Aktualizálás - summa summarum -

 XXXIV. - lelkigyakorlatok -

4. HÉT . 2. nap .

Második szemlélődés: Jézus gyötrelme a Getszemáni kertben

Hajnalban van, az utolsó vacsorától a Getszemáni kertben történtekig .

A szokásos előkészítő ima.

 A szokásos módon időt szánok arra, hogy tudatosítsam Isten jelenlétét, és kérem, hogy irányítsa minden szándékomat, cselekedetemet és tevékenységemet az Ő egyre nagyobb szolgálatára és dicsőítésére.

Tovább imádkozom azért az ajándékért, hogy tudjak szomorúságot érezni a szomorkodó Krisztussal, gyötrődni Krisztus gyötrelmével, és akár könnyeket és mély fájdalmat is megtapasztalni mindazon szenvedések miatt, amelyeket Krisztus értem viselt el. Kérem, hogy minél jobban megtapasztalhassam Krisztus szeretetét. 

Olajfák hegye ma Jeruzsálemben

Az Olajfák Hegye igazából egy dombvonulat Jeruzsálem óvárosától keletre, a Templom-hegytől a Kidron-völgy választja el. Egykor olajfaliget borította, innen kapta nevét is. A zsidók úgy hiszik, hogy az utolsó ítélet itt, a hegy alatt, a Kidron völgyében fog elkezdődni, ezért 3000 éve temetkeznek ide – ez a világ legrégebbi zsidó temetője. A keresztények hite szerint pedig ide temették el Jézus anyját, Máriát is.

- Első előgyakorlat: 

A történet, hogyan jött le Krisztus Urunk tizenegy tanítványával Sion hegyéről, ahol vacsoráztak, Jozafát völgyébe; nyolc tanítványt a völgy egyik részében hagyva, a többi hármat pedig a kert valamely részében, imába merül és vércseppeket verejtékezik. Miután pedig háromszor imádkozott az Atyához és felkeltette három tanítványát, és miután hangjára földre hullottak ellenségei s Júdás megcsókolta őt és Szent Péter levágta Malchus fülét, amelyet Krisztus visszaillesztett, hogyan fogják el mint gonosztevőt és vonszolják a völgyön át lefelé, majd ismét a dombon fölfelé Annás házába.

Gecsemáné kertje 

A Getszemáni vagy Gecsemáné kertje (héber: Gat Smanim גת שמנים) Jeruzsálem óvárosától keletre található, az Olajfák hegyének lábánál.

Ma a kertben található egykori bazilika romjain, 1919 és 1924 között épült a Nemzetek Temploma  (latin: Basilica Agoniae Domini).

A bizánci templomot a perzsák 614-ben leromboltak, majd később a keresztesek újra felépítették. A 20. század elején a világ minden részéből érkezett adományokból újjáépítették. 

A kertben látható az a szikla is, amely mellett – a hagyomány alapján – Jézus imádkozott, mielőtt Júdás elárulta őt.

Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére.

Akkor így szólt hozzájuk Jézus: Mindnyájan megbotránkoztok bennem ezen az éjszakán, mert meg van írva: „Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai.” 

De miután feltámadtam, előttetek megyek Galileába.

Ekkor Péter így szólt hozzá: Ha mindenki megbotránkozik is benned, én soha meg nem botránkozom.

Jézus ezt mondta neki: Bizony mondom neked, hogy ezen az éjszakán, mielőtt a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.

Péter így válaszolt: Ha meg is kell halnom veled, akkor sem tagadlak meg. Ugyanígy beszélt a többi tanítvány is.

Második előgyakorlat: 

Lássam a helyet, ti. a Sion hegyéről a Jozafát völgyébe vezető utat, hasonlóképpen a kertet is, hogy széles-e, hosszú-e, ilyen-e, olyan-e.

Akkor elment velük Jézus egy helyre, amelyet Gecsemánénak hívtak, és így szólt tanítványaihoz: Üljetek le itt, amíg elmegyek, és amott imádkozom.

Maga mellé vette Pétert és Zebedeus két fiát, azután szomorkodni és gyötrődni kezdett. 

Akkor így szólt hozzájuk: Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok velem!

Egy kissé tovább ment, arcra borult, és így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te.

Amikor visszament a tanítványokhoz, alva találta őket, és így szólt Péterhez: Nem tudtatok egy órát sem virrasztani velem?

Virrasszatok, és imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek: a lélek ugyan kész, de a test erőtlen.

Másodszor is elment, és így imádkozott: Atyám, ha nem távozhat el tőlem ez a pohár, hanem ki kell innom, legyen meg a te akaratod.

Amikor visszament, ismét alva találta őket, mert elnehezült a szemük.

Otthagyta őket, újra elment, és harmadszor is imádkozott ugyanazokkal a szavakkal.

Azután visszatért a tanítványokhoz, és így szólt hozzájuk: Aludjatok tovább és pihenjetek! Íme, eljött az óra, és az Emberfia bűnösök kezébe adatik.

Ébredjetek, menjünk! Íme, közel van az, aki engem elárul.

Harmadik előgyakorlat: 

Kérjem, amit kívánok. Ez a kérés sajátos a szenvedéstörténetről szóló elmélkedésnél. Kérjek fájdalmat a fájdalmakkal telt Krisztussal, megtörtséget a megtört Krisztussal, könnyeket, benső szenvedést a nagy kín miatt, amelyet Krisztus szenvedett el értem.

Még beszélt, amikor megjött Júdás, egy a tizenkettő közül, és nagy sokaság jött vele kardokkal és botokkal a főpapoktól és a nép véneitől.

Az árulója ezt a jelet adta nekik: Akit megcsókolok, ő az, őt fogjátok el!

És azonnal Jézushoz lépett, és így szólt: Üdvöz légy, Mester! – és megcsókolta őt.

Jézus ezt mondta neki: Barátom, ezért jöttél! Akkor odamentek, megragadták Jézust, és elfogták.

Egy pedig azok közül, akik Jézussal voltak, / Péter / a kardjához kapott, kirántotta azt, lesújtott a főpap szolgájára, és levágta a fülét.

Ekkor így szólt hozzá Jézus: Tedd vissza kardodat a helyére, mert akik kardot fognak, kard által vesznek el.

Vagy azt gondolod, hogy nem kérhetném meg Atyámat, hogy adjon mellém most tizenkét sereg angyalnál is többet?

De akkor miképpen teljesednének be az Írások, hogy ennek így kell történnie?

Abban az órában így szólt Jézus a sokasághoz: Mint valami rabló ellen, úgy vonultatok ki kardokkal és botokkal, hogy elfogjatok engem! Mindennap a templomban ültem és tanítottam, és nem fogtatok el.

Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjenek a próféták írásai. Akkor a tanítványok mind elhagyták őt, és elfutottak.

Első pont . 

Szemlélődés azokról az eseményekről, amelyek a Getszemáni kerttől Annás házáig történtek .

1. Az Úr megengedi, hogy Júdás megcsókolja Őt és hogy Őt mint latrot, a poroszlók megfogják, akikhez így szólt: Mint latorra, úgy jöttetek ki kardokkal és dorongokkal megfogni engemet. Naponkint nálatok ültem tanítván a templomban, és nem fogtatok el engem. És mikor mondotta: Kit kerestek?, ellenségei földre hullottak. 

2. A főpap egyik szolgáját megsebezte  Péter, kihez az Úr szelíden így szólt: Tedd vissza helyébe kardodat!, és meggyógyította a szolga sebét. 

3. Tanítványaitól elhagyatva vonszolják Annáshoz, ahol Péter, aki messziről követte őt, először megtagadta őt, és Krisztus arculütést kapott a szolgától, aki azt mondotta: így felelsz-e a főpapnak?

Jézust elfogatása után azonnal Annás házába vitték, aki Kr. u. 7-től 14-ig töltötte be a főpapi tisztséget – tehát Jézus pere idején már nem ő volt a hivatalban lévő főpap. Két oka lehetett annak, hogy Jézust először az ő házába vitték. Az első ok, hogy Annás olyan nagy tiszteletnek örvendett a zsidóság köreiben, hogy gyakorlatilag élete végéig ő maradt a valódi lelki vezetőjük. A másik ok, hogy valószínűleg ő volt az eljárás elindítója, valamint az ő emberei, a templomőrség fogta el Jézust.

„A főpap pedig tanítványai és tanítása felől kérdezte Jézust. Jézus így válaszolt neki: Én nyilvánosan szóltam a világhoz: én mindig a zsinagógában és a templomban tanítottam, ahol a zsidók mindannyian összejönnek, titokban nem beszéltem semmit. Miért kérdezel engem? Kérdezd meg azokat, akik hallották, mit beszéltem nekik: íme, ők tudják, mit mondtam. Amikor ezt mondta, az ott álló szolgák közül az egyik arcul ütötte Jézust, és így szólt: Így felelsz a főpapnak? Mire Jézus így válaszolt neki: Ha rosszat mondtam, bizonyítsd be, hogy rossz volt, ha pedig jót mondtam, miért ütsz engem? Annás ezután elküldte őt megkötözve Kajafáshoz, a főpaphoz.” (Jn 18,19-24)

Második pont . 

Annás házától Kaifás házáig.  

1. Megkötözve vonszolják Krisztust Annás házától Kaifás házába, ahol Szent Péter kétszer megtagadja és miután az Úr reá tekintett, Kimenvén onnan Péter keserves sírásra fakadt. 

2.  Jézus ama éjszaka megkötözve maradt. 

3. Azonfelül akik Őt megkötözve tartották , gúnyolták és verték Őt és letakarták az orcáját és arcul ütötték és kérdezték: Találd ki, ki ütött meg téged? és hasonló módon káromolták Őt. 

A főtanács Kajafás házában szerda reggel gyűlt össze, mivel a zsidó törvények szerint főbenjáró bűnöket csak nappal volt szabad tárgyalni, és a tárgyalást (nem az ítélethozatalt) nappal be is kellett fejezni. A bíróság elnöke Kajafás, Annás veje volt, aki Kr. u. 18-tól 36-ig volt főpap. A főtanács (szinedrion, szanhedrin) a zsidóság legfelsőbb vallási és politikai testülete volt Jézus korában. Görög hatásra alapították, bár a rabbik szerint története visszanyúlt a vének tanácsáig, amelynek alapítását Isten parancsolta meg.

Azok pedig, akik elfogták Jézust, elvitték Kajafáshoz, a főpaphoz, ahol összegyűltek az írástudók és a vének. Ha főbenjáró bűnben nyert bizonyítást a vádlott bűnössége, akkor az ítéletet nem volt szabad aznap meghozni. Másnap hirdethettek ítéletet, és a bíráknak szigorú böjtben és imádságban kellett tölteni a két tárgyalás közötti időt. A zsidó törvénykezés egyik alapelve volt, hogy inkább engedjenek szabadon két bűnöst, mintsem elítéljenek egy igazat. Ezt mutatja az is, hogy egy szavazatnyi többség elegendő volt egy vádlott felmentéséhez, de két szavazatnyi többség kellett az elítéléséhez. Az ítélethozatal napján még volt lehetőség megmásítani az ítéletet, de már csak a vádlott javára.  

Péter távolról követte őt egészen a főpap palotájáig, bement az udvarra, és ott ült a szolgákkal, hogy lássa, mi lesz ennek a vége.

A főpapok pedig és az egész nagytanács hamis tanúvallomást kerestek Jézus ellen, hogy halálra adhassák, de nem találtak, pedig sok hamis tanú állt elő. Végül előálltak ketten, akik azt állították, hogy Jézus ezt mondta: Le tudom rombolni az Isten templomát, és három nap alatt fel tudom építeni. 

A főpap felállt, és így szólt hozzá: Semmit sem felelsz arra, amit ezek ellened vallanak?

Jézus azonban hallgatott. A főpap azt mondta neki: Az élő Istenre kényszerítelek, mondd meg nekünk, vajon te vagy-e a Krisztus, az Isten Fia!

Jézus így felelt: Te mondtad. Sőt, azt mondom nektek: mostantól fogva meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőin.

A főpap ekkor megszaggatta ruháját, és így szólt: Istent káromolta! Mi szükségünk van még tanúkra? Íme, most hallottátok az istenkáromlást.

Mit gondoltok? Azok így feleltek: Méltó a halálra! 

Azután szembe köpték, arcul ütötték, mások pedig bottal verték, és ezt mondták: Prófétáld meg nekünk, Krisztus, ki ütött meg téged!

Péter pedig kinn ült az udvaron. Odament hozzá egy szolgálóleány, és így szólt: Te is a galileai Jézussal voltál.

Ő azonban tagadta mindenki előtt, és ezt mondta: Nem tudom, mit beszélsz.

Mikor pedig kiment a kapuba, meglátta őt egy másik szolgálóleány, és ezt mondta az ott levőknek: Ez a názáreti Jézussal volt.

Ő ismét tagadta: Esküszöm, hogy nem ismerem azt az embert.

Kis idő múlva az ott álldogálók mentek oda, és így szóltak Péterhez: Bizony, közülük való vagy te is, hiszen a beszéded is elárul téged.

Akkor átkozódni és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az embert. És nyomban megszólalt a kakas.

Péter visszaemlékezett Jézus szavára, aki azt mondta neki: Mielőtt megszólal a kakas, háromszor tagadsz meg engem. Azután kiment onnan, és keserves sírásra fakadt.

Harmadik pont . 

Kaifás házától Pilátus házáig bezárólag.  

1. A zsidók egész tömege vonszolja őt Pilátushoz, és előtte vádolják Őt mondván: Azt tapasztaltuk, hogy ez félrevezeti nemzetünket és megtiltja, hogy adót fizessünk a császárnak. 

2. Miután Pilátus Őt újra meg újra kikérdezte, azt mondotta: Semmi vétket nem találok ebben. 

3. Barabbás latrot elébe helyezték: Mindnyájan ordítozva kiáltották: Ne ezt, hanem Barabbást!

Amikor megvirradt, a főpapok és a nép vénei valamennyien azt a határozatot hozták Jézus ellen, hogy halálra adják őt.

Korán reggel, minden feltűnés nélkül átvezették Jézust Kajafás házából Pilátus bíróságára, ahol Pilátus már hét év óta gyakorolta a római császár helytartójának a tisztét. Általában Cézáreában lakott, de az ünnepeken, amikor nagyobb néptömegek gyűltek össze a fővárosban, mindig Jeruzsálemben tartózkodott, készen arra, hogy egy esetleges felkelés, vagy lázadás esetében azonnal személyesen intézkedhessék. Ez alkalommal a felesége is elkísérte, és Nagy Heródesnek a város északnyugati részén épült palotájában, vagy az Antónia erőd előkelő vendégek számára fenntartott lakosztályában szállt meg. Ez az utóbbi látszik valószínűbbnek, mert a Páska ünnepe különösen nagy tömegeket vonzott Jeruzsálembe, s a szabadságvágy olyankor mindig könnyebben tüzet foghatott. Ezért a vár mindenképpen biztonságosabb szállást kínált, mint a különálló palota.

Az Antonia-erőd a templom udvarának ény. sarkánál helyezkedett el, nyilvánvalóan ott, ahol Nehémiás régebben megépítette a Nehémiás 2:8-ban említett várat (vagyis erődöt). Nagy Heródes kiterjedt és költséges felújításokat végzett az épületen, és megerősítette. Az erőd neve korábban Barisz volt, de Heródes Antoniának nevezte el Marcus Antonius tiszteletére. Ahogyan annak idején Joannész Hürkanosz zsidó főpap és uralkodó megkövetelte, hogy a papi ruhákat ott tartsák, úgy Heródes is. Ezzel Heródes alighanem azt akarta elérni, hogy bizonyos fokig ellenőrzése alatt tartsa a főpapot.

Josephus szerint az erőd egy 50 könyök (kb. 22 m) magas, meredek sziklára épült. A sziklára építettek egy 40 könyök (kb. 18 m) magas kőfalat. Az erődnek mind a négy sarkán volt egy torony. A görög változat szerint ezek közül három 50 könyök (kb. 22 m) magas volt, egy pedig – a dk., ahonnan a templom egész területét be lehetett látni – 70 könyök (kb. 31 m) (A zsidó háború. V. könyv, V. fej., 8. bek.). Heródes idejét megelőzően az erőd célja elsősorban az volt, hogy megakadályozza a behatolást É-ról. Később azonban főként arra szolgált, hogy kordában tartsák a zsidókat, valamint felügyeljék a templom területén folyó tevékenységeket, az erődből ugyanis közvetlenül le lehetett jutni a templom területére.

Mivel az erőd négyszög alakú volt, ez arra utal, hogy volt egy belső udvara. Néhányan úgy vélik, hogy ebben a belső udvarban jelent meg Jézus Pilátus előtt, hogy az ítélkezzen felette (Jn 19:13). Szerintük az itt feltárt kövezetre utal úgy a Biblia, hogy ’Gabbata’. Mások viszont úgy gondolják, hogy Pilátus Heródes palotája előtt hozott ítéletet Jézus felett. Az Antonia-erőd akkor pusztult el, amikor Titus római hadvezér i. sz. 70-ben lerombolta a templommal és a várossal együtt.

Azután megkötözték, elvitték, és átadták Pilátusnak, a helytartónak.

Munkácsy Mihály: Krisztus Pilátus előtt

Pilátus már tudott Jézus ügyéről, mielőtt hozzávezették volna az Üdvözítőt: előző este engedélyt adott a letartóztatására, miután a főpapok nagy katonai erőt kértek tőle Jézus elfogatására. Nagyon valószínű, hogy már akkor megkérték a lehető leggyorsabb eljárásra. Annak az eredménye lehetett, hogy Pilátus a kora reggeli idő ellenére is készen állt, hogy Jézussal foglalkozzék. Hat és hét óra között lehetett az idő.

A nagytanács vezetői arra számítottak, hogy Pilátus röviden végez Jézussal és megerősíti a halálos ítéletet. Számításukban azonban csalódniuk kellett. Már az is kényelmetlen volt, hogy nem léphettek be a tárgyalás színhelyére, mert tisztátalanná tették volna magukat. A szigorú vallási előírások szerint ugyanis, ha a Páska ünnepén egy pogány ember házába, még ha hivatalos helyiség is az, belépnek, tisztátalanokká lesznek. Kénytelenek voltak tehát a palotán kívül maradni. Volt azonban nagyobb nehézség is. Pilátus ugyanis elhatározta, hogy Jézus ügyét alaposan kivizsgálja, ahelyett, hogy néhány formális kérdés feltevése után egyszerűen megerősítette volna a halálos ítéletét. Szigorúan tartotta magát a római jog alaptételéhez, amely szerint senkit sem szabad elítélni, akit nem alaposan, megalapozottan vádolnak. Amikor a zsidó vezetők látták, hogy Pilátus szabályos kihallgatásba kezd, bekiáltottak a terembe: „Ha nem volna bűnös, akkor nem hoztuk volna hozzád!” Pilátus azonban átlátott rajtuk, és tisztában volt azzal, hogy a főpapok és az írástudók féltékenységből és gyűlöletből szeretnék kioltani Jézus életét. Ezért így felelt nekik. „Rendben van, ha ti bűnösnek tartjátok, akkor ítéljétek el a saját törvényeitek alapján.” A zsidóknak valóban volt saját törvénykezésük, és joguk volt valakit megkorbácsolásra ítélni, a zsinagógából kiközösíteni vagy más egyéb módon megbüntetni.

De arra nem volt joguk, hogy valakit érvényesen halálra ítéljenek, és a helytartó engedélye nélkül a halálos ítéletet végre is hajtsák. Jézus esetében pedig távolról sem érték volna be kisebb büntetés alkalmazásával: ragaszkodtak a halálos ítélet végrehajtásához, tehát Pilátus ítéletéhez.

A zsidók megértették, hogy az egész dolog távolról sem megy olyan könnyen, mint ahogy számítottak rá. Márpedig semmiképpen sem akartak szabályos vádat emelni Jézus ellen, de Pilátus úgy indította el a tárgyalást, hogy rákényszerültek. Mindenesetre hamar elkészültek három vádpont megfogalmazásával:

a) Jézus félrevezeti a népet;

b) tiltja azt, hogy a zsidók adót fizessenek a római császárnak;

c) azt állítja, hogy ő maga király.

Mindhárom vád politikai jellegű volt. Éppen azért fogalmazták politikai jelleggel, hogy Pilátus kénytelen legyen halálos ítéletet hozni. Ha vallási természetű vádakkal illették volna Jézust, Pilátus egyszerűen nem foglalkozott volna azokkal. Jézus tehát a vádak szerint veszedelmes lázító!

Mondani sem kell, hogy mindhárom vád légből kapott volt. Jézus sohasem mondta azt, hogy nem szabad adót fizetni a császárnak, sőt éppen az ellenkezőjét tanította, amikor azt mondta, hogy meg kell adni a császárnak, ami a császáré. Királlyá sem nyilvánította magát, sőt elejét vette annak, hogy a nép lelkesedése királlyá tegye.

Napnál világosabban tudtára adta mindenkinek, hogy nem földi király akar lenni.

Pilátus a három vád meghallgatása után figyelmesen szemlélte Jézust, aki ott állt előtte összekötözött kézzel és hallgatott. Ahhoz volt szokva, hogy azok, akiket valamiféle váddal illetnek azonnal, hangosan tiltakoztak a vádak ellen, és az ártatlanságukat hajtogatták. Jézus ezzel szemben némán állt és egyetlen szót sem szólt. Csodálkozva fordult Jézushoz: „Nem hallod mivel vádolnak téged?” Jézus azonban tovább hallgatott, mintha nem is őróla lett volna szó.

Politikai természetű vádakról lévén szó, Pilátus kénytelen volt az ügyet alaposan megvizsgálni. Bevitte hát Jézust a belső szobába, abban a reményben, hogy Jézus négyszemközt őszintén fog beszélni és megkérdezte: „Király van, tényleg király vagy?” Nem azt kérdezte, hogy királynak mondja-e magát, hanem valóban király-e? A kérdése így barátságosan hangzott, szinte benne volt annak a feltételezése, hogy Jézus valóban királyi vér, és valahol valóban uralkodó. Jézus hasonlóan elcsodálkozva válaszolt Pilátusnak: „Honnan veszed azt, hogy én király vagyok? Magadtól gondolod-e, vagy mások beszéltek neked ilyesmit?” Pilátus kérdéséből az tűnt ki, hogy valaki rokonszenvesen nyilatkozhatott Jézusról, de egyszerre tartózkodóbbá vált és azt mondta: „Nem vagyok én zsidó, a te néped és a te főpapjaid hozattak ide hozzám. Miféle bűnt követtél el?”

Jézus erre így válaszolt Pilátusnak: „Az én országom nem ebből a világból való ország. Ha földi ország volna, akkor az én szolgáim harcoltak volna azért, hogy ne essem a zsidók kezébe. Az én országom nem ebben a világban van.”

Pilátus egyik csodálkozásból a másikba esett. Ez az ember – gondolta – egészen más, mint az emberek általában. Határozottan királyi a magatartása, a nyugalma, méltóságteljes minden szava. Meg is kérdezte: Tényleg király vagy? – Igen, király vagyok, mondta Jézus, majd így folytatta: „Azért születtem, azért jöttem e világba, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Aki az igazságból való, az hallgat az én szavamra.”

Pilátus erre nem tudott mit mondani. Ifjúkorában, amikor még Rómában tanult, bizonyára foglalkozott filozófiával, de abból csak azt tanulhatta, hogy az igazságot senki sem ismerheti meg, mert minden ismeret bizonytalan, az ember tévedhet. A dolgok igazi lényét egy ember sem ismeri tökéletesen. Ezért csak vállat vont és ennyit mondott: „Micsoda az igazság?”

Ezzel be is fejezte Jézus kihallgatását. Meggyőződött róla, hogy ez az ember távolról sem olyan, amilyennek a vádolói állítják, nem lázadó, még kevésbé veszedelmes politikai ellenfél. Semmi sem áll távolabb ettől a Jézustól, mint a harc és a vérontás. Kiment és intett Jézusnak, hogy menjen vele. A kívül álló zsidókkal pedig közölte: „Nem találok benne semmi bűnt.”

A zsidók azonban kiáltozni kezdtek: „Lázítja a népet a tanításaival, az egész országot fellázította Galileától kezdve Júdeáig!”

Az ordítozó tömeggel szemben nem volt kedve Pilátusnak bármit is tenni. Szeretett volna ettől az egész ügytől megszabadulni. Kapva kapott hát a Galilea szón és máris megszületett a terve: ha ez az ember Galileából jött, akkor nem hozzá tartozik a dolga, hanem Heródeshez, aki hozzá hasonlóan éppen Jeruzsálemben időzik, nem messze, a Makkabeusok palotájában. Intézkedett, hogy vigyék Jézust Heródeshez.

Negyedik pont . 

Szemlélődés azokról az eseményekről, amelyek Pilátus házától Heródes Antipás palotájáig történtek

. 

Heródes palotája - rekonstrukciós makett

Pilátus amikor megtudta, hogy Jézus Heródes uralma alá tartozik, elküldte Heródeshez, aki azokban a napokban épp Jeruzsálemben tartózkodott.

1. Pilátus Jézust Heródeshez, Galilea negyedes fejedelméhez küldte. 

Amikor Heródes meglátta Jézust, nagyon megörült. Régóta szerette volna látni, mert sokat hallott felőle, s remélte, hogy valami csodát tesz a jelenlétében. 

2. Heródes kíváncsian sokáig faggatta kérdéseivel, de Ő neki semmit sem felelt, noha az írástudók és farizeusok folyton vádolták Őt. 

3. A főpapok és az írástudók is elmentek, és hevesen vádolták. Heródes udvarával együtt gúnyt űzött belőle, csúfságból fehér ruhába öltöztette, aztán visszaküldte Pilátushoz. Ezen a napon Heródes és Pilátus jó barátok lettek, bár azelőtt haragban voltak.

Amikor Heródes meglátta Jézust, megörült. Azt, hogy Pilátus átküldte hozzá, úgy tekintette, mint a helytartó rendkívüli figyelmességét. Nem sok idővel azelőtt történt, hogy Pilátus néhány galileai zsidót kivégeztetett Jeruzsálemben, s ez Heródest a lelke mélyéig felháborította. Úgy látszott, hogy Pilátus később maga is megbánta amit tett, s most a galileai Jézust úgy, ahogy az törvény szerint kötelező és illő volt, Heródeshez küldte át, mint illetékes bíróhoz. Heródes volt ugyanis Galilea negyedes fejedelme.

Heródes azért is megörült Jézus láttán, mert sokat hallott már felőle, és mindig is szerette volna közelebbről megismerni. Az első hírek hallatán még félelem fogta el, mert a közvélemény egy része azt tartotta, hogy Jézusban Keresztelő János támadt fel, és öltött ismét testet (Mt 14,2). S ez a félelem meg is maradt Heródesben. Most azonban, ahogy ránézett Jézusra, egyszerre feloldódott a lelke: Jézus minden jel szerint közönséges földi halandó, aki semmibe sem emlékeztet Keresztelő Jánosra, azonkívül ugyan mi félnivalója lett volna egy olyan embertől, aki megkötözve, fogolyként áll előtte?

Túl azon, hogy Heródes megszabadult a Keresztelő János feltámadása miatti félelemtől, az is hozzájárulhatott az öröméhez, hogy most alkalma lesz a családját és vendégeit elszórakoztatni különböző csodákkal, mutatványokkal, amelyeket ez a Jézus minden bizonnyal sorozatban mutat majd be nekik, csakhogy megszerezze magának Heródes kegyeit. Heródes bizonyára hozzászokott ahhoz, hogy a perbe fogottak mindenre készek, amivel bíráiknak kedvébe járhatnak. Jézus is bizonyosan igyekszik mielőbb megszabadulni. Heródes azonban csalódni volt kénytelen. Amint Jézus felmérte a helyzetet, és látta, hogy Heródes mit vár tőle, csak szenzációs mutatványokat s esze ágában sincs az ügyével komolyan foglalkozni, azonnal tudta mit kell tennie. Végig hallgatta Heródes unszolását, majd a főpapok és az írástudók vádaskodásait, de egyetlen szót sem szólt, egyetlen mozdulatot sem tett. Heródest annyira kihozta a sodrából Jézus magatartása, hogy megparancsolta a szolgáinak, űzzenek gúnyt Jézusból, játszadozzanak vele. Azok előkerítettek egy köpenyt, amilyent azok a rómaiak szoktak viselni, akik valamiféle magas közéleti tisztségre pályáztak, és gúnyosan hajlongtak előtte. 

Akkor a helytartó katonái magukkal vitték Jézust a helytartóságra, és az egész őrség köré gyűlt.

Levetkőztették, bíborszínű köpenyt adtak rá, tövisből font koronát tettek a fejére, nádszálat adtak a jobb kezébe, és térdet hajtva előtte, gúnyolták őt: Üdvöz légy, zsidók királya!

Azután leköpdösték, majd elvették tőle a nádszálat, és a fejét verték vele.

Miután Heródes társasága jól kiszórakozta magát, Jézust visszavitték Pilátushoz.

Ötödik pont . 

1. Szemlélődés azokról az eseményekről, amelyek Heródes palotájától Pilátus házáig történtek  

2. Szemlélődés a Pilátusnál történt eseményekről

Jézust pedig a helytartó elé állították , aki ezt kérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? Jézus pedig ezt felelte: Te mondod.

De mikor a főpapok és a vének vádolták, semmit sem válaszolt.

Akkor így szólt hozzá Pilátus: Nem hallod, mennyi mindennel vádolnak?

Jézus azonban nem felelt egyetlen szavára sem, úgyhogy a helytartó nagyon elcsodálkozott.

Körülbelül ugyanabban az órában jelent meg Júdás a templomban. Az áruló. Biztosra vette, hogyha kényszerhelyzetbe kerül Jézus az ő árulása folytán, akkor feltétlenül végbe visz majd egy csodát, amelyből kétségtelenül kiderül az istensége. Megszabadítja magát, elkerüli az ítéletet s az egész Messiás-ügy kedvező fordulatot vesz. Csakhogy Júdás kénytelen volt belátni, hogy ez a számítása nem vált be. A pénz, amit a főpapoktól kapott, kezdte égetni a markát, a bűntudat pedig a lelkét mardosta. Odament a főpapokhoz, akik éppen akkor a templomban tartózkodtak és reszkető hangon így szólt: „Én vétkeztem, mert ártatlan vért árultam el!”

Senkit sem érdekelt Júdás és a lelkivilága. Egyszerűen elintézték: „Mi közünk hozzá? Ezt neked kellett volna tudnod!” Akkor Júdás végső kétségbeesésében odavágta a pénzt a főpapok elé a földre, talán abban a reményben, hogy a lelke megtisztul a szörnyű vétektől, amelyet elkövetett. Majd elrohant, végig a városon, ki a városból és valahol a városon kívül végzett önmagával: mélységbe vetette vagy felakasztotta magát.

A főpapok nevetve összeszedték a pénzt és tanakodtak, hogy mi legyen vele? A templomi perselybe nem akarták beletenni, mert vér tapadt hozzá. Úgy döntöttek, hogy telket vesznek rajta, egy darab földet, s az lesz majd az idegenek temetője.

Pilátust kellemetlenül érintette, hogy Jézust hamarosan visszavezették hozzá. Nem tudta elképzelni sem, mit akarnak a zsidók ettől az embertől, aki minden tekintetben más volt, mint bárki: nem volt benne semmi kifogásolni való, nem hízelgett, nem könyörgött, nem védekezett. Minden tekintetben nagynak és erősnek bizonyult.

Pilátus elhatározta, hogy nem ítéli halálra Jézust. Odalépett a zsidók elé és ezt mondta: „Ti ezt az embert, mint lázadót hoztátok elém, én pedig kihallgattam, az ügyét megvizsgáltam és megállapítottam, hogy ártatlan azokban a bűnökben, amelyekkel vádoljátok. Heródes ugyanúgy ártatlannal találta, mert visszaküldte őt hozzám. Ez az ember nem követett el semmi rosszat, úgyhogy egyszerűen megkorbácsoltatom és szabadon bocsátom.”

Pilátusnak erre a szavaira, mintha a pokol szabadult volna el: elengedni Jézust? Soha! Pilátus még sohasem tapasztalt ekkora gyűlöletet senki iránt, mint amekkora dühvel fordultak a zsidók Jézus ellen. A tömeg közben egyre nőtt a palota előtt. A főpapok gondoskodtak róla, hogy mindenki, aki pénzen megvehető, gyülekezzék Pilátus lakosztálya előtt. Tisztában voltak azzal, hogy Pilátussal szemben egyféleképpen nyerhetnek csatát, ha sikerül őt megfélemlíteniük. Azt a látszatot akarták kelteni, hogy, ha elengedi Jézust, akkor lázadás tör ki. Pilátus keresztüllátott a tervükön, éppen azért cselhez folyamadott. Az volt a szokás, hogy Húsvét ünnepe alkalmából a helytartó szabadon szokott bocsátani egy foglyot, akit a nép nagy többsége megnevezett. Éppen kivégzés előtt állt egy súlyos bűnöző, aki gyilkosságokkal tette hírhedtté magát, azonkívül izgatott is a rómaiak ellen a nép között. Minden tekintetben pontosan ellenkezője Jézusnak. Kihozatta hát gyorsan Barabbást a börtönéből, és Jézus mellé állíttatta, majd jó hangosan, hogy mindenki meghallja, megkérdezte: „Melyiket engedjem szabadon, Barabbást, vagy Jézust, akit Krisztusnak neveznek? A zsidók királyát engedjem el? Válasszatok!”

Jézust egyformán halálra méltó bűnösként állítják a nép elé Barabbással, aki gyilkos és rabló is volt. Barabbás bűnössége egy pillanatig sem volt kétséges, ugyanakkor Jézusra még semmiféle bűnt nem sikerült rábizonyítaniuk. Egyetlen bírónak sincs joga addig bűnösként kiállítani egy foglyot, amíg be nem bizonyosodott a bűnössége. Most mégis úgy állította oda Pilátus, mintha ugyanúgy beigazolódtak volna a zsidók vádjai, mint Barabbás esetében.

Pilátus azt sem vette észre, hogy már nagyot lépett Jézus elítélése felé, mert máris úgy kezelte Jézust, mint aki méltó az ítéletre, csak éppen kész lenne őt szabadon bocsátani. Közben pedig rábízta a döntést a népre, helyesebben a csőcselékre, tehát Jézus ügyét, sorsát kiengedte a kezéből. Jót szeretett volna, de nagyon rosszul cselekedett. Ugyanis nagyot tévedett, amikor azt gondolta, hogy a tömeg Jézust választja. Márpedig, ha a tömeg nem Jézust választja, akkor nincs többé visszaút Jézus megmentésére.

Miközben Pilátus egymás mellé állíttatta Jézust és Barabbást, egy hírnök levelet hozott neki. A felesége küldte és azt írta benne, hogy ne foglalkozzék ennek az embernek a dolgával, mert ez az ember ártatlan, semmi bűnt nem követett, s hogy ő egész éjszaka sokat szenvedett álmában Jézus miatt. Pilátus bizonyosan előzőleg mindent elmondott a feleségének Jézussal kapcsolatban, sőt lehet, hogy az asszony egyéb forrásokból is értesült arról, hogy kicsoda Jézus, hogyan élt, miket beszélt és milyen csodákat tett. Pilátusra nagy hatással volt felesége levele s megerősödött benne az elhatározás, hogy megmenti Jézust.

Közben a főpapok sem voltak tétlenek: lázas sietséggel magyarázták a tömegben, hogy feltétlenül Barabbást kell választaniuk. Több olyan érvet is felhozhattak Jézus ellen, amivel a tömeget ellene hangolhatják, például, hogy Jézustól soha nem remélhetik az ország megszabadítását, sőt valójában áruló, a császár híve, arra biztatta a népet, hogy csak fizessenek adót a császárnak! Az pedig merő kitalálás, hogy Jézus lenne a Messiás: ugyan miféle Messiás az, aki olyan tehetetlenül és ellenállás nélkül adja meg magát, ahogy Jézus tette a Gecsemáné kertben? Mit lehet várni egy ilyen Messiástól? Mit várhat tőle Izrael? Barabbás legalább bátor ember, nem habozik, ha fegyvert kell majd ragadnia a rómaiak ellen, amikor kitör a szent háború. Így szórták, hintették a gyűlölet magvát a tömegben a ravasz, ügyes farizeusok. A tömegnek végül is már elég volt Jézus szenvedő, szelíd arcára nézni s amikor elhangzott Pilátus ismételt kérdése: “Melyiket engedjem nektek szabadon?” – már hangzott is a válasz – Barabbást engedd szabadon!

Pilátus nem akart hinni a fülének. Igaz lenne, hogy annak a halálát kívánják, aki mindenkivel csak jót tett, betegeket gyógyított és különféle áldásos csodákat vitt végbe? Akad nép, amelyik a jótevőjét képes halálra küldeni, cserébe egy rablógyilkosért? Szinte reszketve kérdezte: Mit csináljak Jézussal? A válasz még erősebben harsogott: Meg kell feszíteni! Pilátus még mindig nem adta fel a harcot Jézusért: „Miért, mi rosszat tett?” Hangja azonban elveszett a tömeg ordítozásában: “Meg kell feszíteni őt! Meg kell feszíteni őt!”

Elvetették őt, aki éveket át, nap mint nap egyebet sem tett, mint az emberek érdekét szolgálta, betegségeikből, fájdalmaikból megszabadította s most, íme úgy bánnak vele, mint egy gonosztevővel, mint a legrosszabb gonosztevővel! Lám a sok jótétemény sem volt képes felkelteni a nép szeretetét: követték ugyan, de nem szerették. A szívük zárva maradt előtte. Elfelejtettek mindent, ami jót kaptak tőle, elfelejtették a szeretetét, amellyel minden nap rendelkezésükre állt és mindent ingyen adott nekik. Elfelejtették a számtalan csodát. Elfordultak tőle és durva kegyetlenséggel fizettek meg neki mindezért.

Pilátus még mindig nem adta fel a harcot Jézus megmentéséért. Azt már megmondta, hogy szerinte Jézus ártatlan, Barabbást szabadon bocsátotta, ahogy a tömeg kívánta, de arra nem volt hajlandó, hogy Jézust megfeszíttesse.

Új elhatározás született benne: meg fogja korbácsoltatni Jézust. Azt még ártatlan gyanúsítottal is meg lehetett tenni, s ha már egyszer ennyi embert maga ellen haragított, annyit meg is érdemel ez a Jézus. Megparancsolta tehát az egyik tisztjének, hogy hajtsa végre a megkorbácsolást, ő maga pedig visszavonult a palotába, jelezvén, hogy tovább nem hajlandó ezzel az üggyel foglalkozni.

Hamarosan megkezdődött a megkorbácsolás. Olyan korbáccsal hajtották végre, amelynek a szíjába kő, vagy ólomdarabokat helyeztek, úgy, hogy az ütés nyomán kiserkent a vér. A korbácsolást mezítelen háton végezték s addig művelték, amíg elegendő vér borította el a szenvedő ember hátát. A katonák megtették, ami a kötelességük volt, majd abbahagyva a véres kínzást, otthagyták Jézust. A Megváló ott állt véresen, a katonák pedig egymás között tovább tárgyalták az iménti korbácsolást és arról beszélgettek, hogy akit ők most megkorbácsoltak, Izrael Messiásának adta ki magát. Kigondoltak hát egy játékot: kerítettek egy ócska bíborköntöst, ráterítették Jézusra, ahogy a főemberek, hadvezérek, parancsnokok szokták azt viselni ünnepélyes alkalmakon, a kezébe hadvezéri jelvényt nyomtak s hogy a fejére is kerüljön valami, jobb híján koronaakácágakból koszorút tettek rá. Azt a jelenetet akarták csúfondárosan ábrázolni, amikor egy győztes hadvezér hazatér a csatából, és fogadja a nép ünneplését. Íme a nagy Messiás, a nagy győzelem után! Ez a Messiás legyőzte a hatalmas római seregeket és minden ellenségét letiporta! Látni lehet, hogy milyen sebeket szerzett a csatákban, de nem törődik vele, fő, hogy győzött!

A katonák természetesen megjátszották a legyőzött ellenséget: úgy tettek, mintha félnének Jézustól és csodálnák a hadvezéri tehetségét és dicsőítették, ahogy a legyőzöttek szokták az őket legyőzőket, uruknak nyilvánították, felajánlották, hogy készséggel szolgálják majd és könyörögtek, hogy ne bántsa őket. A játékra összecsődült katonák és a tömeg remekül szórakozott. Azután egyszerre megváltoztak a szerepek, a katonákat elfogta a düh és úgy tettek Jézussal, ahogy a hadifoglyokkal szoktak a római katonák, amikor a győztes csata után összeterelték őket az első fogolytáborban: állon ütötték, hogy tartsák fel a fejüket s akkor az arcukba vágtak egy ostorral. Így tettek Jézussal is.

Mintha a pokol szabadult volna el. Mintha a katonák is kegyetlenebbek, embertelenebbek lettek volna, mint máskor. Volt valami démoni abban az egész reggeli jelenetben, ördögi lelkület uralkodott az emberekben.

De minden egy szempillantás alatt megváltozott. A katonák összeszedték magukat, a tisztek kihúzták magukat, felvették megszokott komoly arckifejezésüket. A helytartó lépett közéjük. Ellenőrizte, hogy megtörtént-e a korbácsolás. Megparancsolta, hogy Jézust vezessék ki. Meg akarta mutatni a tömegnek, hogy a megkorbácsolás megtörtént, s közölni akarta, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti az ügyet. Pilátus ment elől, mögötte Jézust vezették, bíborköntösben, kezében nádszállal, fején töviskoszorúval.

Mit sem sejtve lépett a tömeg elé és emelt hangon közölte velük, hogy ami rátartozott Jézussal kapcsolatban, azt elintézte, megkorbácsoltatta, de halálra méltó bűnt nem talált benne. Bemutatta Jézust a megkorbácsolás után: „Íme, az ember!”

Munkácsy Mihály: Ecce Homo

Akkor tört ki a vihar. Ahogy csak telt az erejükből, ordítozni kezdtek: Feszítsd meg! Feszítsd meg őt! Nem kellett nekik olyan Messiás, akit így csúffá lehet tenni. Tele voltak Jézus és Pilátus ellen gyűlölettel és elkeseredéssel. Legszívesebben Pilátust is kivégezték volna.

Pilátus éppen fordítva gondolkozott, és az ellenkező hatásra számított: arra, hogy a nép sajnálni fogja Jézust, ha meglátják a megkorbácsolás után, s a látvány ellensúlyozza majd a főpapok befolyását. Meg sem gondolta, hogy egy nép, amelyik katonakirályról ábrándozik, nem kér egy szenvedő királyból, sőt teljes erejével szembefordul vele. Pilátus nem ismerte a zsidó nép lelkületét.

Még egy utolsó kísérletet tett: közölte a néppel, hogy feszítse meg, aki akarja, de ő nem rendeli el egy ártatlan ember kivégeztetését. Pilátus nagyon jól tudta, hogy a zsidó népnek nem volt joga bárkit is keresztre feszíteni. Pilátusnak ekkor, miután befejezte a vizsgálatot és kihirdette, hogy Jézust nem ítéli halálra, be kellett volna vezettetnie őt, hogy majd később szabadon engedje, a tömeget pedig katonai erővel szét kellett volna oszlatnia. Ehelyett tovább tárgyalt a felizgatott, megsértett és kiábrándult néppel. Habozását a nép vezetői azonnal megérezték és tudták, hogy még távolról sincs minden elveszve. Előálltak hát a vezetők és azt mondták: „Van nekünk törvényünk és aszerint meg kell halnia, mert Isten fiának mondta magát.”

Nem erőltették már a politikai vádakat, amelyekről Pilátus megállapította, hogy légből kapottak, nem vádolták már Jézust lázítással és az adófizetés elleni izgatással, hanem azt az egyet nevezték meg, amelyik miatt az éjszakai ülésen a nagytanács halálra méltónak talált: azt mondta magáról, hogy ő Isten fia. Ezért az istenkáromlásért halált érdemel.

Pilátust váratlanul érték a zsidók szavai, az, hogy újabb vádat hoztak fel Jézus ellen. Sejtette, hogy valami egyéb is van a dühös ellenségeskedés mögött, nemcsak az, hogy az adófizetés ellen lázított ez a szelíd, nyugodt ember. Az ügy egyszeriben új megvilágításba került. Persze mondhatta volna, hogyha vallási kérdésről van szó, azt intézzék el maguk között, ahhoz neki nincs semmi köze, de mivel rendkívüli nyugtalanságot okozott a nép életében Jézus, már csak a közrend és a nyugalom helyreállítása érdekében is foglalkoznia kellett a dologgal. Úgy rendelkezett tehát, hogy Jézust vezessék be ismét a helytartói hivatalba.

Amikor Jézus megállt Pilátus előtt, a helytartó azt kérdezte tőle: „Tulajdonképpen honnan jöttél?” Azután hozzáfűzte, hogy az emberek azt beszélik, hogy Isten fiának nevezte magát, hát voltaképpen hol született Jézus, kik a szülei, egyszóval honnan származik?

Eszébe jutott az, amit a felesége üzent Jézussal kapcsolatban és azok a históriák, amelyek szájról szájra járta az országban. Arra is gondolt, hogy ha ez az ember valóban kapcsolatban van az istenek világával, akkor nagyon veszélyes lenne halálra ítélni: bizonyosan számolnia kellene az istenek bosszújával. Érdeklődéssel tekintett Jézus válasza elé.

Jézus pedig hallgatott.

Pilátus sértőnek találta Jézus hallgatását.

Nyersen, idegesen kiáltott Jézusra: „Nem felelsz nekem? Nem tudod, hogy hatalmam van arra, hogy szabadon engedjelek, vagy keresztre feszíttesselek?” Érzékeltetni akarta, hogy ő nem akárki, s hogy kizárólag tőle függ Jézus sorsa.

Erre már megszólal Jézus: „Van hatalmad felettem, de nem arra, hogy szabadon bocsáss, hanem arra, hogy megfeszíttessél. De semmi hatalmad sem lenne, ha Isten nem adott volna neked onnan fentről. Isten azt akarja, hogy én meghaljak. Erre nézve van neked Tőle hatalmad. Aki engem kiszolgáltatott neked, annak nagyobb a bűne.”

Pilátus egyre erősebben meggyőződött arról, hogy ez az ember egyáltalán nem közönséges halandó, hanem legalábbis király, valamiféle uralkodó. Időt akart nyerni, kiment a teremből. Szilárdan hitte, hogy az újabb vád is merő kitalálás, Jézus nem veszedelmes értelemben királynak a fia, legfeljebb egy veszélytelen álmodó. Amikor a tömeg elé lépett és kijelentette, hogy megmarad az előbbi döntése mellett, és nem hajlandó Jézust kivégeztetni, akkor a zsidó vezetők, a többiek hangos kiabálása közben odakiáltották Pilátusnak: „Ha te ezt az ember szabadon bocsátod, akkor nem vagy barátja a császárnak!” Ennek az volt az értelme, hogy akár veszélyesnek tart a helytartó valakit, akár veszélytelennek, aki egyszer királynak nevezi magát, az a császárra mindenképpen veszélyes. S ha Pilátus elengedi Jézust, akkor alkalmatlan arra, hogy a császár bizalmát élvezze, és a nevében a császár hatalmát gyakorolja!

Egyenesen Pilátust tették felelőssé azért, ami Jézus ügyéből következik. Éles és veszélyes helyzet állott elő. Pilátus gondolni sem mert arra, hogy a zsidók vezetői panaszt emelnek ellene Tiberius császárnál, aki köztudomásúan félénk volt, s a lázadás legkisebb jele is megrémítette. Pilátus képesnek tartotta a császárt arra, hogy őt azonnal visszarendeli Rómába, sőt talán még ki is végezteti hűtlenség miatt. Ő adja az életét Jézusért, csakhogy megmentse, vagy akár csak a saját pozícióját, rangját, tekintélyét és a jó állását adja cserébe Jézus szabadságáért?

Pilátus tisztában volt azzal, hogy a zsidó vezetők mennyire nem szívesen hivatkoznak a császárra, mert az ilyesmi mindig annak a jele volt, hogy mégis csak elismerik a császár politikai uralmát s Izrael függőségét is. De ha egyszer ezt megtették, akkor képesek a legvégsőkig is elmenni, csakhogy kierőszakolják, amit akarnak.

A helytartó belátta, hogy minden hiábavaló. Keserűen fordult oda a mögötte álló szolgáihoz, egy edényben vizet hozatott, s a nép szeme láttára megmosta a kezét. És ezt mondta: „Én ártatlan vagyok ennek az igaz embernek a vérétől, tietek minden felelősség!” Ezzel azt akarta közölni velük, hogy ha Isten, vagy a római hit szerinti istenek bosszút akarnak állni Jézus halála miatt, akkor ne rajta, hanem a zsidókon álljanak bosszút. Erre hangzott el a zsidók válasza: „Csak szálljon ránk az ő vére és a mi gyermekeinkre!”

 A kézmosással Pilátus minden felelősséget elhárított magáról. A kézmosás ősidők óta a bűntől való tisztulás jelképe volt (5Móz 21,6-7; Zsolt 26,6; 73,13). Amit Pilátus nem vállalt, a Jézus halála miatt való felelősséget, azt Isten választott népe könnyű szívvel magára vállalta. Ez a felelősségvállalás félelmetes és irtózatos következményekkel járt: 70-ben, Jeruzsálem elfoglalása alkalmával legalább 500 zsidó férfit feszítettek keresztre és ezrével vitték Rómába a zsidókat rabszolgának, sokat közülük a cirkuszi játékoknál a vadállatok elé vetettek. A feldobott kő visszaesett.

Pilátus elérkezettnek látta az időt arra, hogy véget vessen az egész eljárásnak. Előállította Jézust, ő maga bírói székbe ült s rámutatott Jézusra. „Nézzétek, a királyotok!” A válasz elsöprő volt: „El vele! El vele! Keresztre vele! Feszíttessék meg!” Megtörten kérdezte a helytartó: „Megfeszíttessem a királyotokat?” A nép válasza ez volt: „Nekünk nem királyunk van, nekünk császárunk van!”

Ekkor Pilátus rászánta magát az ítélet kimondására: Jézust keresztre kell feszíteni. Amit egy pogány felismert, azt Izrael nem értette meg: Jézus Istentől rendelt király, igazán király, még ha az országa nem ebből a világból való is.

János apostol az ítélethirdetésnek még az óráját is feljegyezte: 6 óra volt. János általában a görög időszámítást használta, amelyik megegyezett az európai időszámítással, szemben a zsidókéval. A 6 óra tehát reggeli 6 óra volt. A templomban ilyenkor, 6 órakor szokták bemutatni a reggeli áldozatot.

Miután kigúnyolták, levették róla a köpenyt, felöltöztették a saját ruhájába, és elvitték, hogy keresztre feszítsék.

 Kifelé menet találkoztak egy cirénei emberrel, Krisztus keresztjét vállán hordozza, és midőn már nem bírja viselni, kényszerítették cirenei Simont, hogy hordozza keresztjét Jézus után.