Aktualizálás - summa summarum -

XXXV. - lelkigyakorlatok -

4. HÉT . 3. nap .

Harmadik szemlélődés: Jézus gyötrelmes útja a Golgotáig

A szokásos előkészítő ima.

- Első előgyakorlat:

Szemlélődés azokról az eseményekről, amelyek Pilátus házától a Keresztúton történtek , útvonal , melyen a keresztény hagyomány szerint Jézus a kereszttel a Praetoriumtól (Gabbata) kiment a Golgotára.

Jézus keresztútjának néhány állomását nagyon korán kővel vagy kápolnával jelölték meg. A hagyomány szerint Jézus anyja és egy-egy tanítvány a föltámadás után naponta végigjárta az úgynevezett szent körutat .

Via Dolorosa A Fájdalmak útja. Az az útszakasz, amelyen Jézus vitte a keresztfáját az ítélet helyétől a kivégzőhelyig, a Golgotáig. Ez az út nem lehetett hosszabb 1000-1500 lépésnél, ma mégsem lehet pontosan követni. A mai Jeruzsálemben van ugyan egy utca, amelyről a hagyomány azt tartja, hogy ezen vonult végig a kivégzőmenet és a 16. szd. óta Via Dolorosa a neve. De ez aligha lehet hiteles. Az ókori Jeruzsálem is, mint a többi, sok ostromot látott ókori város, évszázadok romjai alá van temetve. A 14 »stáció«-ból 8 esik a Via Dolorosára. Ebből csak kettő igazolható az ÚSZ-ből, a többit a legenda színezte ki. - Pilátus jeruzsálemi rezidenciájának, az ANTÓNIUS ERŐD-nek az udvarán van az első stáció. Itt volt a »márványkövezet«, héber nevén Gabbata (Jn 19,13). Itt mondta ki Pilátus az ítéletet.

Gabbata (vsz. az arám gabbeta, 'a domb, a magaslat' szóból), lithosztrotosz (gör. 'kővel kirakott'): nagy kőlapokkal borított udvar Jeruzsálemben, ahol Pilátus ítélőszéke állt (Jn 19,13). - L-H. Vincent az Antonia-vár belső udvarával azonosította, melyet részint a Notre Dame de Sion apácák, részint a ferencesek háza alatt fedeztek föl. Méretét a föltárás eredményei alapján 2500 m²-re becsülte, és annak bizonyságát látta benne, hogy Jézus perének az Antonia-vár volt a színhelye. Más szerzők (F-M. Abel, P. Benoit, C. Kopp) viszont a →praetoriumra gondolnak Heródes egykori palotájában, s azzal érvelnek, hogy a 'domb, magaslat' elnevezés arra még jobban illik. Annyi bizonyos, hogy a Heródes palotája előtti tér különleges kövekkel van kirakva, így nevezhették egyszerűen kövezett helynek.

Via Dolorosa Jeruzsálem 1919

Hagyományosan azon a feltételezésen alapult, hogy a Kárhoztatás temploma és a Sion Nővérek kolostora alatt felfedezett római járólap volt „ az a járda ”, amelyet a János 19:13 Jézus tárgyalásának helyszíneként ír le.

Via Dolorosa - napjainkban

A 15. század óta tizennégy állomása (stáció) van, ebből kilenc stáció az útvonalon, a fennmaradó öt pedig a Szent Sír-templomában van.

1. stáció: Jézust halálra ítélik

„Akkor kezükbe adá őt, hogy megfeszíttessék.” (Jn 19,16)

El-Omaríja muszlim iskola. A hagyomány alapján itt állt egykor az Antónia-erőd, ahol Jézust halálra ítélték. A mai arab iskola épületén nyoma sincs az egykori erődnek.

Ez a muszlim (arab) negyedben van és az óváros északkeleti részén fekszik. A négy fő negyed közül a legnagyobb és legnépesebb. A lakossága 2005-ben 22 ezer fő volt. A muszlimokon kívül keresztények és zsidók is élnek itt. Az óváros négy negyedre oszlik, ezek: a muszlim negyed, a keresztény negyed, az örmény negyed és a zsidó negyed. Az ötödik terület a Templom-hegy, az óváros keleti szélén található és az ókorban a jeruzsálemi templom helye volt.

A felosztott Jeruzsálem. A kék szín jelöli Nyugat-Jeruzsálemet (Izrael állam területe), a zöld szín Kelet-Jeruzsálemet mutatja, amely Ciszjordániában (West Bank – palesztin terület) található, és 1967-óta izraeli megszállás alatt áll, illetve a fekete négyzet jelöli az Óvárost, az ősi Jeruzsálemet, amely négy vallási és etnikai negyedre osztódik, és egy része Jordánia területe. (Forrás: www.wikipedia.org)

"Jeruzsálem keleti oldalán az első kapu a templom délkeleti sarkától délre az, amely Ofel városrészbe vezet; az a kapu pedig, mely a templom északkeleti sarkától északra legközelebb áll, a Juh-kapu. E két kapu közt azonban nemrég még egy kaput nyitottak; ez néhány olyan utcába visz, melyek keresztül-kasul futnak a templomhegy keleti oldalán és leginkább kőfaragók és más munkások lakják. Ezek a házak a templom alapfalaihoz vannak ragasztva. E két utca házai legtöbbnyire Nikodémus tulajdonai, ő építtette azokat. A bérlő kőfaragók vagy bért fizetnek neki, vagy ledolgozzák a házbért, mert vele és barátjával, Arimateai Józseffel állandó összeköttetésben vannak; az utóbbinak ugyanis hazájában nagy kőbányái vannak s ő ezzel kereskedik. Nikodémus pedig nemrégiben szép új kaput építtetett ezekhez az utcákhoz. Ezt Moriah-kapunak nevezik. Mikor elkészült, Jézus ment át rajta először virágvasárnap. Tehát Nikodémus új kapuján vonult át, amelyen keresztül még senki sem ment; és Arimateai József új sírboltjában temették el, amelyben őelőtte még senki sem feküdt. Ezt a kaput a későbbi időkben befalazták és az a monda keletkezett róla, hogy a keresztények egykor ezen fognak bevonulni. Még ma is áll azon a tájon egy befalazott kapu, melyet a mohamedánok „aranykapunak” neveznek.

Ha a falakon keresztül lehetne menni, az egyenes út a Juh-kaputól nyugati irányban körülbelül a középen jutna ki a Sion északnyugati vége és a Golgotha között. Ettől a kaputól a Golgotháig egyenes vonalban jó háromnegyed óráig tart az út, Pilátus palotájától pedig a Golgotháig egyenes vonalban mintegy negyven percig. Az Antonia-vár a templomhegy északnyugati sarkán áll egy előreugró sziklán. Ha az ember Pilátus palotájától nyugat felé balra fordul az ívboltozaton keresztül, akkor a vár balról esik. Ennek az erődnek egyik falán van egy magasan fekvő nyitott tér, ahonnan el- és le lehet látni a Forumra. Onnan szokott Pilátus egyet-mást kihirdetni a népnek, pl. új törvényeket. A keresztúton, a városon belül a Kálvária-hegye többször Jézustól jobb felé esett (tehát Jézus útja részben okvetlenül délnyugati irányban ment); Jézus útja egy belső városfal kapuján vitt keresztül; ez a fal Sion felé vonul, amely városrész nagyon magasan fekszik. Ezen a falon kívül nyugatra fekszik egy városrész, melyben több a kert, mint a ház. A legkülső városfal felé vannak szép sírok is, művészien kifaragott, kifalazott bejáratokkal és fölöttük gyakran kedves kertecskék díszelegnek. Ezen a tájon áll Lázár jeruzsálemi háza. A saroktoronnyal szemben, ahol a külső nyugati városfal délnek kanyarodik, szép kertek terülnek el, melyek Lázár házához tartoznak és a falakig terjednek; úgy hiszem, a nagy Juhkapu mellett Lázárnak saját kis kapuja vezet a városfalon át ezekbe a kertekbe. Lázár beleegyezésével Jézus és övéi gyakran jártak ezen ki és be. Az a kapu az északnyugati sarkon Bethsur irányában visz, mely északabbra fekszik, mint Emmaus és Joppe. A legkülső városfaltól északra több királysír fekszik. A városnak ez a nyugati, még kevéssé beépített része a legmélyebben fekvő rész; a városfal felé kissé lejt, majd annak közelében ismét emelkedik. Ezen az emelkedésen szép kertek és szőlők feküsznek; mögöttük egy széles kifalazott út visz a falakon belül, mely kocsival is járható itt-ott és felhágói vannak a falakhoz és tornyokhoz, mert ezeknek nincs a belsejükben feljárat, mint a mi tornyainkban. A falon túl, a városon kívül, van még egy lejtő a völgy felé, úgyhogy a fal e mély városrész körül fut, mint valami magas sáncon. A külső lejtőn a falak előtt még vannak kertek és szőlők. Jézus keresztútja nem ment keresztül a város kertes területein; ez a táj útja végén északra, jobbról feküdt. Cyrenei Simon pedig erről jött, aztán befordult a keresztútra. A kapu, melyen át Jézust kivezették, nem néz egyenesen nyugatnak, hanem a nap délután négyórai állása irányában (délnyugatnak). A baloldali városfal, ha a kapun kilépünk, rövid darabon délnek halad, majd nagyot kanyarodik nyugat felé és aztán újból déli irányban megy a Sion-hegye körül. A falnak e baloldala után, ha kifelé megyünk a Sion felé, áll egy hatalmas torony, olyan, mint egy erőd. Ezen az oldalon, nagyon közel a kivezetés kapujához, áll egy másik; ezek a városnak egymáshoz legközelebb levő tornyai. Ez a torony nyugatra néz a völgy felé és az út tőle balra kissé déli irányban Betlehem felé visz. Jézus kivezetésének kapuján túl az út csakhamar északnak (jobbra), a Kálvária-hegye felé visz, mely a város felé néző, keleti oldalán meredek, nyugati oldalán pedig szelíden lejtős. Rajta túl nyugat felé lehet látni az emmausi út egy darabját; itt van egy rét az út mellett, Lukács, növényeket gyűjtött, mikor Kleofással Jézus feltámadása után Emmausba ment, és az Úr Jézus megjelent nekik. Jézus a kereszten északnyugati irányban nézett. Ha fejét a kereszten jobbra fordította, láthatott valamit az Antonia-várból. A Kálváriától keletre és északra szintén kertek, sírok és szőlők feküdtek egészen a városfalakig. A Kálvária-hegy lábánál, északkeletre ásták el a keresztet. A kereszt feltalálásának helyétől északkeletre is szép szőlőteraszok terülnek el. Ha az ember a kereszt helyétől délfelé néz, Dávid vára alatt ellát Kaifás házára.

Midőn a keresztrefeszítés sziklájának különféle neveiről: „Golgotha”, „Kálvária”, „Koponyák Hegye” elnevezésekről elmélkedtem, nagyon részletes képet kaptam erről a helyről és szemléletem kiterjedt Ádámtól egészen Krisztusig. Láttam Ádámot, amint abban a barlangban, ahol Jézus az Olajfák-hegyén vért izzadott, a Paradicsomból kiűzetvén kesergett. Láttam, amint Isten Évának a betlehemi istállóbarlangban megígérte Szethet és ahol Éva csakugyan megszülte Szethet. Láttam Évát ugyanazokban a barlangokban tartózkodni, ahol később a Hebronnál a Maszfa esszénus-kolostor állt. Jeruzsálem vidékét később, a vízözön után, egészen másnak láttam. Sivár, fekete sziklatáj volt és egészen mélyen a Kálvária-hegy alatt (a vízözönkor egy nagy szikla gördült reá) megmutattatott nekem Ádám és Éva sírja. Hiányzott egy fej és egy csontváz fele és mélyen a föld alatt feküdt egy koponya egy hozzá nem tartozó csontvázban. Már láttam többször, hogy Ádám és Éva csontjai nem maradtak mind sírjukban. Noéval volt egynéhány a bárkában e csontokból és ezek aztán öröklődtek az ősatyáknál nemzedékről nemzedékre. Láttam, hogy Noé, sőt Ábrahám is, áldozatbemutatáskor mindig föltették az oltárra Ádámnak néhány csontját és eközben emlékeztették Istent adott ígéretére. Mikor Jákob Józsefnek azt a tarka köntöst ajándékozta, láttam, hogy átadta neki Ádám csontjait is mint szentséget. József azokat állandóan keblén hordozta, és azok József csontjaival együtt belekerültek az első szentségládába, melyet Izrael fiai Egyiptomból magukkal vittek. Sok ilyen tárgyat láttam, de ezeket részint elfelejtettem, részint most nem érek rá elmondani. A „Koponyák Hegye” elnevezés keletkezéséről a következőket adatott látnom: Láttam a Kálvária-hegyét Elizeus próféta idejében. Nem olyan volt, mint Jézus idejében; domb volt, sírokhoz hasonló barlangokkal és falakkal. Láttam Elizeus prófétát ott lemenni a mélységbe; nem tudom, testileg tette-e vagy látomásban; láttam, amint egy kőteknőből, melyben csontok voltak, egy koponyát fogott meg. De láttam valakit mellette állni – azt hiszem, angyali jelenés volt –, aki így szólt hozzá: „Ez Ádám koponyája”. A próféta ki akarta emelni a koponyát, de az, aki mellette állt, nem engedte meg. Ezen a koponyán láttam néhány vékony sárga hajszálat. Azt is megtudtam, hogy ennek a prófétának elbeszélése alapján kapta ez a hely a „Koponyák Hegye” nevet. Láttam, hogy Jézus keresztje pontosan Ádám koponyája fölött állott, és megtudtam, hogy ez a Föld közepe, 24 miközben méreteket és számokat hallottam valamennyi világtáj irányában; de ezeket elfelejtettem, mint sok egyéb részletet és az egésznek összefüggését is. Mindazáltal azt a földközepét magam is láttam, mintegy felülről nézve; ott sokkal világosabban lehet látni, mint a térképeken; az ember lát országokat, hegyeket, sivatagokat, tengereket, folyókat, városokat és kisebb helységeket, a távoliakat éppoly világosan, mint a közelieket." *

*Meg kell itt említenünk, hogy az elbeszélő ama négy év alatt, melyek folyamán látomásait följegyezték, sok képet közölt a szent helyek első időiből. Látta ezeket a helyeket virulásban és látta pusztulásban, de mindenkor titkos vagy nyilvános tiszteletben részesítve, sőt látomásaiban ő maga is tiszteletben részesítette azokat. Látott köveket, szikladarabokat, melyek az Úr kínszenvedésének és feltámadásának tanúi voltak; ezeket akkor, midőn Szent Ilona császárné a szent helyeket felkutatta, és a Szent Sír tiszteletére ott templomot építtetett, e templom egyik helyiségében egybegyűjtötték és a város gondozására bízták. Látomásaiban tisztelettel szemlélte a szent Kereszt helyét, a Szent Sír helyét és magát a Szent Sírt is; ezeken a helyeken később templomok épültek. - Emmerich Anna Katalin: A mi Urunk Jézus Krisztus kínszenvedése - Az Apostoli Szentszék még nem mondott ítéletet Istenben boldogult Emmerich Anna Katalinnak sem erényei, sem rendkívüli kegyelmei fölött. Ezért tehát mindaz a rendkívüli dolog, amit e könyv elbeszél, csupán szokásos emberi hiten alapul és mi csakis ebben az értelemben adjuk át az olvasónak lelki épülés végett.

Mint az látható, Jézus idejében a város kisebb volt a mai óvárosnál is, csak a Via Dolorosa VII. stációjáig tartott, attól kezdve lakatlan területen folytatódott Krisztus keresztútja.

Stációk

Miután Jézust halára ítélték, megkorbácsolták és tövissel megkoronázták, Pilátus börtönében kőkalodába zárják, amíg a keresztrefeszítést előkészítik. Ugyanebben a börtönben tartják fogva Diszmászt, a jobb oldali latort és Gesztászt a bal oldali latort, valamint ugyanitt rabosokodott Barabás is, amíg szabadon nem engedték.

Krisztus börtöne, bár szorosan kapcsolódik Krisztus keresztútjához, hivatalosan mégsem része a 14 stációnak. A Via Dolorosa mai beosztását követve, helyileg a II. és III. stáció között található, valójában azonban az I. stációnak a része. Ugyanis az egykori Antonia erőd keleti felében jelenleg az Al-Omarija iskola áll, míg a nyugati felében a Praitorion Görög Ortodox Monostor helyezkedik el. A jelenlegi kolostorépület alatt található az eredeti pincebörtön, a kegyhelyet a monostor szerzetesei gondozzák.

2. stáció: Jézus vállára veszi a keresztet

A jeruzsálemi lakosok és az idegenek, akik a húsvéti ünnepekre jöttek a városba, most ott tolakodnak az út mentén, hogy láthassák a názáreti Jézust, a zsidók királyát, mint halad el.

Az »Ecce Homoív« után következik a 2. stáció. Itt állt valamikor az a 38 fokból álló lépcsősor, amelyen Jézust Pilátushoz vezették.

Hangos zsivajgás uralkodik, melyet csak néha szakít meg a néma csend, talán olyankor, amikor Krisztus tekintete megpihen valakin:

– Ha valaki utánam akar jönni, ...vegye föl keresztjét és kövessen engem. (Mt 16, 24)

részlet a PASSIO c. filmből

Itt említjük meg hogy ezen az úton az El-Omaríja iskolával szemben található a Flagellatió Jézus megostorozásának kolostora, mellette a megostorozás kápolnája, az oltárt Pál apostolnak szentelték. A kápolna helyén ostorozták meg Jézust, majd nyomták a fejébe a töviskoronát. A kolostor udvar bal oldalán látható az Elitélés temploma. A templom helyén kellett Jézusnak a vállára vennie a keresztet. Az Ece Homo ív a római uralom megmaradt jelképe az Aelia Capitolina hármas diadalkapujának maradványa, A késő középkor keresztény hagyomány szerint, itt mutatott Pilátus a töviskoronás Jézusra, mondván: „Ecce homo! – Íme az ember!” , A Notre Dame de Sion-nővérek zárdájában -Sisters of Sion- látható az Ecce homo-boltív folytatása, az egykori diadalkapu oldalíve.

Flagellatio a megostorozás kápolnája

A Notre Dame de Sion-nővérek zárdája

A Kereszt elítélésének és kivetésének temploma ( héberül : קפלת ההרשעה וכפיית הצלב) egy római katolikus templom, amely a ferences kolostorban található, és magában foglalja a Jeruzsálemi óvárosban található Flagellation templomot is . A kolostor a Via Dolorosa hagyományos második keresztállomásán áll .

A templom azt a helyet jelzi, ahol a hagyomány szerint Jézus felvette a keresztjét, miután kereszthalálra ítélték . Ez a hagyomány azon a feltételezésen alapul, hogy az épület alatt és a szomszédos Sion Nővérek kolostora alatt felfedezett római járólapok egy része Gabbatha burkolata , amely a Biblia szerint Poncius Pilátus ítéletének helye .

Az eredeti templom a bizánci korban épült . Mecsetté alakították át, mielőtt 1904-ben katolikus templommá restaurálták.

A templom tetején öt fehér kupola található, amelyek mindegyike egy dobon ül, amelyben ólomüveg ablakok vannak, amelyek Krisztus szenvedésének témáit ábrázolják .

3. stáció: Jézus először esik el a kereszt súlya alatt

Jézus eleséséről nem írnak az Evangéliumok, és az apostoli hagyomány sem őrzött meg erre utaló történetet. A XV. században válik népszerű témává "Jézus hét elesése", melynek a próféciaként is értelmezhető ószövetségi bölcsesség képezte alapját: "Mert essen el bár hétszer az igaz, mégis felkel, a gonoszok ellenben elbuknak a bajban." (Péld 24,16). Ekkor azonban az elesést még nem szó szerint értelmezik, hanem általában véve Jézus megaláztatásait és megpróbáltatásait értik alatta. Értelmezésenként azonban eltérő lehet, hogy a teljes szenvedéstörténetnek konkrétan melyik hét eseményét emelik ki ily módon.

Csak valamivel később, a keresztúti ájtatosságok egységesítése kapcsán kezdik el szó szerint értelmezni az elesést, ezzel párhuzamosan a hét elesés száma le is csökken háromra. Kétségtelen, hogy Jézus háromszori elesésének megvan a sajátos lelkiségi üzenete, azonban érdemes szem előtt tartani, hogy ez a gondolat csak egy igen késői fejlemény a római katolikus lelkiségben.

A III. stáció, Jézus első elesésének emlékhelye, egy valamikori török fürdőépületben kialakított kápolna, melyet lengyelországi örmény katolikus hívek alapítottak a XIX. században; a köznyelv ezért néha Lengyel kápolnának, néha Örmény kápolnának nevezi.

A kereszt mind mélyebbre vág az Úr kisebesedett vállába. Jézus kifáradt teste már inog a kereszt súlya alatt. Éles fájdalom hasít Jézus lelkébe. Kimerülten a földre roskad.

„Bizonyára a mi betegségünket ő viselte és fájdalmainkat ő hordozta.” (Iz 53,4) – A kimerült, agyongyötört Jézus nem bírja el a szörnyű terhet: bűneink súlya alatt a földre roskad. – Az ő szemléletéből kell mélységes bánatot meríteni, hogy megsirassam a magam elestét: bűneimet.

A 3. stációnál esett el Jézus és a ház ura arculverte. Ez a Buttadeus legendája , / a bolygó zsidó legendája / , a történet szerint egy jeruzsálemi férfi megtagadta Krisztustól, hogy a keresztvitel közben megpihenjen háza előtt: egyes változatok szerint goromba szavakkal, más verziókban fizikai erőszakkal kergette el a Megváltót. Kegyetlen viselkedése miatt Krisztus ítélete egyes forrásokban a Második eljövetelig tartó élet: “Én megyek, de te addig várakozol, míg én újra eljövök”, más feljegyzésekben az örökké tartó vándorlás: “Én bűnös nevével kapcsolatban több verzió ismert, sőt a magyar folklórban arra is találhatunk példát, hogy a bolygó maradok és pihenek, de neked menned kell.”

A bolygó zsidó történetével kapcsolatban nem találhatunk konkrét utalást a Bibliában. Mégis, a legenda kiindulópontja ül szolgáló két alapvető motívum – a halhatatlanság és a Krisztus ellen elkövetett bún – bibliai szöveghelyekre vezethető vissza. A hagyomány a szeretett tanítványt Evangélista Szent Jánossal azonosítja. Azonban figyelembe kell vennünk, hogy az örök élet ígérete vagy állapota eltérő jelentéssel bír a fenti szövegrészekben. Akár Evangélista Szent János, akár más tanítványok esetében az örök élet kiváltság, az isteni szeretet, gondviselés jele, míg a bolygó zsidó esetében büntetésként értelmezhető. Mindezek ellenére a későbbiek során látni fogjuk, hogy a bolygó zsidó alakja több szálon összefonódik Evangelista Szent Jánoséval.

Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy III. Ince pápa a IV. lateráni zsinaton a kereszténység érvényességét és egyedülállóságát hangsúlyozta, s emellett szorgalmazta minden olyan legenda támogatását, amely Isten csodáit dicsőíti. A zsinat a zsidósággal kapcsolatban a következő határozatot hozta: a zsidók annak ellenére megtűrhetőek, hogy õk Krisztus gyilkosai, mert folyamatos létük az isteni irgalom nagyságának bizonyítéka. Az örök élet ígérete egy halandó számára, akár bűnös, akár nem, akár vándorló, akár nem, kizárólag csoda által valósulhat meg.

Isten Káint bolyongóvá és menekülővé tette a földön, de egyben egy bélyeggel látta el, nehogy valaki megölje őt, ha megtalálja. Ilyen formán a zsidókat, akik ellen Krisztus vére felkiált, nem szabad megölni, nehogy a keresztény emberek elfelejtsék az isteni törvényt. A zsidóknak vándorolniuk kell a földön, amíg tekintetük nem szégyenteli, és amíg nem keresik, kutatják Jézus Krisztusnak, az Úrnak a nevét.

A bolygó zsidó alakja keresztény találmány, a zsidó–keresztény kapcsolat sarkalatos tükröződése, a Krisztus eljövetele utáni zsidóság sorsának, a zsidóság keresztény világban betöltött szerepének szimbóluma.

A Krisztus ellen elkövetett gyilkossággal vádolt zsidóság megtűrt, de egyben kívülálló csoportja a középkori és a kora újkori Európának. Fennmaradása az isteni irgalom jele, s mint ilyen, az isteni csoda tanúbizonysága.

A legenda minden egyes változata, akár részesül, akár nem a bolygó zsidó a keresztség szentségében, magában hordozza azt a jóslatot és egyben vágyat, mely szerint a zsidóság Krisztus Második eljövetelének idejére magáévá teszi a keresztény hitvallást, mert egy ilyen aktus végső megerősítésként szolgál a kereszténység számára. Ennek következtében a legenda mind a zsidóság, mind a kereszténység számára tanító szándékkal bír: a zsidóságnak fel kell vennie a kereszténységet, addig azonban, amíg ez bekövetkezik, a kereszténységnek meg kell tűrnie a zsidóságot.-https://ketezer.hu/2006/06/a-bolygo-zsido-legendajanak-eredete/

4. stáció: Jézus édesanyjával találkozik

„Ó mi nagy volt ama drága – Szűzanya szomorúsága – Egyszülött szent magzatán.” (Stabat Máter) – Minő szívszaggató fájdalom az anyának így látni szeretett gyermekét! – Minő keserű fájdalom a fiúnak édesanyja szenvedése! Ez a látvány tegye szívünket fogékonnyá a mások szenvedése iránt. Keltsen bennünk résztvevő szeretetet és a másokon való segítés eleven vágyát.

A 4. stációnál találkozott az édesanyjával.

Az evangéliumokban nincs közvetlen utalás erre, de a hagyomány szerint Jézus találkozott anyjával a keresztút során. Ez a jelenet szimbolizálja a szülői szeretetet és a fájdalmat, amit Mária érzett, amikor látta fia szenvedését.

Lehetetlen nem kiábrándítani azokat, akik szeretnek téged. Ettől nem kímélheted meg őket.

Látod, mennyire fáj nekik a te elesésed.

A IV. stáció, a Fájdalmas Miasszonyunk Temploma, jelenleg az örmény katolikus egyház gondozásában van. A templom helyén valamikor egy bizánci templom állt, padlómozaikjának egy részlete ma is megtekinthető Krisztus és Mária szobra előtt.

5. stáció: Cirénei Simon átveszi a keresztet .

Az 5. stációnál vette át Cirénei Simon Jézus keresztjét (Mk 15,21).

„Megfogának bizonyos cyrenei Simont, és rátevék a keresztet, hogy Jézus után vigye.” (Lk 23,26) – Simont úgy kényszerítették, hogy vigye a keresztet, de amint meglátja az Úr Jézus elgyötört arcát, elfogja a részvét és szíves akarattal, önként vállalja terhét. – Rám is százféle szenvedést, kellemetlenséget kényszerít az élet. Az Úr jézus iránti szeretetből, szabad akarattal, önként akarok vállalni mindent, és az ő nyomán akarok járni keresztemmel.

A franciskánus kápolna feletti feliraton olvashatjuk Cirenei Simon itt vette át a keresztet Jézustól és vitte tovább a Golgotára. A kápolna bejárata mellett levő mélyedés akkor alakult ki, amikor a kereszt súlyától elfáradt Jézus a sziklának támaszkodott. Márk, Máté, és Lukács egyaránt beszámolt erről az eseményről. A négyzet alakú kereszt és annak sarkaiban a négy kis kereszt Jézus testének és négy sebének jelképe. A kápolna bejárata felett látható kereszt a ferencesek szimbóluma.

Cirénei Simon Minden valószínűség szerint nem csupán ünnepi zarándok, hanem a már jeruzsálemi lakos ciréneiek közül való lehetett. A Mt 27,32 csak annyit említ, hogy mikor Jézust vitték ki megfeszíteni, találkoztak egy cirénei emberrel, akinek Simon volt a neve. A Lk 23,26-ban arról is értesülünk, hogy Simon a mezőről jött, ami nem valószínű, ha csak ünnepi zarándok. A Mk 15,21 Cirénei Simon két fiáról is tud, Alexanderről és Rufuszról. A kényszerű kereszthordozásnak áldott következménye lehetett. Pál a római keresztyének között köszönti Rufuszt és anyját (Róm 16,13). Azonos lehet a Mk. által említett Cirénei Simon fiával.

A stációba befalazták a Szent Kéz kövét, amelynél a legenda szerint Jézus megtámaszkodott pár pillanatra.

Cirene a mai Líbiában, az afrikai kontinens északi partvidékén terül el. A görögök által Kr. e. 630-ban betelepített, majd később jelentős zsidó lakossággal is benépesedett Cirene Jézus keresztre feszítésének idejében is a római Cyrenaica kerület fővárosa volt. Ekkor már nagyszámú görögül beszélő vagy hellenizálódott zsidó élt ott.

Sok cirenei zsidó tért vissza szülőföldjére, Izraelbe, Jeruzsálemben pedig a szabadosok zsinagógájának nevezett közösséghez csatlakoztak, mely így számos más tartományból, többek között Alexandriából (Egyiptom), Ciliciából, és Ázsiából származó zsidókból állt (Apostolok Cselekedetei 6:9).

Lukács feljegyzi, hogy a pünkösdkor megtértek között cirenei férfiak is voltak (Apostolok Cselekedetei 2:10). István mártírhalála után (Apostolok Cselekedetei 7. fejezet) a cirenei hívők az elsők között voltak, akik a jeruzsálemi üldöztetés következtében szétszórattak, majd Antiókhiába érkezve a pogányoknak prédikáltak (Apostolok Cselekedetei 11:20). Ezek a hívek nagy szerepet játszottak az antiókhiai gyülekezet létrejöttében, és "a tanítványokat először Antiókhiában nevezték keresztyéneknek" (Apostolok Cselekedetei 11:26).

Cirenei Simont Máté, Márk és Lukács is említi. Máté csak a nevét és származási helyét jegyzi fel (27:32), Márk és Lukács azonban azt mondja, hogy "a mezőről jöve" (Lukács 23:26). Márk, evangéliuma természetére nem éppen jellemző módon, közvetíti a legtöbb információt Simonról, hozzáfűzve, hogy "Alekszándernek és Rufusnak" az atyja volt (Márk 15:21), olyan férfiaké, akiket Márk (kortárs) olvasói nyilván ismerhettek. Az itt említett Rufus egyes feltételezések szerint ugyanaz a férfi volt, akit Pál apostol a rómabeli gyülekezetnek írt levelében üdvözöl, akit "kiválasztott az Úrban"-nak nevez (Róma 16:13), és akinek édesanyját Pál saját anyjának tekintette (értsd szoros, már-már vér szerinti testvéri kapcsolat Pál és Rufus között, illetve édesgyermeknek kijáró gondoskodás az anya részéről Pál irányába). Az, hogy Pál ismerte Rufus családját, arra is rámutat, hogy egy időben keletebben kellett éljenek.

6. stáció: Veronika letörli kendőjével Jézus verítékét

A 6. stációhoz kapcsolódik a Veronika kendőjéről szóló legenda.

Követé pedig őt nagy népsereg sok asszonnyal.” (Lk 23,27) – A csőcselék dühével bátran dacolva lép Veronika édes Mestere elé, hogy enyhítse gyötrelmeit.

A hagyomány szerint egy jeruzsálemi asszony, Veronika a keresztútját járó Jézus arcára tett egy kendőt, és a kendő csodálatos módon megőrizte Jézus arcvonásait. Hiteles Jézus-arc. Vera icona – hiteles képmás, mondja a latin. Innen a név is: Veronika, aki nem szerepel a Bibliában, sőt alakja először csak egy VI. századi apokrif iratban tűnik fel, majd a keresztes háborúk után lesz népszerű.

a turini lepelhez hasonlóan újból és újból felbukkan a történelemben, először Edesszában, majd Konstantinápolyban, később Rómában, s ma – csodák csodája! – Európa több országának templomaiban őrzik a kendőt, amit Veronika kendőjének neveznek. Vitatkoznak is rendesen, melyik az igazi. A Vatikánban, vagy a manopelloi kapucinus kolostorban, esetleg Genovában, vagy a spanyol Oviedóban őrzik? Netán Franciaországban, vagy Görögországban?

Szent Veronika templom

A helyszínt 1883-ban a keleti katolikus melkita egyház vásárolta meg, amely templomot épített a Veronika házának állítólagos helyén, egy olyan házról, amelynek hagyományait csak a 15. századtól tanúsították.

Az evangéliumok nem beszélnek Veronikáról, alakja egy VI. századi apokrif iratban tűnik fel. A keresztet vivő Krisztushoz odaszalad egy asszony, és arcáról letörli a véres verítéket, aminek nyomán a kendő megőrzi a Megváltó arcának képét. Valójában a Veronika név nem mást jelent, mint "igaz képmás" (latinul: vera icona), és így tényleg Krisztus arcára utal.

A kendő 574-ben került a mai török Kamuliából Konstantinápolyba, s onnét 705-ben Rómába, ahol a zarándoklatok fő vonzerejévé vált. Az emberek nem Péter apostol sírját, hanem Jézus arcát akarták látni. A Vatikán pénzért mutogatta a kendőt, melynek csodatévő erőt tulajdonítottak. Évszázadokon át számottevő bevételt jelentett a Pápaságnak, ezért annak eltűnése után készíttettek egy másik képet, (ami nem is hasonlít az eredetire) hogy újabb jövedelemhez jussanak.

Az igazi kendő vizsgálata

Pfeiffer, Badde és társaik számára nem kétséges, hogy ez az igazi kendő – már csak azért is, mert ennek a mérete pontosan 17 x 28 centiméter, vagyis valószínűleg ez volt eredetileg a vatikáni ereklyetartóban. Másfelől az anyag valóban csodálatos, és a kép egyszerre kelti hologram, fotó, festmény és rajz benyomását. Úgy csillog, mint a gyöngyház vagy a szivárvány, ha tízen állnak előtte, mind a tíz személy egymástól különböző portrét, arcot lát rajta. Ha a kendőre esik a fény, a rajz látszólag eltűnik róla, a szövete pedig átlátszó lesz. Mindkét oldalról nézhető. Vagyis pontosan olyan, amilyennek leírták azok, akik a 16-ik században még látták, például Luther Márton. (De éppen, mert ilyen különleges volt, ebből Luther azt a következtetést vonta le, hogy lám, az egyház papjai készítették azért, hogy becsapják vele az egyszerű embereket – de ez már más lapra tartozik…)

A kendő egy nagyon különleges és drága anyagból van, amit tengeri kagylók gyöngyházából állítottak elő a régi időkben, és aranyszálakkal is átszőttek. Ez az anyag ellenáll az éternek, a savaknak, a lúgnak és a víznek. Nem vihető fel rá semmilyen színezőanyag sem! Így tehát a rajta lévő portrét nem festhették rá, ez egyszerűen lehetetlen lett volna. Két olasz egyetem híres professzora vizsgálta meg a manoppellói kendőt és úgy találták: nincsen rajta semmilyen festék még nyomokban sem. Erre az anyagra nem is lehet festeni, ezt vagy kétezer éve tudják.

Ma is van néhány ember, aki annak a bizonyos kagylónak a tenyésztéséből él, amely 30-40 cm-es szállal rögzíti magát a tengerfenékhez. Ezek vizsgálata bizonyította, hogy a byssust nem fogja a festék.

A képen látható férfiarc tökéletesen megegyezik a torinói lepel arcával.

Ezzel kapcsolatban itt említjük meg hogy egyes kutatók úgy vélik, hogy a Veronika-legenda az edesszai Mandylion történetének egy sajátos változata lenne.

Bármennyire is meghökkentő, de még itt, a Via Dolorosa VI. stációján, a Szent Arc és Szent Veronika kápolnában sem Veronika kendőjét látjuk Jézus töviskoszorús, véres, meggyötört arcával (lásd az alsó képet), hanem az edesszai Mandylion ikonját, Krisztus arany fénnyel sugárzó, megdicsőült arcával, feje körül glóriával

7. stáció: Jézus másodszor roskad le a kereszt alatt

A menet már kívül van a városkapun, amikor Jézust megint elhagyja az ereje. Másodszor is földre roskad a lármázó tömeg és a katonák ösztökélő ütlegei közepette.

A test gyöngesége és lelkének keserűsége okozza újbóli elestét. Az emberiség minden vétke, közte az enyémek is, terhelik vállát.

A 7. stációnál esett el Jézus másodszor .„Megsebesíttetett a mi gonoszságainkért, megroncsoltatott bűneinkért.” (Iz 53,5) Másodszor is leroskad bűneim terhe alatt.

Jézus második elesésének stációja nem csak emlékhelyként jelképes, hanem maga az elesés is jelképesen értendő . Minden valószínűséggel ezen a szakaszon Simon hordozta Jézus keresztjét. Mindössze 400 méterre vagyunk attól a helytől, ahonnan Jézus elindult vállán a kereszttel, viszont ez már a város széle volt akkoriban, Simonnal tehát már előbb találkoztak. Az is valószínűsíthető, hogy a katonák nem csak néhány métert vitették Simonnal a keresztet, hanem mindenképpen egy hosszabb távon, ha nem éppen legvégig. A római katonák nem Jézussal akartak kíméletesek lenni, és nem is Simont akarták ily módon megfenyíteni. Egyszerűen csak fel akarták gyorsítani az események menetét, ezért cipeltették az egészséges Simonnal a keresztet, nem az elgyötört, erőtlen testű Jézussal. Szerettek volna minél előbb túl lenni az egészen, és nyugalmasabban eltölteni az idejüket, nem pedig kivégzéssel és tömegoszlatással foglalatoskodni.

A ferencesek temploma és kápolnája: Jézus másodszor esik el a kereszttel. Az építmény 1875-ben épült.

Jeruzsálem óvárosa arab negyedének legforgalmasabb része a szűk hán ez-zeit utca, amely a damaszkuszi kaputól szinte az egészen a zsidó negyedik tart. A hajdani heródesi városkapunál esett el újra Jézus. Ennek az emlékét őrzi a ferencesek által 1875-ben épített az igazság kapujának nevezett kápolna.

Ez az, mikor a keresztvetésben szíven érinted magadat. Ez az érintés a keresztvetés mélypontja. Mert ez Ő Maga, aki most és minden keresztvetésben Atyjának adja magát. Most, ebben a beleroskadásban az áldozat, a vállalt áldozat felséges valóságával érinti a földet.

8. stáció: Jézus szól a síró asszonyokhoz

A hagyomány szerint a 8. stációnál vigasztalta meg Jézus a síró asszonyokat (Lk 23,27-31).

„Hozzájuk fordulván Jézus, mondá: Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok, hanem sírjatok magatok és gyermekeitek felett” (Lk 23,28)

Keresztút nyolcadik állomás-VIII. stáció. A Szent Charalamposz görögkeleti kolostor falán kőbe vésett kereszt látható. A hagyomány szerint Jeruzsálem asszonyai Jézus szenvedése láttán sírva fakadtak. Jézus azt mondta nekik, hogy ne őt sirassák, hanem maguk és gyermekeik sorsát, ezzel Jeruzsálem pusztulására célzott.

Szent Charalamposz görög ortodox kolostor ;

A VIII. stációhoz nem tartozik kegytemplom vagy kegykápolna. Csak a nyílt utcán jelölik meg a helyet, ahol egy görög feliratú (Ις Χς ΝΙΚΑ - "Jézus Krisztus győzedelmeskedik") kőbe faragott kereszt található. Ez a kereszt a Szent Kharalamposz Görög Ortodox Monostor falába van építve, maga a monostor azonban nem a VIII. stációnak van szentelve.

9. stáció: Jézus harmadszor esik el a kereszttel

Keresztút kilencedik állomás- IX. stáció. A kopt kolostor kapujának bal oldalán oszlop áll. A hagyomány szerint itt roskadt össze Jézus harmadszor a kereszt terhe alatt.

Az oszloppal szemben a koptok temploma, ahonnan egy kis kápolnán keresztül meredek, síkos lépcsőn lejuthatunk Helena medencéjéhez. Az oszlop mellett beléphetünk a Szentsír templom területére.

10. stáció: Jézust megfosztják ruháitól és epével itatják

„Elosztották ruhám maguk között. Sorsot vetettek köntösöm fölött.” (Zsolt 21,19) – „Eledelül epét adtak. – Szomjúságomban ecettel itattak.” (Zsolt 68,22)

Amikor az Úr eléri a Golgotát, epével kevert bort adnak neki inni, hogy elbódítsa és enyhítse a keresztre feszítés kínjait. Jézus hálásan belekóstol ezért a jámbor szolgálatért, de nem akarja meginni.

10. Stáció - Szent Sir Templom

A golgota héber eredetű szó. Maga a szó alakja: „gulgólet”, melynek az arámi átírása („gulultá”) honosodott meg a mai szóhasználatban. A görögben „kranion”, a latinban pedig „calvaria” alakban maradt meg, ebből származik a kálvária szavunk. A szó jelentése: koponya/koponyahely. Eredetileg egy Jeruzsálemtől északra, északnyugatra fekvő kőbányához kapcsolódó magaslat volt, amely az ókori időkben a kivégzések helyéül szolgált. Nevét valószínűleg a kivégzésekből hátramaradt csontok után kaphatta. Az evangéliumok tanúsága szerint itt feszítették keresztre Jézust.

Az evangélisták ui. nem hegyről beszélnek, hanem csak egy kis területről, egy dombvégződésről, amelynek koponya formája volt. Josephus Flaviustól tudjuk, hogy a hegyet az asszírok táborának hívták (Zsh. V, 7, 3), ennek lehetett a Keleti vége a Golgota, egy terasz-szerű rész, melyet az akkori Jeruzsálem elővárosának Nyugati fala határolt. Valószínű a fal mentén futott végig egy út, mely a Gennat-kapun át vezetett a felsővárosba. A Golgota-terasz Déli oldala a város völgyébe ereszkedő lejtővel végződhetett, Észak felé viszont egy újabb, magasabb szintű terasz vezetett át az asszírok tábora felé. Így a Golgota az előváros Nyugati és a felsőváros Északi falának szögletében egy kb. 200x160 m-es terület volt.

A hagyomány szerint a Golgota nyilvános vesztőhely volt, és nevét a földön heverő vagy egy árokba dobált koponyákról kapta. Így értelmezte Mt 27,33-at Szt Jeromos, és ez a felfogás a Nyugati egyházban századokon át igen nagy tekintélynek örvendett. Ezt azonban Lk és a zsidó törvények is (vö. MTörv 21,22-23) kizárják, és más volt a zsidók temetési gyakorlata még a kivégzettek esetében is (Sanh. 6, 5). Az is elképzelhetetlen, hogy a főtanács egyik tagja, Arimateai József egy ilyen hely közvetlen közelében tartsa a kertjét és benne a saját leendő sírboltját. - Egy másik elgondolás szerint a kereszt azon a helyen állt, ahol a szikla mélyében Ádám teste pihent, és Krisztus vére a szikla hasadékán át lecsorgott Ádám koponyájára, s így fizikailag is jelezte a megváltást. Már Origenész ezt a megoldást választotta, és minden kritika nélkül összekapcsolta a zsidó hagyománnyal, amely szerint Ádám sírja Jeruzsálemben, a világ közepében van, jóllehet épp a zsidó hagyomány általában Hebronban kereste Ádám sírját. A művészi ábrázolások ezt vették alapul: a kereszt lábánál ott van egy koponya. Ezért Modestus apát (†634), mikor újjáépítette a perzsák által elpusztított konstantini →Szent Sír-templomot, a Golgota sziklája alatt kialakította az Ádám-kápolnát. - Ebben az újjáépített Szentsír-templomban a legenda tovább élt. Ugyanis a négyezet alatt 1990: is ott van egy kőből készült golyó, amely a világ közepét, népiesen „köldökét” jelzi. Ennek a legendának az Ádám nevével kapcsolatos elmélkedések adtak alapot. A görögben ugyanis az ADAM négy betűje a négy égtáj kezdőbetűjének felel meg: A=Anatolé, 'Kelet', D=Düszisz, 'Nyugat', A=Arktosz, 'Észak', M=Meszembria, 'Dél'. Hiábavaló volna azt képzelnünk, hogy ez az értelmezés túlhaladott ügy, mert ebben a „legendában” az az igazság fejeződik ki, hogy az Ádámban összefoglalt emberiség a Golgotán nyerte el a megváltást! - A →Bar Kohba-felkelés után (Kr. u. 135.) Hadrianus császár (ur. Kr. u. 117-38) a lerombolt Jeruzsálem helyén Aelia Capitolina néven alapított várost, s benne Aphrodité istennő számára templomot épített a Golgota fölé, hogy eltöröljék a hely emlékezetét. A hely kiválasztásának az is oka lehetett, hogy Aphrodité egyik fiának Golgosz volt a neve. Így a rómaiaknak a név azt sugallhatta, hogy Golgosz anyjának templomát a legalkalmasabb helyre a Golgotára építik, hogy „Aphrodité Golgia” legyen. - Nagy Konstantin építkezése után a ~ a Szentsír-templom belső átriumának DK-i sarkában, szabad ég alatt állt. 600-26: Modestus apát körülfalaztatta és 2 kápolnát alakított ki rajta: a felső kápolnában, azon a helyen, ahol a keresztfát a sziklába ékelték, egy nagy ezüstkeresztet állítottak fel, és föléje egy vaskoronára sok lámpát függesztettek. Az alsó kápolnában, a sziklába vágott apszisba oltárt állítottak, ez lett az ún. Ádám-kápolna. - Már Jeruzsálemi Szt Cirillnél megtalálható az az elképzelés, hogy a Golgotánál van a →világ közepe: „Krisztus kitárta karjait a kereszten, hogy átölelje a lakott világot, mert a Golgota a világ közepe” (Kat. XIII,28). - Ikgr. Az 5. sz: a Golgota a mennyei Jeruzsálem és a keresztény világ jelképe, s drágakövekkel kirakott kereszt, crux gemmata áll rajta (S. Pudenziana-baz., Róma). A korai bizánci kor képein a Golgota domb, rajta kereszt, a kereszt alatt Ádám koponyája, az új Ádám →érájának jele. A korai középkorban a Golgota keresztjének tövében kígyó vagy sárkány van a bűn és a halál fölötti győzelem jeleként. A Golgota mélyén rendszerint Ádám koponyája. A Golgotából fakadó paradicsomi folyókat néha Krisztus vére táplálja (→négy paradicsomi folyó). A 14. sz: a Golgota ábrázolása olykor sokalakos →kálváriává bővült, a reneszánsz óta szimbolikus jelentését elveszítve tájképpé vált.

Aztán a katonák letépik Krisztusról a ruhát.

„Tetőtől talpig sehol sem ép, csupa sebhely, zúzódás és nyílt seb. Mégsem nyomták ki, nem kötözték be, és olajjal sem puhították.” (Iz 1, 6)

A hóhérok magukhoz veszik ruhadarabjait, és négyfelé osztják. Köntöse viszont varratlan volt, egy darabból szőve, ezért azt mondták:

„Ne hasítsuk szét, hanem vessünk rá sorsot, hogy kié legyen.” (Jn 19, 24)

Az Írás szava ismét beteljesült: „Elosztják maguk között ruhámat, köntösömre pedig sorsot vetnek.” (Zsolt 21, 19)

Mindenétől megfosztva, teljesen nincstelenül áll ott az Úr, csak a keresztfa az övé.

Szent Sir Templom

A Szent Sír-bazilika, Jeruzsálem. A Keresztút X-XIV. stációi a bazilikában találhatók. Jézus (vélt) sírja fölé már Konstantin császár parancsára templomot építettek, i.sz. 335-ben szentelték fel. E templom volt századokon át a palesztinai keresztények kultuszának a központja, és a világ minden tájáról vonzotta a zarándokokat. 614-ben a perzsák felégették a templomot, és elrabolták Jézus keresztjét. Legyőzőjük, I. Heraklius kelet-római császár parancséra elkezdték a szent helyek újjáépítését. A templom ezután többször újjáépült. 1103-1130 között a keresztesek emeltették a ma is álló kupolás bazilikát, 1149-ben, a keresztes hódítás 50. évfordulóján szentelték fel. 1187-ben a bazilika a mohamedánok birtokába került. A szent sír-bazilikán ma hat vallási közösség osztozik: a római katolikus, a görögkeleti, az örmény, a kopt, a szír és az etióp. Az, hogy a bazilikának több gazdája” van, a berendezésen is meglátszik. Ezüst és márvány, gyémánt és művirág –meglehetősen vegyes ízlésvilág tárul elénk. A bazilika kétkapus homlokzatát és a harangtornyot – amely egykor magasabb volt, de a felső része ledőlt- a keresztesek építetté a XII. században. A déli bejáraton át a bazilika homlokzata előtti tágas udvarba lehet jutni. Az udvart a déli oldalán ívekkel lezárt oszlopsor maradványai szegélyezik. A nyugati oszlop a XI. századi oszlopfejjel épségben megmaradt. Az udvar keleti oldalán a három ajtónyílás közül a déli az Ábrahám-kolostor és zarándokszálló bejárata. A második ajtó az örmény Keresztelő Szent János-kápolnába, a harmadik a Szent Mihály kápolnába vezet. Az udvart nyugat felől lezáró falon a bazilika görögkeleti kápolnáinak apszisai láthatók. A déli (Jézus fivéréről, Jeruzsálem első pátriárkájáról elnevezett) Jákob-kápolna. A középső, Mária Magdaléna kápolnája azon a helyen állt, ahol a hagyomány szerint a feltámadt Jézus megjelent Mária Magdaléna előtt. A harmadikat, A negyven mártír kápolnáját a római légiók negyven katonája emlékének szentelték, akiket Lucianus császár keresztény hitük miatt végeztetett ki 320-ban. Az udvar északi végéből induló lépcső vezet fel a Golgota-hegy (Skull Hill) tetejére, ahol Jézust keresztre feszítették, majd sírba tették. Akkoriban csak kopár sziklák voltak itt. A héber gulgolet jelentése „koponya”, így a Golgota neve magyarul Koponya-hegy (a Bibliában: Koponyák hegye). A zsidó hagyomány szerint ugyanis itt temették el az emberiség ősatyjának, Ádámnak a koponyáját, amelyet Noé magával vitt a bárkába. A Golgota név latin megfelelője a Calvaria, ezért a dombot 333 óta Kálvária-hegynek is nevezik. A Golgota a kereszténység egyik legszentebb helye, ahová a világ minden országából érkeznek zarándokok. A zsidók temetkezési helyei a helységeken kívül voltak (csak a királyokat és a prófétákat temették el a városokban). Ezért Jézus sírja –két fülkéből álló sziklabarlang, amelyet eredetileg Arimatiai József vágatott magának a domb keleti lejtőjén- annak idején, a városfalon kívül, az országút mentén volt. Heródes Agrippa király azonban 43-ban megépítette a harmadik (bővebb) városfalat, s ekkortól Jézus sírja már Jeruzsálem belterületén feküdt, a mai városnak pedig, csaknem a közepén található. A Golgota tetejére vezető lépcsőt egy 1808-ban pusztított tűzvész után építették. A hegy tetején három kápolna őrzi a keresztre feszítés három mozzanatának emlékét.

A ma álló templom középkori, de a későbbiekben sokat bővítették, és bonyolult, nehezen átlátható épületegyüttes lett.

A török uralom alatt az egyes keresztény közösségek ideiglenes szultáni rendeletekkel meg-megszerezték a templom feletti ellenőrzés jogát, de ez rendszerint összetűzésekhez vezetett. A török Porta belefáradt a vitákba, és III. Oszmán szultán 1757-ben kiadott egy fermánt, amely rögzítette a jogok megosztását. Ez az úgynevezett Status Quo rendelet Jeruzsálemet négy városrészre osztotta, és kimondta, hogy az egyes városnegyedek feletti ellenőrzést az arra megjelölt közösségek meghatározatlan ideig gyakorolhatják. Az egyezményben egyes szent helyeket is megosztottak a különféle felekezetek között. Így a Szent Sír templomban hat keresztény egyház: a római katolikusok, a görögkeletiek, az örmény ortodoxok, a szír keresztények, az etióp keresztények és a koptok megosztva birtokolják a tereket. 1852-ben aztán egy újabb szultáni rendelet megerősítette a korábbi egyezményt. A megállapodás nem csak térbeli, hanem az istentiszteletek, imádságok, körmenetek időbeli megosztására is vonatkozik.

11. stáció: Jézust keresztre szegezik

Latin Kálváriának nevezik azt a kápolnát a Szent Sír Bazilikában, amely Krisztus keresztre szegezését idézi meg. Ez közvetlen szomszédságában, mindössze néhány méterre van attól a helytől, ahol a Kálvária szikláján a keresztet fölállították.

Jézust, a nyomorúság képét, a poroszlók kinyújtották a keresztre; ő magától ráült, de azok lenyomták hátára, jobb karját kihúzták s kezét a kereszt jobb ágán fúrt lyukra illesztve, karját szorosan lekötözték. Egyikük rátérdelt Jézus szent mellére, a másik kinyitotta az ökölbe szoruló kezet és fogta erősen, a harmadik pedig ráillesztette a hegyesre köszörült, hosszú, vastag szeget az Úr áldó jobbjának tenyerébe és irtózatos ütésekkel verte bele a vaskalapáccsal. Édes, tisztán hallható, megtört jajszó hangzott az Úr ajkáról. Vére a poroszló karjára fröccsent. Keze inai szétszakadtak és a háromélű szeggel együtt beverődtek a szűk szeglyukba.

A Szűzanya halkan nyöszörgött és egészen eszméletlennek látszott; Magdolna pedig végleg magánkívül volt.

A szegek, melyeknek megpillantásakor Jézus úgy megborzadt, oly hosszúak voltak, hogy az ember markába fogva, fönt és lent egy hüvelyknyire kiálltak. Felül lemez volt kupakkal, akkorával, mint egy koronatallér, úgy hogy kitöltötte az ember markát. A szegek háromélűek voltak, felül oly vastagok, mint egy vaskos hüvelykujj, alul, mint egy kisujj, és hegyesre reszelve.

A jobb kéz leszegezése után a hóhérok észrevették, hogy Jézus bal keze, mely még rá volt kötözve a keresztághoz, nem ér a lyukig, mert ezt az ujjak hegyétől jó kéthüvelyknyire fúrták ki. Ezért a kötelet rákötözték a bal kézre és lábukkal nekivetve magukat a keresztnek, addig húzták, nyújtották Jézus bal karját, míg el nem érte a szeglyukat. Jézus szívrehatóan jajgatott: hiszen karját egészen kiszakították forgóiból, válla ki volt feszülve, könyökén kilátszottak a csontok. Melle fölemelkedett, térdei alteste felé húzódtak. Rátérdeltek karjaira és mellére, szorosra kötözték karjait és aztán beleverték a másik rettenetes szeget bal kezébe; a vér magasra szökött, és Jézus édes, tiszta, jaj szava áthangzott a súlyos kalapács ütésein. Karjai egyenes vonalban úgy szét voltak feszítve, hogy már nem fedték a kereszt rézsútmenő ágait; ezek és hóna között át lehetett látni.

A Szűzanya minden kínt együtt érzett Jézussal; halálsápadt volt és halk fájdalomhangok röppentek el ajkáról. A farizeusok gúny- és szitokszavakat szórtak a sánc ama pontja felé, ahol ő állott, ezért hátrább vezették őt a köröndtől a többi szentasszonyhoz. Magdolna olyan volt, mint az őrült: saját arcát marcangolta, szeme és arca véres volt.

A kereszten, körülbelül magassága egyharmadában, alul, egy kiugró tönk volt, hatalmas szeggel odaerősítve, hogy ahhoz szegezzék Jézus lábait úgy, hogy inkább álljon, mint függjön, mert különben kezei leszakadtak volna és lábait sem lehetett volna megszögezni úgy, hogy szét ne zúzzák. Ebbe a tönkbe is lyukat fúrtak a szegnek. Kivájták a sarkak helyét is, ahogyan általában a kereszt törzsén is vájtak ilyen mélyedéseket, hogy így lehetővé tegyék azt, hogy a megfeszített tovább függhessen, és megakadályozzák azt, hogy a kezek leszakadjanak és a test saját súlyánál fogva lezuhanjon.

Megváltónk egész teste, karjainak erőszakos kifeszítése miatt a hibás távolságban fúrt lyukakig, felhúzódott és térdei felgörbültek. Most a hóhérok nekiestek, hurkot kötve lábaira húzták lefelé, de szentséges lábai még így sem értek a szerencsétlen szeglyukak miatt az alsó tönkig. A poroszlók káromkodtak és szitkozódtak; némelyek azt mondták, új lyukakat kell fúrni a kezeknek, mert a lábtönköt alig lehetne áthelyezni magasabbra; mások förtelmesen gyalázkodtak: hogy ő nem akar kinyújtózkodni, de majd segítenek neki! Kötelet kötöttek jobb lábára és irtózatosan kínzó erővel nyújtották ki a lábtönkig és lábszárát erősen lekötözték a kötéllel. A test kifeszítése oly borzalmas volt, hogy Jézus mellkasa ropogott s ő hangosan kiáltozott: „Istenem! Ó Istenem!” Mellét és karjait is lekötötték, hogy kezei ki ne szakadjanak a szögekből. Alteste is egészen elcsavarodott, mintha bordái letörtek volna melltörzséről. Rettenetes kínszenvedés volt.

Most bal lábát húzták le kötéllel éppoly erőszakosan jobb lábára és átszegezték a lábfejet, még pedig mivel nem feküdt rá elég alkalmasan a leszegezés végett a jobb lábra, finomabb, laposabb fejű szeggel, mint a kezek szegei; olyanforma szeg volt ez, mint egy előfúró, árszerű heggyel. Akkor elővették a legborzasztóbb, sokkal hosszabb szeget s nagy erőfeszítéssel, inakat ropogtatva, verték át a már átszúrt bal lábfejen és alatta levő jobb lábfejen, be a lábtönkön fúrt lyukba s azon át a kereszt törzsébe. Oldalról nézve láttam, hogy az egyik szeg áthatolt mind a két lábon.

A lábak megszegezése – az egész test kinyújtása miatt – rettenetesebb volt, mint minden egyéb. Harminchat kalapácsütést számláltam meg szegény Urunk panaszszava közben, mely fülemben oly édesnek, csengőnek és tisztának hangzott; míg a gúny és düh hangjai tompán és gyászosan zúgtak.

A Szűzanya közben visszatért a vesztőhely körébe és a csattogás, recsegés és jajszók zajától Fia lábainak megszegezése alatt, a végtelen együttérzéstől megtörve, ismét kísérőnői karjába roskadt. Nagy zenebona támadt; a farizeusok odarúgtattak és szidták őt, míg barátai megint el nem vitték onnan. Azonban néha-néha, a felszegezés és a kereszt felállítása közben, fel-felhangzott a részvét kiáltása, különösen a nők részéről: „Ó, hogy nem nyeli el a föld ezeket a gazokat! Hogy tűz nem jön az égből és nem emészti meg őket!” Gyalázkodás és gúny volt a válasz a szeretet ilyen megnyilvánulásaira.

Már a felszegezés kezdetekor történt, hogy a római őrség parancsnoka feltűzette Pilátus feliratát a kereszt csúcsára. A farizeusok mérgelődtek, mert a rómaiak hangosan kacagtak a címen: „Zsidók királya”. Néhány farizeus, miután mértéket vettek egy új feliratnak, belovagolt a városba, hogy még egyszer megpróbáljon más feliratot kicsikarni Pilátustól.

Még a felszegezés alatt is ásták-vésték a kereszthalmon a gödröt, melybe a keresztet kellett beállítaniuk, mert még kicsiny volt, a szikla pedig kemény. A poroszlók nem adták Jézusnak az asszonyok hozta fűszeres bort, hanem néhányan maguk ittak belőle; egészen mámorosak lettek és olyan égést és csikarást kaptak tőle egész testükbe, hogy szinte megbolondultak; Jézust varázslónak szidták, dühöngtek türelmén, többször leszaladtak a hegyről és nagy mohón ittak szamártejet. A húsvéti vendégek közeli táborából asszonyok voltak ott a közelben fejős szamarakkal és árulták a tejet.

A nap állása szerint körülbelül tizenkét óra múlt egynegyeddel, midőn Jézust megfeszítették.

A felszegezés után a keresztre hátul ráerősített karikákba fűzött kötelekkel felhúzták a kereszt felső végét a halomra, aztán a köteleket átvetették az ott felállított bakon, és így emelték föl a keresztet a kötelekkel, más poroszlók meg kampós póznákkal a kereszt törzsét igazgatták és a kereszt lábát a gödörre húzták; akkor egyenesre állították a keresztet, úgy, hogy függőleges helyzetbe került, és teljes súlyával, egy rettentő zuhanással belezökkent a gödörbe. A kereszt megrendült a zökkenéstől, Jézus hangosan jajveszékelt, a kifeszített testet súlya lehúzta, a sebek kitágultak, a vér még dúsabban folyt és a kificamodott csontok összeakadtak. Ezután jól megrázták a keresztet és lábánál öt éket vertek a gödörbe: elül, jobbról, balról és kettőt hátul, a kissé kivájt oldalon.

Irtóztató és egyben megindító látvány volt, amint a kereszt föllendült a magasba és megrázkódtató zökkenéssel lesüllyedt, miközben a poroszlók és farizeusok, meg a távolabb álló néptömeg, mely most ismét láthatta Jézust, gúnyos ordításba tört ki, de ugyanakkor a jószívek panaszos siráma is felhangzott.

De midőn a kereszt hangos zuhanással belesüllyedt sziklagödrébe és egyenesen fölmeredt, rövid csend állott be, mintha mindeneket egy új, még soha nem tapasztalt érzés rohant volna meg. Maga a pokol is rémülten megérezte a lezuhanó kereszt lökését és még egyszer nekitámadt eszközeiben dühvel és gúnnyal; de a tisztítóhely lelkeit, és a pokol tornácában levőket valami aggódva várakozó öröm töltötte el; ők epedő reménnyel figyeltek föl arra a zuhanásra s ez úgy hangzott nekik, mint a közeledő győztes zörgetése a megváltás kapuin. A szent kereszt most először állott a föld közepén, mint az élet új fája a paradicsomban. És Jézus kitágult sebeiből négy szent folyam csörgött le a földre, hogy megbűnhődje átkát és érte, az új Ádámért, új paradicsommá termékenyítse.

Midőn a Megváltó keresztjén a magasba emelkedett és a gúnyüvöltést néhány percre néma megdöbbenés szakította meg, a templom felől kürtök és harsonák hangja szállott erre és hirdette a húsvéti bárány, az előkép, leölésének kezdetét, megszakítva ekképp sejtelemteljes ünnepélyességgel Isten igazi Bárányának megölésénél felhangzott gúny- és gyászkiáltást. És megrendült nem egy kemény szív és megemlékezett a Keresztelő szavairól: „Íme, az Isten Báránya, aki magára vette a világ bűneit!…”

A lábtartó tönk a kereszten mintegy kétlábnyira volt a földtől. Mielőtt a keresztet fölállították, Jézus lába embermagasságban volt a földtől, és mikor már a gödörben állt a kereszt, Jézus barátai átölelhették és csókolhatták lábait. E dombhoz rézsútos feljárás vezetett. Jézus arca északnyugat felé nézett.

Jézus megfeszítése alatt a két lator ott feküdt a hátán, még mindig a vállukon levő keresztágakhoz kötözött kezekkel, az úton a Kálvária-hegy keleti lejtőjén, őrség állt mellettük. Mindkettőt azért fogták el, mert gyilkosság gyanújába kerültek, melyet két utazó zsidó asszonyon és gyermekeiken követtek el Jeruzsálem és Joppe között egy ottani kastélyban, ahol Pilátus is lakott néha hadgyakorlatok idején és ahol ez a két ember mint gazdag kereskedő jelent meg. Az úgynevezett bal lator idősebb volt és nagy gonosztevő; ez volt a másiknak is elcsábítója és mestere. Általában Dizmasnak és Gezmasnak nevezik őket;Mind a ketten abból a rablócsapatból valók voltak, mely az egyiptomi határon tanyázott, és melynek tanyáján a szent család az egyiptomi futáskor éjszakázott. És Dizmas volt az a bélpoklos gyermek, akit anyja a Boldogságos Szűz tanácsára a kis Jézus fürdővizében megmosott s aki ettől abban a pillanatban meggyógyult. Az irgalmasság és a védelem, melyben akkor Dizmas anyja, cinkostársai ellenében is, a szent családot részesítette, abban az előképi megtisztulásban nyerte meg jutalmát, mely most a keresztre feszítéskor ment teljesedésbe, midőn tudni illik Dizmas Jézus vére által megtisztult bűneitől. Dizmas egészen elzüllött; Jézust nem ismerte; de nem volt gonoszlelkű; és az Úr türelme meghatotta. Míg ott feküdtek, ő folyton Jézusról beszélt cimborájával, Gezmasszal:

– Rettenetesen elbánnak ezek a galileaival! Nyilván sokkal nagyobb rossz lehet az, amit ő cselekedett az ő új törvénye által, mint a mi cselekedetünk; de neki igen nagy türelme és hatalma van minden emberek fölött! – Ugyan micsoda hatalma volna? – felelt Gezmas. – Ha olyan hatalmas, mint amilyennek mondják, akkor segítsen magán és rajtunk! Így és efféléket beszélgettek, és mikor Jézus keresztje már állott, odajöttek a poroszlók és elhurcolták őket e szavakkal:

– Most rajtatok a sor!

Leoldották vállukról a keresztágakat nagy sietve, mert a nap zavaros fényű volt és a természetben valami nyugtalanság mutatkozott, mintha vihar volna készülőben.

A poroszlók létrát állítottak a leásott keresztfatörzsekhez és beleerősítették a hajlított keresztágakat egy-egy fadarabbal a törzsek felső végébe. Most két létrát állítottak mindkét kereszt mellé és egy-egy hóhér mászott fel rájuk; eközben a két elítéltnek inni adtak a mirha-ecetből, lehúzták róluk rongyos ruhájukat, aztán a karjaikra kötött kötelekkel felvonták őket a keresztre, miközben a hóhérok a kereszttörzsbe fúrt lyukakba dugott fokokon mentek föl, ütve-verve a latrokat. A törzsön és a keresztágakon már ott voltak a háncsból sodrott kötelek. A latrok karjait kifordítva a keresztágak köré csavarták, a csuklókban és könyökökben, valamint lábaikat a térdekben és bokákban a kötelekkel átkötötték és a csomókba dugott faékekkel oly erősen megszorították, hogy a nyomorult emberek izmai véreztek és a csontjaik ropogtak. Borzalmas üvöltésbe törtek ki a szerencsétlenek. Dizmas, a jobb lator, felhúzás közben így szólt:

– Ha úgy bántatok volna el velünk, mint azzal a szegény galileaival, akkor most nem is kellene felhúznotok minket!

MUNKÁCSY : GOLGOTA

Azon a helyen, ahol a latrok feküdtek, a köröndön kívül, a pribékek egy halomba hordták Jézus ruháit, hogy maguk közt kisorsolják. A köpeny fönt szűkebb volt, mint alul és több ránca volt; a mellen kétrétű s így zsebeket képezett. Hosszú csíkokra szabdalták és elosztották maguk közt; úgyszintén a hosszú fehér köntöst is, mely a mellén nyitott volt és ott szíjjak fogták össze, sávokra tépve osztották el. Megosztoztak a nyakpólyán, az övön, a vállruhán és az alsóruhán is, melyek mind tele voltak itatva Jézus vérével. Minthogy azonban a barna szőttes köntösön nem tudtak megegyezni, mert az szétszabdalt állapotban használhatatlan lett volna, elővettek egy megszámozott táblát és borsóalakú, jelekkel ellátott kövecskéket; ezeket a táblára vetették és így sorsolták ki a köntöst. De ekkor hozzájuk futott egy küldönc azon emberek közül, akiket Nikodémus és Arimateai József rendeltek oda, és jelentette nekik, hogy odalent vevők vannak Jézus ruháira; mire amazok összekapkodták mind a ruhát és eladták. Így aztán ezek a szent ereklyék keresztények birtokába jutottak.

A három Mária Kápolna

A Három Mária helye mellett jutni a bazilika nyugati részében lévő, tágas Rotundába. Déli falán a mozaik témája: Jézus a kereszten, Máris és Mária és Magdaléna. Az asszonyok erről a helyről figyelték Jézus keresztre feszítését.

Az a hely, ahol fölállították Krisztus, keresztjét a Golgotán, ma a Görög Kálvária Kápolnában található a Szent Sír Bazilikán belül, a Latin Kálvária közvetlen szomszédságában. A helyet az első évtizedekben, ha félig-meddig titokban is, de látogatni tudták a keresztények. Majd Kr. u. 135-ben, hogy ezt megakadályozzák, Vénusz-szentélyt építenek rá a rómaiak, amit Kr. 325-ben, a Szent Sír Bazilika építésekor bontanak el. A kápolna oltára alatt, illetve annak a két oldalán, láthatóak a Kálvária-domb eredeti sziklatömbjének részletei.

A szenvedésében való helytállása azonban az egyik latornak szemet szúrt. Hogy Jézus még az ellenségeiért is imádkozik? („Atyám! Bocsátsd meg nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” – Lk 23:34/a) Hogy édesanyjáról gondoskodik, János apostolra bízva életét? (Jn 19:26–27). A jobb lator megenyhült, sőt, társát inteni kezdte: „A felfüggesztett gonosztevők közül pedig az egyik szidalmazta őt, mondván: Ha te vagy a Krisztus, szabadítsd meg magadat, minket is! Felelvén pedig a másik, megdorgálta őt, mondván: Az Istent sem féled-e te? Hiszen te ugyanazon ítélet alatt vagy! És mi ugyan méltán, mert a mi cselekedetünknek méltó büntetését vesszük: ez pedig semmi méltatlan dolgot nem cselekedett.” (Lk 23:39–41) A jobb lator minderre teljesen megváltoztatta ítéletét. Gondolkodása gyökeresen átalakult Krisztus magatartását szemlélve. Ő volt az első – a római századost és Nikodémust megelőzve –, aki megnyitotta azon kevesek sorát, akik a keresztfa lábánál Jézusról mint Úrról gondolkodtak. „És mondta Jézusnak: Uram, emlékezzél meg énrólam, mikor eljössz a te országodban!” (42. vers) Hitét látva, Jézus ígéretet tett neki: „És mondta néki Jézus: Bizony mondom néked ma, velem leszel a paradicsomban.” (43. vers – helyes fordítás szerint)

Midőn a keresztet besüllyesztették a gödörbe, ez a rázkódtatás Jézusnak a töviskoronával is megterhelt fejét annyira megkínozta, hogy egyszerre elöntötte a vér, sőt kezeiből és lábaiból is csak úgy patakzott szentséges vére. A poroszlók most létrán fölmentek a keresztre és eloldották a köteleket szent testéről, melyekkel előbb a törzshöz kötözték, hogy a kereszt felállításakor le ne szakadjon a szegekről. Erre a vízszintes helyzettől és a megkötözéstől megzavart vérkeringés a függőleges helyzetben új irányú mozgásnak indult. Ettől minden fájdalom megújult és egészen elkábította Jézust, úgy hogy lehajtotta fejét és mintegy hét percig eszméletlenül függött, mint egy halott.

Rövid nyugalom állott be. A megfeszítők Jézus ruháinak elosztásával voltak elfoglalva; a templom felől a harsonahang elszállt a levegőben.

Jeruzsálemben, a Golgotán épült fel a Szent Sír templom, melyet Kr.u. 335. szeptember 16-án avattak fel. Az építmény erdetiéből viszont az utókorra szinte semmi sem maradt; később az alaprajza nyújtott segítséget a rekonstrukcióban. Az átriummal bevezetett öthajós bazilikát az évszázadok folyamán számtalan pusztítás, rablás érte. Kr.u. 614-ben perzsák fosztották ki, Kr.u. 808-ban földrengés okozott az épületben károkat, kr.u. 1009-ben pedig Al-Hakim kalifa romboltatta le.

Arca, a rettenetes koronával, a vérrel, mely elborította szemgödreit, haját, szakállát és tikkadtan nyitott száját, mellére esett; csak később, akkor is csak kegyetlen kínnal tudta fölemelni a korona nagysága miatt. Melle tágra feszült és erőszakosan felrándult; hóna rémesen kinyúlt; könyöke és csuklói mintha kicsavarodtak volna forgóikból; vére tágra szétszakadt kezeiből végigfolyt karjain. A felhúzódott mellkas alatt mély gödör volt, egész alteste üres és vékony volt, szinte eltűnt. Miként karjai, úgy lábszárai és csípője is borzalmas módon kicsavarodtak ízületeikből. Tagjai oly rettenetesen ki voltak nyújtva, izmai és szétszaggatott bőre oly kegyetlenül kifeszültek, hogy minden csontját meg lehetett számlálni; vére a lábait átverő szörnyű szeg alól végigcsorgott a keresztfa törzsén lefelé; egész szentséges testét teljesen elborították a sebek, vörös daganatok, kék, barna és sárga foltok, csíkok, tályogok és véresre marcangolt cafatok. A sebek fölszakadtak a heves feszüléstől és közbe-közbe piros vért eresztettek. Később a vér sápadt és vizes lett, a szent test egyre fehérebb, a sebhegek leestek; vérehagyott húshoz hasonlított.

A latrok megfeszítése és az Úr ruháinak szétosztása után a poroszlók összeszedték szerszámaikat és Jézust szidalmazva s gúnyolva eltávoztak. A jelenlevő lovas farizeusok is megmozdultak, körüllovagolták Jézust, gyalázkodó szavakat szórtak feléje és elvágtattak. Épp így elvonult a római század is tisztjeivel le a hegyről, mert másik ötven katona jött már fölfelé és felváltotta őket. Ennek a csapatnak parancsnoka Abenadar volt, egy arab, akit később Ktezifónnak kereszteltek meg; az altiszt neve Cassius volt, olyan küldöncféléje Pilátusnak, ez később Longinus nevet kapott. Jött még föl lovon tizenkét más farizeus, tizenkét szadduceus, tizenkét írástudó és néhányan a nép vénei közül; visszajöttek azok is, akik hiába próbáltak Pilátustól más keresztfeliratot kieszközölni. A helytartó nem is bocsátotta őket maga elé s emiatt még jobban fel voltak dühödve. Körüllovagolták a kört és szidalmak közt elkergették a Szűzanyát. János Máriát a hátulálló asszonyokhoz vezette, Magdolna és Márta vette karjaiba.

Mikor az Úr ellenségei körüljárva a keresztet, Jézus elé álltak, megvetően ingatták fejüket és mondották:

– Piha! Te hazug! Nos, hogyan rontod le a templomot és hogyan építed fel három nap alatt?!

– Mindig másokon akart segíteni, most önmagán nem tud segíteni!

– Ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről!

– Ha Izrael királya, szálljon le a keresztről és akkor hiszünk neki!

– Istenben bízott, hát segítsen rajta!

Még a katonák is csúfolták:

– Ha a zsidók királya vagy, segíts magadon!

Midőn Jézus szinte eszméletlenül függött, a bal lator, Gezmas, odakiáltott:

– Most elhagyta őt az ördöge!

Egy katona ecetbe mártott szivacsot tűzött egy póznára és Jézus szájához emelte; ő szívott is belőle egy keveset, mialatt a gúnyolódás tovább tartott; az a katona is mondta:

– Ha a zsidók királya vagy, segíts magadon!

Mindez aközben történt, hogy Abenadar szakasza felváltotta az előbbi őrséget.

Jézus most kissé fölemelte fejét és szólt:

– Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekesznek!

És csendesen tovább imádkozott. Gezmas ismét kiáltott:

– Ha te vagy Krisztus, segítsd magadon és rajtunk!

A gúnyolódás folytatódott; de a jobb lator, Dizmas, mélyen megindult, midőn Jézus ellenségeiért imádkozott.

Máriát, amint meghallotta Fia hangját, nem tudták kísérői tovább visszatartani: besietett a köröndbe. János, Kleofás felesége Mária és Salome követték őt és a százados nem űzte vissza őket.

Dizmas, a jobb lator, Jézus imádsága által abban a kegyelemben részesült, hogy lelkébe belső megvilágosítás sugara hatolt, midőn Mária odalépett. Most ismerte föl bensőleg, hogy Jézus és Anyja már gyermekkorában segítettek rajta. Megszólalt tehát erős hangon és körülbelül ezeket mondotta:

– Hogyan? Hát lehetséges, hogy ti gyalázzátok őt, míg ő értetek imádkozik? Ő hallgatott és tűrt és imádkozik, ti pedig káromoljátok őt; Ő próféta, Ő ami királyunk, Ő Isten Fia!

Ez a váratlan vádbeszéd, mely egy nyomorult, keresztre vert rablógyilkos szájából hangzott el, a gúnyolódó tömegben nagy zenebonát keltett. Köveket kaptak fel és ott a kereszten meg akarták kövezni; de Abenadar százados megakadályozta ezt, szétverette őket és helyreállította a rendet.

Eközben a Szűzanya Jézus imádsága folytán egészen magához tért és erőre kapott. Gezmas odakiáltott Jézusnak: „Ha te vagy Krisztus, szabadítsd meg magadat és minket!” – Dizmas átkiáltott társához: „Te sem félsz az Istentől, holott ugyanazon büntetésben vagy! Mi ugyan igazság szerint vagyunk ebben a kínban, mert tetteink méltó bérét vesszük; de ez itt semmi rosszat sem művelt! Ó, gondolj most órádra és fordítsd lelkedet a megtérésre!” – És még egyéb hasonlókat mondott Dizmas; az ő lelke már teljes világosságban járt, megvallotta bűnös voltát Jézusnak: „Uram, ha elítélsz engem, joggal történik velem; de könyörülj rajtam!” Jézus így felelt neki: „Részed lesz irgalmamban!” És Dizmas hátralevő negyedóráján keresztül érezte a bűnbánat nagy kegyelmét.

Tíz óráig, amikor Pilátus ítélete elhangzott, rövid jégesők záporoztak közbe-közbe; azután délig derült ég és napsütés volt s akkor zavaros vöröses felhő úszott a nap elé. De a hatodik órában, vagyis a nap állása szerint – körülbelül fél egykor (mert a zsidó időszámítás más, mint a mienk és eltér a nap járásától) a napnak valami csodálatos elsötétedése következett be. Kezdetben volt a nap keleti oldalán valami fekete folt, ez olyan lett, mint egy hegy és csakhamar eltakarta a napot egészen. E kép magja fakó volt, körülötte piros fény, mint egy izzó gyűrű. Az égbolt egészen sötét lett, a csillagok vörösen izzottak. Nagy rémület szállta meg az embereket és állatokat; a barmok bőgtek és szétfutottak, a madarak elbújtak vagy csapatostul hullottak le a Kálvária körüli dombokra, úgyhogy kézzel lehetett fogni őket. A gúnyolódók elhallgattak, a farizeusok megpróbálták mindezeket a jelenségeket természetes módon magyarázgatni, de kudarcot vallottak és végül őket is belső szorongás fogta el. Mindenki az égre nézett. Sokan mellüket verték, kezüket tördelték és kiáltoztak: „Az ő vére szálljon gyilkosaira!” Mások távolban és közelben térdre hulltak és bocsánatért esdekeltek Jézushoz. Jézus pedig gyötrelme közepette feléjük fordította szemét.

Miközben a sötétség egyre fokozódott és mindenki az égre nézett és a kereszt elhagyatottan állt, csupán Jézus Anyja és leghívebb barátai állották körül, Dizmas, mélységes bűnbánatba merülve, alázatos reménnyel, fejét Jézus felé fordította és szólt:

– Uram, engedd, hogy olyan helyre jussak, ahol te megválthatsz engem! Emlékezzél meg rólam, ha országodba jutsz!

Jézus így felelt neki:

– Bizony mondom neked, még ma velem leszel a paradicsomban!

Jézus Anyja, Kleofás felesége Mária, Magdolna és János a latrok keresztjei közt Jézus keresztje körül álltak és őreá néztek. A Szűzanya, egészen lenyűgözve az anyai szeretettől, magában nagyon forrón esedezett Fiához, hogy engedje őt vele együtt meghalni. Az Úr rendkívül komolyan és részvevően tekintett szeretett Anyjára, szemét aztán János felé fordította és mondotta Anyjának:

– Asszony, íme a te fiad! Ő sokkal inkább fiad lesz, mintha te szülted volna őt!

Jánost pedig megdicsérte:

– Ő mindenkor jámborul hívő volt és sohasem botránkozott meg, csak akkor egyszer, midőn anyja fel akarta őt magasztaltatni. – És Jánoshoz így szólt: „Íme a te anyád!”

János ekkor tiszteletteljesen átölelte a Megváltó keresztje alatt, mint hű fiú, Jézus anyját, aki most neki is anyja lett. A Szűzanyát haldokló Fiának ez ünnepélyes végrendelkezése után a fájdalom és e végrendelet jelentése annyira megrendítette, hogy a szentasszonyok karjaiba roskadva elvesztette külső eszméletét. Lefektették tehát egy kis időre szemben a kereszttel a földsáncra, majd elvitték a vesztőhelyről barátnőihez.

Nem tudom, vajon Jézus mindezeket a szavakat szent ajkaival hangosan mondta-e ki; de azt világosan értettem, amint halála előtt szent Anyját Jánosnak adta át anyául, Jánost pedig Anyjának fiául. Az ilyen látomásokban sok mindent megtud az ember, ami nincs megírva és bizony csak nagyon keveset tud az ember közönséges szókkal ismét elmondani. Ami ott oly világos, hogy az ember azt egészen magától értetődőnek hiszi, azt itt nem képes aztán szavakkal megértetni. Például ott egyáltalán nem csodálkozunk, azon, hogy Jézus az ő édesanyjának nem azt mondja: „anyám”, hanem „asszony”; mert e pillanatban Máriát az ő méltóságában annak az asszonynak érezzük, akinek a kígyó fejét el kellett tipornia, mert ebben az órában teljesedett be amaz ígéret az ő Fiának, az Emberfiának áldozati halála által. Ott nem csodálkozunk azon, hogy Jézus annak, akit az angyal így köszöntött: „Malaszttal teljes”, Jánost adja fiául, mert látjuk, hogy ennek neve a kegyelem neve; mert ott mindenki az, amit neve jelent, János pedig Isten gyermeke lett és Krisztus élt benne.17 Ott megérzi az ember, hogy Jézus ama szavakkal Máriát mindenkinek anyjául adta, akik őt (Jézust) úgy fogadják, mint János és hisznek az ő nevében s ezáltal Isten gyermekeivé válnak, és nem a vérből, sem a test ösztönéből, sem a férfi indulatjából, hanem Istenből születtek. Ott megérzi az ember, hogy a Legtisztább, Legalázatosabb, Legengedelmesebb, aki így szólván az angyalhoz: „Íme az Úr szolgáló leánya, legyen nekem a te igéd szerint”, a megtestesült Örök Ige anyjává lett: most – midőn haldokló Fiától megtudja, hogy ő most egy másik fiúnak is lelki anyjává lesz – a búcsúzás szívszaggató fájdalmai közepette alázatos-engedelmes szívvel ismét azt mondja lelkében: „Íme az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint!” és megérezzük, hogy ő Isten valamennyi gyermekét, Jézus valamennyi testvérét gyermekeiül fogadta. Azonban mindez ott olyan egyszerűnek és szükségképpeninek tűnik fel, itt pedig oly különlegesnek, hogy Isten kegyelme által inkább lehet érezni, mint szavakkal kifejezni. Az ilyen esetekben mindig arra kell gondolnom, amit egyszer mennyei Jegyesem mondott nekem: „Az Egyház hívő, reménylő és szerető gyermekeiben minden meg van írva”.

12. stáció: Jézus meghal a kereszten

" Körülbelül fél kettőre járt az idő, köd és éjszaka ülte meg az utcákat; az emberek megzavarodva tapogatództak ide-oda; sokan beburkolva fejüket, zugokban ültek és mellüket verték; sokan az eget kémlelték a háztetőkről és jajveszékeltek. Az állatok bőgtek és elbújtak, a madarak alacsonyan röpködtek és lehullottak. Pilátus meglátogatta Heródest és mindketten nagy meg-zavarodottan nézték az eget ugyanarról a teraszról, ahonnan Heródes reggel végignézte Jézus megcsúfolását. Ez nem természetes dolog, mondották; azzal a Jézussal bizonyára túlságosan elbántak. Heródes Pilátussal a Forumon keresztül emennek palotájába ment át; mindketten nagy aggodalomban voltak és keményen kiléptek, őrséggel körülvéve. Pilátus nem nézett a gabbathai törvénykező székre, ahol Jézust elítélte. A Forum puszta volt; az emberek itt-ott a házakba siettek, mások meg jajgatva futkostak össze-vissza. Csoportok gyűltek össze a nyilvános tereken. Pilátus palotájába hívatta a nép véneit és megkérdezte tőlük, véleményük szerint mit jelent ez a sötétség; ő úgy véli, ez valami fenyegető vészjel; úgy látszik, az ő istenük haragszik rájuk, amiért azt a galileait erőszakosan halálra követelték; pedig az bizonyosan prófétájuk és királyuk volt; de ő mosta kezeit stb. Amazok azonban nyakasak maradtak, igyekeztek mindent szokásos természeti jelenségnek magyarázni, és nem tértek meg. Másutt azonban sokan megtértek, elsősorban mindazok a katonák, akik tegnap az Úr elfogatásakor az Olajfák hegyén leestek és ismét fölkeltek. Eközben sok nép gyűlt össze Pilátus palotája előtt, és ahol reggel azt kiabálták: „E1 vele! Feszítsd meg őt!”, most ezt kiáltozták: „Igazságtalan bíró! Az ő vére szálljon gyilkosaira!” Pilátus kénytelen volt katonákkal körülvétetni magát; és az a Zádok, aki reggel, midőn Jézus a törvényházba ment, hangosan hirdette Jézus ártatlanságát, most annyira kiabált és ágált a palota előtt, hogy Pilátus majdnem lefogatta. Pilátus, ez a lelkierő nélküli nyomorult ember, a legnagyobb szemrehányásokkal halmozta el a zsidókat: neki semmi része a dologban; az ő királyuk, az ő prófétájuk, az ő szentjük volt, akit halálra vittek, nem az övé; neki semmi köze az egészhez; ők akarták halálát!

A templomban a legnagyobb szorongás és rémület uralkodott; éppen a húsvéti bárány leölésénél tartottak, mikor beállott a hirtelen sötétség; egy zűrzavar lett minden és olykor-olykor rémült jajveszékelésbe törtek ki. A főpapok mindent elkövettek, hogy fenntartsák a rendet és a nyugalmat; meggyújtottak minden lámpát olyan időpontban, mikor különben fényes nappal szokott lenni; de a zavar csak fokozódott. Annás kínos szorongásban futkosott egyik zugból a másikba, hogy elrejtse magát. A városba, az ablakok zsalui és ernyői hajladoztak és reszkettek, pedig nem volt szél. A sötétség egyre nagyobb lett. A város külső szélén, északnyugatra a falak irányában, ahol kertek és sírok vannak, néhány sírbejárat besüllyedt, mintha földrengés lett volna."*

"A Golgothán a sötétség csodálatosan borzasztó benyomást tett; az iszonyatos dühöngés és kínzás, az ordítozás és a szitkozódás közt végrehajtott megfeszítés, és a kereszt felállítása, a két lator keresztre kötözése és üvöltése, a farizeusok gúnyolódása és ide-oda vágtatása, a katonacsapat felváltása, a részeg hóhérok lármás elvonulása az elsötétedés kezdetén: még ellensúlyozta a rémületes benyomást; aztán következett Dizmas vádbeszéde és a farizeusok dühöngése ellene; de amint a sötétség növekedett, az emberek elkomolyodtak és figyelmük mindinkább elfordult a kereszttől. Ekkor ajánlotta Jézus az ő anyját Jánosnak és ekkor vitték ki a Szűzanyát a köröndből. Most tompa szünet állott be; a népet aggodalom fogta el a sötétség növekedtével, legtöbben az eget kémlelték; sokakban megmozdult a lelkiismeret; némelyek bűnbánóan fordították szemüket a kereszt felé, sokan mellüket verték bűnbánattal; a farizeusok még mindig próbálgatták természetes módon magyarázgatni a jelenségeket, de szavuk egyre csöndesebb lett s végül egészen elnémult. Hébe-korba még kiszalasztottak szájukon egy-egy szemtelen szót, de ez is már nagyon kényszeredetten sikerült. A nap közepe fakó volt, fátyolos, mint a hegyek holdfényben; vörös gyűrű övezte; a csillagok, rőt fényben emelkedtek ki a sötét háttérből. A madarak leestek a levegőből a Kálvária-hegyén és a közeli szőlőhegyeken az emberek közé és hagyták magukat kézzel megfogni; az állatok mindenfelé körös-körül üvöltöttek és reszkettek, a lovas farizeusok lovai és szamarai összebújtak és lógatták fejüket. Pára és köd vett körül mindent.

A kereszt körül csend volt. Mindenkinek gondolatai másutt jártak. Sokan a városba futottak. A megfeszített Üdvözítő a teljes elhagyatottság érzetével, véghetetlen kínjai közt, barátai iránt való szeretetével és értük rebegett imádságaival mennyei Atyjához fordult. Miként egész szenvedése alatt, most is azokat a zsoltárrészeket imádkozta, amelyek most rajta beteljesedtek. Angyalalakok voltak körülötte. Amint azonban a sötétség fokozódott és szorongás ülte meg a lelkeket és tompa csend nehézkedett az egész tömegre, Jézust teljesen egymagára hagyva és vigasz nélkül láttam függni a keresztfán. Szenvedte mindazt, amit egy nyomorult, összekínzott, összetört ember szenved a legnagyobb elhagyatottságban, megfosztva minden emberi és isteni vigasztalástól, mikor a hit, a remény, a szeretet egészen magára maradva, viszonzás és felhasználás nélkül, minden világosság nélkül, mintegy mezítelenül és kiüresítve, ott áll a megpróbáltatás sivatagában és végtelen kínnal egyedül önnönmagából él. Ezt a fájdalmat lehetetlen kifejezni. A kereszténynek a végső halálküzdelemben nincs többé sivatag, nincs magányosság, nincs elhagyatottság; mert Jézus, aki a világosság, az út és az igazság, szintén megjárta ezt a sötét utat, megáldotta azt és száműzött róla minden rémet és felállította keresztjét ebben a sivatagban.

És ekképp szenvedésében hangos kiáltással bizonyította elhagyatottsága tényét s ezzel megadta a szabadságot minden mélyen sújtottaknak, akik Istent Atyjuknak ismerik el, arra, hogy bizalmas, gyermeki panasszal forduljanak Istenhez.

Három óra tájban Jézus hangos szóval kiáltott: „Eli, Eli, lamma szabaktáni?!” – azaz: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”

Midőn Urunk e hangos kiáltása megtörte a körötte uralkodó csöndet, a gúnyolódok ismét a kereszt felé fordultak. Valaki így szólt: „Illést hívja ez”. Egy másik felkiáltott: „Hadd lássuk, eljön-e Illés és lesegíti-e őt?” Az Anya pedig, amint meghallotta Fia hangját, nem tudta magát visszatartani és ismét a kereszthez sietett: János, Kleofás felesége Mária, Magdolna és Salome követték őt.

Mialatt a tömeg ott zajongott és jajongott, lovon odaérkezett egy csapat, mintegy harminc előkelő férfiúból, akik Júdeából és Joppe vidékéről jöttek az ünnepekre. Midőn meghallották, mily rettenetesen bántak el Jézussal, és látták a félelmetes természeti jelenségeket, hangos kifejezést adtak iszonyodásuknak és így szóltak:

– Ó, ó, föl kellene égetni ezt a kegyetlen várost, ha nem állna benne Isten temploma, oly borzasztó bűnterhet vett magára!

Az előkelő idegeneknek e kijelentése kapóra jött a népnek: zúgolódás és jajgatás hangzott fel mindenfelől és a rokonérzésűek összecsoportosultak. A tömeg két pártra oszlott: az egyik jajveszékelt és zúgolódott, a másik dühöngött és gyalázkodott. A farizeusok egyre csöndesebbek lettek, és minthogy zendüléstől féltek, hiszen Jeruzsálemben is nagy volt a zűrzavar, tanácsot tartottak Abenadar századossal, minek folyományaképpen embereket küldtek a közeli kapuhoz és azt bezáratták, hogy így elzárják az érintkezést a várossal; sőt hogy elejét vegyék a lázadásnak, küldönc útján ötszáz katonát kértek Pilátustól és Heródes testőrségéből. Egyelőre Abenadar teremtett rendet és nyugalmat az ő komolyságával és megtiltotta a gúnyolódást, hogy az se izgassa a népet.

Mindjárt három óra után kezdett világosodni, a hold távolodott a naptól, mégpedig ellenkező irányban. A nap fénytelen, ködborított és vörös volt, és a hold lement az ellenkező oldalon, oly gyorsan, mintha leesett volna. Lassankint megjelentek a nap sugarai is; a csillagok eltűntek; de azért még mindig homály ült a tájon. A világosság közeledtével a gúnyolódok ismét bátrabbak lettek és diadal-ujjongásba törtek ki; ekkor mondták, hogy „Illést hívja ez!” De Abenadar csöndet és nyugalmat parancsolt." *

" Amint világosabb lett, előtűnt Jézus teste a kereszten; halvány és elgyöngült, egészen elernyedt és fehérebb volt, mint eddig, annyi vért veszített. És így szólt : „Kisajtoltattam, mint a szőlő, melyet itt először sajtoltak; minden véremet oda kell adnom, míg víz nem jön ki és a héj fehér nem lesz; de soha többé itt nem sajtolnak szőlőt”.

Jézus egészen el volt epedve és kiszáradt nyelvvel mondá: „Szomjúhozom!” És mivel övéi szomorúan néztek rá, így szólt: „Nem adhatnátok egy korty vizet?” Úgy vélte, a sötétség leple alatt bizonyára senki sem akadályozta volna meg őket. János felelt zavartan: „Ó Uram, elfelejtettük!” Jézus erre ilyesfélét mondott: „Még felebarátaimnak is meg kellett feledkezniük rólam, és nekem egy ital vizet sem nyújthattak, hogy beteljesedjenek az írások!” De ez a feledékenység keservesen fájt neki. Panaszszavára övéi pénzt kínáltak a katonáknak és kérték, adjanak Jézusnak egy kis vizet. De azok nem azt tették, hanem egyikük egy körte alakú szivacsot bemártott az ecetbe, mely egy gyékénnyel befont hordócskában állt ott, de epét is kevert bele. Ámde Abenadar századost már nagyon megindította Jézus sorsa; elvette a katonától a szivacsot, kifacsarta és tiszta ecettel itatta be. Aztán egy rövid darab izsópcsövet dugott bele, mely szívócsőül szolgált, feltűzte lándzsája hegyére és föltartotta Jézus arca elé, úgyhogy az izsópszár éppen Jézus szájához ért és ő a csövecskén kiszívhatta az ecetet.

Az Úr még intelmül szólt a népnek, : „És ha nekem már nem lesz hangom, a halottak szája fog szólani”. Mire némelyek azt kiabálták: „Még gyalázkodik!” Abenadar azonban csöndet parancsolt."*

" Elkövetkezett az Úr Jézus órája. Tusakodott a halállal és hideg veríték szivárgott ki tagjaiból. János a kereszt mellett állt és törölgette Jézus lábait kendőjével. Magdolna, teljesen megtörve a fájdalomtól, a kereszt hátának dűlt. A Szűzanya Jézus és a jobb lator keresztje között állt, Kleofás felesége Mária és Salome karjára támaszkodva, és nézett föl, haldokló Fiára. Ekkor így szólt Jézus:

– Beteljesedett!

Fölemelte fejét és hangos szóval kiáltott:

– Atyám, kezeidbe ajánlom lelkemet!

Édes, hangos kiáltás volt; betöltötte a földet és eget. Aztán lehajtotta fejét és kiadta lelkét. János és a szentasszonyok arcra borultak.

Abenadar százados (születésére nézve arab, később, mint tanítványt Ktezifon névre keresztelték), itt, amióta Jézust megitatta az ecettel, lovával a keresztdomb közepén állt, úgyhogy lova elülső része magasabban volt. Hosszan, komolyan, mélyen megrendülve, szüntelen az Úr töviskoronás arcába nézett. Paripája feje szomorúan, betegen lógott, és Abenadar, akinek büszkesége most meghajolt, meg sem húzta már lova kantárját. Ekkor mondotta ki az Úr utolsó szavát, hangos, erős, eget, földet és poklot átható kiáltással. A föld megrendült és a sziklatalaj Jézus és a bal lator keresztje között szélesen tátongóra repedt. Isten tanúságtétele rémülettel és borzadállyal, fenyegetően, hatotta át a gyászoló természetet."*

" Beteljesedett, igen! Urunk lelke elhagyta testét, és a meghaló Üdvözítő halálkiáltásától megreszketett mindenki, aki hallotta, sőt a Föld is megrendült és így ismerte el Megváltóját; de csak a rokonszíveket hasította át a fájdalom éles kardja. Ekkor történt, hogy a kegyelem leszállt Abenadar lelkébe; akkor reszketett lova, akkor ingott meg a százados szenvedélye és tört meg büszke, kemény értelme, mint a Kálvária szirtje: eldobta lándzsáját és kemény öklével erősen verte mellét, hangosan kiáltva egy új ember hangján: „Dicsértessék Isten, a Mindenható, Ábrahám és Jákob Istene! Ez igaz ember volt, ez valóban Isten Fia!” És sokan a katonák közül, századosuk szavától megrendülve, hasonlóképpen cselekedtek.

Azonban Abenadar, aki most már új emberré, megváltott emberré lett, most, miután Isten Fiának nyilvánosan behódolt, nem akart tovább az Úr ellenségeinek szolgálatában maradni. Leszállt lováról és átadta Cassius altisztnek, akit Longinusnak neveznek, fölvette a földről lándzsáját, azt is átadta neki, beszélt katonáival és Cassiusszal, aki most felült a lóra és átvette a parancsnokságot, mert Abenadar elsietett a Kálvária-hegyéről a Gihon-völgyén keresztül a Hinnom-völgy barlangjaihoz, hírül adta az ott rejtőző tanítványoknak az Úr halálát, aztán besietett a városba Pilátushoz.

Midőn Jézus halálkiáltásakor a föld megrendült és a keresztdomb megrepedt, nagy rémület fogta el az összes jelenlevőket; de ez a rémület áthatott az egész természeten is, mert ugyanakkor széthasadt a templom kárpitja is, sok halott kikelt sírjából, a templomban falak süllyedtek meg, hegyek omlottak le és épületek dűltek össze a világ sok táján.

Abenadar hangosan kimondta meggyőződését és sok katona ugyanígy tett; a jelenvolt népből és a legutóbb odaérkezett farizeusok közül is sokan megtértek. Mellüket verték, jajveszékeltek és a szent hegyről a völgyön keresztül hazatámolyogtak. Mások megszaggatták ruhájukat és port hintettek fejükre. Félelem és rémület ült meg mindeneket. János fölkelt a földről, néhány szentasszony, aki eddig a köröndön kívül állott, most benyomult a kereszthez; fölemelték Jézus Anyját és barátnőit s kivezették a köröndből, hogy megnyugtassák őket.

Miután minden élet Ura megfizette a bűnösökért a halál kínteljes adósságát, és miután, mint ember, lelkét Istenének és Atyjának ajánlotta, testét pedig a halálnak szolgáltatta ki: ezt a szentséges, összetört edényt bevonta a halál hideg, sápadt színe; teste kínokban reszketett és elfehéredett, és a sebekből lefolyt vércsíkok sötétebbek és láthatóbbak lettek. Arca megnyúlt, orcái beestek, orra vékony és hegyes lett, álla leesett, lehunyt, vérrel befutott szemei megtörve kinyíltak; még egyszer, utoljára fölemelte néhány pillanatra töviskoronás fejét és a kínok súlya alatt mellére ejtette. Kiszáradt, elkékült ajkai között nyitott szájában látszott véres nyelve. Kezei, melyek eddig a szegfejeket markolták görcsösen, most szétnyíltak és jobban előre álltak; karjai kinyúltak, háta a kereszthez tapadt, és szent testének egész súlya lábaira nehezedett. Ekkor térdei megcsuklottak s egy oldalra fordultak; lábai megvonaglottak a szeg körül, mellyel át voltak fúrva.

Erre megmerevedtek Anyja kezei; szeme elborult, arca halálsápadtra vált, füle nem hallott, lábai inogtak s ő a földre roskadt. De Magdolna, János és a többiek is, a fájdalomtól megtörtén, arcukat elfedve, a földre borultak.

Midőn aztán a legszeretőbb, legfájdalmasabb Anya, barátaitól támogatva ismét fölkelt és szemeit fölvetette, látta Fiának a Szentlélektől tisztán fogantatott testét, a húst az ő húsából, a csontot az ő csontjából, a szívet az ő szívéből, isteni megárnyékozásban az ő méhéből alkotott szent edényt, most itt minden ékességtől, minden formától és szentséges lelkétől is megfosztva, kiszolgáltatva a természet törvényeinek, melyeket ő teremtett és melyekkel az ember a bűnben visszaélt és eltorzította őket; látta őt összetörve, megkínozva, elalaktalanítva, megölve azok kezétől, akiknek megújhodásáért és megelevenítéséért testet vett! Ó jaj, ott függött kitaszítva, megvetve, kicsúfolva, mint egy bélpoklos, Jézus holtteste, minden szépségnek, igazságnak és szeretetnek élettől megrabolt edénye, szertezúzva, két lator közt a keresztfán! Ki foghatja föl Jézus Anyjának, a Vértanuk Királynéjának fájdalmát!

A nap fénye még zavaros és ködös, a levegő a földrengéskor fülledt és nyomasztó volt, de aztán érzékeny hideg következett. Az Úr holttestének alakja rendkívül tiszteletreméltó és megható volt. A latrok rémesen kicsavarodott testtel, mintegy ittasan függtek keresztjükön; most már mindketten hallgattak; Dizmas imádkozott.

Három óra múlt, midőn Jézus meghalt. Amint a földrengés okozta rémület elmúlt, több farizeus merészebb lett; odaléptek a hegyen nyílt repedéshez, köveket dobtak bele, köteleket kötöttek össze és leeresztették a szakadékba; de mivel nem érték el fenekét, kissé gondolkodóba estek; a nép jajveszékelése és mellverése is hatott rájuk, és sietve ellovagoltak. Többen közülük egészen megváltoztak lelkükben. A néptömeg is hamarosan elszéledt rémületben és szorongásban a város felé és a völgyekbe. Sokan megtértek. Az ott levő ötven római katona közül egy rész, erősítésül ment a kapuőrséghez; míg a kívánt ötszáz főnyi csapat megérkezett; akkor bezárták a kaput, néhány katona más őrhelyeket foglalt el szanaszét, hogy elejét vegyék a nép összetorlódásának és a zűrzavarnak. Cassius (Longinus) és öt katona ott maradt a köröndben s lehevert a sáncra. Jézus rokonai a keresztet vették körül, vagy leültek vele szemben és siránkoztak, gyászoltak. Több szentasszony visszament a városba. A Kálvária csöndes, magános lett, a gyász helye lett. A távolban, a völgyben és a szemközti magaslatokon hébe-hóba megjelent egy-egy tanítvány óvatos alakja, félénken és kíváncsian nézett a kereszt felé és rögtön visszavonult, ha valaki közeledett.

A templomszentély bejáratának két nagy oszlopa, melyek közt egy gyönyörű függöny lógott, fönt szétvált és ledűlt, a baloldali délnek, a jobboldali északnak; az architráv, melyet tartottak, leomlott, és a nagy függöny felülről lefelé egész hosszában süvöltve végigrepedt és szétnyílva kétfelé hullott. Ez a függöny több színben pompázott: piros, kék, fehér és sárga színben. Égkörök voltak rajta kirajzolva, meg alakzatok, pl. az érckígyó. Most be lehetett látni a szentélybe. Simeon imacellájánál a templomnak ebben a részében az északi falból kidűlt egy hatalmas kő és a cella boltozata beomlott. Egyes csarnokokban a padlózat besüllyedt, küszöbök elmozdultak és oszlopok meginogtak.

Nikodémus, Arimateai József és sokan mások elhagyták a templomot és eltávoztak. Itt-ott holttestek hevertek, más feltámadt halottak járkáltak a nép közt és a csarnokokban és fenyegető szavakat mondtak; de a templomból kivonuló angyalok szavára visszatértek sírjukba. A tanító szószék az előcsarnokban összeomlott. Többen ama harminckét farizeus közül, akik legutóbb érkeztek a Kálváriára, e zűrzavar közepette visszatértek a templomba, és mivel a kereszt alatt már megtértek, most e jelenségek még jobban megrendítették őket, úgyhogy Annásnak és Kaifásnak heves szemrehányásokat tettek és elhagyták a templomot. Annás, aki titokban Jézus legfőbb ellensége volt és már régóta vezette Jézus és tanítványai ellen az összes fondorlatokat s a hamis tanukat is kioktatta, most szinte őrült volt a félelemtől és a templom rejtett helyiségeiben egyik zugból a másikba menekült.

Kaifásban, noha őt is nagy félelem gyötörte, olyan kevély és nyakas ördög lakott, hogy nem árulta el rémületét. Dacolt mindennel és Isten fenyegető jeleinek és saját titkos félelmének, vakmerő homlokkal, gyűlöletét és kevélységét szegezte ellene. Midőn azonban a szent cselekmények folytatását nem tudta többé keresztülvinni, megparancsolta, hogy titkoljanak el minden jelenséget és eseményt, ami nem lett köztudomású az egész nép előtt. Ő maga is, de papjai által is azt hirdette, hogy Isten haragjának e jeleit a megfeszített galileai hívei okozták, akik tisztátalanul jöttek a templomba; és hogy csakis a szent törvénynek ellenségei, melyet Jézus maga is fel akart forgatni, idézték elő ezeket a borzalmakat, és hogy igen sokat a galileai varázslatának rovására kell írnia, aki, mint életében, úgy halálában is megzavarta a templom nyugalmát. Ekképp sikerült Kaifásnak sokakat meggyőzni, másokat meg fenyegetésekkel megfélemlíteni; mindazáltal sokan mélyen meg voltak rendülve és eltitkolták véleményüket . Az ünnepet a templom megtisztulásáig elhalasztották. Sok bárány nem is került leölésre. A nép apránkint elszéledt. Zakariás sírja a templom fala alatt mélyen besüllyedt és beomlott, s ezáltal a falból kövek estek ki. Zakariás kijött a sírból, de nem tért vissza bele; én nem tudom, hol vetette le ismét porhüvelyét. Simon Justus feltámadt fiai visszahelyezték testüket a sírboltba a templomhegy alatt, midőn Jézus holttestét előkészítették a temetésre. Mialatt mindezek történtek a templomban, Jeruzsálem sok részében is hasonló rémület uralkodott. Mindjárt három óra után sok sír beomlott, különösen az északnyugati kertvidéken a városon belül. Kaifás törvényházában beomlottak azok a lépcsők, melyeken Jézus állt a gúnyolódások közepette; ugyanott az előcsarnokban beomlott a tűzhely egy része is, ahol Péter tagadása kezdődött. Oly nagy lett a pusztulás, hogy új bejáratot kellett csinálni. Pilátus palotájában összetört az a kő és besüllyedt az a hely, ahol Pilátus megmutatta Jézust a népnek. Minden ingott és rengett, és a közeli törvényházban elsüllyedt az egész hely, ahol az aprószentek testei el voltak ásva. A városban még sok más helyen is beomlottak építmények és meghasadtak falak; de teljesen egy épület sem pusztult el. A megzavarodott és babonás Pilátus nagy rémületben volt és képtelen minden kormányzati ténykedésre; a földrengés megrendítette az ő palotáját is, hullámzott és mozgott alatta a talaj, s ő egyik szobából a másikba szaladgált. Heródes szinte őrjöngött palotájában és bezáratott minden ajtót-ablakot. A galileai tónál nagyon jelentékeny pusztulások történtek. Kafarnaumban igen sok épület beomlott; a rabszolgafalu, Tibériás és a kafarnaumi százados, Zerobabel kertjei között, úgyszólván teljesen elpusztult. Az egész szirtfok a százados szép kertjei előtt Kafarnaum mellett leszakadt, a tó vize elárasztotta a völgyet és egészen Kafarnaum közelébe áradt, pedig a város egyébként jó félórányira van onnan. Péter háza és a Szűzanyáé Kafarnaum előtt a tó felé épségben maradt.

A Golgothán eközben szomorú csönd uralkodott. A nép, félénken elszéledt és elrejtőzött. Jézus Anyja, János, Kleofás felesége, Mária Magdolna és Salome hol álltak, hol ültek befödött fejjel a kereszttel szemben és gyászoltak. Néhány katona a sáncon üldögélt; lándzsájukat beszúrták a földbe maguk mellett; beszélgettek lefelé a hegyről távolabb álló bajtársaikkal. Cassius ide-oda járkált lován. Az ég borús volt és valami mély gyász feküdt rá az egész természetre. Ekkor hat poroszló érkezett; létrákat, lapátokat és köteleket hoztak magukkal és súlyos, háromélű vasrudakat a lábszárcsontok összetörésére. Midőn a poroszlók bevonultak a köröndre, Jézus hozzátartozói kissé hátrább mentek, és Máriát újabb szívtépő aggodalom fogta el, hogy a poroszlók talán még a kereszten is bántalmazni fogják Jézus testét; mert már másztak is fel a keresztre és azt állították, hogy Jézus csak színleli a halált. De mivel megtapogatták és úgy találták, hogy már egészen kihűlt és merev, azonkívül János is a Szűzanya óhajtására kérlelte a katonákat, egyelőre békén hagyták, az Úr tetemét, bár nem látszottak meggyőződve lenni arról, hogy igazán meghalt. Ezután létrán felmásztak a latrok keresztjeihez; ketten az éles vasrudakkal összezúzták mindkét lator karcsontjait a könyök alatt és fölött, egy harmadik ugyanígy tett a térdük fölött és a lábszárcsontokkal; miközben Gezmas irtózatosan üvöltött, mert neki három ütéssel még mellét is beszakították. Dizmas nyöszörgött és meghalt a kínok közt, és ő lett az első halandó, aki viszontlátta Megváltóját. Ezután kioldották a köteleket és hagyták a tetemeket a földre lezuhanni; ezeket aztán kötelekkel elvonszolták a völgybe a domb és a városfal közé és ott elásták. Jézus halálában még mindig kételkedni látszottak, és Jézus hozzátartozói – a borzalmas csonttörések láttára – még jobban rettegtek attól, hátha még visszajönnek a poroszlók. Azonban Cassius altiszt, akit később Longinusnak neveztek, egy huszonöt éves, hebehurgya, roppant ügybuzgó katona, akinek bamba, kancsal szeme és fontoskodó magaviselete sok csúfolódásra adott alkalmat alantasai közt, hirtelen valami csodálatos buzgóságra gyulladt. A poroszlók gyalázatos kegyetlensége és dühe, a szentasszonyok gyásza és félelme, és a benne hirtelen felgyűlt szent buzgalom kegyelme egy jövendölés beteljesítőjévé tette őt. Összetolható lándzsáját kihúzta, rátűzte hegyét, és megfordítva lovát, felvágtatott a szűk kereszt dombra, ahol a ló alig tudott megfordulni, és láttam, amint a sziklarepedés előtt megállította paripáját. Ekképpen megállva a jobb lator és Jézus keresztje között, úgyhogy az Úr keresztje tőle jobbról esett, két marokra kapta lándzsáját és oly erővel döfte bele fölfelé a szentséges testnek behorpadt, megfeszült jobb oldalába a beleken és a szíven keresztül, hogy a lándzsa hegye a bal mellen kijött és egy kis sebet nyitott; és amint a szent lándzsát hevesen kihúzta a testből, Jézus jobb oldalának széles sebéből bőséges vér- és vízpatak ömlött alá és Cassius fölfelé néző arcát elárasztotta üdvvel és kegyelemmel. Leugrott lováról, térdre esett, mellét verte és hangosan megvallotta Jézust az összes jelenlevők előtt. A Szűzanya és a többiek, akiknek szeme állandóan Jézusra volt szegezve, riadtan szemlélték Cassius hirtelen cselekvését és a kereszthez rohanva, jaj kiáltással kísérték a lándzsadöfést. Mária úgy érezte, mintha a döfés az ő szívét járta volna át, és barátnői karjaiba omlott, mialatt Cassius térden állva hangosan megvallotta Jézust és örvendezve magasztalta Istent, mert hitt és lelke megvilágosodott, s most már tisztán és világosan látott. Testi szemei éppúgy, mint lelki szemei meggyógyultak és megnyíltak. De mindnyájukat is azonnal a legtiszteletteljesebb meghatottság fogta el a Megváltó vérének láttára, mely vízzel vegyülve habzóan gyülemlett össze a kereszt alatt a sziklatalaj gödrébe , szentasszonyok és János a náluk levő ivóedényekkel a vért és vizet palackokba gyűjtötték és kendőkkel felitatták. Cassius teljesen megváltozott; kancsalsága eltűnvén, arca egészen kisimult, egész lénye mélyen meghatódott és megalázkodott. A katonákat is megindította a rajta végbement csoda: ők is térdre estek és mellüket verve megvallották Jézust. A vér és a víz az Úr tágan megnyílt oldalából bőségesen omlott le. Mélységes meghatottsággal felgyűjtötték, és Mária és Magdolna könnyei belevegyültek. A poroszlók nem jöttek vissza, mert időközben megkapták Pilátus parancsát, hogy Jézus holttestét ne bántsák, minthogy ő azt Arimateai Józsefnek ajándékozta. Cassius lándzsája több darabból állt, melyeket egymásba lehetett illeszteni, úgy hogy ha össze volt tolva, vaskos, erős rúdnak látszott, és sima, körte alakú nyele volt. Felső végébe beleillesztették a hegyét, alul pedig két mozgatható, éles, görbe vasat húztak ki, ha a lándzsát használni akarták. Mindez négy óra után történt Jézus keresztje körül. Ezalatt, Arimateai József és Nikodémus a temetéshez szükséges dolgok beszerzésével voltak elfoglalva. Mikor azonban Jézus barátai a Golgothán József szolgáitól, akik a sírt mentek kitisztogatni, megtudták, hogy József Pilátus engedélyével Jézus testét leveszi a keresztről és eltemeti a saját kertjében levő sírba: János a szentasszonyokkal rögtön a városba ment a Sion-hegyére, hogy a Szent Szűz kissé kipihenje magát és hogy ő maga még néhány, a temetéshez szükséges holmit elvigyen. A Szűzanyának volt egy kis lakása a Coenaculum melléképületében. Nem a közeli kapun mentek át, hanem délebbre azon a kapun át, mely Betlehembe vezet, mert a közelebbi kapu zárva volt és belül katonaság szállta meg, ahogyan a farizeusok kívánták a nép nagy izgatottsága miatt."*

13. stáció: Jézus testét leveszik a keresztről .

" Mialatt a kereszt, csak néhány őrtől körülvéve elhagyottan állott, mintegy öt férfiú Bethánia felől a völgyeken át jövet, felkémlel a kereszthez, aztán ismét elsurran; bizonyára tanítványok voltak. Azonban két férfit, Arimateai Józsefet és Nikodémust ma már háromszor volt e tájon fürkészni és fontolgatni. Egyszer a keresztrefeszítés alatt egészen a közelben voltak (talán akkor, midőn megvásároltatták Jézus ruháit a poroszlóktól). Később azért jöttek, hogy lássák, elszéledt-e már a nép, majd elmentek a sírhoz, hogy valamit előkészítsenek; onnan megint visszajöttek a kereszthez, néztek föl és néztek körül, mintha a helyi viszonyokat tanulmányoznák. Megállapították a keresztről való levétel tervét és visszamentek a városba. Most nekiláttak összehordani a bebalzsamozáshoz szükséges szereket; szolgáik pedig a Nikodémus csűréből két létrát vittek el és egyéb dolgokat, amik a szentséges test levételéhez szükségesek voltak. Mind a két létra voltaképpen csak egy-egy dúc volt, melybe kétoldalt fogak voltak beeresztve; kampók is voltak a létrákon, melyeket följebb vagy lejjebb lehetett szerelni, hogy velük a létrát valamihez hozzá lehessen erősíteni, vagy valami tárgyat munka közben rájuk akasztani. Az a jó asszony, akinél a balzsamozó fűszereket beszerezték, mindent ügyesen becsomagolt nekik. Nikodémus 100 font balzsamozó fűszert vásárolt, ami 37 fontot tett ki a mi mértékünk szerint . E fűszereket részben a nyakukba akasztott kis háncshordócskákban vitték. Az egyik hordócskában valami por volt. Növény csomókat bőr- vagy pergamenzacskóban vittek. József vitt valami kenetszelencét is; a szelence piros volt kék karimával. A szolgák egy tragacson edényeket, tömlőket, szivacsokat és szerszámokat is vittek ki és égő tüzet is egy zárt tartóban. A szolgák uraikat megelőzve mentek ki a Kálváriára egy másik kapun, a betlehemi kapun át. A városon keresztül menet elhaladtak ama ház előtt is, ahol a szentasszonyok és János összegyűltek, hogy egyet-mást összeszedjenek az Úr tetemének előkészítésére; ők aztán kis távolságban követték a szolgák csapatát. Öten voltak a szentasszonyok; némelyikük köpenye alatt nagy csomó kendőt vitt. A nők, ha este vagy valami titkos vallásgyakorlatra kimennek, hosszú, jó egy könyöknyi széles lepellel szokták magukat ügyesen bepólyázni. Kezdték az egyik karjukon és a pólyát oly szorosan tekerték magukra, hogy hosszabb lépést nem is tudtak tenni. Láttam, amint teljesen bepólyázták magukat; bőségesen futotta nekik a lepel egyik karjuktól a másikig, úgyhogy még fejüket is beburkolta. gyászruha volt az! József és Nikodémus is gyászöltözetben volt: fekete ujjas és széles öv; köpenyük, melyet fejükön keresztül húztak át, bő és hosszú volt, sötétszürke színű. Mindent, amit magukkal vittek, betakartak e bő köpennyel. Mindketten a kivezetés kapuja felé mentek (ti., amelyen Jézust kivezették). Az utcák csöndesek és kihaltak voltak; az általános félelem mindenkit otthon fogott. Sokan bűnbánatot tartottak; csak nagyon kevesen tartották meg az ünnep rendjét. Mikor József és Nikodémus a kapuhoz ért, azt zárva találták, az utak pedig és a falak körös-körül katonasággal voltak megrakva; ezek azok a katonák voltak, akiket a farizeusok követeltek délután két órakor, amikor zendüléstől tartottak; és mindeddig még nem hívták vissza ezeket a katonákat. József felmutatta nekik Pilátus írott parancsát, mely szerint őt át kell engedni; ők készségesen meg is tették volna, de kijelentették, hogy éppen az imént hiába próbálták a kaput kinyitni, nyilván a földrengés következtében valahogy megszorult s emiatt a csonttörő poroszlók is kénytelenek voltak a saroktorony felé kerülni s úgy bejutni. Amint azonban József és Nikodémus megragadták a reteszt, a kapu mindenek ámulatára egész könnyen kinyílt. Még borús, komor és ködös volt az idő, mikor kiértek a Kálvária-hegyre. Már ott találták előreküldött szolgáikat és a szentasszonyokat, akik sírva üldögéltek a kereszttel átellenben. Cassius és több megtért katona ott állt némi távolságban, mintegy megváltozva, félénken és tiszteletteljesen. József és Nikodémus elmondta a Szűzanyának és Jánosnak, mi mindent el nem követtek, hogy Jézust a gyalázatos haláltól megmentsék; ezek viszont elbeszélték, mily nehezen tudták megakadályozni Jézus csontjainak megtörését és miképp teljesedett be ezáltal a jövendölés. Szóltak Cassius lándzsadöféséről is. Ekkor megjött Abenadar százados is, mire hozzáláttak mélységes gyásszal és tisztelettel, hogy véghezvigyék Uruk, Mesterük és Megváltójuk szent testén a keresztről való levétel és tetem-előkészítés legszentebb szeretetművét. A Szent Szűz és Magdolna a dombon ült jobb oldalon, Jézus és Dizmas keresztje közt, a többi nők azzal voltak elfoglalva, hogy rendezgették a fűszereket, lepedőket, vizet, szivacsokat és edényeket. Cassius is odajött, mikor Abenadart közeledni látta, és elmondta neki kancsalságának csodálatos gyógyulását. Mindnyájan nagyon meghatottak, ünnepélyesen komolyak, szomorúak és szeretettel teljesek voltak, szófecsérlés nélkül. Néha, mikor a szent foglalatosság sietsége és kellő figyelme engedte, fájdalmas sirám és sóhajtások hangzottak föl. Legfőképpen Magdolna volt a leghevesebb izgalomban; teljesen rabja volt fájdalmának, nem hallott, nem látott senkit és semmit. Nikodémus és József a létrákat a kereszt mögé támasztották, fölmentek egy nagy lepedővel, melyre három széles heveder volt varrva, és ezzel rákötötték szorosan Jézus testét hóna és térde alatt a kereszt törzséhez, más lepedőkkel pedig karjait kezei alatt a kereszt ágaihoz. Azután hátul a szegek kiálló hegyére illesztett peckekkel kiverték a szegeket; Jézus kezei nem nagyon rázkódtak meg ettől; a szegek pedig könnyedén kiestek a sebekből, minthogy ezek a test súlya folytán nagyon kitágultak, és a lepedőkkel fölhúzott test most már nem nehézkedett egész súlyával a szegekre. Jézus alteste, a halálban megroggyant térdeivel, most ülő helyzetben nyugodott az egyik lepedőn, mely a keresztágakon áthúzva kezeihez volt kötve. Akkor, mialatt József kiverte a bal szeget és a bal kart lassan leeresztette a kötelékben a testhez, Nikodémus ugyanúgy odakötötte a jobb kart a kereszt jobb ágához és az Úr töviskoronás fejét is, mely a jobb vállra volt hajtva, ebben a helyzetben megkötötte, kiütötte a jobboldali szeget és lebocsátotta a jobb kart a kötelékben a test mellé. A lábakat átverő nagy szeget Abenadar húzta ki meglehetős erőfeszítéssel. Cassius tiszteletteljesen fölvette a földről a szegeket és a Szűzanya mellé tette le. Akkor a létrákat elül támasztották a kereszthez, szorosan a szent test mellé; leoldották a felső hevedert a kereszt törzséről és a létrák kampójára akasztották; ugyanígy tettek a másik két hevederrel is, és fokonkint leszállva mindig a lejjebbi kampókra akasztották a hevedereket. A szent test ekképp mindig lejjebb csúszott, Abenadar százados felé, aki a lépcsőn állva a testet a térd alatt karjába fogta és leszállt vele, míg Nikodémus és József Jézus felsőtestét maguk között karjukkal tartva, lassan és óvatosan – mintha egy súlyosan sebesült drága barátjuk testét tartanák, – fokról-fokra szállottak le a létrákról. Így ért le a földre a keresztről az Üdvözítő szentséges, megkínzott teste. Végtelenül megható volt ez a keresztről való levétel. Akik végrehajtották, oly óvatosan és kíméletesen jártak el, mintha attól tartottak volna, hogy fájdalmat okoznak az Úrnak; át meg áthatotta őket a szent test iránt az a szeretet és tisztelet, melyet a Szentek Szentje iránt még életében tápláltak. A jelenlevők valamennyien szüntelen az Úr tetemére szegezték szemüket és annak minden mozdulatát karjaik fölemelésével, könnyekkel és a fájdalom s aggodalom mindenféle taglejtéseivel kísérték. De mindnyájan csöndben voltak, sőt a levétellel foglalatoskodók is önkéntelen tiszteletből a szent cselekmény közben, csak keveset és halkan beszéltek, ha éppen szükséges volt. Mikor felcsattantak a kalapácsütések, melyekkel kiverték a szegeket, Mária és Magdolna, de valamennyien is, akik ott voltak, új fájdalomban reszkettek meg, mert ez a kalapácshang emlékeztette őket Jézus kegyetlen fölszegezésére, és attól féltek, ismét meghallják éles jaj kiáltását, és szent ajkainak némaságában halálát gyászolták. Miután a szent testet levették, a férfiak begöngyölték térdétől derekáig és letették egy lepedőre Anyja karjaiba, aki fájdalmas epedéssel fogadta Fia tetemét ölébe."*

A szent testet leveszik a keresztről és a fájdalmas Istenanya fogadja karjaiba.

" Az Úr halálakor történt földrengés alkalmával, midőn a Kálvária-hegye megrepedt, sok minden összeomlott és elsüllyedt az egész világon, főképpen Palesztinában és Jeruzsálemben. Még alig állt be némi nyugalom a növekvő sötétségben a város és a templom területén, midőn a földrengés, a sok helyen bekövetkezett beomlások dübörgő zaja még általánosabb rémületet idézett elő; a jajveszékelő, egymáson keresztül-kasul rohanva menekülő emberek végsőkig fokozott borzadalmára innen is, onnan is a feltámadt, támolygó, tompa hangon szóló halottak jöttek velük szembe. A templomban a főpapok éppen folytatni akarták a bárány leölését, melyet a sötétség okozta ijedelem némiképp megzavart, és már ujjongtak a visszatérő világosságnak, midőn hirtelen megrendült a föld, tompa dübörgés hallatszott és a beomló falak recsegése-ropogása, kísérve a nagy függöny végighasadásának sivító-sziszegő zajától. Az óriási tömegen egy pillanatra néma borzadály lett úrrá, melyet csak az innen-onnan feltörő jaj kiáltás tört meg. Azonban a tömeg oly rendben volt tartva, az óriási templom annyira zsúfolt, a bárányok leölésével elfoglalt emberek nagy seregének jövése-menése oly pontosan szabályozva, a cselekmények: a levágás, a vér kieresztése, és az oltáron való elhintése a megszámlálhatatlan papok hosszú sorai által, hangos énekszóval és kürtök harsogásával körülzengve, oly összefüggő rendben és egymásba kapcsolódó láncolatban volt szabályozva, hogy az ijedelem nem robbant ki mindjárt általános fejvesztettséggé és zűrzavarrá. Így tehát az óriási épületben, a sok helyiségben és folyosón, egyes helyeken nyugodtan folyt tovább az áldozati tevékenység, míg más pontokon rémület és borzadály lett úrrá; miközben másutt a papok úgy ahogy lecsillapították az izgalmat. De végül is, mikor itt is, ott is megjelentek a halottak, a templomban minden felbomlott és az áldozatot abbahagyták, mintha a templom tisztátalanná lett volna. De még ez az esemény sem tört rá a tömegre oly hirtelenséggel, hogy az emberek egymást taposva hanyatt-homlok menekülve, rohantak volna lefelé a templomlépcsőn, hanem lassankint oszlottak szét, úgy hogy egyes csoportok elsiettek, míg más csoportokat a papok és a sorompók feltartóztattak. Ámbár a rémület és félelem nem volt mindenütt egyenlőképpen nagy, mégis egészben véve leírhatatlan volt. Az ott uralkodó zavarról és fejetlenségről úgy alkothatunk magunknak képet, ha magunk elé képzelünk egy nagy-nagy hangyabolyt teljes, szabályos tevékenységében, amint egyszerre köveket dobnak közibe, vagy egy részét ásóval feltúrják; míg itt minden felfordul, ott a tevékenység még zavartalanul folytatódik és még a legfeldúltabb pontokon is rögtön mindent helyrehoznak. Kaifás főpap és udvara azonban kétségbeesett szemtelenséggel nem vesztette el fejét és mint egy fellázadt város okos hatósága, fenyegetésekkel, csoportok szétoszlatásával, rábeszéléssel és mindennemű ravaszkodással elejét vette a veszedelemnek és főképp ördögi nyakasságával s látszólagos nyugodtságával elért annyit, hogy általános, vészhozó felfordulás nem következett be és hogy az egész nép véleménye ezeket a rémes fenyegető jeleket nem értelmezte úgy, mint Jézus ártatlan halálának bizonyítékait. Az Antonia-vár római helyőrsége is mindent elkövetett a rend fenntartására. Ekképp aztán, bár a rémület és zavar nagy volt, és az ünnep el volt rontva, zendülés nem tört ki, és a nagy láng, pislogó ijedtséggé lett, melyet a lassan-lassan szétoszló nép hazavitt magával és melyet ott a legtöbbeknél a farizeusok tevékenykedése ismét kioltott."*

Szent Sir templom - előcsarnok

A „Szent Sír-templom” megnevezés a nyugati kereszténység körében elterjedt név, az ortodox egyházak itt Feltámadás templomáról beszélnek (Anasztaszísz). A templom egyben székhelye a jeruzsálemi görög ortodox pátriárkának és a jeruzsálemi latin pátriárkának is. Ezen túlmenően az örmény, a kopt, a szír és etióp vallási közösség is kötődik hozzá. Maga a Szent Sír számtalan templom és kápolna mintájául szolgált az egész keresztény világban. A Keresztút X-XIV. stációi a bazilikában találhatók.

A Szent Sír-templom diagramja egy német dokumentumfilm alapján. A templom állítólag a Kálvária és Jézus sírja helyén épült fel.

A Szentsír templomba előcsarnokában található a bebalzsamozás köve. A bejárattól jobbra lépcső vezet fel a Golgota kápolnába.

A keresztről való levétel helye értelemszerűen ugyanaz a hely, ahol a kereszt is állt. Ennek állít emléket a Fájdalmas Szűzanya Kápolna, mely tulajdonképpen egyetlen kis oltár, a Görög Kálvária és a Latin Kálvária között. Arról nem írnak az Evangéliumok, hogy Mária magához ölelte volna Jézus halott testét, de cseppet sem vitatható, hogy ez megtörtént. A Szentírás azokat a szereplőket emelik ki, akik jelenléte nem volt magától értetődő, és elsősorban azokról a történésekről számol be, melyek eltértek a dolgok megszokott menetétől.

14. stáció: Jézust sírba teszik

" Alig, hogy e borzasztó események után némi nyugalom állott be Jeruzsálemben, a megzavarodott Pilátust is azonnal megrohanták mindenfelől hírekkel a történtekről, és a zsidók főtanácsa is – miként már reggel elhatározta – izent Pilátusnak, hogy töresse meg a megfeszítettek csontjait és az így megölteket vétesse le a keresztről, nehogy ott maradjanak lógva szombatra. Pilátus tehát kiküldette evégből a poroszlókat a vesztőhelyre. Rögtön ezután láttam Arimateai Józsefet, a tanács tagját, Pilátushoz menni, ő már értesült Jézus haláláról és megbeszélte Nikodémussal, hogy az Úr holttestét az ő (József) kertjében, közel a Kálváriához, egy új sziklasírban fogják eltemetni. Azt hiszem, már láttam őt odakint a kapu előtt is, amint mindent megfigyelt; emberei pedig már kint voltak a sírkertben, tisztogattak és a sír belsejében mindent elrendeztek. Nikodémus elment egy-két helyre, lepleket és fűszereket vásárolt be és várta most Józsefet.

József Pilátust nagy zavarban és félelemben találta. Megkérte nyíltan és bátran, engedje meg, hogy levehesse Jézusnak, a zsidók királyának testét a keresztről, mert el akarja temetni saját sírjába. Pilátust csak még jobban felizgatta, hogy íme, egy előkelő férfi oly sürgetve kéri azt, hogy tisztelhesse Jézus testét, melyet ő oly gyalázatosan megfeszíttetett; így aztán Jézus ártatlansága még jobban nyomasztotta. De leplezte zavarát és kérdezte: „Hát már meghalt?” Ugyanis csak pár perccel előbb küldött ki poroszlókat, hogy a megfeszítetteket csontjaik összetörésével megöljék. Hívatta tehát Abenadar századost, aki már hazatért a barlangokból, ahol néhány tanítvánnyal beszélt. Abenadar jött és Pilátus megkérdezte tőle, vajon meghalt-e már a zsidók királya. Erre Abenadar elmondta az eseményeket: az Úr halálát három órakor, utolsó szavait és hangos kiáltását, a földrengést és a szikla megrepedését. Pilátus látszólag csak csodálkozott, hogy Jézus halála oly gyorsan következett be, mert a megfeszítettek rendszerint tovább szoktak élni; de bensőleg megrettent s megzavarodott a jeleknek és Jézus halálának összetalálkozásától. Talán némiképp szépíteni akarta kegyetlenségét azzal, hogy Arimateai Józsefnek rögtön parancsot állított ki, melyben neki ajándékozza a zsidók királyának holttestét és rábízza, hogy levegye a keresztről és eltemesse. A helytartó örült, hogy ekképp keresztülhúzhatja a főpapok tervét, akik arra számítanak, kaján örömmel, hogy Jézus tetemét a két latorral együtt tisztesség nélkül egyszerűen elássák. Pilátus küldött is ki valakit, valószínűleg magát Abenadart, mert láttam őt a keresztnél Jézus levételekor. Arimateai József ekkor eltávozott Pilátustól és elment Nikodémushoz, aki őt egy jólelkű asszonynál várta; ennek háza egy széles utcában állt, közvetlen ama szűk utca mellett, ahol Jézust mindjárt a keresztút kezdetén annyi gyalázat érte. A bebalzsamozáshoz szükséges füvek és fűszerek egy részét maga Nikodémus vásárolta be ennél az asszonynál, aki fűszerrel kereskedett, más cikkeket pedig, amiket az asszony nem tartott, meg bizonyos kendőket és pólyákat a tetem beburkolózására az asszony másutt vásárolt be és hazahozott. Mindezeket aztán összegöngyölte és Nikodémusnak kényelmesen vihető csomagba kötötte. József még elment valahová és vett egy nagyon szép, finom gyapotlepedőt, hat könyöknyi hosszút és több könyöknyi széleset; szolgái pedig a Nikodémus házánál levő fészerből előszedtek létrákat, kalapácsokat, harapófogókat, víztömlőket, vedreket, szivacsokat és mindenféle egyebeket, amire dolgukhoz szükség volt; az apróbb tárgyakat felrakták egy könnyű tragacsra, olyanfélére, amilyenen Keresztelő János holttestét tanítványai elszállították Machaerusból, Heródes várkastélyából.

Arimateai József kertje és sírboltja , ez a kert legkevesebb hétpercnyire van a Kálvária-hegytől, közel a betlehemi kapuhoz, azon az emelkedésen, mely a városfalakig nyúlik. Szép kert ez, nagy fákkal, padokkal és lugasokkal és egyik oldala felnyúlik a magaslaton egészen a városfalig. Ha az ember észak felől fent belép a völgybe, a kert talaja balról a városfalig emelkedik. Jobbról a kert végében áll egy magános szikla: ebben van a sír. A kert bejáró útjától jobbra az út a sziklasír bejáratához visz, mely kelet felé az emelkedő kertre és a városfalra néz. Ugyanennek a sziklának délnyugati és északnyugati oldalán még két kisebb sírbarlang van alacsony bejárattal. A szikla nyugati oldalán még egy keskeny út kanyarog körül. A föld szintje a sírüreg bejárata előtt magasabban fekszik, mint maga a bejárat; a szikla mélyen áll és a keleti oldalán levő ajtóhoz lépcsőn kell lemenni. Ez a külső bejárat fonadékajtóval van elzárva. A sziklaüreg akkora terjedelmű, hogy falai mellett jobbról és balról négy-négy ember állhat és a holttestet kényelmesen átviheti köztük másik néhány ember. Ez a helyiség nyugati végén, szemben az ajtóval egy tágas, de nem nagyon magas kerek fülkében végződik, amennyiben a sziklafal ott a két láb magas sírpad fölé boltozódik. A sírpad lapja egy bepólyázott tetem számára ki van vájva. Ez a sírpad oltár módjára csak hátsó oldalán függ össze a sziklával; fejtől és lábtól még van hely egy álló ember számára, valamint előtte is van ugyanennyi hely, még ha a sírfülke ajtaja be is van zárva. Ez az ajtó rézből vagy valami más fémből van és kétfelé nyílik, jobbra és balra, ahol az oldalfalakat érinti; nem áll függőlegesen, hanem kissé rézsút a fülkére és annyira leér a földig, hogy egy elébe tett kő megakadályozhatja kinyitását. Az erre szánt kő egyelőre a sírbolt bejárata előtt fekszik; csak később, az Úr eltemetése után fogják behengeríteni és a bezárt sírajtó elé helyezni. A kő jó nagy és a sírajtó felé kissé legömbölyített, mert a fal az ajtó mellett sem derékszögben törik. Hogy ezt az ajtót ki lehessen nyitni, azt a nagy követ nem kell előbb kihengeríteni a sírboltból, ami a térszűke miatt úgyis nagyon nehezen menne, hanem egy, a boltozatról lelógó láncot kell beakasztani a kőbe erősített gyűrűkbe és a kötelet felvonva az ajtó elől a sírbolt fala mellé, a követ el lehet húzni; de ez is több embernek kemény munkájába kerül. Szemben a sírbolt bejáratával, a kertben van egy kőpad. Fönt a fűvel benőtt szikla tetején lehet járni-kelni és éppen a városfal fölött látni Sion tetejét és néhány tornyot; ugyancsak látni lehet innen a betlehemi kaput, Gihon kútját és a vízvezetéket is. A szikla belül fehér, vörös és barna erezettel, szépen kifaragva.

A Szűzanya egy kiterített takarón ült; kissé magasabban tartott jobbtérdével és hátával egy köpenyekből összehajtott göngyölegnek támaszkodott, amelyet azért tettek oda neki, hogy a fájdalmaktól és megerőltetéstől kimerült anyának megkönnyítsék a szeretet szomorú munkáját megölt Fia tetemén, melyet a férfiak egy lepedőre fektetve ölébe helyeztek. Jézus feje Máriának kissé fölemelt térdére volt nyugtatva, teste pedig a lepedőn kinyújtva feküdt. A Szentséges Anya fájdalma és szeretete egyenlőképpen nagy volt; hiszen ismét karjaiban tartotta szeretett Fia testét, melynek a hosszú kínzás alatt semminő szeretetszolgálatot nem tudott tenni, de íme, egészen közelről látta ennek a szentséges testnek szörnyű megkínzottságát is, belenézhetett sebeibe, csókolhatta véres arcát. Magdolna arcával a földre borulva feküdt lábánál. A férfiak most elvonultak a Kálváriától délnyugatra egy mélyebben fekvő völgykatlanba, ahol a tetem előkészítését akarták elvégezni, és ott elrendeztek minden szükséges dolgot. Cassius néhány megtért katonával tiszteletteljes távolságban állott. Az ellenséges érzületűek mind visszamentek a városba, s akik itt maradtak, mintegy díszőrséget alkottak a végtisztelethez, melyet most adtak meg Jézusnak, hogy senki ne közelíthessen oda, aki azt megzavarhatná. Egyesek közülük megindultan és alázatosan segítettek a munkában: kézhez adtak egyet-mást, mikor szóltak nekik. A szentasszonyok szintén segítettek: a férfiak keze ügyébe adták a vizesedényeket, szivacsokat, kendőket, keneteket és fűszereket, mikor kellett, majd ismét figyelve álltak kissé távolabbra. Köztük volt Kleofás felesége Mária, Salome és Veronika. Magdolna mindig ott foglalatoskodott a szent test körül; Héli felesége, Mária pedig, a Szűzanya nénje, egy idős asszony, csöndesen szemlélődve ült némi távolságban a körönd sáncán. János folyton Mária mellett volt, hogy bármikor segítségére legyen; ő volt a közvetítő az asszonyok és férfiak között; hol az asszonyoknak segített, hol a férfiaknak szolgált minden módon a tetem előkészítésében. Mindenről történt gondoskodás; a nőknél bőrtömlők voltak vízzel, melyeket szét lehetett nyitni és laposra összerakni, továbbá szénparázson vizet melegítettek. Máriának és Magdolnának kezébe adták a váltogatott vizesedényeket és szivacsokat, tiszta vízzel telve, a használt szivacsokat pedig kifacsarták a bőrtömlőkbe. A Szűzanya azonban kimondhatatlan szenvedései mellett erős lélekkel volt megáldva; gyásza nem tarthatta vissza attól, hogy szeretetével el ne árassza a szentséges testet; nem hagyhatta azt szégyenletes és megkínzott állapotában, tehát azonnal hozzáfogott fáradhatatlanul Fia testének szerető gondozásához és letisztításához. Nagy vigyázattal és a többiek segítségével levette Jézus fejéről a töviskoronát, melyet előbb hátul szétnyitott; hogy pedig a fejbe behatolt tövisek mozgás folytán ne tágítsák ki a sebeket, egyes tüskéket le kellett metszeni a koronáról. A koronát letették a szegek mellé, és Mária most egy gömbölyű, sárga, rugós fogóval kiszedegette Jézus fejsebeiből azokat a hosszú tövishegyeket és szilánkokat, melyek beletörtek a fejbe, és szomorúan körülmutogatta a részvevő lelkeknek. A töviseket részben a koronához tették, részben megtartották emlékül."*

"Az Úr arca annyira el volt torzítva a vér és sebek által, hogy alig lehetett már fölismerni. A megtépázott haj és szakáll egészen összecsapzott a vértől. Mária megmosta Jézus siralmasan eléktelenített fejét és arcát, vizes szivaccsal leáztatta és letisztította a hajba és szakállba tapadt vért. A lemosás alatt egyre láthatóbbá lett Jézus kegyetlen megkínzása, és egyre megújuló részvéttel, gonddal és szeretettel mentek sebről sebre. Mária szivaccsal és jobb keze ujjai köré csavart kendőcskével kimosta a vért a fejsebekből, a megtört szemekből, az orrlyukakból és a fülekből; a kendőcskét mutatóujjára csavarva megtisztította a félig nyitott szájat, a nyelvet, a fogakat és ajkakat. A megmaradt kevés hajat háromfelé fésülte: két oldalra és hátra; az oldalra fésült fürtöket a fül mögé simította. Mikor az Úr feje rendbe volt hozva, Anyja megcsókolta arcát és betakarta. Ezután Jézus nyakát, vállát, mellét és hátát vette gondjába, meg karjait és csupa vér, szétmarcangolt kezeit. Ó, most mutatkozott meg teljes borzalmában az a rettenetes pusztulás: az összes mellcsontok, inak és izmok ki voltak nyújtva és csavarva s ennek folytán hajlíthatatlanná merevedtek; vállát, melyen a nehéz keresztet vitte, hatalmas seb marcangolta szét; egész felsőteste csupa daganat és korbács-seb. Bal mellén egy kis seb, ott, ahol Cassius lándzsájának hegye kijött; jobb oldalán pedig tátongott az a széles nagy lándzsaseb, mely szívét áthasította egyik oldalától a másikig. Mária kimosta és kitisztogatta valamennyi sebet; Magdolna pedig előtte térdelve segített neki, leginkább Jézus lábainál, melyeket most még egyszer utoljára inkább könnyeivel, mint vízzel, lemosott és hajával megtörölt. Ott feküdt tehát a szentséges test Anyja ölében, kékesfehéren, fénylően, mint az elvérzett hús, véraláfutásos barna foltokkal és bőrétől megfosztott piros helyekkel; feje, felsőteste és lába megtisztítva a vértől és szennytől. Mária most betakarta a megmosott testrészeket és elkezdte újból a fejtől kezdve az összes sebeket megkenni. A szentasszonyok egymást fölváltva elébe térdeltek és odatartották neki a szelencét, melyből ő jobb mutató- és hüvelykujjával kiszedegetett valami kenetfélét vagy efféle értékes dolgot, mellyel a sebeket kitöltötte és bekente. Az Úr haját is megöntözte a kenettel, és láttam, amint Jézus kezeit baljába fogva megcsókolta és a szegek okozta mély sebeket kitöltötte azzal a kenőccsel vagy fűszerrel, melyből aztán a fülekbe, orrlyukakba és az oldalsebbe is tett. Magdolna leginkább az Úr lábaival foglalatoskodott: előbb megtörölte és megkente, aztán megint könnyeivel áztatta és többször sokáig rájuk nyugtatta arcát. Láttam, hogy az elhasznált vizet nem öntötték ki, hanem összegyűjtötték a bőrtömlőkbe, amelyekbe kifacsarták a szivacsokat. Többször láttam, hogy a tömlőkben és korsókban, melyeket az asszonyok magukkal hoztak, egyik-másik férfi, Cassius vagy más katona, friss vizet hoztak a Gihon kútjából, amely oly közel volt, hogy a sírkertből oda lehetett látni. Mikor a Szűzanya az összes sebeket megkente, bepólyázta Jézus fejét; de az arcfedőt még nem húzta le. Lefogta a félig megtört szemeket, egyideig rajtuk pihentette kezét, aztán összezárta az Úr száját, átölelte Fia szent testét és sírva arcára hajtotta arcát. Magdolna tiszteletből nem érintette arcával Jézus arcát, hanem állandóan csak lábára nyugtatta. József és Nikodémus már jó ideje ott állt várakozva a közelben, midőn János a Szűzanyához lépett és kérte, váljon meg Fia tetemétől, hogy előkészíthessék a temetésre, mivel közeledik a szombat. Mária még egyszer bensőségesen átölelte Jézus testét és megható szavakkal búcsúzott el tőle. Ekkor a férfiak leemelték Anyja öléről Jézus testét a lepedőn, melyen feküdt, és levitték a tetem-előkészítés helyére. Mária, újból leigázva fájdalmától, mely a szerető ápolásban némi vigaszt lelt, betakart fővel a szentasszonyok karjában feküdt; Magdolna pedig, mintha elrabolnák tőle azt, akit szeretett, néhány lépést kitárt karokkal utánuk ment, aztán visszatért a Fájdalmas Anyához. A szent tetemet levitték a Golgotha magaslatáról egy ösvényen oda, ahol a domb egy behajlásában egy szép sima sziklalap volt. Ezt a helyet szemelték ki a férfiak a bebalzsamozásra és ide készítettek elő mindent. "*

Ahogy belépünk a Szentsír templomba, elhaladva a muszlim őr padja mellett, megpillantunk egy vörös márványlapot. A keresztény hagyomány szerint e márványlap alatti sziklára fektették Jézust, miután levették a keresztről. Arimatiai József és Nikodémusz megkente testét olajjal, majd bebalzsamozták és utána a közeli sírba helyezték.

Az Úr testét letették az áttört lepedőre, mások meg a másik lepedőt tartották föléje; Nikodémus és József letérdeltek és a lepel alatt leoldották az Úr altestéről a pólyát, mellyel a levételkor térdétől derekáig begöngyölték, majd levették róla azt az övkötényt, melyet Jonadab, Szent József unokaöccse hozott Jézusnak a megfeszítés előtt. Ezután alaposan megmosták szivacsokkal Jézus altestét a föléje tartott lepel alatt, mely szemük elől eltakarta őt. Akkor a felsőteste és térde alá keresztbe helyezett lepedőkön a felső lepellel még mindig letakart testet fölemelték és anélkül, hogy megfordították volna, a test hátulsó felét mosták meg. Mindig addig mosták, míg a szivacsokból kifacsart víz egészen tiszta nem lett. Ezután megmosták őt mirha-vízzel; és láttam, amint a szent testet lefektették és kezükkel tiszteletteljesen kiegyenesítették, mert a dereka és térde még meg volt görbülve és oly merev volt, ahogyan haldoklásában a kereszten összezsugorodott. Majd ágyéka alá egy könyöknyi széles, háromkönyöknyi hosszú lepedőt terítettek, ölét megtöltötték gyógyfűcsomókkal aminőket néha mennyei asztalokon látok zölden, kékszélű aranytányérokon, meg finom, bodros, sáfrányszerű növényrostokkal és végül beszórták valami porral, melyet Nikodémus hozott. Aztán mind e fűszerekkel együtt altestét begöngyölték az alája helyezett pólyába, ennek végét áthúzták a lábak közt és felkötözték az altest fölött szorosan a derekát körülfogó pólyába. E bepólyázás után bekenték az ágyék sebeit, behintették fűszerekkel, gyógyfű-csomókat raktak lábszárai közé egészen le a lábfejekig és a lábszárakat alulról fölfelé bepólyázták ezekbe a fűszerekbe. Ekkor János a Szűzanyát és a többi szentasszonyokat ismét odavezette. Mária az Úr fejéhez térdelt és egy finom kendőt, melyet Claudia Proclétől, Pilátus feleségétől kapott, és melyet köpenye alatt nyakában hordott, Jézus feje alá tett; aztán ő és a többi nők kitöltötték a közöket Jézus vállai és feje között, az egész nyak körül egészen arcáig gyógyfű-csomókkal, azokkal a finom rostokkal és azzal a finom porral; végül Mária azzal a kendővel az egészet szorosan bekötötte a fej és vállak köré. Magdolna egy egész palack illatszert öntött Jézus oldalsebére, az asszonyok fűszereket raktak az Úr kezeibe és lábai alá. A férfiak még megtöltötték a hónaljakat is fűszerekkel, valamint a szívgödröt és az összes közöket a test körül, merev karjait keresztbe tették mellén, végül az egész testet a fűszerekkel együtt egészen mellig szorosan begöngyölték a nagy fehér lepedőbe, úgy, ahogyan kisgyermeket szokás bepólyázni. Akkor az egyik hóna alatt megkötötték egy széles pólya egyik végét, és a testet s a kezeket fölemelve, körültekerték a fej köré és az egész test köré lefelé, úgyhogy a test egy bepólyált bábu alakját vette föl. Most lefektették a testet a nagy, hatkönyöknyi lepedőre, melyet Arimateai József vásárolt, és belepólyázták. A test keresztben feküdt a lepedőn, s ennek egyik sarkát a lábtól föl a mellig, másik sarkát a fejen át a vállakra hajtották, kétoldalról aztán a test köré göngyölték. Midőn ezután Jézus szent testét mindnyájan sírva körültérdelték, hogy elbúcsúzzanak tőle, megható csoda ment végbe szemük előtt: a szentséges test egész alakja megjelent az őt takaró lepel felszínén, minden sebével együtt, barnás-rőt színben lerajzolódva, mintha szerető ápolásukat és gyászukat akarná hálásan megjutalmazni és képét minden burkolaton keresztül nekik hátrahagyni. Sírva és keseregve ölelték át a szent testet és tisztelettel csókolták meg a csodálatos képmást; ámulatuk oly nagy volt, hogy még egyszer fölemelték a leplet, és még jobban csodálkoztak, midőn az összes kötéseket fehérnek találták, amilyennek előbb látták; csak a felső lepelén volt lerajzolódva az Úr alakja. A lepelnek az az oldala, melyen a test feküdt, mutatta az Úr egész hátának képét; az az oldala pedig, amely takarta, az ő testének elülső alakját; de ezt az oldalt össze kellett hajtogatni, mert a lepel különböző sarkai voltak rajta egymásra hajtva. A kép azonban nem volt véres sebek lenyomata, mert az egész test fűszerekbe volt szorosan csavarva a sok pólyával. Egy csodakép volt az; a teremtő, alkotó Isten bizonysága Jézus testén. Ennek a szent lepelnek későbbi történetére vonatkozólag is sok mindent láttam, de most már nem tudom pontosan rendbe hozni. A feltámadás után a többi kendőkkel együtt Jézus barátainak birtokában volt. "*

A felújított Edicule a Szent Sír-templomban látható, amelyet hagyományosan Jézus Krisztus keresztre feszítésének helyszíneként tartanak számon Jeruzsálem óvárosában . Egy görög restaurátor csapat befejezte az Edicule történelmi felújítását. , a szentély, amely szerint a hagyomány szerint a barlangnak ad otthont, ahol Jézust eltemették és feltámadt . Fotó: AP

A sír eredetileg a domboldalba, egy sziklába vájt kamraszerű helység volt. Krisztus feltámadása után, a kereszténység legelső évtizedekben a Szent Sír kegykápolnaként funkcionált. Ekkoriban, az általános üldöztetés ellenére is, az istentiszteleteket viszonylag akadálytalanul megtarthatta itt az Egyház. A római hatóságok ugyanis a kegyeleti szertartásokkal szemben toleránsabbak voltak, még a máskülönben üldözött vallások és kultuszok esetében is. Azonban Kr. u. 135-ben a terepet feltöltik, és Jupiternek állítanak szentélyt a Szent Sír fölé, úgy, hogy azt ne is lehessen megközelíteni. Kr. u. 325-ben, a Bazilika építésekor nem csak az utólagos feltöltést, de magát az eredeti domboldalt is elbontják. Csak konkrétan magát a sírkamrát hagyják meg és kívülről körbefalazzák, ekkor kapja meg a jellegzetes kápolna-formáját.

Az úgynevezett Aedicula, a Szent Sír kápolnaépülete, egy kettős osztatú helyiség, mely egy külső előtérre, és magára a belső sírkamrára tagolódik, melyben a holttest számára kialakított fekhely található. A külső és belső kamra közti átjárót zárták el a nagy kővel, amire az Evangéliumok hivatkoznak. A belső kamra maga a Szent Sír Kápolna, míg a külső kamra az Angyal Kápolnája, mert ez volt az a helység, ahol az angyal hírül adta Jézus Krisztus feltámadását a kenetvivő asszonyoknak."*

"Ott letették, a sírpad mélyedését megtöltötték fűszerekkel, egy lepedőt terítettek rája és a szent testet ráfektették. A lepedő szélei lelógtak a sírpadról. Most egyszer még kifejezték szeretetüket a szent test iránt könnyekkel és ölelésekkel, aztán kijöttek a sírboltból. Ekkor a Szűzanya lépett be oda, és láttam, hogy leült fejtől a sírpadra, amely a talajtól mintegy kétarasznyi magas volt, és sírva borult Fia tetemére. Amint elhagyta a sírboltot, Magdolna sietett be; ő már előbb virágot és zöld lombot szedett a kertben és most a szent testre szórta. Kezét tördelte, sírva és jajgatva ölelte át Jézus lábait. Midőn azonban a férfiak odakint figyelmeztették, kijött és visszaült a padra. Most a férfiak ráborították a lelógó lepedőt Jézus testére, az egész sírpadot letakarták a barna takaróval és bezárták a barna, valószínűleg rézből vagy más ércből való szárnyas ajtót; erre egy vízszintes és egy függőleges vaspántot tettek, úgyhogy a két pánt keresztalakot mutatott. A sírajtó elzárására szolgáló nagy kő, mely még a sírbolt előtt feküdt, körülbelül koporsó alakú volt; egy ember egészen jól ráfekhetett kinyújtózva. Nagyon nehéz volt és a férfiak a kert bejáratánál kiemelt lécek segítségével a sír előcsarnokába hengerítették a bezárt sírajtó elé. Az előcsarnok külső bejáratát egy könnyű fonott ajtóval zárták el. Mindezek az intézkedések a sírbolt belsejében fáklyafény mellett mentek végbe, minthogy odabent sötét volt. A sírbatétel alatt több férfi a kert és a Kálvária-hegy közelében, akik félénken és szomorúan jártak-keltek; A tanítványok voltak, akik Abenadar híradása után előjöttek a barlangokból, és ismét visszamentek."*

"Jézus testét a keresztről való levétele után Arimathiai József megkente olajjal és drága gyolcsba csavarva, a közeli sírkertben levő saját sírhelyébe temette segítőjével Nikodémusszal. A sír elé egy zárókövet hengerítettek. A templom őrsége lepecsételte a zárókövet.

Hazatérés a sírtól – Szombat . Itt volt az idő: kezdődött a szombat. Nikodémus és József bementek a városba egy kis kapun át, mely a kert közelében a városfalon vezetett keresztül és amelynek használata, magánkedvezmény volt. Megmondták a Szent Szűznek, Magdolnának, Jánosnak és néhány asszonynak, akik még egyszer vissza akartak menni a Kálváriára imádkozni és az ott hagyott dolgokat elhozni, hogy ezt a kis kaput és a Coenaculum kapuját zörgetésükre majd kinyitják nekik. A Szűzanya, koros nővére: Héli felesége Mária, Márkus anyja Mária és más asszonyok kíséretében a városba ment. Nikodémus és József szolgái fölmentek a Kálváriára, hogy az ott maradt szerszámokat hazavigyék. A katonák elvonultak és csatlakoztak azokhoz, akik a kivezetés tornya mellett álltak; Cassius pedig a lándzsával Pilátushoz lovagolt és elbeszélt neki mindent, ami vele történt, és megígérte neki, hogy minden további eseményről pontos híradással lesz, ha Pilátus megbízza őt a sír őrzésével, amit a zsidók – amint már értesült erről – bizonyosan követelni fognak tőle. Pilátus titkos rémülettel hallgatta végig Cassius elbeszélését, de úgy kezelte őt, mint egy rajongót, és babonából és finnyáskodásból megparancsolta neki, hogy lándzsáját, melyet ott nála tett le, az ajtó elé tegye ki. Midőn a Szent Szűz és kísérete holmijaival visszatért a Kálvária-hegyről, ahol imádkoztak és sírtak, látták, hogy egy csapat katona jön velük szembe fáklyákkal, ezért szétváltak az út két oldalára, míg a csapat elhaladt mellettük. A katonák a Kálváriára mentek, valószínűleg azért, hogy a kereszteket még a szombat beállta előtt elvigyék és elássák. Mikor már elhaladtak az asszonyok mellett, ezek folytatták útjukat a kapu felé. József és Nikodémus a városban találkozott Péterrel, az idősebb Jakabbal és az ifjabb Jakabbal. Mind sírtak; különösen Péter volt nagyon szomorú és rendkívül izgatott; könnyezve ölelte meg őket, vádolta magát, kesergett, hogy nem volt jelen Jézus halálánál, és köszönetet mondott nekik az Úr sírjáért és eltemetéséért. Mindnyájan egészen odavoltak a fájdalomtól. Ők is megkapták az ígéretet, hogy zörgetésükre beengedik őket a Coenaculumba, aztán elbúcsúztak, hogy a többi elszéledt tanítványokat fölkeressék. A Szent Szűz és kísérete zörgetett a Coenaculum kapuján, mire bebocsátották őket. Beengedték Abenadart is és egymásután az apostolokat és több tanítványt. A szentasszonyok félrevonultak a Szűzanya lakásába. Némi frissítőket vettek magukhoz és még néhány percet töltöttek együtt gyászolva, aggódva és egyet-mást még megbeszélve. A férfiak más ruhát öltöttek és láttam, amint a lámpa alatt állva a szombatot ünnepelték. Aztán megették a bárányt a Coenaculum asztalainál szétoszolva, de szertartások nélkül. Ez nem a húsvéti bárány volt. Azt már tegnap ették. Mély gyász honolt mindannyiuk lelkében. A szentasszonyok is Máriával együtt imádkoztak egy lámpa alatt. Később, mikor már egészen sötét volt, bebocsátották Lázárt, Mártát, a naimi özvegyasszonyt, Maronit, a szamariai asszonyt, Dinát, Marát, a szufanitát, akik a szombatra Bethániából jöttek meg. Beszélgetésük felújította a közös fájdalmat.

Arimateai József néhány tanítvánnyal és asszonnyal késő este ment haza a Coenaculumból. Félénken és szomorúan haladtak végig Sion utcáin. Hirtelen Kaifás törvényháza közelében lesből egy csapat fegyveres lépett elő és lefogta Arimateai Józsefet. A többiek rémült kiáltásokat hallatva elfutottak. Láttam, amint ezt a derék Józsefet nem messze a törvényháztól a városfal egy tornyába bebörtönözték. Kaifás rendelte el ezt az elfogatást és hajttatta végre pogány katonákkal, akik nem ünnepeltek szombatot. Az volt a terv, hogy Józsefet halálra éheztetik és sehol semmit sem jelentenek eltűnéséről.

A péntekről szombatra virradó éjjel Kaifás és a zsidók főbbjei tanácsot tartottak mindenről, amit a csodálatos események után és a nép hangulata szerint cselekedni szándékoztak. Ennek folytán még az éjjel elmentek Pilátushoz és azt mondták neki, emlékeznek arra, hogy az a népámító még életében azt állította, hogy harmadnapra feltámad; tehát Pilátus őriztesse a sírt harmadnapig, nehogy Jézus tanítványai esetleg ellopják holttestét és akkor azt híreszteljék, hogy feltámadt, és aztán a második csalódás rosszabb legyen az elsőnél. Ámde Pilátus már nem akart tovább vesződni ezzel az üggyel és így felelt: „Van őrségtek, menjetek és őriztessétek a sírt, ahogy tudjátok!” De azért Cassiust kirendelte az őrségbe, hogy mindent megfigyeljen és őt értesítse. Ezután láttam őket tizenkettesével napkelte előtt kimenni; az őket kísérő katonák nem voltak rómaiasan öltözve; tehát templomi katonák voltak és nekem olyan darabontféléknek tűntek föl. Póznákra akasztott tűzkosarakat vittek magukkal, hogy az éjjeli sötétségben mindent megfigyelhessenek és világításuk legyen a sötét sírboltban. Amint megérkeztek és a holttest jelenlétéről meggyőződtek, egy szalagot húztak a sírfülke ajtaja elé keresztben és innen egy másik szalagot le az ajtó előtt fekvő kőhöz, és ezeket a szalagokat lepecsételték egy félholdalakú pecsétnyomóval. Aztán visszatértek a városba, az őrség pedig a külső sírajtóval szemben helyezkedett el. Öt ember őrködött felváltva, közbe-közbe egyesek élelmiszert hoztak a városból. Cassius azonban nem hagyta el őrhelyét. Ott állt vagy ült az árokban a sírbolt bejárata előtt, olyan ponton, ahonnan odaláthatott az elzárt sírpadnak arra az oldalára, ahol az Úr lába nyugodott, ő nagy benső kegyelmekben és sok titok lelki szemléletében részesült, úgyhogy ő, aki nem volt szokva az ilyen lelki állapotokhoz, most legtöbb idejét csodálatos benső megvilágításban, mintegy révületben és a külső dolgok tudata nélkül töltötte. Itt változott meg igazában egészen és lett új emberré; bűnbánatban, hálaadásban és imádásban telt el egész napja."*

GASZTROPUSZTÍTÁS...

Oldalak

2024. október 29., kedd

Aktualizálás - summa summarum -

XXXV. - lelkigyakorlatok -

4. HÉT . 3. nap .

Harmadik szemlélődés: Jézus gyötrelmes útja a Golgotáig

- Első előgyakorlat:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése