát, akik a szombatra Bethániából jöttek meg.
Beszélgetésük felújította a közös fájdalmat.
Arimateai József néhány tanítvánnyal és asszonnyal késő este ment haza a Coenaculumból. Félénken és szomorúan haladtak végig Sion utcáin. Hirtelen Kaifás törvényháza közelében lesből egy csapat fegyveres lépett elő és lefogta Arimateai Józsefet. A többiek rémült kiáltásokat hallatva elfutottak. Láttam, amint ezt a derék Józsefet nem messze a törvényháztól a városfal egy tornyába bebörtönözték. Kaifás rendelte el ezt az elfogatást és hajttatta végre pogány katonákkal, akik nem ünnepeltek szombatot. Az volt a terv, hogy Józsefet halálra éheztetik és sehol semmit sem jelentenek eltűnéséről.
A péntekről szombatra virradó éjjel Kaifás és a zsidók főbbjei tanácsot tartottak mindenről, amit a csodálatos események után és a nép hangulata szerint cselekedni szándékoztak. Ennek folytán még az éjjel elmentek Pilátushoz és azt mondták neki, emlékeznek arra, hogy az a népámító még életében azt állította, hogy harmadnapra feltámad; tehát Pilátus őriztesse a sírt harmadnapig, nehogy Jézus tanítványai esetleg ellopják holttestét és akkor azt híreszteljék, hogy feltámadt, és aztán a második csalódás rosszabb legyen az elsőnél. Ámde Pilátus már nem akart tovább vesződni ezzel az üggyel és így felelt: „Van őrségtek, menjetek és őriztessétek a sírt, ahogy tudjátok!” De azért Cassiust kirendelte az őrségbe, hogy mindent megfigyeljen és őt értesítse. Ezután láttam őket tizenkettesével napkelte előtt kimenni; az őket kísérő katonák nem voltak rómaiasan öltözve; tehát templomi katonák voltak és nekem olyan darabontféléknek tűntek föl. Póznákra akasztott tűzkosarakat vittek magukkal, hogy az éjjeli sötétségben mindent megfigyelhessenek és világításuk legyen a sötét sírboltban. Amint megérkeztek és a holttest jelenlétéről meggyőződtek, egy szalagot húztak a sírfülke ajtaja elé keresztben és innen egy másik szalagot le az ajtó előtt fekvő kőhöz, és ezeket a szalagokat lepecsételték egy félholdalakú pecsétnyomóval. Aztán visszatértek a városba, az őrség pedig a külső sírajtóval szemben helyezkedett el. Öt ember őrködött felváltva, közbe-közbe egyesek élelmiszert hoztak a városból. Cassius azonban nem hagyta el őrhelyét. Ott állt vagy ült az árokban a sírbolt bejárata előtt, olyan ponton, ahonnan odaláthatott az elzárt sírpadnak arra az oldalára, ahol az Úr lába nyugodott, ő nagy benső kegyelmekben és sok titok lelki szemléletében részesült, úgyhogy ő, aki nem volt szokva az ilyen lelki állapotokhoz, most legtöbb idejét csodálatos benső megvilágításban, mintegy révületben és a külső dolgok tudata nélkül töltötte. Itt változott meg igazában egészen és lett új emberré; bűnbánatban, hálaadásban és imádásban telt el egész napja."*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése